MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

A koronavírus-járvány sok mindenre rávilágított, bölcsen és kristálytisztán megmutatta számos szektor gyenge pontját, többek között a budapesti vendéglátásét is, amelynek egyik komoly problémája volt, hogy csak a külföldiekben látta a potenciális vendéget, főleg a preferált környékeken. Mint az Andrássy út. Ennek a koncepciónak ment egyenesen szembe a Hoppá! Bistro, amely épp azt szeretné bebizonyítani, hogy az Andrássy-n lévő éttermek előtt nem csak elsietniük szabad a pestieknek, hanem nyugodt szívvel be is térhetnek egy vacsorára, vagy indításképp kipróbálhatják a hely kínálta ebédmenüt.

A Hoppá! igazi bisztrókonyha, laza, de tálalásában, az alapanyagok minőségében a fine dining felé kacsingat, hisz a magyar alapanyagokban, próbál lokális beszerzésekkel operálni és olyan hosszú távú együttműködéseket köt, amely a magyar termelők, borászatok számára is biztonságos partnerséget jelent.

Ennek az ügyes együttműködésnek a bemutatására hívtak minket az év talán eddigi legmelegebb napján. A finoman temperált vendégtér hamar megtelt hangokkal, majd illatokkal és a királylánykából készített gyöngyöző bor után már a jókedv is tagadhatatlan volt. A Párizsi Nagyáruház magasságában lévő étteremből a kilátás is pazar, a beltér mutatós, bár én – főleg az akusztika miatt – még jócskán tennék bele textileket.

A vacsora ívét – a koncepció bemutatása mellett – a Takler Borbirtok borai és a Hortobágyi Angus húsai adták. Az amuse bouche-ként tálalt falatnyi hamburger kapcsán megtudtam, hogy még a dedikáltan hamburgerben utazó helyek sem szívesen foglalkoznak a megfelelő, direkt erre a célra összeállított húsok kiválasztásával (náluk ez nyak, szegy, hasaalja). Sok esetben a leeső húsok összessége adja a húspogácsa alapját, ami így jócskán alatta marad élvezeti értékben annak, amelyben a megfelelő zsírosságú, rostozatú húsok találhatók és csak olyan faggyú, amelynek a minősége illik a húsokhoz.

A köszönő hamburger-falat után – amelyhez egy 2017-es Szenta-hegyi, meggyes, cseresznyés ízjegyekben gazdag kékfrankost kóstoltunk – egy kisebb tál marha bouillon érkezett, benne marhahúsos táskával. A tiszta, gazdag aromájú leveshez jól illett a tortellini, finoman roppant benne a borsócsíra, hamar el is tüntettük, a Gurovica dűlőből származó, gyümölcsös, fűszeres kékfrankos kíséretében.

Boldogan ettünk volna még belőle, de házigazdáink tudták, hogy a nagy durranás még hátravan. Érkeztek a steakek. Én egy rib eye steaket választottam, Anna egy tisztes darab mediumra sütött bélszínt. A húsok hibátlanul, finoman pihentetve érkeztek, a rib eye ízét kikerekítette a csont és faggyú, a bélszín egy pici sót kapva mutatta meg teljes valóját. A köretekben megjelent a fine dining igényessége, a szezonális alapanyagokkal és a mostanában kedvelt köretalapokat jól kombináló, különféle textúrákkal ügyesen játszó körítés jól illett a húsokhoz, ahogy a Szenta-hegyi cabernet franc is, amely a korábbi borokhoz hasonlóan, a kiemelkedő évnek tartott 2017-es évjáratú volt. A finoman hordós, bogyós gyümölcsös, a tanninokkal ügyesen bánó bor remek kiegészítője volt a medium angus steakeknek.

A steak mennyisége pont jó volt, itt már a jóllakottság szélén lavíroztunk, de nem annyira, hogy a maracuja kaviárral kínált csokoládés piskóta alapon nyugvó, kókuszos krémet rejtő csokoládé mousse ne fért volna még belénk. A desszert tálalásában a köreteknél tapasztal igényesség köszönt vissza. A nem túlédesített desszert mellé jól passzolt a szekszárdiak által egyre inkább kedvelt, a fogyasztók által is igencsak megszeretett szilvás, fűszeres, lágyan simuló syrah.

A Hoppá! jó úton jár. Bár már van mögötte egy kis múlt, de ennek a viharos másfél évnek a tapasztalatai mellé a friss vendég-visszajelzések is kellenek majd a csiszoláshoz. Nem kell hozzá sok és a Hoppá! biztos és kedvelt pontja lesz az Andrássy-n éttermet kereső budapesti vendégeknek.

Mindig lenyűgöz a logisztika.

Néhány éve hosszan és állunkat leejtve álltunk Amszterdam mellett egy hatalmas hangárban, ahol a világ virágkereskedelme folyik, néztük a zárt aukciós buborékban ülő vásárlókat, és figyeltük a tárcsák lendülése után hogyan indulnak útnak lent a kiskocsik, hogyan kapcsolódnak hozzá a színes, illatos rakományok, hogy a végén egy virágkarnevál motorizált, nehezen követhető, de elképesztően jól koreografált táncát lejtsék el.

Ugyanez a döbbenet vett rajtam erőt csütörtökön is, amikor szembetaláltam magam az ALDI új hűtőházával, annak méreteivel és azzal a tökéletes táncrenddel, amelynek nyomán minden kamionba és onnan minden boltba az kerül, amire nekünk – vásárlóknak – szükségünk lehet. Az új csarnok építését már 2019-ben elkezdték, aztán persze jött a koronavírus meg a járvány, de közben szépen lassan minden elkészült és mostanra, mikor már közel 150 üzletet kell országosan kiszolgálni az ALDI-nak, minden összeállt.

A beruházás eleve sikerre volt ítélve, de a pandémia alatt mindannyian megtapasztalhattuk, hogy milyen fontos egy jól kialakított és viszonylag rövid ellátási lánc, amelynek másik vége nem Timbuktuban van, hanem a magyar határon innen. Az meg csak mellékesen jegyezzük meg, hogy a környezetünk számára is milyen felemelő, ha nem ezer kilométerekről utaztatunk olyan alapanyagokat, amelyek itthon is beszerezhetők jó minőségben és ezzel a lépéssel még a helyi vállalkozásokat is életben tudjuk tartani úgy, hogy mindenki jól jár. Mi, a vásárlók és a termelők is.

Egyszóval lenyűgöző volt nézni, hogy az ALDI logisztikai központja mivé fejlődött. Ahogy keresztülvágtunk az egész raktáron, azon morfondíroztam, hogy nem lennék boldogtalan, ha lenne nálam egy bevásárlókocsi, vagy legalább egy nagyobb, húzós kosár, hiszen a kedvenceink mellett sétáltunk el, igaz itt minden zsugorfóliázva, raklapra téve várta, hogy a megfelelő helyre kerüljön.

A logisztikai központ fejlesztése a közeljövőben már mindannyiunk számára érezhető változásokat hoz: a hűtött áruk, a felvágottak, a gyümölcsök és zöldségek között is felfedezhetünk majd újdonságokat a boltokban, és ennek a beruházásnak köszönhető az is, hogy az Azon melegében pékségek kínálata szintén tovább bővül, számos új péksütemény közül választhatunk majd, ahogy elkészül az ALDI a boltok átalakításával.

Fantasztikus méretek és csodálatos hűs az ALDI új hűtőraktárában

A legismertebb skót whisky márka emblematikus sétáló  figuráját mindenki ismeri, nem véletlen, hiszen ez a cilinderes, lendületes alak jelen volt az elmúlt két évszázad legfontosabb eseményeinél és a párlattal karöltve meghódította az egész világot. Johnnie Walker idén nyáron a magyar főváros utcáit “járja”, a szemfüles járókelők városszerte felfedezhetik az emberméretű installációkat, amelyek megelevenedik az ikonikus márka évszázadokon átívelő, kalandos története. Ráadásul ezekkel a találkozásokkal még nyerhetünk is!

A Johnnie Walker márka idén ünnepli születésének 200. évfordulóját. Ebből az alkalomból Anthony Wonke filmrendező dokumentumfilmet forgatott a világ legismertebb skót márkájának regénybe illő történetéről, ami mostantól magyar felirattal is megtekinthető online. A férfi, aki körbejárta a világot (The Man Who Walked the Earth) című alkotás bemutatja mindazokat a gazdasági, társadalmi és kulturális mérföldköveket, amelyek igazi ikonná emelték a Johnnie Walkert. Ez az üveg tanúja volt az ipari forradalomnak, Winston Churchill háborús beszélgetéseinek, és még Leonard Cohen és Lady Gaga is énekelt róla…

Az évforduló és a dokumentumfilm apropóján különleges nyereményjátékra hívnak minket a városszerte megbújó Johnny Walker figurák. Ha pedig nyerni szeretnénk, akkor nincs más dolgunk, mint összefutni az egyikükkel, majd kommentben feltölteni egy képet az installációról a Johnnie Walker Facebook oldalán található játékposzt alá. A figurán található QR kód beolvasásával – ha van időnk és kedvünk – nyomba meg is nézhetjük az ikonikus filmet.

A játék június 17-től két héten át tart. A három szerencsés kiválasztott Johnnie Walker ajándékcsomagokat vagy 200.000 forint értékű Peek&Cloppenburg ajándékutalványt nyerhet. Az installációk a fotókon látható helyszíneken már feltűntek, de azóta megpihentek a Feneketlen-tó és a Bálna környékén, valamint a Margit-szigeten. Kalandra fel, keressétek meg őket Ti is!

A flamand festészet, az életképek és a csendéletek a gyerekkoromat jelentették. Nem, nem a Szépműben nőttem fel, hanem apám mellett, aki a szocialista Képcsarnok vállalaton belül a valutahiány pótlására létrehozott, nyugatra eladni kívánt festményekkel foglalkozó osztályt vezette. Apa hamar rájött, hogy bármilyen tehetséges is a szocialista kortárs festők egy része, a hanyatló nyugat leginkább a flamand festészet aranykorát idéző, azokat nem szolgaian másoló, de erősen azokból inspirálódó képek vásárlására hajlandó. Mivel azonban ilyen festőből már évszázadok óta akut hiány mutatkozott a piacon, apa úgy döntött maga neveli ki azokat az ügyes kezű mesterembereket, akik a megfelelő tudással és lassan, de biztosan kialakuló stílusérzékkel voltak képesek létrehozni mindazt, amit a 17. századi Hollandia festői oly magas szinten űztek.

Éppen ezért, amikor belekezdtem Mörk Leonóra legújabb könyvébe, a Törött tulipánokba, az orromat megcsapta a jól ismert terpentin szag, és hol a Képcsarnok Üllői úti hátsó irodájában ültem, hol gyerekkorom színhelyén, az Ág utcában. Néztem a falnak támasztott, frissen lazúrozott képeket, amelyeken életre kelt egy letűnt, de boldog kor, a korcsolyázó, takarító hollandok mindennapjai elevenedtek meg, és azok a csodálatos csendéletek, amelyek órákra is képesek voltak rabul ejteni a tekintetemet.

Leonóra a tőle megszokott finomsággal, érzékenységgel nyúlt most is egy témához és bontotta ki azt. A női sorsok mentén szép lassan feltárult előttem annak a gazdag, kulturálisan és társadalmi berendezkedésében is egyedülálló kereskedő nép élete, amely a tengerrel folytatott folyamatos harca mellett megtanulta becsülni a szépet, befogadni mindazt, amit más égöveken kínál a természet, és megtanulta megörökíteni a hétköznapokat is. Megszülettek a jól ismert zsánerképek, a jelképekkel agyonzsúfolt, de a valóságról mégis hiteles lenyomatot adó festményeik, amely alapján – akárcsak Leonóra – mi is visszafejthetjük, hogy milyen körülmények között is éltek a tehetősebb hollandok.

Helena története nagyon jó betekintést kínál, a könyv lapjaink kibomló történetnek köszönhetően remek metszetet láthatunk erről a korról, a mindennapok mellett a hollandok nemesítő lelkesedéséről (ebben csak az angolok vetekedtek velük), és a főszereplőnek köszönhetően természetesen a nők társadalomban elfoglalt helyéről, szerepéről is beható ismeretekre tehetünk szert, ahogy Leonóra minden könyvében, itt is érzékenyen és bölcsen nyúl ehhez a témához.

A Törött tulipánok Hollandiája szerencsére ma is létezik, azt a fajta békét és nyugalmat – amely a könyv lapjain is felfedezhető – könnyedén megtalálhatjuk, ha kicsit arrébb lépünk a nagyvárosoktól és elkanyarodunk mondjuk a Frízföldre, ahol még mindig „kiskanállal mérik az időt”.