MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

Annyira, de annyira várjuk már a nyarat. A Nőkkel reggelente az ohodába menet is tervezzük az idei perzselő napokat, vagy – jobb híján – a múlt nyarak emlékein merengünk.

Anna szerint a tavalyi nyár egyik legemlékezetesebb pillanata a levendulaszüret volt, a Sóshelyen. Így aztán mire szerdán hazaértek az ohodából, egy tisztes nyárszagú torta várta.

Furcsa egy dolog ez a levendula. Először is az eredeti receptben szereplő levendulaadagot megfeleztem, de még így is szellőztetni kellett, amikor sült a tészta. Olyan intenzív illat terjengett a lakásban, ami kis hiján elviselhetetlen volt. Féltem, hogy a sütemény is ilyen karakteresen szekrényillatú lesz, de a szép, jó állagú piskóta már sokkal visszafogottabban, lágyabban illatozott. A végső finomítást és a tökéletes harmóniát a vaníliapettyes tejszínhab adta meg neki.

Levendulás piskóta

1,8 dl tej

7 g levendula

8 dkg vaj

20 dkg cukor

2 tojás

25 dkg finomliszt

sütőpor

só

Tetejére:

2,5 dl habtejszín

3 tk vaníliás cukor

A tejben felfőzöm a levendulát, majd hagyom kihűlni. Amíg hűl, addig kimérem a lisztet, elkeverem a sütőporral, hozzáadom a cukort, elkeverem, majd ebbe teszem a kihűlt tejet, a megolvasztott vajat és a elhabart tojásokat., meg egy csipetnyi sót. A kikevert tésztát szilikon tortaformába töltöm és 165 fokon szép színesre sütöm.

Az indiai és a japán után egy újabb sorvezető, ezúttal a mexikói konyhához.

Mi az a tortilla? Mi a különbség a quesedilla, a chimichanga és az enchillada között? Mi is az az agua fresca?

Válaszok a Mindmegettén.

Hetek óta Michelin-lázban égünk, közben meg Pest környékén alig akad olyan hely, ahol értelmes áron valami magyarosat lehet enni.

De most tényleg!

Akik rendszeresen olvasnak, tudják, hogy nem a rántott hús-húsleves-pörkölt háromszögben telik az életünk, de néha kifejezetten vágyom ezekre, a gyerekkoromban megszokott, szeretett ízekre. S így van vele a férjem is, sőt Zsófi, aki a blogon százálló ételeken nő fel, szintén hajlamos azt válaszolni az étteremben, hogy Mucihúst kér, ami az anyám által számára előállított rántott hús jelenti. Talán épp azért vágyik rá, mert nálunk oly ritka vendég.

Szombaton megint rátalált a családra a klasszikusra való vágy. Pontosabban a férjem indította reggel a sort, aztán ránk is átragadt a menjünk étterembe láza. Ezután elkövettünk néhány hibát.

1. magyaros konyhára vágytunk

2. nem agyoncizellált magyaros konyhára vágytunk

3. olyan étterembe szerettünk volna menni, ahol még nem jártunk

4. Pest megyén belül kívántunk eredményre lelni

Első lendülettel kicsaptam a Nők lego-áztatta szőnyegén a laptopot és megszokásból rányomtam a Dining Guide-ra. Hamar rájöttem, hogy ezzel sokra nem fogok menni. Újabb próbát tettem az Étterem.hu-val, ez is tévedés volt.

Ezután emlékezetből próbáltunk dolgozni, hogy ki mit ajánlott…meg a Facebook-on fellelhető baráti körünket is meginterjúvoltuk, végezetül az én emlékfoszlányaim és egy ígéretesnek tetsző étlap alapján asztalt foglaltunk a szentendrei Erm’s-ben.

Jó döntés volt. Nem mondanám, hogy teljesen az volt amire első körben vágytunk, de végül egy olyan helyen kötöttünk ki, ami szintén kihalófélben van: családias, kicsit ódon, a 30-as évek hangulatával bájoló, dagerrotípiákkal tarkított kisvendéglőben. A helyen a gondosan összeállított hangulaton kívül sokat hozott a rendkívül kedves és gyereknyelven értő pincérnő és a jó koszt.

Hetek óta készültünk már enni egy tisztes tatár-t. A férjem számára érkező bekevert tatár nagyon finom volt s külön dicséretet érdemel, hogy a mellé adott kenyér nem zacskós toast volt lánykorában, hanem rendes fehér kenyér szeleteket kaptunk, alaposan megpirítva. A Nőknek nem árultuk el a kence mibenlétét, de nem tudták magukat megtagadni. Anna a kóstolás után egy darab vajas kenyér mellett döntött, Zsófi ellenben kétpofára falta a hússal gazdagon rakott pirítósokat.

Részemről grillezett gomolya volt az előétel, ami szégyenlősen egy nagyobb szelet baconba burkolódva feküdt egy nagy kupac majonézes salátán. A sajt kicsit hűltebb volt a kelleténél, de nem maradt sokáig a tányéron, a Nőkkel közösen gyors ütemben eltüntettük. Főételnek Zsófi rántott húst rendelt krumplipürével, Anna rántott halat kért, a férjem egy csülök Pékné módra mellett döntött, jómagam meg spenóttal-juhtúróval nyakonöntött ropogós csülökkockákat kértem, krumplikörettel.

Az ételek tisztességes adagban, jó – kifejezetten gyerekbarát- tempóban érkeztek az asztalra. A spenótos-sajtos öntet alatt megbújó csülökkockák ropogósak voltak, az öntet maga meglepően selymes és finom, a krumpli se volt rossz, de a gyomorkapacitásom végett a köret negligálásra került.

Ebéd után a lányok felfedezték maguknak a Varázspadlás elnevezésű tetőteret, ami az ő számukra maga volt a mennyország. Plüssökkel, hintával és a felnőttek teljes hiányával. Amíg ők játszottak, addig mi emésztettünk, gondolkoztunk.

Hogy szép-szép ez az őrült majmolása a világnak, de biztos, hogy az új felé vezető út a régi teljes megtagadásával jár?

Mert mintha ciki lenne csárdába járni, vagy egy nagy tál borjú bécsire vágyni…

Jó lenne, ha a sok Michelin-csillag-ácsingózás mellett a meglévő vagy épp kihalóféleben lévő konyhánk jobbjait is listába szedné valaki.

Vagy rosszul gondolom?

(képek az étterem weboldaláról)

P.s: tavaszidőben visszatérünk az étterembe, mert kellemes emlékeket ébresztett, jó élményt adott és visszatérésre késztet. Szeretem az ilyen helyeket.

Nálam a tészták is szezonálisan kerülnek terítékre. Nyáron könnyű kevertek és  piskóták sülnek, ősszel jönnek a piték, télen a kelt tészták, fánkok, aztán tavasszal néhány hétre a kalács veszi át az uralmat a konyhában.

Szeretem. Mert finom, mert szinte bármikor, bármivel jó, mert olyan könnyű, kicsit édeskés… A kalácsban van valami nőies légiesség, báj, szépség.

Itt a kalács-szezon, egy kis kedvcsináló a Mindmegettén.