Az egész úgy kezdődött, hogy anya kitalálta, hogy a Mikulás-nap környékén szerveződő családi ebéden szívesen újra kóstolná a Nők születésnapján készített angol marharagumat. Hogy nyomatékosítsa ebbéli szándékát, még a húst is megvette az ebédhez.
A múlt hét közepén a hús kézhezvételével együtt elkezdtem agyalni az ideális köreten. A születésnapkor kínált krumplipüré kézenfekvőnek tűnt, de szombatra – a Nők kívánságának engedve – paprikás krumplit készítettem, épp ezért a krumpli kiesett, a rizs egyáltalán nem passzolt a fogáshoz, a tarhonyát és a többi száraztésztát is kissé testidegennek éreztem. Majd elérkezett a szombat este, s a vasárnap hajnal.
A sötét, éjszakai órákban mindig nagyobb nyomás nehezedik az emberre, az árnyékok is hosszabbak, a problémák is ólomsúlyúvá válnak. Akár a legpimfebb is. Így következhetett be, hogy hajnaltájt a köret megoldatlan problematikája rángatott ki a legszebb álmaimból, én meg addig ficeregtem, amíg a férjem is felébredt és gyors diskurzus során megoldást talált a problémámra.
– Miért nem csinálsz yorkshire puddingot? – kérdezte, majd visszaájult.
A yorkshire puddingnál valóban nincs autentikusabb köret egy angol, barna sörös marharagu mellé, mégis ódzkodtam, hogy hogyan fogom tudni megcsinálni azokat a formás kis kürtőket minden előzetes gyakorlás nélkül, s egyébként is amikor utószor élő embert láttam ilyen pudingot készíteni, akkor majdnem tűzoltókat kellett hívni a főzőiskolához, akkora volt a füst.
Mindegy, gondoltam magamban, maximum átszellőztetem a lakást, a hajmosás meg már úgyis tervben van, s ebben megnyugodva békésen elaludtam. Majd jól el is aludtam, így 9-kor rekordsebességgel került az előző este már előkészített ragu a római tálba, hogy megkezdje több órás érlelődését a sütőben. Amíg készült a ragu, addig beragadt az összes ruhánkat rejtő szekrény ajtaja és sem könyörgésnek, sem az erőszaknak nem engedett. Műszaki antitálentumok lévén gyors baráti segítséget kértünk.
Anya entrée-ja egybeesett a sárga angyal szerepében megjelenő Hepi barátunkéval, miközben én épp 250 fokos lázban égő muffinformákat töltögettem híg palacsintatésztával és fohászkodtam, hogy az eredmény valamelyest hasonlítson Jamie vagy Nigella könyveiben látott tésztához, így a tervezett ételfotózás a zaklatott körülmények okán elmaradt.
Viszont tankönyvi yorkshire puddingok virágoztak ki a sütőben.
Yorkshire pudding
4 közepes tojás
3 dl tej
17 dkg finomliszt
2 csipetnyi só
frissen őrölt fekete bors
A tojásokat egy mély tálban felütöm, majd hozzáadom a tejet és habosra keverem vele. Ezután negyed órát hagyom pihenni a keveréket. Amíg a tejtojás buborékok elpukkannak, addig a sütőt felfűtöm a lehető legmelegebbre (nálunk ez 250 fok légkeverése), majd előszedem a muffinformát és olajjal alaposan kikenem minden egyes kapszliját.
Fran Warde anno olvasztott kacsazsírral kente ki a formákat, de ezt nem mertem megjátszani, mert eszembe jutott az az éktelen füst, ami akkor körüllengte.
A sütőben lévő rácsot viszonylag magasra helyezem, majd az üres, kikent formát a sütőbe teszem. Amíg átforrósodik a forma, addig kézimixerrel a tejes tojáshoz simítom a lisztet, sózom, borsozom és egy műanyag mérőkancsóba öntöm.
Amikor már finoman füstöl a muffinforma és a balatoni sütödéket megszégyenítő olajszag indul világgá, akkor kikapom a formát és a kapszlikat félig töltöm a fűszeres palacsintatésztával, majd visszateszem, s nagyjából 20 percig sütöm, anélkül, hogy rányitnám a sütőajtót.
Vasárnap az üvegajtón át figyelve egyszer csak feltűntek a tésztakalapok, karimájuk lassan kiemelkedett a formából és kísértetiesen kezdetek hasonlítani a szakácskönyvi példákra. Megvártam, amíg a teljesen kinyújtóznak a kapszliból, s megszínesednek annyira, amennyire ildomos, majd kiszedtem a formát a sütőből, a szélüknél fogva finoman kiemeltem a pudingokat, friss olajjal kentem ki a kapszlikat és a maradék tésztából még 3-4 pudingot öntöttem.
Ha hisztek nekem, akkor mutatok egy yorkshire pudding fotót, amit a neten találtam és a megtévesztésig hasonlít az általam kreáltakra.
Íme:
(kép innen)
