…és a Mirelle konyhája kilép a virtuális térből.
Legalábbis egy hétre biztosan. Méghozzá úgy, hogy jövő héten néhány ételem rendelhető lesz a Marsbéli boltban.
Lesz narancsos kakukkfüves májpástétom, húsgombócos karalábéleves, dinsztelt marhahús, körtés-juhtúrós tészta és török sült tejberizs.
Köszönet a lehetőségért Julinak és Katának. Nektek pedig jó étvágyat!
A múltkori joghurttortánál annyira eszementen jó volt a krém-bogyó párosítás, hogy a helyzet szinte adta magát.
Egyrészt volt egy kevés magában árválló fehérjém, egy éhes férjem, ohodában éhező leánygyermekeim, plusz jómagam, aki majd meg veszett egy kis édességért. Így aztán az ebédet követően elkészítettem a krémet, alaposan kisütöttem, este meg egy tisztes tejszínhab paplannal a tetején és persze a rubinhoz hasonló magokkal gazdagon megszórva került a család elé.
Az üres tál meg úgy 20 perc múlva landolt a mosogatóban.
Pavlova, 4 éhes személyre
4 tojás fehérje
20 dkg porcukor
1 kk ecet (a balzsam színvilága nem szerencsés, fehérrel érdemes próbálkozni)
1 tk kukoricaliszt
Tetejére:
2,5 dl 30%-os habtejszín
2 kk vaníliás cukor
1 gránátalma
A fehérjéket elkezdem a gépi mixerrel felverni. Mikor már kezd összeállni, akkor kanalanként hozzámérem a cukrot. Ezzel alaposan elkeverem, hogy ne maradjanak benne eldolgozatlan részek, majd jön hozzá az ecet és a liszt.
A keverékemet egy spatulával ráhalmozom (inkább felfelé dolgozom, mert egy kicsit úgyis terülni fog) egy sütőpapíros tepsi közepére és a 130 fokra előmelegített sütőbe tolom, 75 percre.
Az idő lejárta után nem kapom ki, hanem hagyom hogy a sütővel együtt hűljön ki.
Tálaláskor egy süteményes lapáttal óvatosan felszedem a papírról és egy tányérra csúsztatom. Frissen felvert – enyhén vaníliás – tejszínhabbal takarom és idénygyümölcsökkel díszítem.
Néha elnézem, hogy a blogomra honnan képesek rátévedni az emberek. Például minden nap van egy római vándorom, akit az utóbbi időben cinkos félmosollyal figyelek.
Mert 20 év után visszatérek egy kicsit az örök városba. Most tartunk az utazás egyik legszebb fázisában: készülünk. Útikönyveket olvasok, weboldalakat böngészek, fórumokba olvasok bele, de nagyon boldog lennék, a ha Ti, kedves erre tévedő olvasók megosztanátok velem a tapasztalataitokat.
Hol van jó pizza? Hol van egy kedves, nem turistarabló kisétterem? Hol igyam meg a szeretett ristrettomat? Merre induljak egy jó fagylaltért?
A válaszaitokat előre is köszönöm!
(kép innen)
Életemben először a férjem vitt el japán étterembe. A mostani Szépvölgyi úti Wasabi felett lévő épület földszintjén üzemelt egy elég nagy étterem. Itt ettem 25 évesen először sushit és váltam örök kétkedővé a mizo levessel kapcsolatban.
Aztán a lányok születésének napján a férjem a nagy sokkra való tekintettel, megvendégelte magát az akkortájt nyílt Wasabiban. Majd képes volt az őrzőn megjelenni igen jóllakottan, elégedetten és hosszan áradozni a helyről, miközben én 24 órás mozdulatlanságra ítélve a karomban tartottam 2 aligórás csecsemőt, hogy le ne essenek az egyszemélyes ágyról, próbáltam nem mozdulni és nem aljasnak tekinteni a lányaim apját.
Aztán a hogy cseperedtek a Nők, úgy szoktunk rá a Wasabira. Mert a néhány hónapos babákkal remekül lehetett félkezes, pálcikás helyen enni, főleg úgy, hogy a csecsemőinket tökéletesen lekötötte a vitrinben rumbázó tányérok ritmikus tánca.
Későbbiekben térítőbe mentünk át: boldog boldogtalant elvonszoltunk a Wasabiba. Általában visszatérő vendégeket neveltünk a barátainkból, akik hálásak voltak érte, hogy az első alkalommal volt, aki “fogta a kezüket”, segített választani és elmagyarázta, hogy mi micsoda.
Épp ezért készítettem a Mindmegettén most megjelent anyagot. Egyfajta sorvezetőt szerettem volna adni, ami mentén bártan nekivághatunk a japán konyhának.
