Ha nem Toszkána, hát legyen Provence! – vetődött fel bennem már kora tavasszal, amikor a nyári program szervezésébe fogtam.
A szállással kapcsolatos terveim nagyjából megegyeztek az olasz favoritommal, legyen egy nagy kertünk, tudjunk fürödni, legyen nyugi, cserébe lemondunk a városról, a boltokról, a nyüzsgésről. A foglaláskor még nem is tudtam, hogy ez mennyire így lesz. A pontosan hova kérdéskörét nyitva hagytam, úgy voltam vele, hogy a régióban bárhol jók leszünk, ha megtalálom A szállást. Ami meg is lett, szemben a Mont Sainte-Victoire-ral, nagyjából a semmi és a minden közepén, egy hegytetőn, ahonnan lejutni ugyan nehézkes volt, de fél órára terült el Marseille, és bújt meg Aix-an- Provence.
Olasz házigazdáink már a levelezés alatt barátságosnak tűntek, ezt a személyes találkozó csak fokozta, ami fontos volt, hiszen az ikerház másik felében ők élték a mindennapjaikat, Polly, a chavalier spániel, Bijoux, a kertimacskává vedlett angóra és Mimi, a sasorrú cirmos társaságában. A kompánia nagyon szerethető volt, a ház minden provence-i elvárásnak megfelelt, anélkül, hogy öncélú giccsbe hajlott volna, a hegytetőről nem csak a Cézanne szívének oly kedves hegyvonulat, hanem a fenyőkkel, levendulabokrokkal, termésüktől roskadozó barackfákkal tarkított lankák is jól szemmel tarthatók voltak.
De flóráért és faunáért nem kellett messzire menni, a kertben számtalan fa, bokor, virág és gyümölcs gondoskodott róla, hogy ne csak a helyi triumvirátussal találkozzunk. Színpompás pillangók sürögtek egész nap a levendulásban, amely döngött a méhektől, a déli verőn már kórust cicegtek a kabócák, kisebb-nagyobb szöcskéket kellett kitessékelni a nappalinkból, és a medencébe is mindig akadt néhány pórul járt jószág, amelyek mentésére külön akciókat szerveztünk, vietnámi papucsokkal felszerelkezve halásztuk ki a halálra vált hajótörötteket.
A hűs német nyár valahol a svájci hegyek környékén búcsút intett nekünk, s mire leértünk a provence-i hegyekbe, beütött a kánikula. Nem csak helyi szinten, a megszokott módon lett meleg, hanem az Európán átsöprő, Franciaországot térdre kényszerítő afrikai hőség egyenesen a mi fejünk felett tombolt a legjobban, napokon át.
Ez némileg korlátozta a terveinket, egyszerűen a család kevésnek mutatkozott a 45 fokban való városnézésre, amit részben meg is értettem. A meleg okán valóban a pihenésé lett a közel két hetünk, amiben számos könyv, jó néhány francia vígjáték, rengeteg közös étkezés, és még több közös pancsolás fért bele.
A legforróbb napokon azonban a kőház hűvösének élvezete adta a legnagyobb örömet, az elképesztő perzselést kívül rekesztettük a súlyos fa zsalugáterekkel, mi pedig elnyúltunk a reggeli hűstől kellemes ágyneműnk tetején, s hol fél szemmel a zsaluk közt betűző pászma vándorlását figyeltük, hol olvastunk, hol boldogan ájultunk el, hogy egy hűvösebb órára ébredvén már a kerti medencében lubickolhassunk.
A városnézéseket azonban nem iktattuk ki teljesen. A hőség tetőzése előtt ellátogattunk Aix-en-Provence-ba, amely csendben várta a napnyugtát. A város belső magja nagyon mutatós, igazi vidéki kisváros, nagyobb, látványosabb épületekkel, egy egészen elképesztően hangulatos katedrálissal, az ókori alapokra épített, román jellegű, de gót beütésekkel tarkított Cathédrale Saint-Sauveur-rel, számtalan szappanbolttal és természetesen calissons üzlettel.
A mandulás sütemény ugyanis jelképe ennek a városnak, itt őshonos, a legszigorúbb ellenőrzések között itt készül az igazi és megismételhetetlen ebből a falatnyi süteményből, amelyet egyébként az egész régióban, szinte mindenütt kapni. Természetesen mi sem maradhattunk ki a jóból, így amíg fel-alá járkáltunk a városban, betértünk egy igazoltan valódi, eredeti Calisson d’Aix-t áruló üzletbe, és egy kisebb vagyon ellenében gyűjtöttünk három szemet.
Majd Cézanne keresésére indultunk. Ebben csúfos kudarcot vallottunk, annak ellenére, hogy nagyon törekedtünk a jó megfejtésre. Mivel a város egyértelműen a Cézanne életmű köré épül, és a festő annyi pontján és annyi formában volt jelen a város életében, a férjem nem a megfelelő házat választotta ki az alternatívák közül, így a műhely helyett egy klassz séta, és egy egyébként mutatós, de zárt, Cézanne-hoz köthető épület lett a jutalmunk.
A hőség jöttét jelző nemzetközi site-ok és a francia híradások is ekkor kezdték el pontosítani az előrejelzéseiket, bár nagy szakmai tudás nem kellett hozzá, érezni lehetett, ahogy a hűs hegytetőt elönti a forróság. A tetőzés előtt azonban – a még csak 40 fokban – Marseille felé vettük az utunkat. Marseille-be nekem még vissza kell mennem. Olyan vonzása van a városnak, ami szinte Barcelonával vetekszik, bár azért ebben van némi túlzás, de a kikötőváros egyébként sok hasonlóságot mutat a legkedvesebb katalán városommal. Marseille utcáin járkálva az embernek az a meghasonlott érzése támad, hogy egy kissé néptelen, posztapokaliptikus Párizsban lófrál, vagy egy képzeletbeli – talán az Eredetbe való – városban, amit Párizs és Barcelona gondos mixéből álmodott meg egy mesterséges intelligencia.
Marseille entrée-ban kitűnő. Annak, aki teheti, javaslom, hogy busszal vagy vonattal érkezzen a Saint Charles pályaudvarra, és a Le Grand Escalier tetejéről nyíló látvány legyen az első benyomása a városról. A kikötőtől beljebb, a hegytetőn található pályaudvarról a város felé vezető grandiózus lépcső és a látvány kitűnő nyitány, pazar felütés, amelyet a város egészen addig fenn tud tartani, amíg a lépcsőn lesétálva be nem érünk az első bulvárra. Itt jönnek a helyi erők, a felfoghatatlan kosz, húgyszag, közben a tengeri szél becsellengi a várost, helyenként a pastis édes ánizsillata száll, azaz Marseille egy komoly érzelmi hullámvasútra ültet, amelyben megvalósult Catullus örökbecsű mondás „Odi et amo.”.
Mi pedig mentünk, rendíthetetlenül haladtunk át a városon, a régi erőd felé, a szikrázó fényben hunyorogva lestük a kikötő fölé magasodó Notre-Dame de la Garde templom sziluettjét, majd engedtünk a hőségnek és boldog, majdnem szakrális fél órát töltöttünk a város egyik hűvös templomában, a Saint Lorent-ban, amely a letisztultságával a provence-i román stílus egyik kiemelkedően szép példája.
Miután normál hőmérsékletre hűltünk, előkaptuk a belváros szívében lévő turisztikai központban szerzett térképet, és annak javasolt útvonalai közül választottunk olyan, amely kifejezetten a kikötő mögötti szűk utcácskákra koncentrált. A térkép készítése idején nem volt negyven fok, így az ígért kézműves boltok és csodahelyek jelentős része a lehúzott redőny mögött rejtezett, de mi tisztességgel végigjártuk a negyed minden zegét-zugát.
A következő megállónk egy légkondicionált kávézó volt, ahol hosszan élveztük a jegeskávé nyújtotta örömöket, majd a férjemet hátrahagyva, mi nők elindultunk a boltokat rejtő városrész felé, amely nem tartogatott sok örömet, mivel a franciákban a késztetés csírája sincs meg a szieszta utáni hosszabbított nyitvatartásra. Míg tőlük délre a spanyoloknál éjszakába nyúlóan zajlik a biznisz, kicsit keletre, az olaszoknál is működik az éjszakai élet, a dél-franciák köszönik szépen, háromkor kidörzsölik az álmot a szemükből, hatig nagy kegyesen visszatérnek az üzleteibe, majd szempillantás alatt zárnak, ahogy törvényesen erre lehetőségük nyílik.
A következő kirándulásunk már a necces kategóriába tartozott. A közel 45 fok nem kedvezett Arles-nak, hacsak azért nem, mert csodás fotókat tudtam készíteni a turistaszezon kellős közepén, ugyanis a város – a Sárga Kávéház kivételével – teljesen elnéptelenedett. A helyiek bölcsen behúzódtak a középkori falak közé, a turisták meg eleve meg sem érkeztek ebbe – az egyébként elragadó, sokszínű, szeretnivaló, formás – kisvárosba.
Arles előkelő helyet foglalt el az előzetes listán, egyszerűen azért, mert Van Gogh legjelentősebb alkotásai ehhez a Rhone partján lévő falatnyi, ókori romokra épülő városkához és a környékhez köthetők.
Nem véletlen, hogy az egyetlen kisebb csoportosulásba a híres-neves Sárga Kávéháznál futottunk bele, akiket a hírnév sajnos rossz irányba vitt, így – a terveinket sutba dobva – nem kávéztunk hosszan azon a bizonyos teraszon, hanem a negyvenfokos kánikulában tovább keresgéltük a négyünk ízlésének egyszerre megfelelő, nem riviérai árakkal dolgozó vendéglátó egységet.
Az Aréna mellett meg is leltük, egy középkori házacska aljában. A parányi üzletet nem a személyzet, a kialakítás vagy a lokáció tette vonzóvá, hanem azok a minden földi jóval megpakolt tányérok, amelyeket a közepesen lelkes kisegítő személyzet lavírozott épp az egyetlen foglalt asztal felé. A látvány győzött, a forró, száraz melegben, az árnyékot adó ódon falak tövében asztalhoz ültünk.
Ha már Marseille esetében szó került a katalánokról, akkor Arles kapcsán még egyértelműbb módon kiviláglott a spanyol kapcsolat. Az utcák hangulatában itt is tetten lehetett érni a még délebbi vidéket, az étlapok kínálatában ott várt ránk a paella, a város közepén heverő arénában pedig – mi sem természetesebb – a mai napig tartanak bikaviadalokat. A meghasonlott érzést csak tovább fokozta Zsófi ebédje, a lány ugyanis egy komplett katalán hidegtálat kapott, bár sok időm nem volt foglalkozni a többiek kosztjával, mert megérkezett elém is az a színpompás csoda, amelynek okán emellett a hely mellett döntöttünk.
A csupa zöldségből álló vegyes ízelítő közepén egy tejszínes, friss burrata trónolt, azt vette körbe számos izgalmas tétel. Volt ott érett, cikkekben heverő paradicsom, édes, lédús, hideg sárgadinnye, akadt paradicsomtatár, kevés hűs, pestóval összeforgatott párolt cukkini, grillezett padlizsán paradicsommártással (szintén hidegen), tapenade-os, azaz olívabogyó pástétommal megkent baguette, és pan am tomaquet, azaz a legjobb katalán paradicsomos kenyér.
A bőséges ebéd után vadászni indultunk. Délelőtt, a Vincent Van Gogh Foundation kiállításai után, a helyi boltban belefutottunk egy térképbe, amelyen jelezték, hogy Vincent melyik képe hol készült. A városon kívüli, szántókon jelzett festmények helyszínének beazonosításáról gyorsan letettünk, de híres szobáját ábrázoló képnek otthont adó egykori épület helyének felkutatására vállalkoztunk.
A rodoszi óváros bejáratára kísértetiesen hasonlító városkapu mögött elterülő lakónegyedben – tíz perc eltévedést beiktatva – meg is leltük a helyet, ahonnan festhette azt, amit ma már nem látni.
A Nők, akik eddig kvázi szó nélkül főttek a majdnem ötven fokban itt fáradtak el, így az aréna és az ókori színház feltérképezése után már csak egy képeslap feladását vállaltuk be, majd boldogan hazakanyarodtunk a délután szorításából lassan kicsúszó dombtetőre, ahol várt ránk a Polly, Bijoux, Mimi, és a hűs medence.
