MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

Bevallom a dán volt ehhez a regényhez a kulcsszó. Egyszerűen kíváncsi voltam egy kortárs dán regényre és most kíváncsi lettem Sissel-Jo Gazan összes regényére. A Fehér virágok elkapott és nem eresztett, nehezen emészthető helyzeteket kínált, borzasztó sorsokat mutatott, de megmutatta az összetartás és a szeretet erejét is, amitől – egészen rövid időre csak, de – picit jobb hely lehet ez a föld. A szerző valós történések egész sorát ágyazta fikcióba, sűrű szövetét teremtve meg az emberi aljasságnak, miközben költőien szépen képekben mesélt Dánia botanikai ritkaságairól, helyezte teljesen új kontextusba a tetoválást, mint műfajt, ezzel teremtve egy nagyon furcsa és bizarr egyensúlyt a regényben, amely mégis működni látszott.

A vidéki Dánia sokszor egyhangúságba silányuló nyugalmában találkozunk Jennyvel. Jenny gyerekkora zavartalannak  tűnik, bár a családi viszonyai kissé zaklatottak, ő látszólagos békében él tetoválóművész édesanyjával, Kisserrel és sülve-főve együtt van a majdnem ikertertvéreként világra érkező unokatestvérével, Tessával. A testvéri idillt a család egyik nevelt gyerekének eltűnése töri meg, Bettina eltűnése nyomán lassan, nehézkesen, de kezd felfesleni egy lokális és globális történet, amely elhallgatásában mikro- és makrokörnyezetben is többen érdekeltek, mint ahányan felemelnék az áldozatokért és az elkövetők ellen a szavukat. A családon belüli erőszak, a gyerekek sérelmére elkövetett bűnök hosszú lajstromát végigvéve Jenny lassan felnő. Az ő fejlődése jól érzékelhető a könyv hangvételének változásán, a hangsúlyok eltolódásán, a tisztánlátás más dinamikát, más színeket hoz a regénybe és más döntéseket eredményez.

A könyvet borzasztóan nehéz szeretni, karakterei közül a hősökkel is nehéz azonosulni, a pozitív töltetet leginkább a tetoválóművész nagyapa és a körötte bolygó barátai, társai nyújtják, meg a tájleírások egy része, ahol a botanika épp a szebb, ártatlanabb arcát mutatja.

A Fehér virágok bár nagyon távoli területekről merít ihletet, mégis koherens mű, amely nem csak az érintettekről szól, hanem legfőképp azokról, akik – a társadalom ellenérzése és elfordított tekintete ellenére – magukénak érzik az áldozatok védelmét. A hogyanokról lehet vitatkozni.

Vannak sodró regények, vannak olyan regények, amelyek kilépnek a lapokról és a mindennapjaink, a csontunk részévé válnak, addig mindenképp, amíg olvassuk őket. A Papírpalota úgy varázsolt fülledt, családi nyarat a hétvégénkből, hogy egyszer csak azon kaptam magam, hogy a főszereplő, Elle szemével tekintek végig mindenen, a nappalink a tavacska és mi mindannyian e körül az origó körül keringve kapcsolódunk egymáshoz.

Szerencsére Elle családi drámái elkerültek. Nem söpörtem semmit a szőnyeg alá, itt béke honolt és nem csak a felszínen. Elle családja, relációi ugyanis elképesztő történeteket hordanak, soha nem hegedő sebe tarkítják az egymás közötti viszonyukat, a család fogalma az ő esetükben hol túl szűk, hol túl tág, de általánosnak és jellemzőnek nem nevezném.

Vagy mégis. Hiszen a látszat kifelé egy közepes idill, egy rosszul funkcionáló, az ötvenes évek Stepfordi feleségek hangulatában és szerepében rekedt anyával, akinek a döntései sok esetben érthetőek, de érzelmileg semennyire nem védhetők, főleg a 21. századi emancipált nyugati nő szemével nézve.

Elle tanult ezekből a hibákból vagy inkább csak menekült tőlük, ahogy anyám sokszor hangoztatta „A negatív példa is példa.”. Megpróbál számos rossz rögzüléstől megválni, máshova helyezi a prioritásokat, van egy megbecsült társadalmi szerepe (amely valamilyenfajta biztonságot kínál számára), de a zaklatott, szakadozott, össze nem illő lapokra írt gyerekkorának köszönhetően minden egyes nyugodt nap egy kisebb vesszőfutás árán születik meg. Elle nem teremtően jó, csupán kerülni próbál minden rosszat, miközben esendő, a kor, a sors és a saját tehetetlenségük áldozataként sodródó felmenői történetén és az ő gyerekkorán keresztül tisztul a kép, hogy hogyan, milyen mechanizmusok mentén hoz döntést – egy nap leforgása alatt – az élete folytatásáról.

Bár Elle ötvenes évei elején jár, ez a könyvben alig tetten érhető. A családi viszonyai, gyerekei és az önmagéval való kommunikáció fiatalabb, kiforratlanabb ént takar, bizonytalansága, érzelmi hiátusai folyamatosan tetten érhetők.

A regény szerkezeti felépítése izgalmas, az elején az idősíkok és történetek követése feladja a leckét, de aztán finom linealitásra vált, amiért hálás is az olvasó, hogy a végén az éles váltások mentén újra felfokozza a tempót és az érzelmeket.

Ügyes történetszövés, jó ütemezés, rendívül fontos témák, valós női karakterek jelennek meg a könyvben, amit egy rekkenő nyári nap tálal nekünk, akkor is, ha január végén, egy hószállingózással tarkított hétvégén futunk bele.

Már a fülszöveg alapján érdekesnek tűnt a vázolt élethelyzet, közel éreztem magamhoz, hiszen mi is gyakran béreljük ki mások otthonait a világ számos pontján és bár még soha nem adódott ebből semmilyen feszültség vagy probléma, de a lehetőségével az ember – ha tudat alatt is, de – számol.

Rumaan Alam könyve ebből az alaphelyzetből indít, a fülledt nyár, a családi nyaralás, a saját rezonanciánk összehangolása a családtagokkal, a hellyel, a helyzettel, lassulás, önmagunkba való visszatérés egy idegen, de mégis vonzó környezetben.

A mások otthonába történő beköltözés, annak önmagunkkal való beporzása, ahogy a saját rutinunkkal, létezésünkkel a magunkévá kívánjuk tenni, ha csak arra az egy hétre is.

Innen indul Amandáék története. Egy serdülő, egy kamasz, egy összeszokott házaspár, akik Long Island mélyén keresnek menedéket a városi nyár elől egy eldugott, otthonos házban, amely a felhőtlen nyaralás képzetével kecsegtetett már a szálláskereső oldalán is.

Az idillt szinte harapni lehet, minden a gondos tervezésnek hála, megfelelően kötetlennek és felszabadultnak tűnik, a látszat megvan, ha marad még néhány nap, akkor a valódi érzések is feltörnek.

A bukolikus képet azonban hamar beárnyékolja a tulajdonosok jötte. De nem csak ez az idősödő fekete házaspár ront rájuk az éjszaka közepén, hanem a kétkedés, majd a kétségbeesés, a valóság finoman utánanyúl a mindentől távol boldogságot kereső család után és felülírja minden addigi tervüket, az életüket.

A könyv kamaradráma, kevés szereplővel, jól megválasztott karakterekkel és elképesztő kegyetlenséggel. Folyamatosan kecsegtet a feloldozással, kifacsarja belőlünk az igényt a megszokott édesbús happy endre, közben következetesen bontja le a civilizációba, fejlődésbe vetett hitünket, megmutatva, hogy milyen könnyen roppan össze az általunk ismert világ, olyan problémákra reflektálva, amelyek – szigorúan véve – nem érintik a mindennapjainkat.

Hátunk mögött a covid-karanténban töltött évvel, az ukrán válság híreit figyelve és azzal párhuzamba állítva még plasztikusabbá válik a regény, amely ugyan nem ad feloldozást, de bőven ellát gondolkodnivalóval.

Már két hónap sincs a Bocuse d’Or európai döntőjéig, amelynek idén újra Magyarország, Budapest ad helyet. A verseny a Sirha Budapest keretében, március 23-án és 24-én zajlik  majd a Hungexpo területén.

 A verseny tányértémáját ma jelentették be a 19 kiválasztott csapatnak. A jelentkezőknek és segítőiknek a magyar konyha egyik fő alapanyagából, a burgonyából kell majd vegetáriánus ételt összeállítaniuk.

Háromféle „Magyarországon készült” (“Made in Hungary”) burgonya áll majd a résztvevők rendelkezésére: Coronada – kiváló minőségű, alacsony szénhidráttartalmú termék, Anuschka – általában salátában fogyasztott termék, és Madison – amelyet általában chips formájában használnak. Ezeket a burgonyákat az Alföld homokjában termesztik, kézzel ültetik és takarítják be.

A burgonyáknak mind vizuálisan, mind ízben azonosíthatónak kell lenniük, mártás, lé vagy húsleves kell, hogy kísérje őket. A szakácsoknak a szezonális termékeket tavaszi és zöldséges receptben kell teljes szépségükben megmutatniuk, amelyben az egyetlen megengedett állati fehérje a csirketojás és a különféle tejtermékek. Ezt az ételt melegen tálalják majd a zsűri 14 tagjának.

Az év végén a jelölteknek bejelentett őzbak (a helyi konyha másik kulcsfontosságú terméke) a 2022-es év fő témája. Mindkét téma a magyar gasztronómia kultúrát tükrözi: hagyomány és innováció jelenik meg általuk.