MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

Az ezerablakos város

Az eredeti lemondást követően, néhány nap autómentes lét után, mégiscsak nekivágtunk Beratnak. Egész egyszerűen nem hagyott nyugodni, hogy ezt a többek által magasztalt várost kihagyjuk. Így aztán tegnap nekiveselkedtünk a közel 150 kilométernyi útnak, amit 50-es átlagsebességgel hosszú órák alatt abszolváltunk.

Az időjárás sajnos az Európát uraló ciklonoknak köszönhetően itt is felhősebbre és hűvösebbre fordult, így kifejezett kirándulóidőben érkeztünk meg a hegyek között lévő városba.

A hely már a határát jelző tábla után teljesen más képet mutatott, mint az eddigiek, sokkal rendezettebb, összeszedettebb volt, mint bármelyik, amerre addig jártunk.

A folyó két oldalán található városnak viszonylag hamar megtaláltuk a főterét, ahol leparkoltuk a lehetőségeinkhez mérten lesötétített, az út porától már teljesen szürkének rémlő kocsinkat, majd elindultunk a gondosan kitett emlékműveket jelző táblák után.

A várnak vezető lépcső alján aztán rögvest megpihentünk egy rendkívül szemrevaló és jó illatokat árasztó étteremnél, aminek a tetőteraszáról csodás kilátás nyílt mind az alattunk elterülő városra, mind a fölöttünk tornyosuló várhegyre.

Komótosan megebédeltünk, beszédbe elegyedtünk a szomszéd asztalnál üldögélő szingapúri hölggyel, aki utazási magazinok számára ír cikkeket és most épp Albánia vendégszeretetét élvezi, majd Anna összes morgása és ellenállása dacára gyalogosan vágtunk neki a várnak.

A megállásokkal, Annamorgásokkal tarkított, negyed órányi kaptatás után felértünk a várba, ahol nagyon hamar leszólított a magát Tonynak nevező furcsa kinézetű, de alapvetően kedves úr és felajánlotta, hogy vári lakos lévén körbevezet minket a hegy tetejét behálózó utcákon s megmutatja mindazt, amit érdemes látni.

Tony azon 200 család egyikében él, amely a mai napig a várban lakik. Az egyforma, szőlőindák takarásában megbújó házak között élő emberek furcsák. Van, aki kíváncsian érdeklődött utánunk botcsonálta idegevezetőnktől, van aki kicsit erőtlenül koldulni próbált…

Tony gyakorlottan és viszonylag jó angolsággal mesélt a várról, hogy az illírek óta ki nem átallott építeni és persze rombolni ezen a hegytetőn. Mert persze jártak erre a törökök (úgy 300 évig), meg előttük voltak itt a görögök is, de Nagy Konstantín is kitüntette figyelmével a várost és egy darabig a nővére után hívták, a ma már bolgár eredetű szóból ferdített Beratot. A sokszínű múlt jól látszik a váron. Van itt mecsettöredék, fél minaret, Konstantin fejét megformázó, brutális méretű kőtömb, egy-két ortodox kápolna, ciszterna, valamikorról, nagyon régről…

A templomok java része zárva volt, így jár aki vasárnap kettő után ér a várba, de megtudtuk, hogy ha bejutottunk volna, akkor Onufri, a híres albán ikonfestő utánozhatatlan vörös festékkel készített ikonjait láthattuk volna. Így csak maradt a legenda meg Tony esküvése, miszerint a tavaly itt járt kutatócsoport sem volt képes előállítani a ikonfestő által használt vörös színt. Meglehet.

A templomok fölött várt minket a kissé kifosztott akropolisz. Itt is állt egykor egy mecset, de most csak kurta falak merednek mindenfelé, meg egy borzasztó, ufóra emlékeztető modern szoborféle riogatja a látogatókat. Szerencsére az alattunk elterülő, lélegzetelállító táj, a szabályozatlanul kanyargó Osum folyó és az illatozó leanderek elterelték a figyelmünket.

Az akropolis szélén, néhány árnyékba húzott asztal pihent, ide mi is megtértünk, hideg italokat rendeltünk magunknak és alkalmi barátunknak is, majd a látnivalók után kicsit másra terelődött a szó.

Tony katona volt, a hadsereg előtt és alatt tanult meg angolul, járt Koszovóban és Afganisztánban is, aztán megsérült és most itt él, a szüleivel. Rólunk is kérdezett, meg a házigazdánk kérdéseit tolmácsolta. Hol élünk Magyarországon? Mit csinálunk?

Negyed órát beszélgettünk, majd nekilendültünk, hogy a vár másik felét is megnézzük.A kilátás innen még szebb volt. A folyó túloldalán a Gorica negyed régi házai futottak fel a domboldalra, alattunk a Mangalem negyed házai, messze a távolban meg a városközpont, ahol órákkal korábban leparkoltunk.

Majdnem két órát sétáltunk a várban, így lassan elbúcsúztunk Tonytól, aki 1500 lekre taksálta idegenvezetői képességeit, begyűjtöttem a kötelező hűtőmágneseimet és szép komótosan leereszkedtünk a zöldségesstandokkal tarkított főutcára.

Itt aztán szereztünk friss fügét, megcsodáltuk a hatalmas paradicsomokat, megmutattam az okrát a férjemnek, majd majd hat órakor bevágódtunk az autóba és visszaindultunk, hogy néhány órányi 30-50 km/órás zötyögéssel megérkezzünk Orikumban.

Közben még szerét ejtettük a nemzeti kedvtelésüknek és egy kávé kíséretében lemosattuk az autót. A lavazho errefele szinte bárhol megoldható. Aki kevés befektetéssel kíván üzletet létrehozni, az biztos, hogy egy üres telken egy magasnyomású slaggal Lavazho-t kezd el üzemeltetni.

Mivel a mosás időbe tellik, a vevő meg fontos, így a legtöbb lavazho-ban van kávézó, néhol még étterem is, vagy épp az étterem és a kávézó bővíti a működési körét egy kis mosodával.

Vlorában még szereztünk a Nőknek egészségtelen rácskát (pattogatott kukorica), majd a naplementében egészen fenséges színekben játszó Karaburun és Sazan mellett hazasiettünk a sötétbe borult tengerparton.

Jó olvasni, hogy a jegyzeteim alapján többetekben felhoradt a vágy, hogy meglátogassa Albániát. Nem is csodálom, van benne kellő vadregényesség, nincsenek turistákra méretezett kis kiadó pillanatok, hanem részei lehetünk egy-két hétig egy országnak.

Ám a különböző látnivalók mellett, a városokban való kóricálások között az ember partra vágyik.
Albánia partvidéke hosszú és vadregényes. Egy jó darabig az Adriai-tenger nyaldossa, majd Vloránál átkeresztelkedik és Jón-tengerként folytatja, egészen addig, amíg a görögök át nem veszik.

Az északi partvidék leginkább kedvelt és ismert strandja Durres, a déli részen meg Vlora és Saranda környékére öszpontosulnak a strandok.

Vloránál igazi gyerekparadicsom van. A város alatti hatalmas öböl patrvidéke rendezett, általában 200 lek fejében egy egész napra a magunkénak tudhatunk egy napernyőt és két nyugágyat, plusz általában van wc és egy kis étterem is a rendszerint rendben tartott parton.
Bár van, aki a vadromantikára hajlik, én a Nők mellett már olykor hajlamos vagyok biztonsági játékosként működni: így a kiépített, rendezett partot látogattuk Vlora alatt. Sekély, nagyon lassan mélyülő, homokos a tenger, a part egy része köves, ám a hullámok már a homokos partot nyaldossák.

A Vlore utáni öbölnél, ahol egy sziklaátjárón kell keresztülhajtanunk a kocsival, itt változik a part, hirtelen szilaj sziklák jelennek meg, majd kövessé csendesül a dolog. Itt nagyon szép, gondozott kicsi öblök vannak, Orikum környékén szintén, bár itt öblök hiján egy-egy partszakaszt gondoznak.

A napernyő és az ágyak itt is 200 leket érnek egy napra és az általunk látogatott szakaszon 1500 lekből jól tudott lakni a négyfős családunk.

A llogarai-hágó után is vannak öblök, bár ahogy elnéztem ezek megközelítése nem minden esetben egyszerű. Lent – a görög határtól nem messze – Ksamilnál homokosnak tetsző, apró murvás a part, míg Sarandában állítólag köves.

Azt kell, hogy mondjam, a vlorai parttal kisgyerekesként ászt húztunk. A félsziget zártsága miatt meleg a víz, lassan mélyül, tiszta és homokos. Mi kellhet még?

Tegnap este haditanácsot ültünk: merre vigyen még az utunk? Gijokastra a szerpentines út miatt kiesett, Berat hasonló okoból, így valami közeli, viszonylag egyenesen megközelíthető helyet kerestünk, így esett a választásom Natra Laguna-ra, ami Vlore felett helyezkedik el.

Az út tehát fájdalommentesen rövid, nagyjából ismert terepen. Vloráig könnyedén el is siklottunk, majd az útikönyv tanácsára a tengerparti úton folytattuk utunkat, S itt visszakacsintott a régi Albánia. A sok épülő társasház mögött ott árvállnak a tégláig bomlott, feltehetően luknyi lakásokat rejtő társasházak a gondozatlan part mentén. Ha az ilyenből varázsoltak olyat: minden elismerésem az albánoké. A homokos part menti út vészesen romos volt alattunk, így egy párhuzamos aszfaltútra menekültünk, ami egyenesen egy bunkerekkel teletűzdelt fenyőerdőbe vitt minket. Az erdő jobb oldalán nagy rendőri jelenlét volt, amelynek okára csak a visszaúton kezdtünk rájönni. Valószínűleg illegálisan épülő ház brigádját ellenőrizte a sok rohamsisakban szaunázó őr. Vagy nem. Minket mindenesetre útba igazítottak, bár úgy rémlett nem értették, hogy minek is mentünk mi oda.

Szóval mentünk a bunkerek között. Részük eredeti helyén az erdőben, részük fejjel lefelé, ahogy az új házak követelte telkekről kikapták őket. A lagúnát a mocsaras illata előre jelezte. A vízben álló kis szigetre vezető híd előtt, egy autó állt: svájciak, akik hasonlóan részletes útikönyvvel vághattak neki ennek az országnak.

A hosszú, jó állapotú fahíton végigsétálva egy piciny szigeten találtuk magunkat, ahol Szűz Mária elszenderedéséről elnevezett templomot néztük meg. Dienes szerint 1967-ben verték le a freskóit és égették fel a könyvtárát. Az épület szerencsére áll és használják is, így az átszellemült Nők 20 lekből vetettek velem 4 gyertyát, amit komótosan meggyújtottunk, beletűztünk a homokba és reméltük, hogy a füstjükkel az imáink is meghallgatásra találnak…
A szigetet egyébként ezután az ateista tisztogatás után internálótáborrá alakították, így érthető, hogy miért volt a környéken méterenként egy-egy lövőke (bunker a Nők szerint) a legváratlanabb helyeken.

A lagúnához egyébként B-tervként keveredtünk el. Eredetileg egy kis hajózást terveztünk, de mint kiderült Vloraból csak nagy komphajók indulhatnak, így turistáskodni csak úgy Sazanig meg vissza nem lehet.

A lagúna után Vloraban felkerestük a múltkori éttermünket, a lányok beleválasztottak a húsos kanalas egytálétekbe, mi is valami jó kis tartalmas húsos dolgot ettünk, padlizsánnal, cukkinivel megrakva, salátáztunk és boldogan ettük a ropogós, foszlós kenyeret.

Orikumban is megkíséreltük a hajókázást. Pontosabban a jacht-kikötőhöz probáltunk lekeveredni, de úgy tűnt az teljesen magánemberekre van szabva, itt sincs szervezett hajótúra.

De ha már a parton voltunk, akkor a Karaburun (mint megtudtuk törökül fekete hegyet jelent) lábánál kezdődő Pashaliman katonai bázisra kértünk belépési engedélyt, hogy megnézhessük a területükön lévő lagúnát és az ott lévő antik romokat.

A katonák némi várakozást kértek tőlünk, majd megjelent egy úr, aki idegenvezetőnként velünk tartott s kocsival beléphettünk a bázisra, miután a férjem útlevelét zálogban az őrnél hagytuk.

A múlt nagy árnyai hátramaradtak itt. Orosz épületromok, tengeralattjárók, rozsdaszín hajó a parttól nem messze, rozsdamarta lövegek egy udvaron. Közben meg Augustus császárról esik szó, meg a lagúna vize alatt pihenő nekropoliszról, meg agoráról. Az ásatások nagyon kezdetlegesek. Valószínűleg erőteljesen hátráltatja a dolgot, hogy egy katonai bázis kellős közepén vannak, így nem is csoda, hogy megint elfog az a pionír-érzés, ami Apolloniában is magával ragadott. Csak mi voltunk, a kicsit angolul beszélő guide és a katonai tehenek hagyatéka. Meg a szöcskék. A lányok otthon se bátrak bogár-ügyben, de az itt élő fauna kikezdte Zsófi idegeit. Én élveztem a romokat, furcsa, de a közelmúlt málló, rozsdálló romjai érdekesebbek voltak, mint az antikok és miközben a domboldalon mászkálva néztük az oltár maradványait, a szent kutat és mindazt, ami az akropoliszra vivő lépcsősorból megmaradt, aközben a mi szeretnivalóan érthetetlen nyelvünkön kiabáltam a lányokkal, hogy épp mibe ne lépjenek bele.
Az orikumi antik romok között messzemenőkig a színház a legszebb és leglátványosabb. A jobb akusztika érdekében itt az első üléssor helyén egy fal van, ami tökéletesen felerősítette a színpadon bátortalanul énekelgető Anna hangját. Bőg a tehén, ha nincs kalap a fején….

A régi orosz pékség oldalában meghúzódó időszaki kiállítás elemei egy-egy ferdére szabott dobozon kitett kancsófülből és néhány törött cserépből álltak. Tetszik, hogy próbálják a sajátságos helyzetből fakadó nehézségek ellenére is kiállítássá szervezni a dolgokat, de lehet, hogy egy kis pénzt kéne kunyerálni a jelenleg ott székelő Nato-tól.

A harmincsokfokban tett napközbeni kirándulásunk után minden 10 fölötti ájultan dőlt ki, amíg a Nők hatodszorra is boldogan nézték a Pónihercegnőt.

Szerpentines nap

A tegnapi múltban tett utazásunk után, ma újabb nagy kirándulásra rángattam el a családot. Az albán-riviéra partvonalát követve kívántam lejutni Butrintba.

Butrint légvonalban nincs messze tőlünk, csakcsupán 150 kilométerre, de a kocsival való megközelíthetősége közel sem egyszerű. Először is ott a Llogara hágó, amin át kellett kelnünk, majd jött a vadregényes, hegyekkel tarkított albán riviéra, ahol minden egyes hegyre és hegyről spirál alakban kúsztunk fel és másztunk le.

Az út elején rögtön akadályba ütköztünk, az Orikumból kivezető út felezővonalán egy teknős baktatott békésen. A férjem kiszállt fotózni, aztán én is kikecmeregtem, hogy a vadul száguldó mercik közül kimentsem. Otthon is kényszeresen pakolom a csigákat, itt egy kicsit nagyobb állat került a kezeim közé….remélem, hogy jó irányba tettem le….

A llogarai hágó után – kicsit megkönnyebbülve, hogy idáig eljutottunk – kerestünk egy szimpatikus, tökéletes tengerre való kilátással bíró fogadót és alaposan megreggeliztünk. Kértünk kávét, a Nőknek vajat, dzsemet, fetát és egy kevés pikáns kolbászkát, mindehhez ettünk egy kosárnyi pirítóst, majd továbbindulva szembesültünk a ténnyel, hogy eleddig az út legkönnyebb szakaszát tettük meg.

Ezután jött a hegyreföl-hegyrőlle…időnként kibukkant egy-egy vízmosás, néhány mézet árusító bácsi, magányosan legelő szamár, csoportosan baktató/pihenő/legelő tehén, birka meg a táj.

A múzeumőr bácsi kapásból 5 eurora taksálta a fröccsöntött szörnyű hűtőmágnesét, amit ezek után fájó szívvel otthagytam, mert csak lek volt nálam, az meg nem nagyon kellett az öregnek. (btw: Rómában egységesen 3 euro mindenütt a handmade hűtőmágnes…)Butrintot egyébként ezért a belépti díjért cserében rendben tartják. Az egyik blogon olvastam, hogy állítólag szerettek volna ide repteret építeni, amit végülis a nagy nemzetközi felhördülések eredményeként nem csináltak meg, ellenben sok támogatást kaptak a hely fejlesztésére. Akár így volt, akár nem, a hely karbantartott, minden mindenütt ki van írva angolul és pazar látványt nyújt.