Gasztrotúra Baranyában, határon innen és túl 2.

Csúzán jó volt ébredni. Bár alig léptük át a magyar határt, a levegő mégis egészen más volt, a mediterrán lét érezhetően ott bizsergett az első kora reggeli napsütésben, a szobánk előtt meleget lehető kövezetben, az illatokban. Korán felkeltünk, elsétáltunk a falu hosszán, begyűjtöttük a szükséges finomságokat a Nőknek (a verhetetlen fügés kekszet muszáj volt megvennem), majd miután már vagy kilenc órája nem ettünk egy falatot sem, következhetett a reggeli.

A Piros Csizma fogadóban remek baranyai választék volt. Sült kolbász, kulen, sajtok, kolbászok között tallózhattunk, s tallóztunk is, bár este nem hittem benne, de jót étvággyal csúszott minden egyes falat.

A reggeli után a közeli Kolar pincészetbe mentünk, ahol egy tartalmas és érdekes borkóstoláson vettünk részt. A Kolar család reggelivel várt minket, ami – a sajtokat kivéve – mind a saját konyhájukról került ki. A kolbászok mellett csodálatos pogácsák kellették magukat, így reggeli ide vagy oda újabb kör kóstolás következett, amihez szép apránként érkeztek a borok is, Lajos bácsi értő tolmácsolása mellett.

A Báni-hegy lábánál lévő Kolar pincészet 11 éve foglalkozik turisztikával. Hangulatos és otthonos pincészetükben közel 100 ember számára tudnak minőségi ellátást kínálni, sőt néhány vendégszobájuk is van, így az Európán át Isztambulba bicikliző vándoroknak (vannak ilyenek!) nem csak bort és ételt, hanem szállást is tudnak kínálni. A csúzai borvidék megannyi arca jelenik meg a 14-féle borukban, amelyet közel 14 hektárnyi területről származó szőlőből készítenek. Igényességüket mutatja, hogy a nálunk már évek óta jelen lévő és lassan teljesen elfogadottá vált csavarzáras üvegre tértek át (amely a horvátoknál még igen ritka) és a palackok megjelenése is friss. S míg a magyaros motívumokból szőtt koszorúval díszített üvegekből Lajos bácsi kitöltötte a borokat, addig a lányaival, Szibillával és Kingával beszélgettünk arról, hogy milyen is Horvátországban a magyaroknak.

Baranyában kisebbségben inkább a horvátok vannak, mesélték. A járásban a magyar, horvát és szerb lakosság aránya nagyjából azonos, így a térségben jó eséllyel találunk magyar anyanyelvű segítséget, szállást, éttermet. Csúzán meg aztán biztosan, hiszen a közel 600 lelkes település lakosainak nagy része magyar. Csúzára nem csak az értő fülekért, hanem a gasztronómia miatt is érdemes ellátogatni. A faluban több étterem is üzemel, a környék borászatairól nem is beszélve.

Bár főleg a borokra irányult a figyelem, számomra mégis a legizgalmasabb tételnek a szarvashúsból és vaddisznóhúsból készített szalámi bizonyult, amiből egy tisztes darabot be is szereztünk.

A Kolar családnál még összefutottunk Ilonka nénivel is, aki olyan csodákat képes előállítani mézeskalács címén, ami tökéletesen tükrözi a szakértelmét és a türelmét. Csipkemintás, virágmintás fantasztikus mézeskalácsokat mutatott, amelyek láttán az ember fejében nem is nagyon fordul meg, hogy megegye, hiszen – mondhatni – műalkotásokról van szó.

A borkóstoló után visszatértünk Baranyába, pontosabban Baranya központjába indultunk, Pécsre. A reggeli mediterrán nyár velünk lopódzott, s míg Pesten esett, addig mi szikrázó napsütésben jártuk a Zsolnay Negyedet.

A Zsolnay Negyed nem más, mint a Zsolnay gyár, amely magában foglalja a Zsolnayak egykori lakóépületeit, s a gyárépületeket egyaránt. A zsivajos, színes, napos kertből néhány lépéssel egy nagyon finom, letisztult és visszafogott étterembe csöppentünk.

A Zsolnay étterem engem lenyűgözött. Valószínűleg a környezet, a Güell-parkra hajazó kert, a tavaszvégi nyár is benne volt, de az étterem elévülhetetlen érdemei azért ezen túlmutattak. Egyfelől maga a szerviz volt az, ami emlékezetessé és izgalmassá tette az ottlétünket. Balogh Csaba, az étterem vezetője tökéletes házigazdának bizonyult, aki nem csak az ételekkel és a hozzájuk kínált borokkal kapcsolatban tudott kimerítő információkkal szolgálni, hanem a Zsolnay család szövevényes múltját és történetét is élénk, mozgalmas képekben vetítette elénk.

A Zsolnay étterem 2012. júniusában nyílt meg a Negyed szívében, hogy az ide érkező, kultúrára szomjas közönség számára méltó vendéglátást biztosítson, bár így utólag azt gondolom, a Zsolnay étterem önmagában megér egy látogatást a Negyedben. Mivel a Zsolnayak egyik egykori lakóházában került kialakításra, így érdemes úgy bejárni az épületet, hogy tisztában vagyunk az adott helyiségek egykori funkcióival. Így találhatjuk magunkat a fekete eozinkályhás egykori szivarszobában, mehetünk keresztül a volt étkezőn, vagy – kissé bizarr módon – étkezhetünk abban a teremben, ahol az egyik Zsolnayt ravatalozták fel.

Megnézhettük, hogy hol volt a konyha, honnan látták el először a manufaktúra munkásait, később pedig már mint üzemi étkezde működött. A konyhából, ahol egykor a szakácsnő, Kató néni alkotott,mára csempefestő üzem lett.

De nem csak az épület mesél, hanem az ételek is. A kistermelői alapanyagokra épülő ebéd kellemes és izgalmas volt. Kecskesajtos, házi szárított paradicsommal gazdagított tarte volt az előételünk, amihez marinált zöldségekkel készített “salátát” kaptunk. Remek állagú, harmonikus ízű zöldségekhez jól illett a krémes, de karakteres állagú, Almáskeresztúrról származó kecskesajt, amely egy tökéletes omlós tésztán pihent. A kiállítás módja vetekedett a trendibb pesti éttermekével, a mennyiségek – szerencsére – felette jártak.

A Zsolnay családot nem csak a kerámiagyártás érdekelte – mesélte Balogh Csaba – saját szőlőjük volt, sőt még egy üvegházuk is volt a gyár területén, ahol görögdinnyét és ananászt is termesztettek. Rengetek fűszernövényt találni a Negyed egész területén, sőt az étterem saját pici kerttel is rendelkezik, ahol a klasszikusok mellett wasabi és két extracsípős chili is megtalálható.

Az egymást követő fogásokat nem is csak az ízek, formák és illatok miatt vártuk, hanem az újabb és újabb anekdotákért. Jó dolgunk van, az étteremvezető számos történetet ismert, így egyre jobban színesedett a Zsolnay-történet.

A második fogás egy egyszerűségében rafinált sült krumplikrémleves volt, amelyet olyan ízek és alapanyagok egészítettek ki többek között, mint a mangalicaszalonna, a mustáros tejföl vagy a koriander. A szép konzisztenciájú leves rafinált ízvilága nem volt hivalkodó, de meglepően egyedire sikeredett.

A főétel újabb meglepetést tartogatott. A kacsazsírban konfitált kacsacomb mellé ugyanis káposztás suff nudli érkezett, amelyet egészen biztosan felveszek a repertoárba. A lepirított krumplinudlin pihenő káposzta annyira az én ételem volt, hogy a kacsát csupán lecsekkoltam (hibátlan volt), s a hús övező paprikás szaftba tunkolva, elégedetten ettem a nudlit.

A desszert, amelyet oly nagyon hiányoltunk az előző napi kacsa után, itt hiánytalanul megérkezett. A gluténmentes, 80%-os belga csokoládéból készített csokoládétorta mellé házi, fahéjas tejfölfagylaltot kínáltak, valamint a mecseknádasdi Hetényi pincészet 2006-os likőrborát, amely megadta, kiemelte a csokoládétorta gyümölcsös jellegét, s szép zárást adott az ebédnek.

Ezt követően már csak egy kellemes séta várt ránk, hogy felfedezzük a Negyedet, magunkba szívjuk a hely egyedi hangulatát és meghozzuk a döntést, miszerint még a nyáron visszatérünk Baranyába.

(A sajtóutazás a Pannon Flavours horvát-magyar projekt keretében valósult meg.)