MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

A Yamuna tavaly került be az otthonunkba, a Nők révén. A kamaszok éltét minduntalan megkeserítő pattanások, ragyák tökéletes ellenszerét már régóta kerestük, Zsófi esetében úgy tűnt, hogy egyenesen a Szent Grált hajszolja: időt, energiát és pénzt nem sajnálva túrta a netet, szerzett első kézből információkat a barátnőitől, időzött órákon át a drogériákban, hogy megtalálja AZT, ami valóban hatékony.

Aztán bekeveredett az életünkbe az STOP!ACNE gél, és egy csapásra megszűnt az örök űzöttség és vele együtt a pattanásoknak is búcsút inthettünk. Innentől kezdve nem csak egy a tégely lett állandó lakója a fürdőszobának, hanem a Yamuna, mint márka is átment a családi ellenőrző biztosságon, és több portékájuk is felkerült a polcainkra és a képzeletbeli állandó bevásárlólistánkra.

A kifejezetten pattanásos, aknés bőrre kifejlesztett speciális gél, olyan természetes alapú aktív hatóanyagokat tartalmaz, amelyek segítenek csökkenteni, megszüntetni a már meglévő pattanásokat, és – dobpergés – megelőzik az újak kialakulását. A gél könnyen felszívódik, nyugtatja a gyulladt bőrt, csökkenti az irritációt. 

A krémek mellett a pakolásokat is nagyon szeretik a Nők, a férjemet rendre halálra ijesztik a különféle papírmaszkokkal, színes krémekkel a fejükön, amelyekben – velem ellentétben – nem elhevernek valamelyik kanapén egy lopott fél óra pihenésre, hanem mintha mi sem történt volna, élik tovább az életük, és a legváratlanabb helyeken bukkannak fel, a szépészeti dolgokban kissé járatlan, mit sem sejtő férjem legnagyobb meglepetésére.

Egyik kedvencük a Teafás pormaszk, ami szintén az ő bőrükre ideális, mivel aknés és zsíros bőrre javasolt. A maszk használatának köszönhetően a tág pórusok összehúzódnak, a maszk magába szívja a felesleges faggyút, így tisztítva a bőrüket, és a fűzfalevél kivonat gyulladáscsökkentő szalicilsav tartalma segít szabályozni a faggyúkiválasztást is.

Anna és a tökéletes szombat délutáni időtöltés: keleti kényelem, szépülés, net és a legkedvesebb plüss :)

A családi legendáriumunk mostanában kicsit leporolásra került. Eddig is sok történetet szedtünk belőle elő, időről-időre megmutatván a múlt zárványait a Nőknek, egy rögzült, egyre szépülő pillanatot, egy szinte valószerűtlen mesét, amivel – mint a regős – adjuk tovább a családunk sehová fel nem rótt történetét.

Így került szó a címeres tányérról, így meséltem én a nagyszalontai ágyamról, így vágunk egymás szavába a Wessely bátyámmal, ha telefonvégre kapjuk egymást, így juttatta eszembe Juci barátnőm a Rudast.

A Rudas mindig fontos eleme volt az életünknek. A piros és kék útlevelekkel, devizaablakokkal és nincstelenséggel zsonglőrködő magyar társadalom hamar rájött, hogy itthon kell nyaralnia, itt kell megkeresnie azokat a helyeket, amelyek Abbázia helyett majd a kiruccanás élményét adják. A városi fürdők ezen sokat enyhítettek, akinek nem telt a Balatonra, nem volt se beutált, se kulipintyó-tulajdonos, az maradt Pestbudán, és a szívének kedves strandokat látogatta.

Anya gyerekként, a Rózsadombról mindig a Lukácsba járt, ám a Naphegyre költözve megosztotta figyelmét a platánokkal szegélyezett medencék és a páratlan panoráma között, majd szép lassan átszokott a Rudasba. A hallatlanul barátságtalan uszodával, de nagyon szerethető teraszokkal rendelkező Rudas törzshelyévé vált, ahol napokat töltött, hódolván egyik nagy szenvedélyének, a napozásnak. Ahogy a Lukácsban, úgy a Rudasban is kialakult egy törzsközönség, mások ültek az elülső terasz kényelmetlen fa priccsein, és mások lesték a sirályokat a Gellért-hegy árnyékával viaskodó oldalon.

Anya jobb szerette a Dunát nézni, a bejárattól nem messze, a tusolóval szemközti sarokban olvasott, vagy a túl forró napokon az épület árnyékot adó oldalába húzódva napoztatta a bokáját.

Így ismerkedett meg apámmal. A Rudas teraszán, egy nyári napon, amikor épp az öccséhez tervezett – és a rendszer által nagy kegyesen engedélyezett – afrikai útra készülve sütette magát. Apám pedig, aki épp egy válás küszöbén állt, idegnyugtatóként jött ki napozni, és nem is nagyon volt ideje. Meg órája sem.

De feltűnt neki egy ismerős nő a teraszon, valaki, akivel korábban már biztosan találkozott. Tőle kérdezte meg az időt. Nagyjából öt percenként.

Természetesen a pontos időn kívül más is szóba került, kiderült, hogy honnan az ismeretség, anya azon a titkárságon dolgozott, amely apám főnökének szolgálatában állt az Iparművészeti Vállalatnál. Csak míg apám viselte – ha nehezen is – a rigorózus, kellemetlen alakot, anya egy év után felmondott, és a Magyar Nemzethez szegődött.

A Rudasban töltött délutánt követő hat hétben nem találkoztak. Anya Zambiát járta, a Viktória-vízesést csodálta, apám meg a nővéréhez költözött, és majd néhány hétre rá megkérte anya kezét.

De ez innen már megint egy másik történet.

Epilógus

Anya a mai napig néha kijár a Rudasba.  A 84 évével nem ő a legidősebb a teraszon, a régi nagy rudasosok míg élnek visszajárnak, és együtt töltik az időt. Tavaly esett meg, hogy egy amerikai úr lépett oda hozzájuk, beszélgetni kezdtek.

– Mióta utoljára voltam Magyarországon – mondta az amerikai – megváltoztak a nők. A mostani generáció valahogy nem olyan szép és sikkes. Régen ide, a Rudasba annyi szép nő járt.

Jah, kérem, – válaszolta az egyik hölgy – azok mi voltunk.

Múlt héten egy fantasztikus történet végéhez értünk. A Pécsi Tudományegyetem negyven évvel ezelőtt útjára indított kutatásának, nemesítésének ívére tettük fel a pontot egy olyan pezsgővel, amely a kutatóintézet egyik sikeres nemesítéséből, a Zenitből született.

A 71 évvel ezelőtt éltre hívott Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet – többek között – két rendkívül fontos feladattal bír a mai napig: egyfelől nagyon gazdag, a világ hatodik legnagyobb génbankja található itt, ami azt jelenti, hogy több mint 1500 borszőlő mintáival rendelkezik, valamint közel 300 csemegeszőlőt tart nyilván. Illetve olyan fajták nemesítésével, olyan klónok létrehozásával foglalkozik, amelyek rezisztensek, azaz ellenállnak a környezeti hatásoknak, a betegségeknek, és ezáltal lehetővé teszik a fenntarthatóbb, környezettudatosabb, sokkal kevesebb növényvédő szer alkalmazásával működő szőlészetek, borászatok létrejöttét, kiteljesedését.

A rezisztens fajok létrehozása igen hosszadalmas folyamat, a lisztharmatnak és a filoxérának ellenálló szőlők még koránt sem biztos, hogy jó ízű, illatos gyümölcsöt hoznak, a kísérletezés hosszú éveket vesz igénybe, hogy a szőlő minden paraméternek megfeleljen. De a kitartó munkának megvan a maga gyümölcse, ilyen a pécsiek számára az ősi magyar Ezerjóból és a francia Bouvierből lassan 70 éve nemesített Zenit, amely nem csak rezisztens fajta, hanem illatos, ízes alapanyag. A Zenitet előszeretettel telepítik a szőlősgazdák, és az egyetem is – a lehetőségeihez mérten – örömmel kísérletezik tovább a saját nemesítésével, figyeli, teszteli, hogy milyen italokra alkalmas ez a fajta, megpróbálják kibontani a fajta teljes aromáját.

Ennek egyik fontos mérföldköve a Nadír 63, a Zenitből készített pezsgő, amelynek bemutatóján megtudtuk, hogy a maga a pezsgő és a névadás több szempontból szimbolikus, hiszen a pezsgőkészítés több száz éves hagyománnyal rendelkezik Pécsett, már a 17. században gyártottak itt pezsgőt (Pozsony után a második magyar város volt, ahol ilyen ital készült). Ezen kívül a névadás is igazán szép, hiszen a Zenit az égbolt szemlélőhöz viszonyított legmagasabb pontja, míg a Nadír épp az ellentettje, a szemlélőhöz viszonyított legalacsonyabb pont. Ezzel az ellentéttel kívánták a borászok, az egyetem megmutatni, hogy a hegyoldalban érő szőlő milyen – mélységekbe vezető – utat jár meg, mire a pincékbe érve bor, pontosabban pezsgő lesz belőle.

Az út méterekben is kifejezhető, a 63 a Pécsi Tudományegyetem Szőlészeti és Borászati Kutatóintézetének Szentmiklós-hegyi borbirtokán lévő tőkék, és az alant elterülő feldolgozó pince közötti tengerszint feletti magasságának különbsége.

A most bemutatott tétellel a pezsgő visszatért Pécsre, és nem is akármilyen formában. Az illatos, zöldes-sárga, finoman, de folyamatosan gyöngyöző pezsgőben ott a már beérett gyümölcsök zamata, körte és őszibarack sejlik fel, illetve a fajtát jellemző mangós, ananászos ízjegyek is megjelennek. A hagyományos eljárással készített pezsgőkre jellemző vajasság szintén az ital sajátja, amely szép, kerek, jól iható, könnyed kísérője lehet bármilyen nyárvégi összejövetelnek, de ünnepi alkalmakkor is megállja a helyét.

Egy kávézó esetében az embernek furcsa elvárásai lehetnek. Persze mindenkinek más. Nekem tér kell, hangulat, letisztult, de nem barátságtalan enteriőr, egy loft lakás nappalija, amiben elférek, és egy nagyobb házibuli esetén is találok a térben egy olyan szeletet, ami akkor és ott az enyém.

Ezért is örültem meg annyira annak, hogy otthon, a Krisztinavárosban lett egy ilyen hely. Egy olyan, ami eddig is volt, de a súlyos fa bútorokra zsúfolt hatalmas csokoládéválaszték soha nem marasztalt, ok, nagyobb összegek elköltésére sarkallt, de a tér – amelyben mozogtam – nem volt vonzó.

Most viszont funkciót váltott a csokibolt, amelyet egy kisebb helyiségbe költöztettek, helyét pedig átadta egy fényben fürdő kávézónak, amely a Roham utca árnyas vidékére néz, kicsit arrébb a procctól, kicsit közelebb a Krisztinaváros valódi lakóihoz, hangulatához.

A helyet elsősorban a tér adja el, a távlatok, a hibátlan elrendezés, a remekül választott színek, a bútorok adta egyenletes, lassú ritmus, de a kávé is kitűnő, a sütemények – amelyekkel kiegészíthetjük az élményt – szintén finomak. Örülök neki, hogy van keksz, hogy falatnyi boldogságokat is vásárolhatok a kávém mellé, és boldog vagyok a kanapétól, amelyről a Csészényiben már évekkel ezelőtt letettem, de itt még van lehetőségem kisajátítani.