MIRELLE Atelier

Ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed megy a hegyhez – szól a régi mondás, amely olyannyira találó és igaz, hogy valóban érdemes egy-egy helyzetben megfontolni a mondanivalóját.

A néhány éve megálmodott és azóta törtlen ívet befutó Stílusos Vidéki Éttermiség háza táján is valaki végiggondolta a próféta hozzáállását, s bölcsen úgy döntött, hogy Pestre, pontosabban a Pest és Buda között ballagó Dunára hozza a vidéki éttermek legjavát.

Így nem csak az a kevés (nem is olyan kevés!) gasztrofanatikus jut hozzá a jóhoz, aki a SVÉT-be forrt éttermek vándortáboraiban keresi fel az éttermeket, hanem a fővárosban élők, az ide érkező turisták számára is lehetőség nyílik megkóstolni a vidéki éttermek színe javát.

Mivel megannyi arculat, megannyi egyéniség ötvöződik a SVÉT berkein belül, így nem is lehetett jobb választás a pesti debütálásra, mint egy frissiben felújított hajó, amely nem hordoz magán más jegyeket, hanem kifejezetten azt a szent célt szolgálja, hogy a SVÉT budapesti nagykövete legyen.

Az eredetileg utasszállító hajóként üzemelő, 1927-ben készült Pannónián Ruprecht László séf közreműködésével modern, a csúcstechnológiai követelményeknek megfelelő konyhát építettek ki, amely minden vendégséf igényét kielégíti, így valóban a tőlük megszokott minőséget tudják kínálni az étteremhajó közönségének.

A kialakításra kerülő menük elsődleges szempontja, hogy az étterem otthonául szolgáló régió, vidék alapanyagai, ízei köszönjenek vissza a fogásokban, s lehetőség szerint a fogásokhoz kínált borok is a tájegységre jellemzőek legyenek.

Az első SVÉT hajóúton megtapasztalhattuk, hogy milyen az, amikor a kulináris élmények találkoznak a mindig lenyűgöző budapesti panorámával. A hajóút, az alkonyba forduló rakpartok, a budai hegyek sziluettje mögött kihunyó Nap olyan plusz ad a vacsorához, amellyel egyetlen más étterem se veheti fel a versenyt.

Szerencsére a SVÉT séfjei nem bízzák magukat a környezet kínálta csodákra, ők maguk is a legtöbbet hozzák majd ki a menüsorból. Ez már az első vacsorán is tökéletesen működött. Fantasztikus fogások, remek borok társultak az esténkhez, amit gyakorta tarkítottak csoportos fedélzetrerohanások, naplementében tűnődés, kék óra fotózás, és a díszkivilágítás felkapcsolásának gyermeki mód történő várása.

Néhány nagyon fontos adat, hogy tervezni lehessen az SVÉT-élményt:

A Pannónián 18-20 főt tudnak kényelmesen fogadni (nagyobb családi események és baráti találkozók esetében akár 24 főt is). Az ültetéssel is a vendégek igényeihez alkalmazkodnak, ahogyan a konyha is készen áll az egyéni módosításokra a különleges étrendet követők vagy ételérzékenységgel rendelkezők számára.

A Pannónia heti három alkalommal, csütörtöktől szombatig számít vendégeire június közepétől, a gasztroélmény ára 26 000 Ft. Budapest központjából, a Lánchíd pesti hídfőjétől indul, a Margit-híd és Rákóczi-híd közti partszakaszon hajózik.

GASZTRONAPTÁR // SVÉT-vacsorák a Pannónián – 2015

Június – Ikon Étterem, Debrecen
Július – Baricska Csárda, Balatonfüred
Augusztus – Viator Apátsági Étterem, Pannonhalma
Szeptember – Mandula Étterem, Villány
Október – Gusteau Kulináris Élményműhely, Mád
November – Kistücsök Étterem, Balatonszemes
December – Anyukám Mondta Étterem, Encs

Már vagy két hete motozott a fejemben az ötlet, alakot is öltött, de a kivitelezés csak nem adta magát. Hol elutaztunk, hol a piaclátogatás maradt el, de volt olyan is, hogy az alaphangon 30 fokos konyhában már nem éreztem késztetést a sütő begyújtására.

De ma minden csillag együttállt. Volt piac, volt idő, s még a hőmérséklet is normalizálódott, így megvalósíthattam a cseresznyés langallómat.

Valószínűleg megint nem spanyolviasz, de akkor is a saját gyerekemnek érzem és ennek megfelelően kedvelem is. Egyszerű, minőségi alapanyagokból áll és finom.

Cseresznyés langalló

Tészta:

20 dkg finomliszt

15 dkg rétesliszt

csipet cukor

1 dkg élesztő

3 dl langyos víz

csipet só

Kiegészítők:

25 mascarpone

6 dkg cukor

1 rúd vanília kikapart közepe

1 kg cseresznye

A tésztához a liszteket a Philips robotgép üstjébe összeöntöm, hozzáadom a cukrot és a sót, belemorzsolom az élesztőt és ráöntöm a vizet. Bepattintom a tésztafejet a helyére, majd kettes-hármas fokozaton járatom. Nem kell nagyon sűrű tésztára számítani, ez nem fog elválni az edény falától. Három-négy perc után az üstöt kiveszem a masina alól, konyharuhával lefedem és hagyom, hogy a tészta a duplájára keljen.

Amíg kel a tészta, addig kimagozom a cseresznyét. A mascarponét kikeverem a cukorral, s a vanília belsejét is hozzáadom.

Amikor kész a tészta, akkor beizzítom a sütőt 190 fokra, majd lisztezett deszkára borítom a tésztát, kinyújtom és egy bélelt gáztepsibe fektetem. Nagyjából 10 percet hagyom kelni, majd mascarponeval, s szép sorjában ráültetem a cseresznyéket. A tepsit a sütőbe tolom és addig sütöm a tésztát, amíg a szélei egészséges kenyérszínűek nem lesznek.

Melegen és hidegen is jó.

Honnan is kezdjem?

A könyv, a lapokon kibomló történetek szerves részemet képezik, előszeretettel hallgatok a kocsiban rádiót, valamint kedvelem a krimit.

S hogy mindebből, hogy következik, hogy elolvastam a Váltságdíj nélkül című könyvet?

Elkaptam egy foszlányt a rádióban, beszélgetős műsor volt, épp álltam a dugóban, vártam, hogy a hév, pontosabban hévek elhaladjanak a megfelelő irányban, felnyíljon a sorompó, s elaraszolhassak a piacra. Amíg álltam, s a lámpa vadul pirosat pislogott, addig egyszer csak felismertem a hangot és arcot tudtam kötni a szerzőhöz, aki épp az új könyve kapcsán mesélt. Izgalmas alapokat, ügyesen felépített szerkezetet sejtetett a beszélgetés, egy olyan műfaj elemeit, amely a kedvenceim közé tartozik.

Mire eljutottam a célig, addigra elhangzott a cím is, s én elraktároztam a megfelelő helyre, majd lendületesen elfelejtettem.

Aztán múlt héten, amikor épp egy nagyobb bevásárlóközpontban vártam valakire, becsörtettem az egyik könyvesboltba, s kihasználtam a remek lehetőséget, egy kényelmes fotelbe bújva belekezdtem Varga Bálint könyvébe.

A könyv kamaszoknak íródott krimi, ami egy meglehetősen nehéz műfaj. A kamasznál kritikusabb nem létezik, neki megfelelni a lehető legnehezebb, a legkisebb kilengés, egy avult szleng már rossz szájízt hagy maga után.

A Váltságdíj nélkül hangvétele laza, de nem dedós, nem nézi hülyének az olvasóit, nem eteti felesleges, sehova sem vezető részletekkel, nem altat mellékszálakkal, hanem már az elején kemény tempót diktál, amit szinte végig ügyesen tart.

Végtelenül egyszerű eszköztárral dolgozik Bálint, a gyerekek személyisége, a köztük szövődő kapcsolatok, az egymás megismerésére tett kísérleteik, a saját valóságuk, a valósághoz való viszonyuk az, ami előre viszi a történetet, muníciót ad a szerzőnek és a szereplőinek.

A feszességen lazít a fel-fel csillanó humor, amely végigkíséri a szöveget, s a sok szeretettel és odafigyeléssel megalkotott mellékkarakterek, amely közül az ember könnyedén választ magának kedvencet.

Ami a főszereplők esetében már nem ilyen egyszerű. Mindegyik kamasz tüskés és magának való vagy épp beképzelt, különb a másiknál vagy legalábbis így gondolja. Nem könnyű velük azonosulni, a cselekmény felépítésében mindig akkor következik be a csavar, amikor valamelyik gyerek mellett már épp lándzsát törnénk, újabb szempont kerül a képbe, újabb információval gazdagszunk, hogy teljes legyen a bizonytalanság, de lassan ki tudjuk rakni a puzzle-t.

A lendület a könyv végéig kitart, bár a sodrás nem egyenletes. A könyv háromnegyedében felvett eszelős utazótempó egy ponton megtorpan, onnantól kezdve hirtelenjében túl sok ritmus kerül a képbe, amely egy gyors lefolyású végkifejletbe torkollik.

Ám ez mit sem változtat azon, hogy Varga Bálint könyve homogén, jól megírt, ügyesen vezetett, feszes tempójú krimi, amit nehéz nem egy szuszra kiolvasni. Nem csak kamaszoknak.

Őszintén be kell vallanom, hogy amikor a belvárosi új helyek tesztelése helyett Ildi barátnőm egy Üllői úti pizzériát javasolt, nos, akkor kissé elbizonytalanodtam. Egy darabig mérlegeltem a további erősködést, hogy az egyre hosszabb – főleg cukrászdákat és sütizőket tartalmazó – listámon szereplő helyek valamelyikébe menjünk, de végül győzött Ildi lelkesedése, s úgy döntöttem egy életem, egy halálom, megnézzük mit tud a villamossínek mentén heverő, kocsmának tűnő hely.

Már a kertbe lépve magunk mögött hagytuk a Kökivel, Határúttal, panellel, villamossal, nagyforgalommal tarkított környezetet, vízcsobogás, kishíd, árnyas szaletli, kényelmes kerti bútorok vártak.

Még mindig volt bennem egy szikrányi ellenkezés, a gasztroújságírós sznobság bűnébe estem, valamiért ott lebegett bennem a félsz, pedig Ildi biztosított róla, hogy az utóbbi időkben jókat evett itt.

Aztán megjelent a pincér, felvillantotta azt a fajta vendéglátást, aminek már csak hűlt helye van (s oly fájóan hiányzik), s onnantól kezdve valóban más dimenzióba került a hely. A tomboló hőségben, a szaletli alatt, a tavacska partján ott folytattuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk, miközben kezünk alá kerültek az elengedhetetlen vizek, az étlapok és némi grátisz harapnivaló.

Az étlap gazdag, de nem túl dagályos, ügyesen lavíroz a helyi elvárások és a séf ambíciói között. Az adagok bőségesek, az alapanyagok is változatosak. Bár illett volna valami kacifántos csodát ennem, a hely, a kisvendéglői idill a túrós csusza felé lökött, amelyhez egy nagyobb adag uborkasalátát kértem kísérőül.  Ildi bevállalósabb volt, az ő tányérján – komoly mennyiségű sült krumplira és rizsre ültetve – egy harcsasteak pihent.

A harcsáról nem tudok nyilatkozni, de a csusza hibátlan volt. Finom, friss pörccel hintve érkezett, nagyjából annyival, amely 4-5 adagra is elég lett volna egy spórolósabb konyhán. A tészta nem volt túlfőzve, tisztes túrórögök szintezték, s a tejföl is abban a konzisztenciában került a tányérra, amelyben megálmodták. Az adag meglehetősen nagy volt, de a beszélgetés sodrában szinte észrevétlenül eltűnt, a paprikával finoman megszórt uborkasalátával együtt. 

Mivel meleg volt, mi meg ráértünk, így hosszan ettünk, hallgattuk a csobogót, néztük a foltos koikat, majd úgy döntöttünk, hogy végső csapást mérünk a végig hibátlan kiszolgálásra. Jegeskávéra vágytunk, amiből nekem fagylatmentes, koffeinmentes változatra volt kedvem (nem, a koffeinmentesre nem volt kedvem, de jelenleg nincs más választásom), Ildi pedig laktózmentes kiadásban vágyott minderre. Gond nélkül vették, a fagylaltra külön engedélyt kértek Ilditől, s még azt is képesek voltak megoldani, hogy édesítéshez cukorszirupot adjanak.

A hely afféle rejtett kincs, nem haute cuisine, hanem tisztességes kisvendéglő, ahol megbecsülik a vendéget, jót adnak elé és kellemes környezetet biztosítanak.