Nyárestére való vacsora, akár vendégeknek is. Nem kell hozzá semmi más csak egy kis baguette, olíva olaj, némi roquefort és egy kevés prociutto crudo.
A friss baguette szeleteket megpirítottam, olívával megitattam, majd erre került egy csíknyi sajt, amire rátekertem egy leheletnyi sonkaszeletet.
A helyzet fokozható fügével vagy édes sárgadinnyével.
Csak remélni tudom, hogy lesz olyan idő, amikor a strandtáska mélyéről ezt a sütit bányászom elő és a Nők, a medencében öregasszonyosan ráncossá ázott kezükbe fognak majd egy-egy nagy szeletet, nagyokat harapnak, s végezetül a magot felnőttesen egy előkészített papírszalvétába sercentik.
Diós-meggyes pite
4 tojás
8 ek víz
2 ek rum
25 dkg cukor
20 dkg rétesliszt
10 dkg darált dió
1/2 zacskó sütőpor
7 dkg puha vaj
2 tk vaníliás cukor
1 citrom héja
A tojássárgáját habosra keverem a cukorral, ehhez adom hozzá a vajat, majd jön a víz, a rum, a dió és végezetül a sütőporral házasított liszt. Ezt alaposan elkeverem, ízesítem még egy kevés vaníliás cukorral, némi citromhéjjal és a óvatosan beleforgatom a tojások felvert habját a tésztámba, majd tepsibe öntöm az egészet és gazdagon megszórom meggyel.
185 fokon, tűpróbáig sütöm.
Hosszas mérlegelés után – tengerparton döglés vagy masszív kultúrprogram – az utolsó napunkat a kultúra oltárán kívántuk feláldozni. Korán reggel a szállásadónk elfuvarozott minket az iránytaxik állomására, majd itt egy kedves szlovén párral közösen bezsuppolódtunk egy igencsak megviselt, de ennek ellenére működőképes autóba és fejenkénti 200 lekért el lettünk fuvarozva Krujába.
Kruja nincs messze Tiranától, ellenben át kell vergődni a városi autós totálkáoszon, hogy aztán a felújítás előtt álló falusi utak végtelen során zötyögjünk el, majd szerpentinek során fel az Adria erkélyének is nevezett városba.
Mivel tökéletesen beékelődtünk a szállásunk alatt húzódó parkolóba és már előző nap kellő sokkot jelentett a szállás megközelítése, így lemondtunk a saját autó nyújtotta kényelemről és zakopánei utazásaink során gyűjtött iránytaxis gyakorlattal átnyergeltünk a helyi sajátos tömegközlekedésre.
A 8 fős járgányt megtöltöttük elég hamar. Jöttünk ugye mi négyen, majd egy fiatal pár, a sofőr is a helyére kucorodott, végezetül két albán honfitársa is velünk tartott, hogy hazajusson a nekünk útba eső falujába.
A szlovén fiú ismerkedő kedve és angol nyelvtudása sokban hozzájárult az utunk elviseléséhez. A tötymörgő, majd rázkódva zötyögő autóban angolul zajló társalgás nagyon tetszett. Adva volt egy fiatal pár, akik most érkeztek ide két hétre, meg ugye adva voltunk mi, hatalmas, két hetes albán ismeretekkel a hátunk mögött. Az általuk tervezett út nagyjából fedte mindazt, amit mi már láttunk, megismertünk az országból, ők tele voltak kérdésekkel, mi meg szívesen csillogtattuk friss tudásunkat.
Miután már felkanyarogtunk az összes szerpentinre és előzetes számításaim ellenére sem kellett a nálam lévő 8 nejlonzacskó egyikét sem használni, a buszból kikászálódva is együtt maradtunk a szlovénekkel.
Megmásztuk a várat, lefotóztuk az őrtornyot, a lányok boldogan szedték a pipacsot (hiába papoltam, hogy úúúúúgyis elhervad), majd beléptünk az Albánia hősének szentelt múzeumba. Az épület pazarul fel van újítva, a kiállítás akár még érdekes is lehetne, de azért inkább csak annak tudható be, hogy jónak ítéltük, hogy a többi helyen még ennyi sem volt.
A természeti adottságok, az épület erkélyéről elénk táruló pazar panoráma szerencsére feledtette a szegényesen összeállított (feltehetően kis összegből dolgoztak és kevés a fellelhető tárgyi örökség) kiállítást. A lányoknak nagyon tetszett az albán hős íróasztala, Anna pedig sokáig morgott azon az igazságtalanságon, hogy a kecskefejes sisak eredetije miért Bécsben leledzik és miért nem itt.
A múzeum mélyreható tanulmányozása és a sisak miatt háborgó gyerek, valamint a fotózási tilalom miatt anyázó férj lehiggasztása után, elsétáltunk és megnéztük a bazárt.
Isztambul óta szerelmese vagyok a bazároknak. Szeretem az illatát, a benne élő, dolgozó, áruló embereket, szeretem a dolog sokszínűségét. A krujai bazár érdekesen volt sokszínű. Ránézésre teljesen hozta a normát: hegynek futó piciny utcácskák, egymásra támaszkodó épületek, falukon az ezernyi dísztárgy, vagy bármi amit a tulajok eladásra érdemesnek ítélnek.
Krujában azonban minden bazári boltban ugyanazt lehetett kapni. Próbaképp bementünk néhányba, vettünk Hoxha képével díszített hűtőmágnest és bögréket (azért pocsék dolog lehet halálunkban így filléressé válni), majd a következőben ugyanezekkel kínáltak minket, de a picinyke cigarettatálca bunkerek is folyamatosan önmagukat ismételték, minden kirakatban.
A bazáron átsétálva, kellő mennyiségű hűtőmágnessel a táskánkban, elmentünk ebédet vadászni. Estére volt egy jó kis pizzameghívásunk, meg ugye a szlovénekkel közösen próbáltunk meg helyet keresni, akik nagyon hátizsákos turistára vették a formát, így végül egy burekesnél kötöttünk ki. Ebben csak egy apró probléma volt, hogy a mi családunkban rajtam kívül senki sem szereti a bureket. Én mondjuk képes vagyok négy ember helyett is rajongni érte, de ettől még éhes maradt a másik három.
A lányok nagy keservesen, rengeteg morzsát hátrahagyva belekóstoltak egy-egy példányba, a férjem mereven elzárkózott a sajttal töltött burek lehetőségétől, de végülis egy kevés húsossal meg lehetett vesztegetni. Én magam önszántamból bevágtam egy sajtosat, majd még egy felet s ezek után kifejezetten jól esett másfél órát várni az iránytaxira.
Albániában az időt is másképp mérik. Nem egy sietős nemzet. Többen, több helyen is figyelmeztetnek, hogy az albánok nem a pontosságukról híresek és nem szívesen kapkodnak el semmit. A mi sofőrünk sem szakított ezzel a szép és nemes hagyománnyal, így hosszan jutott időnk kávézni és megcsodálni a vár alatti piciny téren lévő bigyókínálatot, ami – nem meglepő módon – pontosan megegyezett a bazár kínálta csodákkal.
Tiranába visszaérkeztünk után volt egy könnyes közjátékunk egy csatornafedéllel és egy elveszett pónisörénnyel, ami szerencsére Anna krokodilkönnyeinek és a helyi hentes leleményének köszönhetően megoldódott, majd nekilendültünk, hogy megleljük a magyar nagykövetséget.
Macerás fél óránk ment rá, mire megtaláltuk a követségek utcáját. Érdekes elgondolás: egy mindkét végén rendőrök által ellenőrzött utca, benne a nagykövetségekkel. Igazi kommunista remekmű, amitől úgy látszik a mai napig nem akaródzik megválniuk.
A magyar nagykövetség egyébként álmosan pihent egy jól befuttatott kerítés mögött és elég lepukkant hangulatot árasztott.
A hívogatóbb célállomások követségei előtt viszont acélkordonok biztosítottak miket arról, hogy a vízumért sorban állás a mai napig nemzeti sport az albánoknál. Még berati kísérőnk is folyton azt kérdezte tőlünk, hogy az általunk látogatott országok közül melyikbe kellett nekünk vízum és melyikbe nem. Nekik majd’ mindenhova kell mind a mai napig.
A kis – Gyunak ígért – kitérőnk után találkoztunk Ildikóval és Nikivel. Ildikó 1992 óta él Albániában. Albán férje és négy gyereke van, plusz egy nagyon klassz kis pizzériájuk, ahol egész este beszélgettünk a remek vacsora mellett.
Albániát turistaként is egész jól ki tudja bogozni az ember, de nagyon sokat számít, ha a benne lévő kérdésekre valaki válaszokkal is tud szolgálni. Beszélgettünk a jelenlegi állapotokról, a múltról, arról, hogy mennyire másképp élnek errefelé az emberek.
A politikai adok-kapok itt is megy, ellenben láthatóan hagyják élni a népet, aki kereskedik, hisz a családban, szereti a gyerekeket, hírből sem ismeri a gyerekülést, nem tart a rendőröktől és csakcsupán boldogulni szeretne.
S miközben kerestük a párhuzamokat, addig a lányaink boldog internacionalitásban ülték meg a román falovat és nagy ölelések közepette, nehéz szívvel váltak el egymástól, mikor hazaindultunk a szállásunkra.
A berati kalandozásunk után sajnos az Európát marcangoló frontok Albániát is elérték, így az ezt követő egy-két napban csendesen olvasgattunk, mesét néztünk, majd az esőmentes szünetekben elügettünk egy kis gyrost enni, mert Zsófi egészen beleszerelmesedett. Szerintem azért, mert sültkrumplit is tesznek bele…
A férjem – aki minimum két legyet kívánt ütni egy nyaralással – eközben egy katonai szigetre ment, hogy a hallasz? hallak! játékban sok hozzá hasonló fanatikussal részt vegyen. Mivel egy olyan helyre jutott be, ahova nem nagyon szoktak, így nagy sikere volt és 2500 rövid egymást csekkoló párbeszédre volt módja.
Utolsó Orikumban töltött napunkon a Nőkkel a tengerparton játszótereztünk. A játszótér Albániában ritka kincs és ha van is, általában valamilyen étteremhez csatlakozó, számunkra nosztalgikusan szocreál képződmény. Az orikumi példány is egy étterem kertjében állt, így komótosan megettünk két adag grill tengeri herkentyűt és egy tál görög salátát a Nőkkel, hogy jogosultakká váljunk a játszótér órákon át történő használatára.
Azt kell, hogy mondjam, jók az ugrálóvárak, meg a űbercsoda játszóterek, de a négyüléses szimpla forgóról nem lehetett leoperálni a visítva röhögő gyerekeimet, miközben én mit sem törődve a kevésszámban ugyan, de fellelhető korzózókkal vadul rohantam körbe-körbe, hogy kellő tempóban szálljon a ringlispil.
Estére a férjemet is visszafuvarozták az albán katonák a szigetről és hosszas tanakodás után egy a tenger partján heverő, korábban már tesztelt étteremben búcsúztunk el Dél-Albániától.
Másnap korán reggel összekaptuk magunkat, megkíséreltük a két héttel korábbi kirakós darabjait újra visszamozaikozni a kocsiba, majd nekilendültünk Tiranának. A friss és jó utaknak és a kis forgalomnak köszönhetően már kora délután megérkeztünk a fővárosba.
Annak ellenére, hogy az országgal kapcsolatos sztereotípiákon már az elmúlt két hét megtanított túllépni, kiderült, hogy a fővárossal szemben is táplálunk ilyeneket. Talán épp ezért nagyon kellemes csalódás volt Tirana.
Szállásunk a főtér mögött bújt meg, egy új építésű apartmanházban, olasz módra egy emeleti lakás két fürdőszobával ellátott apartmanját kaptuk meg a Nőkkel. Gyorsan lepakoltunk, majd az épület aljában lévő olasz étteremben megebédeltünk.
Tirana nem túl nagy város, gyalogszerrel könnyen felderíthető egy délután alatt. A Szkanderbég térről indulva megnéztük az Operát, jót szöszöltünk a külföldiekre specializálódott könyvesboltjában, megcsodáltuk a mecsetet, majd a sugárúton lesétáltunk a Taiwan-ig. A fent nevezett intézmény nagyon vicces. A városba bejövet már láttam, hogy óriásplakátokon hirdetik, s úgy képzeltem ez valami, az Ázsia centerhez hasonlatos képződmény. Nem is nagyon értettem, mikor az egyik tiranai ismerősünk azt javasolta, hogy ott találkozzunk egy kávé erejéig.
Ám a Taiwan nem egy tucatholmikra specializálódott piac, hanem egy ápolt parkban lévő szökőkút oldalában álló gasztrointézmény. Van benne több étterem, kávézó. Nagyon kellemes, valóban központi hely.
A közös kávézás után tovább meneteltünk a sugárúton. Megnéztük az Enver Hoxha számára épített, most éppen sorsára hagyott piramist, a pineák árnyékában elsétáltunk az albán Mekit (Kolonat) rejtő egyetemi épületekig, majd egy formásabb játszótérnél hagytuk, hogy a nők kiélhessék magukat.
Azt kell, hogy mondjam, hogy szomorúan elváltunk már a saját gyerekkorunktól. A játszótér nyugalma, a parkban sakkozó, beszélgető, korzózó emberek nálunk már nem léteznek. Itt van rá idő és igény. A gyerekeket szemmel láthatóan szeretik öltöztetni, sőt mind a fiatalabb, mind az idősebb korosztály jobban ad magára, mint mi magyarok.
A Ráday utca meg egyenesen elbujdokolhat szégyenében, olyan negyedet építettek ki az albánok a régen szigorúan lezárt Bloku városrészből,. Nagy partik helyszíne most az a negyed, ahol hajdan Hoxha lakott, a magyar párttitkárok balatoni üdülőjére hajazó villájában, az irigy tekintetektől óva.
Az elitista negyed után végigsétáltunk a városon átfutó csatorna két partján, élveztük a korzózó emberek forgatagát, az élőzenétől hangos kerthelyiségekből kiszűrődő zajokat és illatokat, megnéztük a Tímárok hídját, a helyet ahol George W. Bush állítólag elhagyta az óráját, majd a müezzin hangjától kísérve hazasétáltunk a szállásunkra.
