MIRELLE Atelier

A Tefal, a világ vezető konyhaieszköz-gyártója idén fontos évfordulót ünnepel, hiszen 70 éve jelent meg a kiskereskedelmi piacon, azaz a háztartásokban a kukta, amely lehetővé tette a sokkal gyorsabb és hatékonyabb ételkészítést, főzést. Nem véletlen, hogy a kukta ma is alapdarab majdnem minden konyhában, és hogy azóta is dolgoznak a fejlesztésén, megújításán, a korszellemnek, a technológiai fejlettségnek és a vásárlói elvárásoknak megfelelően alakítva a megszokott és megszeretett kukta-minőséget.

A Tefal küldetése a háztartási konyhák eszközparkjának fejlesztése, amely lehetővé teszi a minél gyorsabb, hatékonyabb ételkészítést, és mint látjuk, ez a törekvés nem újkeletű. A Tefal neve nem véletlen vált a minőségi, elérhető konyhai termékek szinonimájává, hiszen szinte minden konyhai helyzetre tud megoldást kínálni. A márka szortimentjében a kuktáktól és serpenyőktől, a klasszikus vagy intelligens edényeken át az ételfeldolgozókig és turmixgépekig számos konyhai segéderő található.

Mi is az a kukta?

A kukta egy olyan konyhai készülék, amely a nagynyomású gőz segítségével főz, illetve párol. A kuktát úgy tervezték, hogy akár 70%-kal csökkentse a főzési időt, hatékonyan és kényelmesen oldja meg az ételek elkészítését. A kukták, azaz a gyorsfőzők úgy működnek, hogy egy lezárt edényben felfogják a gőzt, ami növeli a főzési környezet nyomását és persze annak hőmérsékletét. Ennek eredménye: rövidebb főzési idő és magasabb tápanyagtartalom az így készített fogásokban.

Hogyan született a kukta?

A gőz igába hajtása már jóval a 20. század előtt megszületett, így a kuktának is megvolt már a maga kezdetleges előképe, a Papin-fazék, amely mint számos sok fontos találmány, a véletlennek volt köszönhető. Történt ugyanis, hogy Denis Papin francia matematikus, fizikus a kor másik szellemi nagyságával Christiaan Huygens holland feltalálóval közösen kezdett el dolgozni egy, a szökőkutakba vizet pumpáló szerkezet megalkotásán, amelyre Versailles gyönyörű kertjébe tervezett szökőkutak vízellátásához volt elengedhetetlenül szükséges. Papin megépítette egy kezdetleges szivattyút, amit puskaporral működtetett, de a folyamatos kis robbanásokkal operáló eszköz ötletét kollégája elvetette. Papin megadta magát, a puskaport gőzre cserélte és a rendszer többet nem robbant, csak működött, igaz kicsit túl nagy vehemenciával, de ezt már könnyű volt finomhangolnia a két feltalálónak, egy biztonsági szelepen keresztül elvezették a felesleges gőzt.

Ennek az elvnek a mentén született meg 1679-ben a Papin-fazék, amelyet még sokszor nem is főzésre, hanem élelmiszerek és orvosi műszerek sterilizálására használtak és amitől eleinte – nem véletlenül – féltek a háziasszonyok. A megfékezhetetlennek tűnő gőz több konyhai balesetet és még több pletykát okozott, de a biztonsági szelep lehetővé tette, hogy a kukta a felesleges gőzt kiengedje és a fazék belsejében a nyomást olyan, egyenletes szinten tartsa, amelyet az edény fala kibírt anélkül, hogy szétrepedt volna. Az 1800-as években még tovább csiszolták a szelepbiztonsági rendszert, amely lehetővé tette a gőz távozását, ha a nyomás túl magas lett az edényben. 

Szerencsére ma már ezek az anekdoták a múlt közébe vesztek, nem csak Papin, hanem a semmibe repülő kuktafedelek is, hiszen a 21. század kuktái már nem csak okosak, hanem rendkívül biztonságosak is.

A modern kukták több olyan biztonsági funkcióval is rendelkeznek, amelyekről sokan nem is tudnak, egyik ilyen a termikus biztosíték, ami nem más, mint egy aprócska alkatrész, amely egyszerűen megolvad, ha a nyomás és ezáltal a hőmérséklet veszélyesen magasra emelkedik, és lehetővé teszi a gőz távozását az edényből. A modern kuktákban akad másfajta biztosíték is elrejtve, ami megakadályozza a baleseteket, az úgynevezett túlnyomás biztosíték, amit a fedélen lévő kis lyukról ismerhetünk fel. A Tefal azonban szeret ennél is biztosabb alapokra építeni, így a modern kuktáiban öt olyan biztonsági rendszert rejtett el, amely bármilyen probléma esetén segít annak elhárításában.

Az innováció nem áll meg

A mai kuktákat az elmúlt évtizedek során sokszor áttervezték, de az elv és a cél ugyanaz maradt: a kukta körülbelül a felére csökkenti a főzési időt, energiát és pénzt takarít meg, de népszerűségének legfőbb oka, hogy a kuktákban főtt étel több tápanyagot, vitamint és egyéb fontos anyagot képes megőrizni. A kukta háromrétegű aljának köszönhetően a hő sokkal jobban eloszlik az edényben, és a víz gyorsabban forr fel. A tökéletesen zárt környezet, amely nem engedi ki a gőzt, nagyobb nyomást generál, mint a környező terület – akár annak majdnem háromszorosát. Így az ételek nem 100 °C-on, hanem akár 130 °C-on is megfőzhetőek, ami jelentősen lerövidíti a főzési időt.

És akkor még nem is beszéltünk a mindent járó kisfazekakról, a teljes konyhai paletta éllovasairól, a gyorsfőzőkről, amelyben a Tefal szintén izgalmas újdonságokat hozott el a konyháinkba.

Bombay a legmenőbb kutya Óbudán.

Pontosítok: Bombay a legmenőbb kutya Budapesten. Saját delije van.

Óbudának még mindig van mit pótolnia, ha beülős helyekről, minőségi kávéról, hosszan elnyúló brunchokról vagy delikáteszboltokról van szó, ezért is hiánypótló a Bogdáni út elején, az újonnan égbe szökő Waterfront City egyik lakóépületének az aljában kialakított Bomiz Deli.

Bevallom, engem első körben a rendkívül harmonikus belső tér kapott meg, a magas ablakokon beáramló fény, a kis alapterületű kávézóból áradó, szinte gigantikus, de mégsem rideg térérzet. A letisztult, gondos előkészítésről árulkodó környezetben egy ugyanilyen végiggondolt, bölcsen megalkotott, kiforrottnak is mondható koncepció pihen (ami nyitás után alig egy héttel hatalmas szó). Szépen egymásra talált itt a helyszín, a helyiség és a tartalom. Nem véletlenül vágytam ott ülni, ebben a térben, a meditáló kutya szekkója alatt, ebédbe fordulósan kicsit bruncholgatni, szemezgetni a szezonális választékból, mind a konyha, mind a süteményes pult, mind pedig a kávéválaszték legjavát lefölözni, mélázni, lenni, beszélgetni.

Ebben a hirtelen jött, kicsit szürkére sikeredett őszben pont megérkezett a délelőtt, amibe kellett ennyi plusz, az előző napi esőben, sötétben, fázósan való létezés feldolgozására, így – két munka között – megtettük azt az alig 10 percnyi utat, amivel pont Bombay küszöbe előtt találtuk magunkat. Aki, jó házigazdaként, örömmel fogadott minket.

Eredetileg kávézni vágytunk, de aztán valahogy egy könnyed és a szezon sztárjait szépen felsorakoztató ebéd lett belőle. Anna, akiben minden napszakban megvan a hajlandóság a superfoodokat felsorakoztató tálak fogyasztására, most is egy Smoothie Bowl felé nyitott, amiben spirulina, spenót, banán, avokádó, füge és áfonya is megbújt. Az én napsütötte őszömet pedig egy Körtés gorgonzola saláta személyesítette meg, sok-sok pirított dióval, balzsamecettel, friss zöldekkel. Nem csak az alapanyagok minősége és az összhatás harmóniája volt ebben a fogásban izgalmas, hanem az, hogy valóban mindenből annyi került a tálba, ami nem a hatékony, hanem a minőségi működés ismérve. Nem kellett kecskeként kilegelnem a vegyes salátát a lényegi elemek alól/közül, minden falat megkomponálható volt úgy, hogy sajtból, körtéből, salátából és dióból is jusson a villámra.

Anna bowl-ja is kerek egészet adott, élvezte a textúrák sokszínűségét, szerette azt a visszafogott édességet, amely lehetőséget teremtett a tála alkotóelemeinek egyeként is megmutatkozni, egyetértett a mennyiséggel és kedvelte az esztétikumát.

Miután nem siettünk és Bombay, plusz a környékbeli kutyák teljesen tudatosan erre vetődő falkái jól esett békésen nézegetni, még desszertet és persze kávét is választottunk. A Bomiz desszertválasztéka igen ügyes, akad itt bőven a klasszikusokból és a mentesen étkezők számára is van kínálat, így aztán Anna a szép és letisztult citron tarte mellett döntött, én pedig a vegán, gluténmentes áfonyatorta vonzásába kerültem. Anna a szezon vitathatatlan sztárját, egy Pumpkin Spice Lattét választott a desszertje mellé, az én Marék műhelyből kikerült csészécskémbe pedig egy cortado került.

A Bomiz hétköznap és szombaton várja – Bombay személyében is – a vendégeket. Korán nyit, hogy legyen időtök akár munka előtt magatokhoz venni a szendvicseket, kávékat és pont annyira későn zár, hogy egy kései brunch, egy időben fogyasztott ebéd meg egy kora délutáni kávé beleférjen, és még arra is legyen időtök, hogy összeválogassátok a vacsorához a különféle – javarészt magyar – delikát finomságokat.

Az ausztrál irodalom meglehetősen alulreprezentált a magyar könyvpiacon, így minden egyes alkalommal örülök neki, ha rábukkanok egy-egy példányra. Benjamin Stevenson könyve nem csak ezért vonzotta magához a tekintetemet, hanem a stílus is kedvezett annak, hogy együtt töltsünk néhány délutánt és estét. A családomban mindenki gyilkos egy őszinte krimi, amely ügyel az elvárt formai és tartalmi követelményekre, majd a maga szabta kereteket között mozogva szemfényveszt, igen rutinosan.

Ernest, aki íróknak ír For Dummies típusú segédleteket és sorvezetőket most a saját családjának történetét kénytelen megírni, a maga által mások számára rendszerbe foglalt elvek mentén. A családi találkozóra érkező Ernie ugyanis hirtelen számos problémával találja magát szemben: olyanokkal, amik már régebb óta kumulálódtak, amik épp most eszkalálódnak és amelyek a közös együttlét során születnek.

Hiteles narrátorként vág bele a történet elmesélésébe és a családi dráma tisztázásába, felgöngyölítésébe, folyamatosan tartva olvasóival a kontaktust, ki-kibeszélve a történetből, magyarázatokkal szolgálva arra, hogy milyen írói eszközökkel él éppen és miért.

Ebből is következik egy igen sajátos, de szerethető hangvétel, amelyet – a ritmussal együtt – szépen és következetesen tart az egész könyvön át, egészen a rendkívül ügyes lezárásig. A családomban mindenki gyilkos Stevenson harmadik regénye, amelyet remélhetőleg még sok, hasonlóan szép belső logikával felépített „titkos doboz” követ majd a közeljövőben.

Az irodalmi klasszikusok iránti lelkesedésünket és nyitottságunkat sok esetben az iskola rendesen helyben hagyja. A kötelezőkkel megszűnik a felfedezés öröme, a lehetőséggel élés szabadsága, hogy mi magunk döntsük el az otthoni könyvszekrények előtt állva, a könyvtárakban kutatva vagy a könyvesboltokban bolyongva, hogy mi szólít meg, mi villan fel, mi keresi a figyelmünket.

A klasszikusok kicsit lehorgasztják a fejüket, régi kötéseikben szürkén elszomorodnak, az antikváriumokba száműzve várják az elszántakat, vagy, ha kedvező a széljárás és találnak valakit, aki hisz bennünk, akkor új életre kelnek és megújulva, megszépülve veszik fel a versenyt egy új olvasógeneráció figyelméért vagy kábítják el újra a már meglévő rajongóikat.

Az Aranylétrás könyvek kapcsán is ezt érzem, ahogy maga a könyv megrázza magát és harcba indul. Nem a feledés homályába süllyed, mint Zafónnál az Elfeledett Könyvek Temetőjének lakói, hanem élénken él, hiszen mondanivalója egyetemleges és időtlen. Legyen szó Szerb Antalról (akit a köznevelés amúgy is méltatlanul száműz újra és újra az őt megillető, általa is megénekelt magyar Parnasszusról), vagy Rejtő Jenőről (akit bár számtalan pesti legenda tart életben és generációk számára hozta meg az olvasás iránti elköteleződést, mégis ugyancsak kívül rekedt a magyar írók klasszikus körén). Esetleg Virgina Woolfról, akit a magyar olvasók legújabb generációi talán Cunningham csodás könyvéből, Az órákból ismerhettek meg vagy Sally Potter Orlandója után kaphattak kedvet hozzá.

Kivételt talán csak a sorozat legfrissebb tagja képez, A kis herceg, amely örök igazságával az agyunkba és a szívünkbe ég már akkor is, amikor még nem is olvastuk. Talán pont ezért van szükségünk erre a megnyugtatóan szép, igényes kiadványra, hogy azt a kincset, amit Antoine de Saint-Exupéry ránk hagyott, méltó formában őrizhessük tovább.

Minden egyes Aranylétrás könyvért hálás vagyok. Nem csak azért, mert az esztétikuma messze túlmutat a megszokotton és az igényesség a kötet egészén, az anyaghasználattól, az elkészítés módján át, a lektorált szövegig mindenütt érződik, hanem mert olyan új perspektívákat kínál – a gyakorlott olvasóknak is – amelyre sokszor ritkán adatik lehetőségünk. Minőségével minőséget teremt, lehetőséget egy magasabb szintű olvasásélmény megélésére, ahol nem csak a szöveg keltette érzetek, a történet, az író stílusa adja meg a hangulatot, hanem amelyhez mi is igyekszünk azt a teret, időt és környezetet megteremteni, ahol a varázslat méltóképp megszülethet.

„Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz (…). Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet.”