A rádióamatőr tevékenységben a nem rádióamatőrök számára viszonylag kevés pozitívum lelhető fel. Ezen pozitívumok talán legjobbika a rádióamatőrök által szervezett találkozók, amelyek helyszíne néha szívmelengető tájakon van.
Ilyen kellemes helyszín a Campagna szívében található Paestum is, ahová a fiúk idén újfent meghívást kaptak. A korábbi remek kalandunk után evidens volt, hogy én is csatlakozom a csapathoz.
A késő esti indulást követően a reggeli kávénkat már az olasz határon túl költhettük el, s innentől kezdve minden lehetséges helyen ittam egyet. Főleg ristrettora specializálódtam, mert azt mifelénk még mindig nem képesek jól elkészíteni. A kávé mellé természetesen az olasz sütemények közül szemezgettem, hol a croissant-féle vaníliakrémmel töltött brioche-ra csábultam el, hol valamilyen ismeretlen, de szimpatikus péksüteményre, amelyekből – valljuk be – akadt épp elég.
Kávé & sütemény olasz módra
A hosszú út után, nagyjából délután 2 körül értünk Campagnaba és azt terveztük, hogy Salernoban kerítünk valami könnyű ebédet. A kaotikus forgalom, a teljesen kusza, egyirányú utcák és a parkolási rendhez való nemértésünk okán végül inkább a tengerparti úton kisomfordáltunk a városból és korgó gyomorral célba vettük a szállásunkat rejtő falut. A Salerno alatt elterülő vidék megannyi pici faluból áll. Az idők folyamán összenőtt, majdnem eggyé vált falvak útvesztőjében kavarogva jutottunk el Altavilla Silentinába, ahol a helyoldalra felfutó, hegytetőn trónoló falu olyan képet mutatott, mint azok a szicíliai falvak, ahol vélhetőleg a La Cosa Nostra tagjai bujkálnak.
Altavilla Silentina
A mi szállásunk a hegy lábánál lévő Cerrelli nevű kis városrészben volt, egy falu turizmusra alkalmassá tett tanyán. Ez annyit jelentett, hogy a földszinti részben a békés mindennapjaikat élték olasz vendéglátóink, míg mi egy szállodai formára hozott emeleti részen kaptunk szállást. A kertben kutyák, macskák, tyúkok békés összevisszasága, s a dél-olasz vidék döbbenetesen gazdag flórája vetekedett a figyelmünkért.
Miután lepakoltunk, s továbbra is mardosott az éhség, megpróbáltunk valamilyen iránymutatást kapni, hogy hol ehetnénk egy jó pizzát. Már többször megfigyeltem, hogy az olasz az a nyelv, amiből az ember mindenféle nyelvtanulás nélkül – a korábban megismert nyelvekből felszedett tudással – egész jól megért egy csomó mindent. Így aztán a háziúrral folytatott kommunikációnk sem volt eredménytelen, viszonylag kevés eltévedéssel megleltük az általa javasolt pizzériát. Ami délután 5-kor zárva volt. Az üveges ajtóhoz nyomott orral láttuk, hogy megy a tévében a foci, de több életjelet nem sikerült felfedeznünk.
Mivel más éttermet nem ismertünk és nem is nagyon láttunk a környéken, így arra az álláspontra jutottunk, hogy amíg kinyit a hely, addig felmegyünk Altavilla Silentinába és jól körülnézünk. A hegyre kúszó út végén található falucska számára eseményszámba ment az érkezésünk. A főtér kávézója előtti placcon férfiak kártyáztak, a kölykök halált megvető bátorsággal bicikliztek a keskeny és meredek utcákon, a többiek meg a fák alól sandítottak ránk. Mi jó turisták módjára minden megcsodáltunk, mindent lefotóztunk, majd miután a falu két éttermét is zárva találtuk, éhesen alászálltunk Cerrellibe.
A pizzázónál változás állt be. Már nem csak a tv vibrált az ablak mögött, hanem a kemencében öles lángok ugráltak. Ráztuk is a zárt ajtót kegyetlenül, hátha csak valami tévedés, hogy még mindig nincs nyitva, de aztán megjelent egy szikár úr, aki értésünkre adta, hogy hét előtt semmiféleképp nem ad enni. Nyente. Vert hadként tértünk vissza a szállásra, ahonnan egy bő órányi éhezés után, nagy reményekkel tértünk vissza a pizzázóba. Végre ránk mosolygott a szerencse, a tv mellett már nem csak a lángok vibráltak, hanem az ajtó is nyílt, fény is volt és a tulaj felesége hamarost megtudakolta, hogy mit szeretnénk enni.
Az olaszok barátságossága számomra nagyon kedves. Nem érzem tolakodónak, inkább az elfogadás, a befogadás jelének tekintem. Valószínűleg Albániában kellően megedződtem. Most is, ahogy asztalhoz ültünk, egy mosolygós asszonyság máris felénk lengetett egy féléves érdeklődő csecsemőt, a pizzériába betérő helyiek kíváncsian lestek minket és próbálták a helyére tenni azt a kajla nyelvet, amin értekeztünk.
A vacsorára szerencsére nem kellett sokat várni. Kemencében pirított crostinivel mentették meg az életünket, majd könnyed, kissé karcos asztali bort is kaptunk, végezetül megérkeztek a tökéletes pizzáink. Mellé salátát faltunk (az olaszok ezt is furcsállva nézték) és boldog elégedettségbe merülve nyakaltuk a bort.
Crositini és pizza
Másnap szabadnapunk volt és mivel komoly tervekkel vágtam neki az útnak, így reggel – Murphynek hála – szakadó esőre ébredünk. A reggeli környékén még bíztunk benne, hogy holmi futó zápor locsolja a környező dombokat, majd néhány órányi olvasás, pihenés után nyilvánvalóvá vált, hogy egész napos esőzésre számíthatunk. Így aztán prolongáltam az aznapra tervezett Amalfi- Capri- Ravello programot és helyette Paestumba, egy helyi gazdaságba igyekeztünk, hol a fiúk néhány éve nagyon jókat ettek. A La Frattoria del Casaro vendéglátói ugyan kissé furcsán néztek ránk, mikor déltájt enni kívántunk, de aztán hamar túlestek a döbbeneten és viszonylag tempósan elénk került egy üveg vörös bor, antipastinak szánt aprócska mozzarellagolyókkal, majd jött a degusztációs tál, amelynek legfőbb éke az általam rajongásig szeretett füstös bivalymozzarella.
Amíg mi ettünk, addig békésen szakadt az eső, s más társaságok – olasz, szintén turista, mert ebben a szezonban csak olaszok turistáskodnak errefele – is ebédelésbe fojtották aznapi terveiket, így hamarosan nyüzsgő, zajos sokszínűség vett minket körül. Mire minden falatot megettünk, minden olívaolajat kitunkoltunk és minden bort megittunk, az eső is elállt. A hegyekről felszálló felhőket meleg szél sodorta el és a vendégek zaját túlharsogó tévé másnapra ragyogó időt ígért. Az ebéd után felvásároltuk Capaccio összes Dreher sörét – ugye már említettem, hogy milyen finom az olasz Dreher? – végignéztük a helyi Conad kínálatát, majd otthon gyorsan toalettet cseréltünk a vacsorához.
A rádióamatőr konferencia ugyan csak másnap vette kezdetét, de mivel nem csak mi érkeztünk kicsivel előbb, így a szervezők helyénvalónak látták, ha előző eset egy közös vacsorával ünnepeljük meg önmagunkat. Az eső múltával felragyogott a délutáni nap, így mire Dario barátunk lefuvarozott minket Paestumba, már igazi tavaszi idő volt. A szállóban aztán a legkülönfélébb emberekkel találkoztunk. az észak-olaszok finom távolságtartással fogadták déli vendéglátóik túláradó szeretetét, majd közösen várni kezdtünk az egyre csak húzódó vacsora időpontját.
Paestumi délután
Ha Milánóban 5 órára terveznek egy találkozót – mesélte az idős, észak-olasz Mario – akkor 5 előtt 5 perccel minden érintett delikvens megérkezik. Ugyanez Róma alatt az jelenti, hogy jó esetben 6-ra, de inkább 7-re ér oda a társaság zöme. Mario még kifejezetten kozmetikázott adatokat közölt, ugyanis 9-ig vártunk. Mivel volt már gyakorlatom a korábbi út kapcsán, így könyvvel felszerelkezve érkeztem és olyan 6 körül ittam egy jóféle ristrettot, némi aprósütemény kíséretében, így ha nem is könnyen, de valahogy kihúztam 9-ig.
A csúszás oka nem csak a helyiek vérmérsékletéből és az időhöz való laza viszonyukból adódott, hanem abból is, hogy az eredeti programot elmosta az eső. Paestumban és környékén ugyanis pont ekkor zajlott az articsóka fesztivál, de a capaccio-i programnak sajnos betett az eső. A közel 40 főre duzzadt vacsorázni vágyó társaságnak meg nem egykönnyen találtak helyet a még holtszezonban pihenő Campagnaban. Végül aztán az egyik rádióamatőr sietett a főszervező Oreste segítségére és felajánlotta, hogy a nővére által vezetett táncklubban megvacsorázhatunk.
Könnyed eltévedésekkel tarkítva, dupla mennyiségű benzin és idő felhasználásával a helyiek által vezetett konvojunk felkapaszkodott Capaccio-ba, majd egy gyéren kivilágított épület mellé kanyarodott. A La Fiesta táncklub neonfénye kapcsán már vizionáltam egy csomó vonagló kamaszt és erős félelmeim ébredtek, ám mihelys beléptünk a félelem helyét átvette a megkönnyebbülés és az őszinte csodálkozás. A táncklubban ugyanis össztáncot járt a helyi felnőtt lakosság idősebbik fele.
Miközben az asztalainkhoz mentünk, épp csacsacsát jártak, mire a bor is kaptunk, már az argentin tangót ropták. Egészen meglepő mód hatalmas élmény volt. Az együtt megöregedett párok, a mozgás örömében ellazult kemény arcok mögötti sorsok, az akarás, a közösség. Lenyűgöző volt. Tulajdonképpen nem is nagyon váltottam szót senkivel a vacsora alatt. Egyrészt hangos volt a zene, másrészt egy pillanatot se szerettem volna elvesztegetni ebből az egészből. A táncosok néha megpihentek, párt cseréltek, olykor a felszolgálók is beálltak egy-egy szám erejéig, majd elénk kerítették a többfogásos, finom vacsorát. A pontos koreográfiát mellőző nótáknál a mi kis betolakodó társaságunkból is bemerészkedtek egyet-egyet lassúzni, így esett meg, hogy ott forogtam a Keresztapa ritmusára egy dél-olasz dombtetőn.
A vacsora végeztével szépen hazakanyarogtunk, s boldogan zuhantunk az ágyba.
