MIRELLE Atelier

Szerpentines nap

A tegnapi múltban tett utazásunk után, ma újabb nagy kirándulásra rángattam el a családot. Az albán-riviéra partvonalát követve kívántam lejutni Butrintba.

Butrint légvonalban nincs messze tőlünk, csakcsupán 150 kilométerre, de a kocsival való megközelíthetősége közel sem egyszerű. Először is ott a Llogara hágó, amin át kellett kelnünk, majd jött a vadregényes, hegyekkel tarkított albán riviéra, ahol minden egyes hegyre és hegyről spirál alakban kúsztunk fel és másztunk le.

Az út elején rögtön akadályba ütköztünk, az Orikumból kivezető út felezővonalán egy teknős baktatott békésen. A férjem kiszállt fotózni, aztán én is kikecmeregtem, hogy a vadul száguldó mercik közül kimentsem. Otthon is kényszeresen pakolom a csigákat, itt egy kicsit nagyobb állat került a kezeim közé….remélem, hogy jó irányba tettem le….

A llogarai hágó után – kicsit megkönnyebbülve, hogy idáig eljutottunk – kerestünk egy szimpatikus, tökéletes tengerre való kilátással bíró fogadót és alaposan megreggeliztünk. Kértünk kávét, a Nőknek vajat, dzsemet, fetát és egy kevés pikáns kolbászkát, mindehhez ettünk egy kosárnyi pirítóst, majd továbbindulva szembesültünk a ténnyel, hogy eleddig az út legkönnyebb szakaszát tettük meg.

Ezután jött a hegyreföl-hegyrőlle…időnként kibukkant egy-egy vízmosás, néhány mézet árusító bácsi, magányosan legelő szamár, csoportosan baktató/pihenő/legelő tehén, birka meg a táj.

A múzeumőr bácsi kapásból 5 eurora taksálta a fröccsöntött szörnyű hűtőmágnesét, amit ezek után fájó szívvel otthagytam, mert csak lek volt nálam, az meg nem nagyon kellett az öregnek. (btw: Rómában egységesen 3 euro mindenütt a handmade hűtőmágnes…)Butrintot egyébként ezért a belépti díjért cserében rendben tartják. Az egyik blogon olvastam, hogy állítólag szerettek volna ide repteret építeni, amit végülis a nagy nemzetközi felhördülések eredményeként nem csináltak meg, ellenben sok támogatást kaptak a hely fejlesztésére. Akár így volt, akár nem, a hely karbantartott, minden mindenütt ki van írva angolul és pazar látványt nyújt.

Amikor először megláttam az útikönyvben Apollóniát, tudtam, hogy nekem látnom kell. Egyrészt imádom az antik romokat, másrészt rögtön felidéződött bennem a Keresztapa első része, kellemes érzelmi mellékzöngékkel tarkítva az antik romokhoz való vonzódásomat.
Ma reggel kénylemesen indultunk neki. Egyrészt sokáig aludtunk, aztán sokáig reggeliztünk, majd sokáig cihelődtünk, de 11 körül útra keltünk.

Apollonia tőlünk északra, úgy 45-50 km-re fekszik, így egy bő – kávézással gazdagított – óra alatt a rommezőnél találtuk magunkat. Rajtunk kívül csak két múzeumőr volt, így kicsit múltidéző barangolásban volt részünk, mint a századeleji nagy utazóknak. Sehol egy turistahorda, sehol az ernyőjük vásznát vesztett botokkal hadonászó guide-ok, csak mi, a tücskök, a kabócák és a kövek, meg sok színes pillangó.

A rommező a fotókon jóval nagyobbnak rémlett, de csalódásnak semmiképp nem nevezném, az i.e 600 körül létesült város romjait. A szentély és a színház jól kivehető, a többihez meg csak egy jó útikönyv és egy kis képzelőerő szükségeltetik.

A mezőn talált kincseket a kilencvenes évekig ateistának titulált ország az ortodox templomba helyezte el, majd idővel a környező épületekbe telepített át s a templom újra templommá vált.

A templom egyébként gyönyörű. A bizánci mintákkal tarkított oszlopfők és a belső tér diszkrét kakofóniája tündéri bájt kölcsönöz az épületnek. A jelenleg is üzemelő templomban kimustrált moziszékek biztosítják a helyet a hívőknek.

(négyünknek a belépő 400 lek volt)

A rommező után hazafelé megállunk bunkereket fotózni. Állítólag 700.000 bunker van elszórva az országban. Belegondolok olykor az ideológiába és fáj, hogy egy elvakult vezetés hogyan volt képes rászedni a népét ezzel az ostobasággal. Egész egyszerűen nem hiszem, hogy bárki bevette volna, hogy ezekből a piciny felfordított csészékből fogják megvédeni a hazát a nagybetűs ellenségtől.

Annak nyomát se látni, hogy elbontanák, használni se nagyon használják, viszont nagyon mulatságosan festenek, legalábbis számunkra. Mikor a férjem kiszállt a kocsiból fotózni, akkor arra jött egy bácsi, csacsi vontatta szekerén és mint mindenki, beszélgetésbe elegyedett a férjemmel. Kiderült, hogy ezek a fotózásunkra érdemes betoncsészék az ő kezelése alá estek és összesen 10 ilyenért volt felelős….

Lassan négy óra lett és mi egyre éhesebbek lettünk, így nekivágtunk Vlorának. Megnéztük a megmaradt mecsetet, majd megebédeltünk. A Nőkkel pizzát ettünk, a férjem meg valami a sztifadóra erősen emlékeztetö, nagyon finom egytálételt. Kerestünk egy szupermarketet is, ahol főleg olasz árut lehetett látni, sőt a hely (Conad) saját márkás temékei is jóformán mind olasz dolgok voltak.

A faluban még gyűjtöttünk egy kevés epret, meg barackot és egy kis kos-t, ami egy joghurtra emlékeztető hűsítő ital.

Tartalmas napunk volt.

Mediterrán vacsora

Lassan, lassan a férjem megérti, hogy a nálunk fellelhető görög konyhánál miért játszom el mindig ugyanazt: először nagyon megörülök neki, aztán gondosan rendelek (a bajok itt kezdődnek, mert a frissen felvett ficsúrok egyáltalán nem tudják, hogy mit kínál az étterem, amelyik alkalmazza őket), aztán asztalra kerül az étel és itt ér véget a remény. Túlcizellált, ízetlen valamiket kapunk általában, ami csak halvány köszönőviszonyban van a mediterrán konyhával.A férjem, aki most először indult meg a világnak ezen pontja felé nem értette soha, hogy miért nosztalgiázom, morgok és emlegetem sűrűn anyámmal közösen tett görög nyaralásainkat.

Aztán tegnap megértette. Az asztalunkra kerülő hatalmas adag, olajbogyóval, rendes kecskesajttal gazdagított saláta, a frissen grillezett birka egyszerre képbe hozta. Megértette, hogy nem hamis emlékek után vágyakoztam, hanem tényleg szánalmas, amit nálunk a mediterrán konyhából csinálnak. Nehéz elfogadni, hogy ez a paraszti konyha a maga egyszerűségében fenséges. Ebből nem lesz Michelin csillag, ellenben íze, illata, zamata van minden egyes falatnak.

Az meg, ahogy elkészült a vacsoránk külön élmény volt. Már Skopje-ban láttunk ilyen grillkonyhákat, de itt külön ajtós kis épületben kapott helyett a grill. A tulaj, séf egy telefonos segítségkérés után (angolul tudó ismerőse segített tolmácsolni, hogy mit szeretnénk) elvonult a hentesboltnak is elmenő helyiségbe, bárddal felhasogatott számunkra egy bár bordát meg mellédobott egy kevés belsőséget és mindezt egy grillrács közé fogatta, majd tüdeje egészségét kockáztatva bemerészkedett az eresztékein is füstöt köpködő grillházikóba és sütni kezte a vacsoránkat.

Eközben a neje megterített, elénk rakta a brutális adag görögös salátát, friss kenyeret is kaptunk, majd asztalra került Anton Dreher Olaszolrszágban készült söre, meg egy eredeti szkipetár nedü.

A hús is hamar megérkezett és innentől kezdve elégedett felhangokkal tarkítva pusztítottunk el mindent.A férjem szerint egy darabka szemet is rejtett a grillrács, én magam nem tudom, mert a Nőkkel a színhúsokra koncentrálva faltunk.

A 4 fős vacsoránk két vízzel, két sörrel, 3 főre méretezett hússal, salátával és kenyérrel 2200 lekbe került. (1 lek=2 forint)

Albániában van internet, így folyamatosan mesélünk a neten a mindennapjainkról. Étel, ital, család. 😀