Költészet napja
Egyszer volt, hol nem volt az origo múltjában egy-két irodalmi fórum, ahol egy Szakadt nicknevű felhasználó rendre megosztotta a fájóan szép verseit. Én meg gyűjtöttem őket, s ma is szívesen bele-bele olvasgatok.
A Költészet napján tőle hoztam hármat. Szeressétek.
Vándormese
Gyökérbog botom,
nem sétapálca, nagyapám vágta,
apám eldobta, sokáig tartott, míg megtaláltam.
Mikor az öreg mesélt, a lovait, meg Galiciát,
ezt kereste a keze, előhoztam, magától csúszott
tenyerébe a fényesebb fele, ő mondta, én hallgattam tovább.
Sötét lovasok nyomába
álmodom magam, vagyok
a kósza harcos, a szürke mágus egyben,
valójában csak csendet keresek kinn és benn.
Csendem,
ha találom,
fejem térdemre
hajtom, s ülve alszom
a tűz mellett, melenget,
s őriz, amíg kell.
Mire ébredek,
harsányzöld bál van
s csontroppantó nyújtózkodásban
magamhoz térek, s éhes leszek nagyon,
megyek, valami kamrát keresek, lehet akár a tied is,
ha kenyér, meg bor van benne, nem lopok, de viszem,
amit találok, ilyen alvásra enni kell, hogy éledjen a vér,
azért marad még kenyér, ne vonyíts.
Melegkereső
Kőhalom alatt alszom,
magam fejtem a hegyből,
holnap arcot faragok nekik,
fröccsen a szilánk.
Elrontom mindet,
S töröm tovább a hegyet.
Szárad az ősz,
de kurválkodik,
színekben keresi
magát, rozsdába
fordul az erdőhát,
vadak menedéke
vedlik, mélyül az éj.
Köddel fordulok eléd.
Elég ijesztő a hajnal,
álmosan ébredek,
a ház is didereg,
meleget lehel
a facsomó
a kályha
mellett,
rakom a tüzet,
kávé sercen a platnin,
ha mellé csöppen, vérem életre
kel, a köd már csak burok, belebambulok,
míg keresem magam, sugárzó barlangjaiban.
Odút keresek.
Lapos kövekből rakom,
víz partjára, palát hasítok tetőre,
a moha majd befedi, s tartja a meleget.
Mennék, ha lehet, az egyszerű dolgok felé.
Ha ideér, akit várok, kőlapon sütök neki cipót,
Gőzöljön, mikor megtöröm, mert öröm ez is,
S lehet csak ez az.
Történetcsináló dal
Történetté tudom tenni, a történéseket.
Szalagra írom. Gépbe fűzve nézed,
S könnyezed, mert könnyen lehet
könnyet teremteni vetített képpel,
mi képtelen maga lenni,
csak valaki lehet,
talán a képzelet.
Érett brie sajtot eszem,
nyelvemre omlik az íz,
hunyt szemmel keresem
istálló-emlékeimet,
a tehén szagát,
mikor fejni próbáltam,
de csak bőgött, keservesen.
Aztán persze tejet loptam,
lenn, az ártéri csordában.
Ízek , emlék-illatok,
a fűben hasalok, valami
lányféle baráttal, csókot
próbálgatunk, csupán barátságbul.,
mert ő nem fog kinevetni.
Aztán csak zuhanás,
s már nőként hajol fölém,
nyálamtól nedves szájjal,
s tudom, hogy film íródik,
mi elkísér, s magától pereg.
Rétek illata, merre vagy.
Az agy pontosan tudja, mit keres,
s ha rátalál, hanyatt fekszem a méteres fűben,
karom a fejem alá, rám hull a virágpor, virágból lettem,
úgy hiszem, s velük is hervadok, nincsenek holnapok.
Fogam közt fűszállal alszom,
ringat a rét, elég rég vágyom erre,
talán itt ér a tél is, s tavasszal leolvad
rólam a hó, s megérzem újra, mennyire jó élni,
kinyújtom tagjaim márciusban, ropog minden
csontom, vágok egy zsenge ágat, s útra kelek.
Csak a mesék jönnek velem.
