Go to London
A Nők eszméletlen tempóban öregszenek, erre nincs is jobb mérce, mint, hogy az eddigi pihenős nyaralásainkat felváltották a városnézések. Nem csak a lábuk erősödött meg az erőltetett menethez, hanem a szellemük is lassan olyan magaslatokra hág, ahol már képesek befogadni, feldolgozni és helyén kezelni a városok történetét, a kockakövekbe, metrólejárókba, utcasarkokba vésett történelmet és nem csupán az a rossz érzés marad meg bennük, hogy estére elfáradtak.
A tavalyi európai vakáció után, – amikor sorra vettünk egy csomó látnivalót és brahiból belógtunk hat országba – idén egy könnyen értelmezhető, szerethető kozmopolita várost választottam: Londont. A célállomás kiválasztásának nem csak fennkölt és hangzatos okai voltak, bevallottan anglomán vagyok és az évek során a Nőket is sikeresen megfertőztem. A legfőbb kórokozó, amely folyamatos londonlázat okozott – főleg Annánál – a BBC legendás Sherlock sorozata, valamint a főszereplő személye. Zsófi esetében nehezen tudnám meghatározni, hogy a bennünk közös lelkesedésből az ő benne tomboló láng hogyan fogható meg, de a nyomait itt-ott tetten lehet érni.
London tipikus hosszúhétvégés város, így én is hosszúra nyúlt hétvégébe gondolkodtam és a vége tényleg efféle lett: pénteki indulás, hétfői visszatérés, közben egy poggyászmentes, teljességgel megélhető hétvége. A program kialakítására nagy hangsúlyt fektettem, rengeteget olvastam, terveztem, tőlem szokott alapossággal exceltáblába rendezve az úticélokat, metrómegállók és árjegyzék természetesen mellékelve. Naná, hogy minden egyes helyszínhez.
Az excel fülein lassanként kirajzolódott az ideális útiterv, megszülettek a gyerekbarát programpontok, így az indulásra minden készen állt, már csak a hiperszuper rókás kisbőröndbe kellett belepasszítani az öregGyít, lebeszélni Zsófit a 67. plüss elcsomagolásáról (plüsslimit volt a kézipoggyász miatt, fejenként kettőt hozhattak, amiből aztán persze az lett, hogy jött a súlyosan nehéz öregGyí, akivel Anna ellőtte mind a két lehetőségét, a Zsófi hűséges kettes számú Zuzuja, valamint a hírhedt Kissárkány, az én Mókutyám mellé pedig társul szegődött Anna már oszlásnak indult plüssnyula).
Bőröndbe rekesztettünk mindenkit, hajnalban kócosan, kómásan útra keltünk, s hat óra környékén már erősen gondolkodtam, hogy egyedül kellett volna útnak indulnom.
A Nők – akikről sokan csak jót feltételeznek – kamaszodnak, s ennek megannyi jelét adják. Többek között gyakrabban elviselhetetlenek, mint azt egy felnőtt szervezet probléma nélkül fel tudná dolgozni. Szeretném azt hinni, hogy a fizikai és mentális áttörés hónapjaiban-éveiben elkerülhetetlenek ezek a pillanatok, de lehet, hogy ez csak önámítás. Mindenesetre mire lehúztuk ingünk-gatyánk-cipőnk, majd visszaverekedtünk magunkra mindent nagykabátig, kiírták a kaput és ellébecoltuk a triplaáron szuperkedvezményes reptéri árakon kínált felesleges szarok között a hajnalunkat, a Nők az addig bennük felgyülemlett feszültséget elkezdték egymáson és rajtam levezetni.
Majd felkeveredtünk a gépre, s onnan minden boldog nyugalomban telt, a reggeli fényekben fürdő felhők, a lágyan ringató turbulencia két nyugodt órát eredményezett, s a Nők is lassan felvették az utazással járó első sokk helyett a lelkes vibrálást.
Ez innentől estig ki is tartott. A reptérről a Victoriára érkeztünk, ahol rögvest jött a kultúrsokk, a sokszínű, rengeteg illattal, ingerrel járó hatalmas pályaudvar, amiből alászálltunk a három metróvonalnak is otthon adó Tube-ba. A metróban a végeláthatatlan folyosók, az Annát folyvást megállásra késztető különféle plakátok, a mozgólépcső szigorú jobbra tarts-a, csupa új inger volt.
Eredetileg a Victorian szándékoztam letenni a csomagokat, hogy időt nyerjünk, de a pakkonkénti 10 fontos díj az álláspontom revideálására késztetett, így inkább kivittük a szállásra a csomagjainkat. A várakozásoknak megfelelő szobát rögvest el is foglalhattuk. Nem sokat időztünk, egy hátizsákba hajítottunk néhány esernyőt, sapkát, sálat és fotóapparátot, majd megindultunk az előre eltervezett helyszínre.
Úgy gondoltam, az ideális beugrót mégiscsak az emblematikus Big Ben jelentheti, így aztán elmetróztunk a Westminsterig, megcsodáltuk a körbe feltúrt tornyot, Zsófi aktuális sértődését lekezeltük, majd könnyed sétával bevettük a Trafalgar teret. Meglepő mód, amíg a toronynál hümmögő konstatálásnál több nem tellett a Nőktől, addig a Trafalgar valamiért megnyerte őket. A lépcsőn napozó emberek, a hatalmas, de nem barátságtalan tér, a napsütéses nyüzsgés otthonossága, ki tudja. Gyorsan szereztünk néhány szendvicset (ez gyógyír volt Zsófi panaszaira és hangulatára egyaránt), majd vegyültünk. Ültünk a National Gallery lépcsőjén, rágtuk az organikus wrapunkat és mellé mélyeket lélegeztünk a londoni levegőből. Néztük az etetési tilalom ellenére méretes galambokat, az embereket, az ezerfelé kanyargó buszokat és szép csendben megérkeztünk.
Előre figyelmeztettem a Nőket, hogy London nem csak játék és mese, hanem kőkemény kiképzőtábor is lesz, mert – többek között – megyünk múzeumba is. Nem gondolom, hogy a National Galleryben végrehajtott fejvesztett rohanás teszi őket emberré vagy ettől válnak majd művészetrajongókká, de egyfelől van az a kép, amiért a gyereket áthajtom ezer és egy termen, arról nem is beszélve, hogy ez a négy nap az én igényeimről is szólt.
Jóllakottak voltak, így nem mutattak semmiféle ellenállást, szó nélkül jöttek, néztek, próbáltak figyelni, én meg próbáltam olyan kulcsszavakat keresni mindenkinek a munkásságához, ami egy ekkora emberben megragadhat, fantáziát láthat benne. Caravaggionál jól jött a sötét életvezetés, Van Eyck esetében megtette a festményen látható kutya, Van Goghnál naná, hogy bejött a levágott fül. Uccello lufilovain jókat derültek, Fra Angelicot fakónak vélték, majd Monet egyik elnagyolt és nem egészen a terem méreteihez igazodó tavirózsás képénél megjegyezték, hogy jobb lett volna, ha nem ragad ecsetet. 
Seraut képeinél könnyed hivatkozást tettem Maillol-ra, remélve, hogy a karácsonyi szünetben megejtett Nemzeti Galériában tett látogatásunk nem volt hiábavaló, majd amilyen tempósan érkeztünk, úgy távoztunk, mielőtt végleg magába szippantott volna a festészet.
A Trafalgarról elindultunk a Soho felé, gondoltam a Liecester square-t megmutatom a Nőknek, de valami építkezésnek hála nem egészen ott bukkantunk ki, ahol vártam, hanem a M&M-s négy vagy öt szintes áruházánál, amibe ezek után egyszerűen muszáj volt bemenni. Azt gondolom, hogy tanítani kéne azt, ahogy a színes cukorral bevont pasztillát képesek egy több ezer négyzetméteres boltban a lehető legtöbb formában eladni. Az egész bolt másról sem szól, mint ezeknek a – valljuk be rendkívül egyszerű és nem túl fantáziadús – cukorkáknak a mindenféle formában történő árusításáról. Volt cukorkaplüss, cukorkabögre, cukorkaformájú cukorkatartó, cukorkapárna, sőt, a tökazonos ízű, ellenben másképp színezett cukorkákat is megvehettünk egyedi kombinációkban, például volt brit mix is, ami piros, fehér és kék mázas csokipasztillákat rejtett. Annak, akit nem kábítanak el a színek, más érzékszerveit is támadták: a boltban művileg előidézett csokoládészag volt, ami szerintem egyenesen taszító. A Nők szerint finom volt, én csak azt éreztem, hogy ellenemre van és azonnal mutassák meg a kijáratot.
Természetesen addig nem szabadulhattunk, amíg közel hatszoros áron nem szereztünk be néhány szemet az angol színkombinációból, majd nagyokat lélegezve elindultunk a China town felé. A délutáni napfényben gyönyörűek voltak a lampionok, a kirakatokban pekingi kacsák kellették magukat és itt végre az én orromnak is kellemes illatokkal volt tele az utca. A China town-ban kicsit sherlockoztunk (melyikrészbenkiholmerre), majd kikanyarodtunk a Piccadilly felé. A Piccadilly után egyenesen a Regent Streetre mentünk, ahol már messziről látszottak a Hamleys zászlajai.
A Hamleys csodálatos műintézmény, a megtestesült szülői végzet. Unott eladók helyett mókás bohócok és balerinák mutatják be a csak náluk kapható kincseket, rajzolnak, festenek, táncolnak, buborékot fújnak, s mire a szülő feleszmél, addigra a drága gyermek már vészesen beleszeretett a festésre, rajzolásra, fújásra alkalmas eszközbe.
De akkor is kedvesek, ha látják, hogy csak nézelődsz, bíznak benned, hogy a végén úgyis egy – ezernyi piros katonával díszített – céges zacskóval a kezedben távozol. S ez – főleg, ha gyerekekkel érkezik az ember – szinte borítékolható. Alaposan végignéztük az öt emeletnyi szajrét, Zsófi félájult volt a gyönyörűségtől, mert olyan emberpónibabákra (!!!) bukkant, amelyeket nálunk egyáltalán nem kapni, Anna pedig egy idő után megjegyezte, hogy szép és jó mindez, de túl sok és már nem bírja befogadni.
Kiszédülvén a Hamleys-ből elsétáltunk az Oxford Circus-hoz, majd innen a Marble Arch-ig mentünk. Közben boltba be, boltból ki, hogy a női énünk is megkapja a magáét, de a hajnali kelés utolért minket és innen már csak egy út vezetett: haza.
