Ha csak néhány napos környezetváltozásra vágytok, de kicsit ellépnétek itthonról, akkor érdemes felkeresni Kassát.
Kassa meglepően mozgalmas hely. Igaz, Szlovákia második legnagyobb városa, de mégsem a nagyvárosi dübörgés jellemzi, hanem egy mozgalmas kisváros folyamatos lüktetése hatja át. Bár körös-körbe meglehetősen randa panelek övezik, az utazót ez nem kell, hogy zavarja, hiszen a belváros viszonylag nagy és meglepően egységes képet mutat, egy-két tévedéstől eltekintve (Tesco-áruház, Aupark).
Kassa tökéletes célpontja lehet a lődörgős, láblógatós pihenésnek, ahol a kultúra és a gasztronómia keveredik némi sétával, de a környező vidékek bejárásával ez a túra jóval aktívabbá is tehető.
A magunk részéről mi épp a pihenős, láblógatós kirándulást szerettük volna megvalósítani és ehhez Kassa remekül asszisztált. A néhány órányi autózással könnyedén elértük a várost, lepakoltuk a holminkat, majd elindultunk felfedezni Kassát.
Szerencsére rengeteg segítségünk akadt. Egyrészt a férjem emlékei, aki a nyolcvanas évek végén egy önszerveződő osztálykirándulás keretein belül már járt a városban, másrészt a kimerítő szóróanyag, ami a város több pontján is fellelhető volt.
Bár voltak elképzeléseim, hogy mit szeretnék megnézni, s a neten is turkáltam egy sort, az első barangolásaink során csak a szemünk és az orrunk vezetett. A belváros ütőere egyértelműen a Hlavna, azaz a főutca, amelynek közepén pihen a Szent Erzsébet székesegyház, amely olyan kedves, formás és mutatós, hogy egyszerűen nem lehet betelni vele. A néhány napnyi ottlétünk alatt rengeteg fotót csináltam róla, ahogy más-más szögből éri a fény, felcsillan a nap az óratorony aranyozott ornamentikáján, s próbáltam megküzdeni a különféle, nem túl esztétikus légvezetékekkel is, amelyek apró miszlikekre vagdosták a teret és a képeimet.
A székesegyház bent is mutatós. Európa egyik legkeletibb gótikus katedrálisról beszélünk, amely nem csak egy egyszerű templom. Egyfelől építészetileg is jelentős, másrészt itt nyugszik Zrínyi Ilona és II. Rákoczi Ferenc is (mínusz a szíve, az a franciáknál van).
A templom nem egy rideg tömb a város szívében, hanem origo, amely köré minden szerveződik. Innen sarjadzik a tér, születnek a szökőkutak, az árnyas kertek, amelyektől a cseh kisvárosokból ismert szerkezet barátságos és üde marad. Mert itt sok a zöld, csobog a víz, a tér kávézói, éttermei mind-mind erre a látványra nyílnak.
Igen, a város telis-tele van vendéglátó helyekkel. Rengeteg pizzéria van, a város legismertebb cukrászdája két egységgel is képviselteti magát, sok a söröző, a kisebb-nagyobb kávézók, egy két borbár is akad és a koktélbárok is megjelennek ebben a színes forgatagban.
A megérkezésünket követően tényleg csak lődörögtünk. Megnéztük a katedrálist, elméláztunk, hogy felmásszunk-e a tornyába (végül nem mentünk, mert egyrészt tavaly Liégeben rossz élményünk volt, másrészt tavasszal az egri minaretben olyan klausztrofób roham tört rám, hogy most egy darabig nem vágyom sötét, szűk és végeláthatatlan kőlépcsőkön kanyarogni). Inkább végigsétáltunk a főutca mindkét oldalán, az Infopontban begyűjtöttünk a számunkra relevánsnak tűnő színes, szagos brosúrákat és kerestünk egy sörözőt.
Sör témában errefelé nehéz mellényúlni. Én egy könnyed alkotással, egy kis csapolt Zlaty Bazant radlerrel indítottam, a férjem egészen aljasul Krusovicét ivott (mentségére szóljon a helyen ezt csapolták), kértünk egy kevés sörkorcsolyát és elkezdtük átolvasni a kassai útmutatót. Amíg fogyott a hagymás, savanyított szafaládém, addigra nagyjából tudtam, hogy mit szeretnék látni a városból. Első délutánra kisebb belvárosi séta keretében beütemeztem a Márai-szobrot, s a kézművesek utcáját.
Márai a város szülötte, akire Kassa nagyon büszke. Sok helyen említik, van kávézó, ahol sorállás van a Márai-portréhoz tolt asztalért, az infopontban is külön installáció hívja fel a figyelmet Máraira, emlékszobája van a városban és tudni, hogy melyik házból és hogyan szöktette meg Lolát.
A szobor felkutatása és fotózása után megkerestük a Miklós börtönt, amely mögött egy eldugott, de rendkívül hangulatos utcában találhatóak a helyi kézművesek. A Kazinczy utca környékére emlékeztető, laza és vidám hangulatot árasztó utcácskában nem volt túl nagy élet. Bezzeg másnap délután csak úgy pezsgett az egész utca, rengeteg árus, kézművesek, akik nem csak árulták a portékájukat, hanem különféle foglalkozásokat is tartottak, főleg a kisebbek számára.
A másnap egy kiadós sétával indítottunk Kassa pihenőövezetében, a Márai által is kedvelt Bankó hegyen, majd a városban a piacon folyttatuk a napot. A főutcától nem messze, a Dominikánus templom takarásában található a város egyik kedvelt piaca. A kicsi, zsúfolt, hangulatos és alapvetően fotózhatatlan piacon már nagyon látszott a nyár vége. A kofák kínálata összement, a paradicsomok és őszibarackok mellett pedig ott virítottak a sütőtökök. Alaposan megnéztük a piacot, majd a székesegyházat útba ejtve elindultunk a belváros másik végébe, hogy megnézzük a Jakab-palotát, valamint a Városligetet is feltérképezzük.
A Jakab-palotához vezető út is felemelő volt. A sok otromba beépítés ellenére mutatós utcácskában fantasztikus art nouveau épületre bukkantam, számos finom részletet találtunk a különféle homlokzatokon. A palota szintúgy igen mutatós. Lenne. Ha valaki venné a fáradtságot és felújítaná. Bár csak magánháznak épült, ergo történelmi szerepe nincs, ennek ellenére izgalmas meseház, amelyen számtalan sárkány vetekszik a figyelmünkért. A kicsi, de formás, még a jó ízlés határán belül túldíszített épület Kassa egyik látványossága, amit mind a helyiek által kiadott füzet, mind a különféle netes oldalak megtekintésre javasolnak, de sajnos a látványa inkább lehangoló. Közelről látszik, hogy foszlik, enyészik. Jó lenne, ha valaki kisuvickolná, hogy dekoratív záróköve lehessen a belvárosnak.
A Városliget meglehetősen csendes hely. A buszpályaudvar környékén lévő zenepavilontól eltekintve túl sok látnivalót nem tartogat, de ott szerencsére gyakorta adnak koncerteket, így valóban fontos és szerves része lehet a helyi kulturális életnek.
A csatangolások után kávéra vágytam. A szállásunkon lévő ellátás csodálatos volt, leszámítva a kávét, ami valahogy soha nem tartozik a szállodák erősségei közé. Értem én, hogy a reggeliztetésre behívott személyzet száma pont egy fővel kevesebb, ha nem kell kezelni a kávégépet, de az a lötty, ami ezekből a masinákból jön, messze nem nevezhető kávénak. Így aztán a fájó kávéhiányt kívántam pótolni és megnézni azt a helyet, amibe még a neten való turkálás közben botlottam, a Halmi cafét. Tökéletes választás volt. A főutca egyik régi bérházának első emeletén lévő hatalmas, nagypolgári lakásban tündéri romkávézóra bukkantunk. A lépcsőházat is uraló hely azonnal magával ragadott, pofátlan mód, se szó, se köszönés nélkül leálltunk fotózni, nyeltük a látványt, bolyongtunk a terekbe, kerestük a nekünk szánt foteleket. A lépcsőházban rá is leltünk két retro darabra, amely közé egy kisebb, koros ágyneműtartó volt beállítva asztal gyanánt. Rendeltünk kávét, meg helyi sört és átadtuk magunkat a hely varázsának.
Hosszan ejtőztünk, kortyoltuk sört, ittuk a kávét, élveztük a pihenést, sokkoltuk a barátainkat a selfibotos fotóinkkal, majd továbbálltunk a Rodostói házba.
A Rodostói ház úgy el van dugva, hogy előző nap egyszerűen elsétáltam mellette. A korábban említett Miklós börtön és a most zsivajgó kézművesek utcája mellett egy halk, szűk átjárón keresztül közelíthető meg a várost körülölelő egykori fal bástyája, amelyet megtoldottak egy darabka Törökországgal, pontosabban II. Rákoczi Ferenc bujdosásának helyszínéül szolgáló rodostói ház egy részletével.
Számomra a bujdosás szó valahogy mindig a kenyéren és vízen való tengődést jelentette, de úgy tűnik az én elképzeléseim voltak mindig is tévesek, mert a rodostói ház, illetve az a kevés, amit a másolat látni enged belőle, messze nem ezt az érzetet keltik. A múzeumként működő házban izgalmas ismeretekre tehetünk szert, a Hóhér-bástyában lévő kiállítótermekben filmen, fotókon követhetjük nyomon az 1906-os kassai újratemetést, de az igazán izgalmas: a török ház. Az isztalmbuli Topkapiban is helyt állna ugyanis az az étkező, amelynek számos része valóban a rodostói otthonból származik, s Mikes szobájának bútorzata is igazán fényűző (ezek nem eredeteik, pontosabban nem azok, de azonos környékről, azonos korból származó darabok). A Rodostói házban szerencsére van magyar idegenvezetés, ami sokban megkönnyíti az egyszeri utazó életét. Érdemes időt szakítani Edvi Illés Aladár csodálatos akvarelljeire és tollrajzaira hosszabb időt szánni.
A múzeum után a kézművesek színes forgatagával oldódtunk, majd visszasétáltunk a nap kezdőpontjára, a Dominikánus térre, ahol az egyetlen, Kassán főzött sört, a Golemet kóstoltuk meg. A világos és barna sör mellett mixturát is kínálnak, így azt választottuk, mellé hidegtálat kértünk, s a magam részéről egy hatalmas fokhagymás pirítóst. A templomban épp mise volt, így sörözés közben kellemes orgonaszó kínált aláfestő zenét a délutánunkhoz.
Másnap kirándulni vágytunk. A közelben ugyan találtam egy-két érdekesnek tűnő helyet, de miután realizáltam, hogy a Szepesi vár elérhető távolságban van, egyértelmű volt, hogy oda visz majd az utunk. Zakopane-járásainknak köszönhetően Csehszlovákia/Szlovákia bizonyos részeit jól ismerem. A buszról. A gyűlölt javorinai határról megszabadulva mindig Popérád felé indult a busz és az útról sokszor láttuk a szepesi várat, ahogy ott trónol, önelégülten és elérhetetlenül. Mi már épp indultunk haza, az esti fényekkel övezett vár már pihenni tért, a találkozás mindig elmaradt.
Most azonban semmi nem tartott vissza a vártól. A netes keringésekből felvértezve tudtam, hogy klassz hely, van benne múzeum, kávézó, ingyenparkoló, ingyenguide és hogy nagy általánosságban egy teremtett lélek se látogatja, ami szégyen – írták az élménybeszámolók – hiszen világörökség. Ezen a szombaton felfedezte magának a világ. Turistabuszok, magánautók ömlöttek az útra, a szuper parkolóba senki ember fia nem fért már be. A szűk kecskecsapásnál háromszor szélesebb hegyi út szélén tettük le végül az autót, majd tíz percnyi sétával felkaptattunk a várba. Itt megváltottuk a jegyünket, majd kisebb közelharc árán szereztünk egyet az üzemben lévő 25 audioguide közül (nagyon kemény amazonok a nyugdíjas holland nők), majd a cserfes szerkezetre tapasztott füllel felmásztunk a várba.
Élmény volt hallgatni az ízes beszédű guide-unkat, de annyit fecsegett, hogy inkább elhallgattatunk, s a tájban gyönyörködtünk. A vár hatalmas, ez még így romos állapotában is jól érzékelhető. Megannyi teraszáról nyílik más és más kitűnő kilátás, tiszta időben a Tátra is a vár lábához pihen. Most esőre állt, a verőfény, amely aljasul társunk volt, amíg felkaptattunk a várhoz vezető meredek úton, most elbújt, itt-ott bukkant csak elő, fénypászmákkal borítva a vár körüli tarlók, dombok egy részét.
Fel-alá bukdácsoltunk a várban, fotóztunk, újabb harcot vívtunk a többi látogatóval (ezúttal a torony szűk lépcsőin való haladási irány és az elemi udvariasság hiánya volt a téma), majd nagyjából másfél óra után elindultunk Lőcsére.
Lőcse anya ötlete volt, valamelyik kirándulása során járt erre, s mikor értesül a tervezett kassai útról nem mulasztatta el – egy héten keresztül, minden telefonbeszélgetésünk alkalmával – felhívni a figyelmemet Lőcse különleges szépségére.
Tagadhatatlan, Lőcse szép. A fekvése, az egységes volta, a tornyos, mutatós, a krakkói Posztóházra emlékeztető városházával, valamint a Jakab katedrálissal. De Lőcse ennyi. Lehet, hogy ha egy derűsebb napon érkezünk másképp látom, de most azt éreztem, hogy Lőcse nem lát szívesen, elfogadja, hogy jövök, sőt készül is rám, ahogy a városba lépve a parkolóőr bácsi, de nem szeret.
Ezt az érzetet tovább erősített a katedrális, amely kívülről nem túl mutatós, de olyan belbeccsel bír, amit a helyiek erőteljesen ki szeretnének aknázni. Éppen ezért a templom kapuján rács feszül, s amíg nem váltjuk meg a jegyet, addig nem láthatjuk a világ legnagyobb gótikus szárnyas oltárát. Nem volt kérdés, hőbörgés ide vagy oda megváltottuk a jegyünket, beálltunk a sorba, majd bent közölték, hogy akkor most eltelhetünk a látvánnyal, nem fotózhatunk (50 euroba kerül, ha rajtakapnak), ellenben a szószék alatt, Mózes szobrának tövében lévő asztalkáról bátran válasszunk magunknak megfelelő szuvenírt (az oltár fotójával) a megfelelő összeg ellenében. Az oltár egyébként gyönyörű, igazi remekmű, az érett gótikai tudásával és a művész elhivatottságával felvértezve.
Egyszóval Lőcse szép.
Kassára visszaérkezvén még kerestünk valami ebédnek valót, ugyanis a szombati délidő ellenére Lőcsén semmi értelmes éttermet nem találtunk. Már az első nap, séta közben megfogta a szemem egy mutatós kék zománcláboska, amiből békésen falatozott egy pár. Akkor épp két étkezés között voltunk, így nem volt szükség étteremre, de most felrémlett bennem a lábas, s tudtam, az lesz az a hely, ahol kedvünkre lakmározhatunk. Jó megérzés volt. A Staromestská étteremben kellemes választék, csapolt Staropramen és életem legjobb bryndzové halusky-ja várt. Sztrapacskában fekete öves vagyok, sokszor ettem, sokfélét, készítettem is már, de ilyen jó változathoz még nem volt szerencsém.
Ez a hely tökéletes zárása volt a kirándulásunknak.
(Sok-sok hasznos infót találtok még itt is.)
