MIRELLE Atelier

Múlt héten úgy futottak tova a napok, hogy szinte rögtön hétvége lett. Szombaton Évával együtt elkirándultunk Győrbe, ahol egy új kezdeményezésként megrendezett borfesztiválon beszélgettünk a gasztroblogger létről és kóstoltattuk a madárlátta finomságainkat. Éva baguette-tel és kencékkel készült, én sajtos-tejfölös pogácsát és borsos fonat alapokon nyugvó aprósüteményt vittem.

A Nők is velünk jöttek és remekül érezték magukat. Akkor voltak igazán elemükben, mikor engedélyt kaptak az épület bebarangolására és arra, hogy a piciny, kockás konyharuhával bélelt kosaraikban körbekínálják a portékáimat.

Koradélután még elzarándokoltunk a Bergmann-hoz, ami alapvetően hibás döntés volt. Egy illózióval kevesebb…valahogy így fogalmazta meg Éva és sajnos egyet kellett vele értenem. A sütemények frissessége erőst megkérdőjelezhető volt és az emlékeimben élő, füredi tejszínes csokoládétorta itt csak silány visszfénye volt balatoni testvérének.

Vasárnap Zsófi-napot ültünk. Zsófival kora reggel közös bevásárlásra indultunk. Útközben megálmodtuk az ünnepi menüt és mindent be is szereztünk hozzá, majd hazaérkezve bevonultam a konyhába, hogy elkészítsem a kisasszony által kért paradicsomos húsgolyót és a még csak gondolatban megalkotott epres-csokoládés-mascarponés tortát.

Zsófinapi epres sütemény

12 dkg finomliszt

1 kk sütőpor

1 kk vaníliaesszencia

4 dkg porcukor

1 dkg kakaópor

10 dkg vaj

50 dkg mascarpone

6 dkg porcukor

1 marék epres csokoládé pasztilla

4 tojás

30 dkg friss eper

A sütőporos liszthez hozzáadom a cukrot és a kakaóport, majd a vajjal elmorzsolom. Végül meglocsolom az esszenciával és tésztává gyúrom. Fóliába csomagolva fél órára a hűtőbe teszem.

A mascarponét kikeverem a porcukorral, csipet sót adok hozzá, majd hozzákeverem a tojásokat is.

A tésztát kiszedem a hűtőből, pitetálnyira nyújtom és ki is bélelek vele egyet. A tésztára kanalazom a mascarponés krémet és megszórom csokipasztillával, majd 175 fokon sütöm, amíg szépen meg nem színesedik a krém.

Ekkor kiszedem, hűlni hagyom. Ha félig kihűlt 2-3 ek tejföllel megkenem és negyedbe vágott eprekkel megszórom. Hűtőben teljesen kihűtöm.

Ha visszagondolok a gyerekkoromra igen meghatározó élmény volt anyával a Gerbeaud-ba járás. A belvárosi sétáink végefelé – mielőtt fölugrottunk volna a hajdani 2-es, későbbi 105-ös buszra – egy kávé és egy sütemény erejéig mindig betértünk a kisGerbeaud-ba. Azért oda, mert volt egy bája a kicsiny teremnek, mert nem volt tele turistákkal és jól ismertük a személyzetet. Ennek a különálló résznek volt egy otthonos bája, nem a nagy turistavendéglátógépezet részeként működött, hanem egyfajta szuverén köztársaságként adott helyet a nagyGerbeaud-ból kikopott régi klientúrának.

Aztán ahogy teltek az évek, s változott a világ, úgy szűnt meg ilyen titkos szigetnek lenni ez a terem. Először átalakították, majd bezárták, végül megszüntették. Ezzel együtt valahogy az én kötődésem is elmúlt.

Az új Gerbeaud vezetés azonban jó úton jár ahhoz, hogy visszaszerezze a bizalmamat. A tegnapi kóstoló után már nem éreztem – a Gerbeaud-val kapcsolatban – magamban azokat a rossz visszhangokat, mert olyan tiszteletre méltó törekvéssel, erőfeszítéssel, hittel és szorgalommal találkoztam, ami felülírt mindent.

A koraesti órában, főleg gasztrobloggerinák számára tartott kóstolón nem csak különleges, finom és igen esztétikus desszerteket kaptunk, hanem Pintér Katalin és Niszkács Anna jóvoltából a megújult/megújuló Gerbeaud filozófiájába is betekintést nyerhettünk. S engem ez – azt kell, hogy mondjam – jobban meggyőzött, mint a maguk nemében egyedülálló és kitűnő sütemények.  (Azért az megjegyezném, hogy az eddigi 34 éves pályafutásom alatt nem találkoztam olyan somlóival, mint amit tegnap, egy hatalmas adag tányérdesszert formájában kínáltak számomra.)

A hely új koncepciója merőben más, mint amit eddig megszokhattunk. Bölcsen épít a turistákra, de nem kizárólagosan belőlük kíván megélni, hanem vissza szeretné szerezni azt a réteget, akinek utolsó mentsvárként szolgált a kisGerbeaud, s szeretné megnyerni a környéken dolgozó emberek szimpátiáját.  Ehhez a misszióhoz szükség van a jó kiszolgálásra, a megújult és kiváló minőségű kínálatra, arra, hogy az innováció és a hagyománytisztelet egyaránt teret kapjon a cukrászdában, s az elkötelezett, minőségi munkaerőre.

Az elvi sík mellett az sem elvetendő, hogy milyen csodákat kínáltak számunkra. Megkóstolhattunk az Onyx étlapján lévő Esterházy szeletet, gyomorkapacitástól függően ismerkedhettünk a robbanós cukorkát rejtő csokoládétortával, narancsos karamelltortával, bazsalikomos citromtortával vagy a macaroon-kínálatot mérhettük fel. Kolonics Zoltán, a Gerbeaud főcukrásza által megálmodott és megújított sütemények kivétel nélkül igen finomak voltak, igaz a vége felé már csak a szemem kívánta az édességet, így a ház – szintén helyben készített – sós aprósüteményeivel próbáltam a gyomromban helyrerakni az egyensúlyt.

A helyi pékáruk választéka lenyűgöző. A ma oly divatos croissant mellett ott a kontyos briós, a túrós táska és a megkerülhetetlen pogácsa. A pékárukért csak úgy, munka előtt is beugorhatunk, de baráti-, üzleti reggelikre is csábít a Gerbeaud.

Igen, azt hiszem ez a jó szó. Tegnap kicsit el lettem csábítva. A Gerbeaud fiatalos bájjal, lelkülettel kacsintott rám, s éreztem, hogy igen, ide vissza szeretnék térni. Egy reggelire, egy kávéra, egy ebédnek is beillő tányérdesszert erejéig vagy csak beugranék, hazavinni valami finomat a családnak.

Tegnap reggel kifutottam a piacra. A látvány szívderítő volt. Először körbeügettem a vadászterületet, felmérve a kínálatot, memorizálva az árakat, méreteket, színeket, illatokat, majd begyűjtöttem az ebédre megkívántakat.

Semmilyen extra elképzelésem nem volt, csak olyasmiket vettem, amit szívesen ennék. Így jött haza velem másfél kilónyi eper, egy formás, kicsiny háztáji csirke, egy csokor zöldspárga és egy kevés újkrumpli.

Otthon először a csirkét vettem kezelésbe. Egy paradicsomot kivájtam, megtöltöttem bazsalikommal, majd belecsempésztem a csirkébe (épp csak belefért). Ezután vékony vajszeleteket toltam a mellehúsa és a bőre közé, végül kívül is megvajaztam és megszórtam füstölt maldon sóval.

Az elkészített madarat tepsibe fektettem, majd 180 fokon sütni kezdtem. Amikor már alakulóban volt, akkor késsel finoman megpucoltam az újkrumplit, negyedeltem és jó sok vajon, kevés vízzel – közepes lángon – fedő alatt pároltam.

Utolsó mozzanatként forrásban lévő enyhén sós vízben 2-3 percig pároltam a fás részétől megszabadított, alaposan megmosott spárgasípokat. Majd egy serpenyőben vajon megpirítottam egy kevés szezámmagot és azzal meglocsoltam a spárgákat, friss petrezselymet szórtam a krumplira, s boldogan bekebeleztem az ebédemet.

Nekem az elmúlt napokban sikerült megismerkednem ezzel a gazdag aromájú, igen sok jótékony hatással bíró “gabonával”. Korábban már hallottam  róla, de afféle úri huncutságként nem foglalkoztam vele, aztán ahogy elmélyedtem benne hogy hogyan, hol és mikor termesztették és miféle jóságokat rejt magában, éreztem, hogy be kell szereznem egy zacskónyit az inkák aranyából.

Az első kísérletre készített salátám kifejezetten kellemes élményt nyújtott.

Quinoa-saláta

1 kígyóuborka

8 szem koktélparadicsom

1 csomag apró mozzarella

1 csésze quinoa

1 ek pörkölt mogyoró olaj

1 marék sós földimogyoró

2 csésze alaplé

A quinoa-t alaposan megmosom, majd a dupla mennyiségű alaplében közepes lángon, nagyjából negyed óra alatt megfőzöm. Amíg fő, addig felkockázom az uborkát, negyedbe vágom a paradicsomokat, a földimogyorót összeaprítom és a mozzarellákat is legalább elfelezem.

Ha kész a quinoa, akkor egy nagy tálba borítom, hozzáadom a zöldségeket, a sajtot, megszórom a mogyoróval és egy kicsit meglocsolom az olajjal. Sózni, csak akkor sózok, ha az alaplével készített quinoa nem lenne elég ízes.

Ha megtetszett a quinoa, a Mindmegettén még többet megtudhattok róla.

(kép innen)