MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

Október tizenhatodika a kenyér világnapja és egyben élelmezési világnap is, amely felhívja a figyelmet az egyik legősibb élelmünk mellett az alapvető élelemhez való jogra, a nélkülözőkre, s az élelem felesleges pazarlására.

Bár a probléma globális, saját háztartásunk szintjén is elkezdhetünk munkálkodni azon, hogy minél kevesebb felhasználható élelem kerüljön a kukánkba. Én már évek óta azon vagyok, hogy semmi hasznos ne kössön ki a kukánkba. A szelektív szemétszállítás bevezetése óta ezt még tudatosabban művelem.

A leválogatott papír, műanyag és fém mellett a felhasznált élelmiszereknél mindig figyelek a megvásárolt mennyiségre, tudatosan tervezem a menüket, kerülöm az impulzusvásárlást, a maradékokat felhasználom, bizonyos fogások új és új értelmet nyerhetnek, így születhet az előző napi krumplipüré a másnapi krumplis kenyérbe, a felesleges bolognai szósz töltelékké nemesedhet.

Fontos, hogy csak a tartós élelmiszerekből tartok nagyobb mennyiséget, a friss, romlandó áruból mindig a fogyasztásunknak megfelelő mennyiséget tartom itthon. Inkább lefutok valamiért, minthogy ránk rohadjon. Ez nem smucigság, pusztán nem szeretem pazarolni azt, ami végesen áll rendelkezésemre, se ez nem csak a pénz, hanem – globális szinten – az élelmiszer is.

A Nők számára is kiskoruk óta evidens, hogy ami a tányérjukra kerül az legjobb, ha bennük tűnik el. Nem ülnek lógó orral a nemízlik salátafőzelék felett, de odafigyelek arra, hogy a normál mennyiségű ebédjük, vacsorájuk bennük kössön ki. Nem is nagyon fordul elő, hogy bármit is a kukába kotornának, a csontokon kívül.

A nap megünneplését kezdhetitek egy tisztes konyhagazdálkodási önvizsgálattal, s utána süthettek egy jóféle kenyeret.

Furcsa dolog ez a lokálpatriotizmus. Amíg a Krisztinavárosban laktam, addig vérbeli első kerületi voltam, főleg a templomot övező 10-12 utcányi sugarú kört éreztem magaménak, na meg a Tabánt és a vár bizonyos szegleteit.

Aztán átköltöztünk Csillaghegyre, ahol lassan talált rám a helyi lakos lét, hiszen ebbe nem születtem bele, itt már meg kellett küzdeni a strand öles fáinak, a Fürdő utca árnyainak, a lepukkantságában is bájos Banán klubbal színes “főutcának”, hogy a magaménak érezzem. Lassan jött, kevésbé harcias és azonnal tettre kész jelenlét ez, mint a krisztinavárosi, de amikor a csillaghegyi Krisna-tudatú hívőktől kapott sajtóanyagban helyi gasztrofesztiválról tudósítottak, azért mégis nagyot moccant bennem valami.

Nem is nagyon késlekedtünk, úgy szerveztük a hétvégénket, hogy minden a Lélek Palotájában megrendezésre kerülő eseményen való részvételünk segítse. A Nők időben megtanultak, a különféle feladatok elkerülték a vasárnapi ebédidőt. Mi pedig szépen lesétáltunk. Az épületben kirakodóvásár várt minket, de az igazi izgalmakat az udvar tartogatta.

A most már hagyománnyá nemesült Indiai gasztronómiai nap tökéletes alkalom volt arra, hogy a vendégek megismerkedjenek a rendkívül ízes, színesek ételekkel, amelyek nem csak a szemüket kápráztatták el, hanem kifejezetten táplálóak, laktatóak is voltak. A kertben felállított standoknál nem csak a kész ételt lehetett megvenni, hanem kérdéseket is intézhettünk szakácsainkhoz, akik lelkesen meséltek az alapanyagokról, az ízekről, a fűszerekről. Nem egy háziasszony állt mellettem és jegyzetelt veszettül.:)

A Nőkkel sorra jártunk minden standot és chutney-k kivételével mindent végig is kóstoltunk. A különféle kenyerek közül az babliszt és rizsliszt keverékéből készített zöldséges uttapamot és a daal mellé kínált aprócska, barna lisztből készített puri-t kóstoltuk. A Nőknek lapon sült uttapam ízlett nagyon, nekem pedig a sütés közben hólyaggá formálódó puri.

A tartalmasabb fogások közé tartozott a szabdzsi, aminek egy speciális változatát a wokban készített szabdzsi készítését követtük végig, majd egy nagy tányérral meg is jutalmaztuk magunkat. A wokban készített zöldséges egytál lényege, hogy a wok hője nem csak süti, hanem párolja is, így ha gyors a szakács, akkor pirult és párolt a végeredmény, amit római kömény, kurkuma, chili és asafoetide ízesít.

Az asafoetida az aszatgyanta őrölt változata, amelyet az ételek ízesítésére használnak, mivel nagyon kellemes vöröshagymát és fokhagymát idéző íze van. Olyan intenzív fűszer, hogy egészen kevés is elég belőle, így ennek megfelelően a kiszerelése is alig három vietnámibalzsam-tégely méretű.
(Csak halkan jegyzem meg, hogy az aszat gyantát termelő növény magyar neve bűzös husáng.)

A desszertek közül a gaja-t néztem ki magamnak. Mivel a kertben nem csak kisütötték, hanem ott is nyújtották, így élmény volt nézni, hogy hogyan készül ez a leveles, rózsavizes szirupba áztatott finomság.
A gaja, azaz Jagannátha nyelve a Nőknek kicsit túl édes volt, igaz, eddig a keleti desszertekkel nem sűrűn találkoztak. Nekem nagyon ízlett. A feltekeréskor a levelek közé hintett keményítőnek köszönhetően megmaradtak a sütemény rétegei, a rózsavíz kellemesen megízesített a szirupot és a sütemény tetejére szórt dió nagyon klassz extra textúrával és ízzel ajándékozta meg.

Anna az ételek mellett az italválasztékot is letesztelte, kipróbálta rózsavizes limonádét és egy meleg almás italt is magáévá tett. Én a magam részéről még egy samosát is ettem, ami – hülye hasonlat lesz, de így van – pont olyan volt, mint Londonban. A krumplis, zöldborsós tölteléket körülölelő tésztapárna úgy volt tökéletes, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

Ezután a trakta után már csak nézelődtünk, beszélgettünk a szakácsokkal, majd az épületben a fűszerárust faggattuk és megpihentünk, amíg Zsófira bonyolult virágmintákat festett egy lelkes fiatal lány. Ízekkel és illatokkal eltelve tértünk haza, s én rengeteg tervvel, hogy miket szeretnék a közeljövőben megsütni.

Igen, a gajaval kezdem.

Aki szeretne még többet megtudni az indiai konyháról az Lélek Palotája főzőtanfolyamain megteheti.

A tagine egy csodálatos dolog.  Az agyagedényben együtt párolódott alapanyagok íze összekeveredik, egymást gazdagítják, a fűszereknek hála sokszínű egységgé olvadnak. A tagine lényege a gőz, amely jótékony hatását nem csak agyagedénybe zárva fejtheti ki. Most elektromos körülmények között készült a tagine, amelyhez hagymás rizst kínáltam.

Zöldséges csirkés tagine

1 kg csirkemell

1 nagyobb fej brokkoli

5 közepes sárgarépa

2 ek olíva olaj

só

4 tk ras el hanout fűszerkeverék

3 ek mazsola

A csirkemellet felkockázom, a sárgarépákat megpucolom és vastagabb karikára vágom, a brokkolit rózsáira szedem. A multicookerbe 2 evőkanál olíva olajat teszek, majd erre ráteszem a csirkét, megszórom a fűszerkeveréket, sózom és kicsit átforgatom.  Ezután lezárom az edényt és a pörköltekre szakosodott funkción egy órát hagyom a hús. Ezt követően ráteszem a zöldségeket, a mazsolát, ha kell kevés vizet teszek alá, majd visszazárom az edényt, gőzölésre állítom és 20 perc múlva ragyogó színű, tökéletes állagú és illatos zöldségeket kapok. Az egészet összeforgatom, majd rizzsel tálalom.

A breton szilvatorta meglepően egyszerű, s rendkívül mutatós. A szilvát szinte bármivel tölthetjük, a fahéjas cukortól, a darált csonthéjasokon át egészen – a receptben is szereplő – mákig.

Breton szilvatorta

Tészta:

30 dkg finomliszt

15 dkg cukor

2 tojás sárgája

25 dkg vaj

csipet só

Töltelék:

1 kg szilva

8 dkg darált mák

6 dkg cukor

1 ek rum

A vajat elmorzsolom a cukros, sós liszttel. Amikor szép homogénné válik, akkor összedolgozom a tojások sárgájával. A kész tésztát egy órára a hűtőbe teszem.A szilvákat óvatosan kimagozom, úgy, hogy egyben maradjanak. A mákot  elkeverem a rummal és a cukorral.

A tésztát megfelezem, az egyik felét pitetálnyira nyújtom, és a tálba ügyeskedem. Fogom a szilváimat és megtöltöm őket, majd szép sűrűn leteszem a tésztára. Amikor már az összes szilva ott pihen a tálban, akkor kinyújtom a tészta másik felét és szépen betakarom vele a szilváimat. Elhabart tojással megkenem, villával megszurkálom, majd 190 fokos sütőbe dugom, úgy egy órára. Mikor szép barnára sülnek a szilvahalmok: késznek ítélem és megpróbálom kivárni, amíg ehetővé hűl.