MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

A tortának rövid története van. Apa 79. születésnapjára sütöttem először, aztán még a 80. népes ünneplő seregének is jutott – a sacher mellett. Több torta apának nem adatott, de a puncstorta nálunk örökre bevonult a repertoárba.

Bár ezt a süteményt gyakran éri a vád, hogy a cukrászipar szemete, hiszen a maradékokból rakják össze, a lelkiismeretes, tisztességes cukrászoknál erről szó nem lehet, a puncstortának megvan a maga becsülete.

Mivel a puncstorta emblematikus színe elengedhetetlen és talán legfontosabb ismérve ennek a süteménynek, idén biztosra mentem és a Mayer Szörp díjnyertes, Fekete ribizli prémium szörpjét használtam a korábbi meggybefőtt helyett. A lekvárokon is variáltam – a ribizli okán, sőt, a szirupot is átkonvertáltam az új íznek megfelelően.

Az eredmény nem maradt el a várttól, brutál színű, mesterséges anyagot nem látott mázat kaptam, amely alatt egy nagyon kellemes, harmonikus ízvilágú sütemény rejtezett.

Fekete ribizlis puncstorta

Tészta:

6 db tojás

8 dkg cukor

1 csomag vaníliás cukor

14 dkg rétesliszt

½ csomag sütőpor

A tojások sárgáját egy nagyobb üstbe teszem, majd – habverővel, néhány percnyi munka árán – a cukorral habosra kikeverem, és utána hozzáadom a sütőporral elkevert lisztet. Egy másik keverőtálban a fehérjét kemény habbá verem, majd óvatosan hozzákeverem a masszához, amit szilikon formába vagy zsírral kikent, lisztezett tortaformába teszem, majd az előmelegített sütőben 185 fokon (légkeverés) tűpróbáig sütöm.

Töltelék:

Elkészítem az alap piskóta felét. Azaz 3 db tojás, 4 dkg cukor, 1 csomag vaníliás cukor, 7 dkg rétesliszt, kevéske sütőpor összetevőkből, az előző lépéseknek megfelelően egy kisebb tortaformában kisütöm a tölteléknek szánt piskótát.

Készítek egy szirupot:

3 dl Mayer fekete ribizli szörp

5-10 dkg cukor (ha valaki édesebben szereti, mert ebben a szörpben azért nem az édesség, hanem a gyümölcs dominál)

1,5 dl sütőrum

1 db narancs héja

A szörpöt egy forralóba öntöm, hozzáadom – igény esetén a cukrot – és a rum felével elkezdem sűrűbbre főzni, majd félrehúzom, a maradék rumot is hozzáadom, illetve belereszelem a narancs héját.

A nagyobbik piskótát tálra teszem, tortafűrésszel kettészelem, és alaposan megkenem ribizli- vagy áfonyalekvárral az alsó részét, a tetejét pedig baracklekvárral itatom át. A tölteléknek szánt piskótát felkockázom, majd a szirupba mártogatom, kicsit kinyomkodom, hogy maradjon is benne íz, de mégse áztassa el az alsó piskótát, majd ráhelyezem a tálon fekvő piskóta lekváros felületére. A piskótakockák közé a beáztatott (teába, vagy rumba) mazsolát teszek. Mikor kész a szirupos tésztarétegem, a másik fél piskótát – baracklekvárral lefelé – zárásként ráhelyezem.

A kész torta tetejére lapnyi sütőpapírt teszek, és erre egy akkora lexikont, ami nagyjából azonos méretű a tortámmal. 4-5 órát hagyom ebben a pozitúrában.

Máz:

20 dkg porcukor

4-5 ek. Mayer fekete ribizli szörp

A két alkotóelemet alaposan elkeverem, majd óvatosan ráhordom a tésztára. Hűtőbe teszem és hagyom, hogy valami elképesztően szép, intenzív rózsaszín réteget képezzen.

Be kell, hogy valljam, egy kicsit bizonytalan voltam, kitart-e ez a másfél évnyi szerelem és a hozzá tartozó hagyaték még egy estén át. Annyira szép és kerek élményt adott az első felvonás, hogy nem volt kétséges, hogy az egyébként meglepően lelkes kamasz Annával újra ott ülünk majd a hallgatóság soraiban, de még bujkált bennem egy szekunder félelem, hogy mi van, ha ez a színes, nagy románc már másodjára nem ad annyit.

Szerencsére tévedtem. Az este most is bűvkörébe vont, a meghívott vendégek, Iványi Gábor és Vermes György, valamint Móra dédunokája, Vészits Andrea tökéletes, kerek élményt adott, amelyben – értelemszerűen – ugyan fel-felvillantak a két héttel korábbi est momentumai, de nem csapott át ismétlésbe, csupán a megértést, az átkötéseket könnyítették ezek a visszacsatolások. A mostani est főszereplője a Címtelen könyv volt, a Balatonföldváron – egy hónap alatt – született 36 vers, amely szép leképezése Móra Ferenc és Kalmár Ilona szerelmének, olyan pontos és teljes képekben mesélve el azt, amely eligazítást ad az utókor számára is. A szerelmes és erotikus versek mellett bomlott ki Kalmár Ilona alakja, és ahogy Vermes György, Ilona unokaöccse, sorra citálta Ilona életének fényképes lenyomatait, egyszer csak torkon ragadt minket a 20. század, és a történelem egészen meglepő erővel, intenzitással rohanta le az ugyan tragikus, de mégiscsak romantikus történetre vágyó közönséget.

Megdöbbentett az, hogy a személyes tragédián át mennyivel intenzívebben hatol a bőrünk alá mindaz, amit tanultunk, tudtunk, elítéltünk. Ez a passzív tudás tegnap este alakot öltött, együtt keresztelkedtünk ki Kica férjével, együtt adtuk fel vele a nagypolgári életet, együtt hagytuk, hogy mindez megtörténjen, miközben egyre inkább felértékelődött az, amit Kica tett, hogy megőrizze, méltó módon ápolja Móra emlékét, hagyatékát.

Megrázó, szép este volt, amelyen egy elképesztő erős asszony képe rajzolódott ki, akinek tudatos, bölcs, tanult, emancipált lénye akárcsak egykor Mórát, minket is elvarázsolt.

Be kell, hogy valljam, feszül némi ellentét köztem és az energiaitalok között. Réges-régen az évezred elején lettünk rosszba, alapvetően az én hibámból, és eddig azt hittem, hogy ez az állapot örökre így is marad.

A történet meglehetősen banális, bár jó sztori, így az újsütetű kamasz bandákat – apámhoz hasonló lelkesedéssel – egy idő után mind elszórakoztatom vele. Történt ugyanis, hogy Kinga barátnőm esküvőjén többet és többfélét ittunk a kelleténél, azonban a társaság által várt vagy remélt eredmény sokáig elmaradt, mivel apám gyomrát örököltem, amelyben az alkoholnak kevés lehetősége van a szellem elhomályosítására. Ezt én már korábban felfedeztem, az Ezresben tett kirándulásaink költségeit egy idő után radikálisan csökkentettem is, hiszen felesleges pénzkidobásnak minősült az italvásárlás. Ellenben minden bulizós éjjel – Topi barátommal együtt – nekünk jutott a nemes feladat, hogy a már az üveg látványától megittasult barátainkat biztonságban irányba tegyük az otthonaik felé.

A lényeg, hogy Kinga barátnőm esküvőjén cselt szőttek ellenünk, és az utolsó helyen, az utolsó poharak mélyén – a különféle párlatok mellett – valamilyen energiaital lapult meg, amely megtette a kellő hatását, és én erre koránt sem emlékszem szívesen. Az emlékhez pedig egy illat párosult, a friss, reccsenősen felnyíló energiaitalos dobozokból kiszökő édeskés buké, és ez az aroma, illetve a vele kapcsolódó emlék bőven elég volt ahhoz, hogy én húsz évig megtartóztassam magam, és ne igyak semmit, amire az energiaital definíciója illik.

Ezért is fogadtam kétkedve a Hell újdonságát, az Energy Coffee-t, amely azonban sarokba szorított, hiszen egy olyan ital képében jelent meg előttem, amelyet igencsak szeretek. A kávé nekem élvezeti cikk, amelyet szertartásosan fogyasztok, hangulatomhoz választott bögrében, az adott napszaknak, évszaknak, időjárásnak megfelelő módon. Viszont, ha utazom, vagy hosszabb ideig vezetek, netalántán egy napos sajtóúton veszek részt, akkor sok esetben le kell, hogy mondjak a megszokott kávéimról. Ezek hiánypótlására már többször, többféle kísérletet tettem, de az utazós bögrék valahogy mindig a kocsiban maradtak (napokra), az elviteles poharak fedelében meg egyszerűen nem bízom.

Így most örömmel vettem, hogy új termékcsalád született, rögvest három taggal, amelyek között Latte, Cappucino, illetve cukormentes Slim Latte található. A magas tejtartalmú, arabica és robusta kávék blendjéből született italok pont beférnek a táskába, és 2,5 decis mennyiségük is pont annyi, amennyit egyszerre könnyedén meg tudunk inni.

Akár egy húzósabb munkanapon is jól jöhet :)

Nagy valószínűséggel az én generációm volt az utolsó, aki a Sisi filmek folyamatos ismétlése közepette nőtt fel. Mi még Romy Schneider ártatlan arcocskájával azonosítottuk a császárnét, és egy gyönyörű, romantikus lányregénynek láttuk az életét.

A Sisi angol szereleme nagyon jól, bölcsen, vádaskodás nélkül árnyalja ezt a képet, megmutatván Sisi életének egyik legizgalmasabb kalandját, egy epizódba sűrítve. A könyv üde, könnyed olvasmány, de koránt sem elnagyolt, figurái kidolgozottak, jól láttat minden szereplőt a szerző, jellemük is pont annyira kidolgozott, hogy a kapcsolatok, konfliktusok jól működő rendszerré álljanak össze.

A kor Angliájának finom lenyomata adja a könyv alapját, amely ugyan javarészt Sisiről szól, de a császárné már egy teljes, kész, megalkotott háttér elé lép be, ahol addigra minden szereplőnek megvan a maga pontos helye és szerepe.

Számomra a főszereplő azonban egyértelműen a könyv elején megismert Charlotte, aki modern törekvéseivel, egyedi, a kor lányaira, asszonyaira még nem jellemző modern gondolkodással sokban emlékeztet az osztrák császárnéra. Az ő világgal, szerelemmel való szembesülésének, a benne lévő erő és akarat érvényre jutásának regénye ez, amelyhez – kicsit háttérbe tolva – kapcsolódik a császárné és az angol lovastiszt kapcsolata.

A könyv könnyed hangvétele nem megy a minőség rovására, egységes stílusú, jó tempójú olvasmány, amelyben helye van a humornak, a finom és kevésbé árnyalt élceknek. A könyvben egy ártatlan, de a világra a sorstársainál nyitottabb, entellektüel fiatal nő szemén keresztül láthatjuk a XIX. század utolsó harmadának Angliáját, betekintést kaphatunk az arisztokraták, nemesek sportjába, a vadászatba, és nem utolsó sorban megtudhatjuk, hogy ki volt Sisi angol szerelme.