Edömérrel hat éves korunkban lettünk barátnők. Nem, hazudok. Öt évesek múltunk, amikor a Kosciuszkó Tádé Zenei Általános Iskola zene tagozatának felvételén összefutottunk: én ritmusra tapsikoltam, ahogy kell és énekeltem azt a két darab népdalt, amit megtanultam, ő bőgött. Így lettünk osztálytársnők és barátok. Gyerekkorom, fiatal felnőttkorom és jelenkorom meghatározó figurája, nem is igazán barát már, hanem családtag, a tante, akivel együtt ünneplünk, akkor is, ha éppen nincs mit.
Most is épp ilyen napunk volt, ahogy mondani szokás: csajos. Megbeszéltük, hogy találkozunk, kicsit átpörgetjük az egymás nélkül töltött elmúlt hónap eseményeit, beszélgetünk és természetesen eszünk, mert az a mi barátságunknak elengedhetetlen része.
A női csevejhez női energiákkal teli helyszín kellett, amelyet meg is leltünk a Gisell képében. Bevallom töredelmesen, engem elsőre a tapéta fogott meg, az életigenlő, bátran szóló színek, amelyek nem afféle visszafogott örömködést imitáltak, hanem boldogan belekacagtak az arcomba. Utána pörgettem át az ételfotókat és az étlapot: eldöntetett, a Gisellben a helyünk.
A Nagymező utca legjobb részén, az Operettel szembeni ékszerdoboz ideális helyszíne volt a reggelinknek. A családi vállalkozásként üzemelő hely minden ízében a kedvünket kereste, az időjárás is alkalmazkodott hozzánk, a dögletes forróságból, szolid nyárrá szelídült.
A Gisell-en érezni a kiforrottságot, érezni azt, hogy sokak kedvelt törzshelye, nem pillanatnyi fellángolás, hanem valódi szerelem. A Gisell nincs túlkomponálva, közérthető, de rafinált fogások sora teszi ki az étlapot, amelyet délidőben nem cserélnek, itt este szintén lehet reggelizni, ha valaki úgy kívánja. Az ételek mellett gazdag italválasztékot is kínál a hely (ha már aperitivo bárként indult), a kávéválasztéka ugyancsak üdítő, de való igaz: bruncholni érdemes betérni.
Edömérrel szerencsére mindig éhesek vagyunk, nincs megjátszás, az épp megkezdett divatdiétánkra vagy étvágytalanságunkra hivatkozva történő víz felett ülés, mi eszünk. Jó ízűen és boldogan. Az étlapon most is hamar megtaláltuk a kedvünkre való fogásokat. Edömér dundi portobelloktól roskadozó, finoman fűszerezett bruschettákat kapott, én pedig egy egészen egyedülálló kompozíciót, sós gofrikat egymásra tornyozva, ropogós bacon töltelékkel és friss omlett kalappal, amit egy tisztes adag hollandi mártás tett teljessé.
A gofri kényes ügy, sok kísérletezés kell, mire az ember eltalálja, hogy ropogjon is, könnyű is legyen, de véletlenül se hasson olajosnak. A Gisellben sikerült. Úgy faltam be ezt a tartalmas fogást, hogy nem ülte meg a gyomromat, az elégedettség mellé nem párosult az általam legkevésbé sem szeretett jóllakás nyomasztó érzése, élveztem a könnyű, roppanós textúrájú tésztát, a tökéletesen átsütött bacon-t, a szósszal nyakon öntött, habos omlettet.
Mint mondtam, mi szeretünk enni, és gyakorlottan osztjuk meg egymással azt, amink van, így már az elején rendeltünk egy közös desszertet. A sós gofrira rímelt az édes bundáskenyér, a french toast egy speciális áfonyás-csokis változata, amelyet a ház séfje minden évszakban a szezonhoz igazít, ahogy a többi zászlóhajó fogással is teszi. Így nagyjából negyedévente átalakulnak a fogások, a szezonnak megfelelő alapanyagokkal gazdagodnak, illetve a vendégvisszajelzéseknek megfelelően módosulnak, hogy mindenki boldog legyen. A Gisell ebben remek.
A pandémia megmutatta azt, hogy a lokáció nem elég, az egyszeri turistából megélni nem lehet, pont az ilyen törzsközönséggel rendelkező, szívvel-lélekkel üzemeltetett helyek tudnak csak megmaradni, amelyek hitelesek, és akiknek valóban fontos a vendéglátás.
Jó szívvel ajánlom a Gisellt reggel, délben és este, reméljük ez a nyár már minden lehetőséget megteremt számukra, hogy újra teljes fordulatszámon tudjanak működni. Mi még biztosan megyünk.
