Az előző évek tengerparthoz, vízhez köthető útjai után jól esett a változatosság, s ha a gyerekkorom nyarait megszépítő zakopanei utakra gondolok, tulajdonképp egyszerűen visszatértem a gyökerekhez.
Persze ez így szinte tudatosnak, tűnik, holott június végén csupán – röpke hezitálás után – lefoglaltunk egy alpesi szállást és beígérkeztünk 4 nappal későbbre.
Megérkezünk
Mivel a Nők hozzá vannak szokva az 1600 kilométernyi utakhoz, amely a nyaralás helyszínére vezet, így meglepetéssel konstatálták, hogy a reggeli indulást kora délutáni érkezés követte. Mi sem nagyon tudtunk mit kezdeni ezzel a kósza fél nappal, így aztán a környék felfedezésére és az apartman konyhájának feltöltésére szántuk az időt.
Első közelítésbe szemügyre vettük a két hatalmas, takaros alpesi ház mögött húzódó domboldalon sorjázó teheneket, a kissé arrébb ácsorgó lovakat, megtekintettük a lelkes kecskéket, szemrevételeztük az áruházi kínálattal bíró saját – természetesen a szálló lakói számára térítésmentesen igénybe vehető – bicikliparkot, majd autóba pattantunk és a legközelebbi faluba mentünk. Altenmarkt im Pongau tökéletes választásnak bizonyult. Kellemes kis falu néhány szép épülettel, a Nőknek is izgalmas holmikat tartó bolttal és Sparral megszórva. Először az ételek iránti szenvedélyünknek hódolva betértünk a Sparba, ahol engem hamar levert a víz a 10 euros tucatnyi biotojás látványától, így aztán csak a legszükségesebbekre tettünk szert és sétálni indultunk a faluban.
Miután alaposan megtekintettük az utolsó sírkövet is a templom udvarán, felkértük a gps-t, hogy mondja meg merre lelünk egy alacsonyabb árszínvonalú Hofert és elautóztunk néhány alapanyagért. Szerencsére másnap felfedeztem, hogy Altenmarkt szélén egy helyes kis Billa árválkodik és onnantól kezdve hűséggel oda jártunk a napi betevőnkért.
Hallstadt
A gyors nyaralás előkészítése során ugyan néhányszor rásandítottam az időjárást jósló oldalak némelyikére, de nem mélyedtem el bennük igazán. Azt láttam, hogy érkezésünk környékén még hűvösebb idő lesz, s ezt igazolandó első flachaui reggelünkön hidegre és szemetelő esőre ébredtünk. Már este is nagyra tudtuk értékelni a tökéletesen magunk köré szervezhető dunyhákat és a hűs időnek hála az összes meleg holmit rétegesen magunkra szedtük, majd megnéztük, hogy közel s távol hol van olyan vidéke Ausztriának, ahol nem esik. A netes térképek elég elkeserítő képet mutattak, de Hallstadt környékén csak délutánra ígértek némi esőt. Így aztán elautóztunk Hallstadtba és bevettük magunkat a sóbányába. A sóbánya igazi komplexum. Először siklóval feljutottunk a festői szépségű városka feletti hegy oldalába, majd innen továbbsétáltunk – az ásatásokról, a sóbányáról szóló részletes információkat tartalmazó oszlopokkal sűrűn teleszórt ösvényen – a bánya bejáratáig. Itt kínai munkásokat megszégyenítően csúnya egyenruhát adtak ránk, majd egy német/angol vezetésű csoporttal alászálltunk a sóbányába.
A Nők ugyan egy kukkot sem értettek az idegenvezető előadásából (bár a férjemmel együtt lelkesen próbáltuk tolmácsolni, amit lehetett), de megelégedésükre szolgált, hogy a vezetőnk erőteljesen hasonlít Gus Pike-ra a Váratlan utazásból, s nekik ennyi épp elég volt a boldogsághoz.
10 éve a faragott termekkel és a szobrokkal Wieliczkában nálam igen magasra tették a lécet, amivel Hallstadt nem tudott versenyezni. Cserébe ügyesen bemutatta a só útját a hegyekbe, azt, hogy hogyan bányászták egykoron, s hogyan bányásszák most a sót, s amivel mindenkit levett a lábáról, az a szintek könnyebb átjárásáért kialakított csúszdák, valamint a felszínre vágtató kisvonat.
A bent töltött idő szinte feledtette velünk a októbert citáló sűrű fellegeket és a szemerkélő esőt, amelynek valósága abban a másodpercben csapott le ránk, ahogy kiléptünk a bánya épületéből. Kalapjainkat fejünkbe csapva, esőkabátba burkolózva keresztül-kasul róttuk Hallstadt városát, s mivel június vége volt, így egy-egy gombóc fagylaltot is elnyaltunk.
A szállásra visszaérve a Nők elfutottak kecskét etetni, mi pedig belemélyedtünk az ölünkbe pottyant egy hét tervezésébe. Otthon kinéztem 1-2 dolgot, amit szívesen beletettem volna a programba és volt egy dolog, amihez feltétlen ragaszkodtam: Salzburg.
12 éves közös múltunkban számtalan, Európán átívelő autóutunk során gyakorta mentünk el Salzburg mellett. Minden egyes alkalommal terveztem, hogy megnézzük, minden egyes alkalommal esett.
Így aztán az egész tervezésnek egy fix pontja volt, hogy a legszebb időt ígérő napon Salzburg lesz a cél. Mivel Salzburg látogatásához célszerű kiváltani a mindent magába foglaló Salzburg kártyát, innen már csak egy ugrás volt, hogy elgondolkozzunk a Salzburgerland kártya beszerzésén, ami nem meglepő mód magában hordozza a Salzburg kártyát is. A négy kártya ára ugyan nem kevés, de a kártyák jóvoltából a régió szinte összes nevezetességébe szabad bejárása nyílik az embernek.
Séta, bringa, tehenek, lovak, fürdés
Szombatra semmilyen extra programmal nem készültünk. A rendkívül széles kínálatból kiválasztottunk 4 bringát, felpattantunk rájuk és a falut övező utakon tekergettünk. Kecskékkel barátkoztunk, elmentünk Altenmarktba, kávéztunk, fagylaltoztunk, majd visszatekertünk a hegyre. Itt a társaság nagy része megpihent, én gyalogszerrel felkaptattam a flachaui kastélyhoz, ahol épp egy hagyományos osztrák esküvő zajlott. A dirndlibe öltözött hölgyek és bőrgatyás urak mellett, a zenészek szintén népviseletben húzták a talpalávalót, én meg a tájat fotóztam alibiből, hátha lehetőségem nyílik őket is lencsevégre kapni. Ez sajnos elmaradt, így visszaereszkedtem a szállásunkhoz, ahol a hirtelen támadt jó idő kicsalta a lakókat a kis medence köré. Mi is csatlakoztunk, a Nők a szomszéd macskát hajkurászták, majd az osztrák gyerekekkel együtt megmártóztak a medencében.
Lichtenstein-klamm, Geisterdorf
Vasárnap reggel vad és szinte elkeseredett Salzburgerland-card vadászatba kezdtünk. Pihenőnap lévén minden zárva volt, beleértve a turistainformációs irodákat is, így végül Altenmarkt egy nagyobb szállodájában sikerült hozzájutnunk a hőn vágyott kártyákhoz.
Friss kártyáinkkal és a kártyával látogatható helyeket tartalmazó vaskos katalógussal nekivágtunk a környéknek és elzarándokoltunk a Lichtenstein szurdokhoz. Ausztria telis-tele van tökéletesen kiépített szurdokokkal, amelyekhez kulturált ingyenes parkolók, kellemes, jó minőségű kiszolgálóegységek, játszóterek kapcsolódnak.
A szurdokba belépve újra erőt vett rajtam a déja vu, úgy éreztem, mintha a Zakopane környéki völgyeket járnám. Az idő sokat javult az előző naphoz képest, kellemes napsütésben sétálva nézhettük micsoda erő rejlik a vízben, hogyan vájt magának tökéletes járatokat az évezredek során. A másfél órás sétával bebarangolható szurdokból kilépve döbbenten vettük tudomásul, hogy rettentően éhesek vagyunk. Mivel felfelé kapaszkodtunkban már láttuk, hogy van olyan étterem, ahol a helyi pisztrángból készülnek a fogások, megkerestük s kétféle változatot is rendeltünk. A Nők rántott húst ettek, mondván, nemzeti eledel, ergo ismerkednek az osztrák konyhával. Ebbe nem nagyon lehetett belekötni az elkövetkezendő napokban sem.
A szurdok után a szomszéd faluban lévő felvonóhoz siettünk, amelynek a tetején egy klassz kis témapark bújt meg. Nem tudom, hogy osztrák zsenialitás-e vagy sem, de én itt találkoztam először azzal a bölcs kezdeményezéssel, hogy viszonylag kis költségvetésű, javarészt természetes alapanyagokat felhasználó játszótereket, játékokat szórnak le egy-egy sétára alkalmas hegyoldalban vagy hegytetőn, s így a gyerekek számára az erdei séta igazi kalanddá válik az unalmas avartaposás helyett.
Geisterdorfban a felvonó alján rögvest kaptunk is egy térképet, meg egy tárcsát és némi matricát, amivel a lányok eligazodhatnak majd a parkban és a matricák tárcsára történő felragasztásával kipipálhatják a már bejárt szakaszokat.
Míg a szurdok környékén nem győztük kihámozni magunkat az esőkabátokból, pulóverekből, az 1700 méteren lévő parkban enyhe hiányérzetem támadt a nagyvonalúan kocsiba feledett esőkabátok után. Esni szerencsére nem esett, de a kavargó esőfelhőknek meg a magasságnak hála nem volt túl melegünk. Így aztán igyekeztünk minél többet mozogni. Jöttünk, mentünk a törpék országán át, egészen a tündérek földjéig. A Nők lelkesen követték az útmutatásokat, boldogan kipróbálták az összes mászókát, majd a végén hosszan eljátszottak egy mini gátrendszerrel, ahol a víz duzzasztása, leeresztése össznépi gyerekprogrammá nemesült.
A kavargó esőfelhők azonban egyre jobban szorongatták a hegyet, így az utolsó pillanatban visszaindultunk, hogy a traktorral vontatott kiskocsi visszavigyen minket a néhány száz méterrel lentebb lévő felvonóhoz.
A délután további részében a szállás kínálta állatvilág és a többi kisgyerek szórakoztatta a Nőket, én pedig végre kiülhettem a tehenekkel megszórt domboldalra néző teraszra, egy meleg kávé és egy jó könyv társaságában.
Salzburg
Hétfőn – a pár száz megtekintett időjárás jelentő oldal ígéreteihez híven – ragyogó időre ébredtünk. Viszonylag korán csatasorba állítottam a családot, majd elindultunk Salzburgba. Az előzetes elképzeléseknek megfelelően a város határában kialakított parkolók egyikében letettük az autót, majd az ingyenes tömegközlekedésre is feljogosító kártyáinkkal bebuszoztunk a város szívébe. Salzburgban kifejezett meleg volt és elég sok turista fogadott. A Mozart-házzal kezdtünk, mert úgy okoskodtam, hogy ez az a hely, amelyet nap közben biztosan hordák lepnek el.
A szépen karban tartott, de teljességgel unalmas múzeumot alaposan végigjártuk, a lődörgő Nők figyelmét próbáltuk lekötni egy-egy kiállított díszlet-vázlattal, vagy épp Mozart bizonyítványával, de nem arattunk túl nagy sikert.
A múzeumból kijőve próbáltam a csorbán köszörülni, így bementünk egy ruhaboltba, amit a férjem – ki tudja, miért – kihagyott, s mire kiértünk már boldogan falatozta a szomszédos Reber kereskedés Mozart kuglijait. A cég a pisztáciamarcipánnal készített Constanze elnevezésű kuglijával teljesen levett a lábunkról. Alaposan belaktunk belőle, majd a sarkon belefutottunk egy Fürst csokoládéboltba, ahol – mint köztudomású – az igazi, eredeti Mozart kugli kapható. Ezekből is szert tettünk néhányra, meg egy kevés másféle praliné is velünk jött, majd egy eldugott felvonón felrepítettek minket egy szuper kilátóhoz, ahonnan Salzburgra és az azt uraló várra is remek kilátás nyílt.
Ezután lesétáltunk a folyóparthoz és a napijegyünkben lévő grátisz hajókázást is érvényesítettük. A Nők eddigre kezdtek torkig lenni Mozarttal, így nem kis bosszúságot okozott nekik, hogy a hajót is Amadeusnak hívták. A hajóval átandalogtunk a város hídjai alatt, majd az utolsó salzburgi házat is magunk mögött hagyva Amadeus fénysebességre kapcsolt és pillanatok alatt megérkeztünk Hellbrunnba. Visszafelé is száguldottunk, majd jött a városbéli andalgás, amit a végén megfejeltek egy kis zenével aláfestett hajó-walzerrel. Szerencse, hogy a behabzsolt csokoládékon kívül nem nagyon volt semmi a gyomrunkban.
A hajókirándulás után keresztülvágtunk a belvároson, a piacon sajtot, sonkát kóstoltunk, a Manner márkaboltban újabb csokoládék kóstolása várt ránk, majd siklóval feljutottunk a várba. Nem kívántunk itt sokat időzni, a kilátásra voltunk kíváncsiak, meg magára a várra, de a marionett-kiállításra azért belestünk.
A városba visszaereszkedvén erőt vett rajtunk az éhség. Beülni nem szerettünk volna, mert még sok program várt ránk, így újabb osztrák jellegzetességet mutattunk meg a Nőknek: a virslis bódékat. A széles választékból csemegézve mindegyikünk másféle virslit, kolbászt választott, lelkesen kóstolgattuk mindegyiket, törtük mellé a császárzsemlét és élveztük, hogy végre valami sósat eszünk.
Még csavarogtunk egy kicsit a belvárosban, aztán a megfelelő számú busszal visszavitettük magunkat a kocsihoz és elmentünk Hellbrunnba. Hellbrunn két okból is tetszett. Egyrészt itt található a vízi játékairól híres kastély, amelyről csupa pozitív kritikát olvastam a neten, másrészt a kastély kertjében bújik meg a salzburgi állatkert, arról nem is beszélve, hogy mindkét hely “ingyenesen” látogatható a tartományi kártyával.
Először a kastélyba mentünk, ahol vezetett túra során nézhettük meg, hogy a kastély ura miféle eszes, de otromba tréfákat űzött vendégeivel. Magunk is részesei lehettünk ezeknek a tréfáknak, ugyanis a vezetőnk egy-egy ponton boldogan áztatta el a falba bújtatott, padlóba ágyazott, szoborba rejtett csapokból a lelkesen visongó csapatot. Jómagam megpróbáltam a földön lévő tócsákból kisakkozni, hogy honnan jöhet az áldás, s megúszni a zuhét, Anna direkt kereste a lehetőséget, hogy a vizesebbnél is vizesebb legyen. A végén azonban mind tocsogva és boldogan távoztunk, sajnálva, hogy több idő és energia nem jutott az építtetőnek az esetleges további tervek megvalósítására.
Mire átsétáltunk az állatkerthez, már meg is száradtunk. Az állatkert álmosan pihent a meleg délutánban, s első ránézésre kicsinek, elhagyatottnak tűnt. Ám ahogy egyre beljebb merészkedünk, úgy bomlott ki a sziklaoldalba épített park, s hamar kiderült, hogy egy remek, gazdag, tiszta, rendezett állatkertben járunk. Alaposan végig is néztünk mindent, kedvenceiknél, a prérikutyáknál sokáig időztünk, megnéztük a gyönyörű oroszlánokat, keresztülvágtunk a trópusok fojtogató légkörét ontó kisebb állatházakon, megtekintettük természetes közegében a patkányt és az egeret is.
Záráskor kószáltunk ki a parkból, majd hazakanyarodtunk, betoltunk egy kevéssé tápláló, de elkészítésében a faék egyszerűségével bíró zacskós levest, amit a Nők afféle instant csodaként éltek meg, majd néhány szendvicset követően egyszerűen elájultunk.
Hochenwerfen
Salzburgba jövet-menet feltűnt a hegyek között megbújó Hochenwefen vára, amit a tartományi kártyához kapott katalógus is a figyelmünkbe ajánlott, főleg a sólyomröptetési program végett. Így aztán újabb felvonó alján táboroztattuk le az autót, majd a várba érve rögvest pergő, zajló étel fogadott. A vezetett túráig hátralévő időt tekézéssel, gólyalábazással ütöttük el, majd audio guide-dal felszerelkezve nekivágtunk a várnak. Bejártuk minden zegét-zugát, felmásztunk a harangtoronyba, megnéztük az óraszerkezetet és megkongattuk a harangot is.
A túra után a vár oldalában lévő tisztáson lévő padokon foglaltunk helyet, majd megérkeztek a solymászok, s elkezdődött a sólymok, sasok, héják bemutatója. A látványos bemutató végére az idő hőségbe csapott át és mivel az udvart egy szemernyi árnyék sem szegélyezte, így kifejezetten jól esett visszatérni a hűs belső udvarra. A várból Wagrain-be indultunk, ahol kinéztem egy a geisterdorfi hegytetőhöz hasonló kirándulóhelyet. Wagrainbe érkezve azonban kiderült, hogy a grafenbergi felvonó nem jár, így a parkot se tudjuk megközelíteni. Szerencsére a kocsi csomagtartójában ott pihentek a strandcuccaink, így inkább átruccantunk a faluban lévő strandra és sokáig áztattuk magunkat a kellemesen meleg termálvízben, Annával pedig nagyokat csúszdáztunk.
Grafenberg
Másnap már célirányosan a grafenbergi felvonónál kezdtük a napot. A rendkívül hosszú és látványos pályán haladó kabin 1700 méteren rakott ki minket. A Nők kezében már ott virított a bejáratnál szerzett térkép, rajta a részletes útmutató, hogy a park melyik részén milyen látványosság található. Séta közben kipróbáltuk az össze kalandparkba illő eszközt. Másztunk a fák közt, hintáztunk a völgyekben, mezítlábaztunk a kijelölt útvonalon, aztán egy hüttébe tértünk ebédelni. A Nők a szokásos nyomvonalon mozogtak, így az ő rendelésük borítékolható volt, én azonban újszerű kísérletbe kezdtem egy Herrentoast elnevezésű étellel, majd hasfakadásig ettem magam császármorzsával. Mellé pedig csúszott a Stiegl csapolt radlere.
Ebéd után visszatértünk a szállásra, ahol két vihar között végre sikerült megtartani a Nőknek szánt lovaglást. Ezután már semmi más dolgunk nem volt, mint lemenni Altenmarktba és bevenni magunkat a Thermé Amadé meleg vizű medencéibe. Az uszoda weboldalán már a tervezéskor kiszúrtam, hogy a tartományi kártyával váltott belépő tartalmazza a szaunahasználatot is. Arra azonban nem számítottam, hogy a németekre oly jellemző naturista jelleg az osztrákoknál is fellelhető, így enyhe felháborodással vettem tudomásul a fürdőruhás egyének beléptét tiltó táblákat. Persze semmi nem tarthatott vissza, sőt még törölközőbe csavarva a Nők is velem tartottak a bioszaunába. Zsófi annyira rákapott a dolog ízére, hogy a végén minden gátlását és a törölközőt is hátrahagyva indult vissza a medencék felé.
Salzburger Freilichmuseum
Utolsó napon, útba hazafelé még betértünk a salzburgi skanzenbe. A régi korok levegőjét lehelő házak, az istállókkal összeépített otthonok látványa a Nőkben rögvest felidézte a Váratlan utazást, s nagyon lelkesen járták sorra az összes kisebb, nagyobb, szegényesebb vagy épp gazdagabban berendezett otthont. A férjemmel mindketten próbáltunk minél jobban bemutatni nekik, hogy mi minden változott azóta, hogy ezekben a házakban éltek. Nem volt egyszerű.
A házak felkeresése mellett kipróbáltuk a területet keresztül-kasul járó kisvasutat, majd a túra végén bajor pereccel, almás rétessel és radlerrel búcsúztattuk az osztrák nyaralásunkat.
Az elméleti képzés után nagyjából kitaláltam egy ízvonalat, majd elügettem a piacra és dél körül Annával kettecskén szóra bírtuk a Philips gyümölcscentrifugáját. A polipra emlékeztető tapadókorongokkal megáldott masinát a pultra tettük, elé illesztettük a mérőedénynek is remekül használható tartályát, megpucoltuk, kimagoztuk a hozzávalókat, majd elkezdtünk játszani.
