Nagy Fehérvári Bormustra
Hétvégén újra borozni voltam Fehérváron. Tavaly – a Hatpettyesnél tett látogatással összekötve – már részt vettem a Nagy Fehérvári Bormustrán, így nem véletlen, hogy az otthonosság érzete fogott el, amit a Szent István Művelődési Ház nagy kőlépcsőin baktattam felfele, hogy átvegyem a kóstolópoharamat, és teszteljem a 2019-es esztendő borait.
A móri borvidékről és a Velencei-tó környékéről érkező borászok különtermében kezdtük a tesztelést, ahol mi – a szakújságíró különítmény és szerény, laikus személyem – górcső alá vehettük a teljes kínálatot, felidézve közben a tavalyi rendezvényen tapasztaltakat, és annak fényében elemezve az új borokat. A kiállítók számos szép tétellel érkeztek.
A szakértők szerint nem csak a borsort, de a napot is pezsgővel illik indítani, és bár már benne jártunk a délutánban, a pezsgő jó ideának tűnt. A Csóbor pincészet 2 hete degozsált, palackban erjesztett, zöld vertelini, chardonnay és rajnai rizling házasítás alapú pezsgője megfelelő felütése volt a napnak. A pezsgőt újabb pezsgő követte, igaz ez már a Paulus Molnár borház 2017-es extra dry tétele volt. A borház 2013 óta gyárt pezsgőt, az extra dry mellett édes pezsgőjük is van, a népszerű Paulus Honey. Számomra azonban az ezerjó-piros tramini keresztezéséből létrehozott generosa volt az igazi meglepetés. A generosa kitűnő alapanyag, a Mór környékén kedvelt szőlőfajtából készített bor pedig illatos, gyümölcsös, könnyű, finom lecsengésű, szerintem sok lehetőség rejlik benne, mert igazán szerethető, közérthető fajtának tűnik.
Mórról Pázmándra érkeztem, amikor Köllő Zsolt pincészetének borait kezdtem el tesztelni. Elsőnek egy jól elkészített, magas savtartalmú 2019-es Irsai Olivér került a poharamba, majd ezt egy nagyon szép sav-cukor egyensúllyal bíró, könnyed ivású Zenit követte, ami akár a kedvencemmé is válhatott volna itt, ha nem kóstolom meg a virágos, illatos, sárgadinnyés felhangokkal tarkított Cserszegi Fűszerest, ami nálam egyértelműen vitte a pálmát.
Pázmándon szerencsére több borászat is található, a Köllő borok után Nagy Gábornál folytattam a Zenittel való ismerkedést. A finom, tiszta, száraz bor titka Gábor szerint az, hogy a borban érezhető ízjegyek a szőlőben csak egy nagyon rövid időintervallumban vannak jelen, ha ekkor szedik le, akkor lesz Zenit a Zenit.
Picit délnyugatra sasszézva már Sukorón is voltam. A Bella Pince a sukorói pincesoron található, Jorgoszék komplex szolgáltatást nyújtanak a hozzájuk érkező vendégeknek, nem csupán a boraikkal várják őket, hanem étellel és szállással is, ha van rá igény. A könnyű, jól iható 2019-es Irsai Olivér mellett megkóstoltuk a 2019-es Olaszrizling tartálymintáját is, illetve Jorgosz büszkeségét, az aranyérmes pinot noir alapú Rosé-t.
Az Apró Kertek már tavaly a szívembe lopta magát. A két, kissé félszegnek tűnő, de kitartásból már ránézésre is jelesre vizsgázó borász megvett a hozzáállásával, a címkéivel, a névvel, pedig még nem is kóstoltam semmit. Most is nagyon örültem nekik, felidézvén, hogy a leglehetetlenebb helyen folytatják a vállalkozásukat, de nem feladva azt, hanem megkeresve az utat, amely sikerre viheti a Sukoró tetején lévő, apró kertben termő szőlőből születő borokat. A 2019-es üde, friss, mandulás-marcipános ízjegyekkel rendelkező Olaszrizling tartályminta nagyon jókat ígért, de az igazi öröm és boldogság egy szinte eldugott, majdnemhogy pult alól kínált Narancsborban materializálódott. A hat napig héjon hagyott Cserszegi Fűszeres hibátlan volt, likőrös, tömény, már az illata olyan gazdagságot ígért, amire – hála Istennek – az íze sem cáfolt rá. Komplexitásában bármilyen párlattal vetekedhetett volna.
A belső kör végeztével az eseményen részt vevő, az ország számos pontjáról érkező borászatok között is csemegéztünk, persze szigorúan csak azután, hogy felfaltuk a Hatpettyes csodálatos sajttálját, illetve én rárepültem egy szelet nagymama-féle almás pitére, amiből több, vagy akár egy tepsi is csúszott volna, de az idő szorított minket (a szoknyaderekakról szót sem ejtve).
Itt a kóstolást Tokajban kezdtem, a Sanzon borászat tételei között kutakodva. Nagyon tetszik nekem az, ahogy a tokaji borászok felveszik a kesztyűt, vállalva a népharagot, olyan száraz fehérborokat készítve, amelyek ellene mennek az elmúlt évtizedek teljesen elhibázott, de szinte véglegesen beégett tételével, miszerint Tokaj=mézédes borok. Az elmúlt hónapokban annyi szép furmintot kóstoltam erről a vidékről, hogy ha maholnap úgy döntene az egész régió, hogy a fene vigye a botrítiszt, én azzal is kibékülnék. Ennek ékes példája volt a Sanzon Tokaj Classic Furmint. A 2016-os furmint fűszeres, karakteres vonásai meggyőzőek voltak, örömmel ittam. Persze azért a szárazzal induló sor végén ott figyelt egy citrusos, friss, üde szamorodni is, aminél a maradék cukor mellett bőséggel jelen voltak a savak és az ízek, szerethető végeredményt adva.
Most Mád következett, és az én egyik titkos nagy szerelmem, a Holdvölgy. Ez volt ugyanis az a pincészet, ahol jó pár évvel ezelőtt életem első olyan aszúját kóstoltam, amelyik ízlett. A megfejtés nálam pont annyi volt, hogy a korábban kóstolt töményen édes, de unalmas tételek után, a Holdvölgy tudott olyat mutatni, ahol a cukor mellékes információ csupán, nem fő karakter. Azóta tudom, hogy van jó aszú, és hogy van olyan aszú, amit én is szeretek. A Hold & Holló tételekkel indítottuk a kóstolást. Az Uppp jó felütés volt, az estém egyik kedvence, nagyon tetszett a buborékossága, mint kiderült, nem véletlen, hiszen egészen egyedi eljárással, öt lépésben adják a szénsavat a borhoz, így a megszokott pezsgő-élményen túlmutató módon gyöngyözik a szájban.
A fejlődés nem csak a technológiákban érhető tetten, a Hold & Holló dry összetétele is alakult az évek során, itt a zéta (magyar nemesítésű szőlőfajta, korábban oremus néven ismeretes) szőlőfajta került be a cuvée-be, tovább gazdagítva, alakítva ezt a reduktív száraz fehérbort. A dry után jöhetett a H&H sweet ami hárslevelű és késői szüretelésű furmintból készített házasítás, kellemes 60 g feletti maradék cukorral. Jól iható, könnyen megszerethető tétel. Innen pedig egyenes út vezetett a Holdvölgy pincészet 2008-as szamorodnijához, amelynek jól állt az idő. Illatban nagyobb cukrot sejtetett, mint amit ízben hozott, de ezt nem róttam fel neki, pont úgy volt jó, ahogy a poharamba került. Gyakorta előfordul velem – mivel inkább vagyok gasztrós szakíró, mint boros (naná!) – hogy a kóstolt tételekhez kéretlenül is az agyamba tolulnak azok a fogások, amibe felhasználnám, vagy ami mellé kínálnám. Ennél a szamorodninál szinte azonnal egy finoman, visszafogottan édes, friss kaporral fűszerezett túrós lepény íze jelent meg a számban. Mint megtudtam, ez a kapros ízjegy lazán helyt kaphat egy tokaji szamorodniban, nem véletlen, hogy erre a fogásra asszociáltam.
Tokaj után még látogatást tettem a Pannonhalmi borvidéken található Cseri pincészetnél, ahol megcsodáltam az egészen elképesztő – jelenleg hat elemes – rajnai rizling sort. Az igényes kialakítású szortiment jól példázza a környék erősségét, illetve azt is jól szemlélteti, hogy mennyi lehetőség rejlik ebben a fajtában. A bevallottan rajnai rizling-rajongó Cseri Norbi most csak egy tételt, a Quartust mutatta meg belőle, de azt gondolom, egy vertikális kóstolót igencsak megérdemelne ez a rizling-válogatás.
Pannonhalma mellől, Nyúlról még gondolatban elugrottam a Balatonra, valóságban finoman átszeltem az eddigre vendégekkel teli hatalmas báltermet, hogy megismerkedjek Feind Péterrel, és az ő Peter’s márkanév alatt futó boraival. Bár eleinte a lassan elvesző éleslátásunk volt a közös nevezőnk, azért hamar áttértünk a borokra. Péter boraiban ott a balatoni nyár. Már a palackokat fotózva egy fonyódi naplemente emléke úszott be, de ahogy kóstolni kezdtem – az este folyamán először – elfogott a sóvárgás a nyári hónapok után. Az elsőként kóstolt Olaszrizling már olyan nyárillatú volt, hogy szinte fájt a tudat, hogy kint tombolnak a mínuszok. A savas, könnyed, jó ívású bor kellemes felütés volt, amit egy 2019-es friss, könnyű Irsai Olivér követett, majd megérkezett a nagy kedvencem, a syrah Rosé 2019, aminél halkan megkérdeztem Editet, a boros szakíró Vergiliusomat (aki töretlen hisz abban, hogy van kötődésem a borokhoz), hogy mekkora szentségtörés az, hogy nekem, ennél a bornál egyértelműen a fröccs ugrott be először. Meglepetésemre nem nézett rám meredten, hanem lazán megjegyezte, hogy az ötlet remek, ez a bor szikvíz után kiált, hogy a nyár legjobb rosé fröccse legyen belőle.
Itt ért véget az én estém, amíg a többiek még meg-megállva kóstoltak, én úgy éreztem, hogy most kerek az egész, a Nagy Fehérvári Bormustra számomra mindent megadott, amire vágytam. Kóstoltam a környező borvidékek tételeit, ismerkedtem a borászokkal, a borokon keresztül a terroirral, illetve az országos merítésben is megtalálhattam a számomra kedves tételeket.
