MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

A kor csak egy szám! – szeretünk legyinteni is ilyenkor, mutatva, hogy szellemi fölényünk megvéd minket a test valóságától, de ebből az illúzióból érdemes időben felébredni és megadni a testi valónknak mindazt, amire szüksége van.

Az idő múlása a bőrt sem hagyja érintetlenül, az egészséges életmód, a megfelelő mennyiségű alvást, a megfelelő folyadékok kellő fogyasztása és a nem megfelelő folyadékok kerülése már önmagában nagy fegyvertény, de javasolt mással is támogatni a bőrünket. Az érett bőr kezelésében az AVON feketeöves, az Anew termékcsalád eddig is táplálta és megújította a bőrt a lehető legjobb hatóanyagok lehető legjobb kombinációival, és most tovább bővült a megszeretett szortiment, itt a AVON Anew Sensitive+ termékcsalád, amely kifejezetten kíméletes módon bánik a bőrrel, miközben hatékonyan tűnteti el az idő nyomait.

Sok esetben tapasztalhattuk már, hogy egy-egy rosszul megválasztott kozmetikum, vagy túl magas hatóanyagtartalom, esetleg a nem megfelelő partnerekkel egy rutinban vagy túl sűrűn használt savak, hámlasztók, tápanyagok nem a kívánt hatást érik el: a bőrünk szárad, piros, ég. Ilyenkor sok esetben a használat mikéntje a ludas, de az is előfordul, hogy a hatóanyagok már eleve nem úgy vannak összeválogatva a termékben, hogy a legkíméletesebben legyen a leghatékonyabb. Az Avon Anew Sensitive+ kollekció erre tesz kísérletet, hogy akár 1 hét alatt segít puhább és simább külsőt kölcsönözzön a bőrünknek és 2 hét alatt ragyogóbb és fiatalosabb külsőt kapjunk, a szarkalábaink pedig visszasimuljanak oda, ahonnan elő se kellett volna keveredniük.

A termékcsalád tagjai a szabadalmazott Protinol™ technológiával növelik 2 kollagéntípus termelődését, aminek köszönhetően a bőrünk teltebb és rugalmasabb külsejű lesz, ez kollagéntermelés segít enyhíteni a finom vonalak és a ráncok külsejét, valamint hidratálja és erősíti az érzékeny bőr védőrétegét.

A termékcsalád használata rendkívül egyszerű: masszírozzuk bőrünkbe minden reggel és este az Avon Anew Sensitive+ arctisztító krémet, majd vízzel öblítsük le az arcunkat, ezt követően a törölközőszáraz bőrre vigyük fel az Anew Sensitive+ kettős hatású arckrémet és adott esetben a kettős hatású szemránckrémet is. Az sem baj, ha jut egy kicsi a nyakunkra és a dekoltázsunkra is, sőt én még a kézfejemen szoktam eloszlatni a maradékot.  

Társasozni jó. Főleg az utóbbi években vettem magamon észre – mióta a mobil jóvoltából a valóság kérlelhetetlenül örök társunkká szegődött -, hogy még nagyobb szükségét érzem a jó könyveknek és társasjátékoknak, amelyek segítenek lassítani, egy párhuzamos vagy teljesen független univerzumba vinni.

Vannak nagy kedvenceink, amikkel már szinte vakon is képesek vagyunk játszani, de néha jól jön a vérfrissítés, kellenek az új ötletek, friss impulzusok, eddig ismeretlen világok, amelyek, adott esetben csak a mi megmentésünkre várnak.

Győrfi Zoli új társasjátékában, a Llamageddonban a lámákkal csúnyán elbánt az a anyatermészet, és itt nem a köpködésre való hajlamra és az irgalmatlan nyakra gondolok. Békés kis világukat egy aszteroida fenyegeti, amely záros határidőn belül be is fog csapódni boldog mindennapjaik közepébe, így nincs más lehetőség, a nyugodtan kérődző kolónia működőképes űrhajót fabrikál és megindul a lottó, hogy ki az, akinek feltétlen el kell hagynia a lakhelyét és oda kell jutni a kolonizálásra szánt Marsra, hogy a lámák számára a legjobb legyen.

Lámának lenni nem mindig könnyű

A lámák szakmai múltja, szaktudása igen szerteágazó, az esküvőszervezőtől, a masszőrön át az elméleti fizikusig mindenki képviselteti magát a társadalmukban, és nekünk, a játékosoknak az a dolgunk, hogy az általunk képviselt lámák számára a legcsillogóbb CV-t tegyük össze. Azaz olyan kortesbeszédet tartsunk, amely meggyőzi a többi játékostársunkat arról, hogy a mi lámánk szaktudása, személyisége egyszerűen nélkülözhetetlen az út során, az út sikerességét figyelembe véve, valamint a kolonizáció is csak és kizárólag vele lehet sikeres.

A lámák azonban fifikásabbak, mint gondolnánk. Személyiségük egy oldalát rejtve tartják, a felszín alatt meghúzódó kis titkaikkal befolyásolni tudják a játék végkimenetelét, ki tudnak penderíteni már a tutiban ülő lámákat az űrhajóról és újabb székeket tudnak az utolsó utáni sorba fabrikálni, hogy még több honfitársuk menekülhessen meg a végítélet elől.

Titkos láma-attribútumok

A Llamageddon nagyon helyes, szórakoztató társas, alapvetően nagyfokú marketingre való hajlamot igényel, annak szuperlatívuszokban mért jellemzéseivel, nagyotmondásával, lehengerlő voltával. Hiszen a meggyőzés a cél, hogy az általunk a megfelelő titkos személyiségjegyekkel felruházott láma, afféle trójai patásként felkerülhessen a hajóra és tovább bonyolíthassa a lámák – pillanatnyilag amúgy sem túl egyszerű – életét.

A napsütötte Toszkánából csak a lámák menekültek, de nyomós okuk volt rá

Nagyjából 10 éves kortól ajánlott, minimum 3 játékos kell hozzá, de szerintem jobb feltornászni a számot ötig, ott már sokkal több a lehetőség, a háromfős játéknál olyan konszenzusos helyzetekbe kényszerül az ember, amire egy láma csak jó nagyot köpne.

Stanley Tucci könyve afféle memoár, de sokkal inkább anekdoták finom, laza, majdnem kronológiába szedett szövedéke, amit áthat az olasz lét, az itáliai gyökerek, a világpolgári lét, megérint Hollywood, amiben finoman ott az elmúlás felett érzett szomorúság, minden megélt pillanat öröme és az a fajta pedantéria, amelyet Monk fejlesztett tökélyre. Tucci könyve kedves, őszinte lenyomata egy önazonos, picit nárcisztikus és leheletnyit kényszeres ember életének, amit megérintett a világhír, de a benne dolgozó belső törvények sok esetben megvédték annak árnyoldalától és segítettek abban, hogy az anyagi javait a lehető legcivilebb módon megélje.

Az élettörténet hasznos adaléka számtalan recept, amelyek jelentős része rendkívül egyszerű, zsenialitását a helyi alapanyagok adják, így igazából a könyvvel utazni kell, ha lehet, akkor Itáliába. A történetekbe ágyazott fogások leírása mindenütt jól követhető, látszik a gyakorlat, a szakácskönyvek és az itáliai sorozat rutinja azon, ahogy papírra kerülnek.

Aki Tucci filmtörténeti munkásságát, színházi és filmgyári pletykákat, kis színeseket vár a könyvtől, az csalatkozni fog, itt ugyanis főszerepbe kerül a család, az étel és az élet. A többi meg – ahogy Tucci többször is megjegyzi – mellékes.

Sopronba mindig öröm visszatérni, a hely atmoszférája, a városban eltöltött idők emléke, az osztálykirándulások, a Nők első, itt megtett lépései, a közös kiruccanások soproni mementói mind-mind hozzáadnak az újabb ottlétekhez.

Most, az őszbe csavarodott nyaralás és egy gyors bécsi városnézés után üdítő változatosságot hozott a munkával kombinált jelenlét, volt időm megismerni a helyi borokat és borászatokat, a helyi éttermek között is találtam magamnak újakat, boldogan tértem vissza a legkedvesebb cukrászdámba és végre eljutottam abba a kávézóba is, ahová már elnavigáltam egyszer Annát és az osztálytársait, csak nekem nem adatott meg még egy cortado a könyvespolcok alatt.

Ebben a két napban az időjárás is megkegyelmezett, az elmúlt egy hét monszuni esői elmaradtak, kedden délután a szürke felhők is felhasadtak és szerdán már igazi, a vénasszonyok nyarához illő idő mutatkozott.

Sopron ünnepelt. A Kékfrankos Hangjai rendezvényen megmutatta magát a Soproni Borrégió, kitelepültek a környékbeli éttermek, és néhány gasztro manufaktúra is képviseltette magát az eseményen. Mi pedig jólesően tobzódtunk. A kollégáim egy része mindenre nyitottan indult neki a délelőtti órákban, a pincék teljes kínálatát feltérképezendő, én viszont úgy döntöttem, hogy ha a Kékfrankos szirén hangjai csábítottak a városba, akkor bizony ezen a vonalon maradok (ok, egy petnat becsúszott, de milyen jól tette).

Várostörténet – a legjobb mértékkel mérve

A filoxéra előtti időkben még a fehérborok jellemezték a környéket – tudtuk meg Taschner Tamástól, Sopron idegenvezetőjétől, aki több városi sétával is a kedvünkben járt. Egyfelől a Folyékony Sopron a bor, a szőlő és a soproniak életének egymásra gyakorolt hatásáról szólt, másrészt egy szép, szomorú és egyben felemelő várostörténeti sétával, ahol a várfalon belül megjártuk az évszázadokat, megéltük a háborúkat, a borzasztó döntések hatásait és együtt hallgattuk a Leghűségesebb város harangzúgását. Taschner Tamás remek előadó, mértéktartó, nem fukarkodik a történetekkel, szép ívekben építi fel a város történetét, anélkül, hogy belefulladnánk a száraz tényekbe, de közben minden története hiteles, még a kitollasodó kőhattyúé is.

A Kékfrankos Fővárosa

Sopron jó ideje bortermelő vidék volt, a poncichterek, a város német polgársága már évszázadok óta jóféle borokat készítettek, de a kékfrankos csak a filoxéra után jelent meg. Számos legenda kötődik a Sopronnal oly eggyé vált szőlőfajtához, ezek valóságtartalma erősen megkérdőjelezhető, de az biztos, hogy ha Sopron, akkor Kékfrankos, amely eredetileg házasítást jelölt, de ma már szőlőfajtát takar az elnevezés. Napóleon katonáitól elméletileg kék frankokat kértek a poncichterek a jóféle nedűkért, a kékfrank később pedig a minőségi bor jelzőjévé vált. Vagy nem. A mai kékfrankos egyébként a német lembergerből honosodott és lett Magyarország legelterjedtebb szőlőfajtája, amely elengedhetetlen a bikavérekhez, és talált igazi otthonra Sopronban.

A bemutatkozó borászatok büszkék is a fajtára, számos formában kínálják, friss tartályos tételek és testesebb, hordós változatok közül választhatunk és választunk is, ismerkedünk a borászatokkal, a portfóliójukkal, nézzük a kékfrankos tüzét, kortyolunk, élvezzük a megszelídített tanninokat, a gyümölcsösséget, fűszerességet.

Nálam befutó lett a Luka pincészet legifjabb kékfrankosa, a Pfneiszl lányok könnyed, a címkén lévő magyar lányhoz hasonlóan, tánclépésekben közlekedő kékfrankosa, illetve a Stubenvoll pincészet bora, ahol azért a degorzsált petnat is igazán üdítően hatott.

A borokhoz könnyű volt jó fogásokat választani, az eseményen részt vevő helyi éttermek gyakorlottan nyúltak az ősz alapanyagaihoz, hogy olyan fogásokat kínáljanak, amelyek jól muzsikálnak a kékfrankossal, jöjjön bár bármelyik helybéli pince mélyéről. A kínálatban helyt kapók közül egy vegán étteremre esett először a választásom, Magos Zoltán lelkesen, nagy rutinnal tálalta a balzsamos sült céklát és a tempeh szeleteket a sütőtökkrém tetejére. A fogás üde, őszi, a cékla kitűnő partnere volt a bornak, minden íz szépen klappolt és a látvány sem volt utolsó. A várfal tövében húzódó Bojtorinát meg is kerestem a délutáni séta alkalmával, most már tudom, hogy merre induljak, ha vegán, mentes konyhára vágyom.

Az első kóstolók és az ebéd után szabadfoglalkozást ítéltem magamnak, a városba lépve átsétáltam a vár utcáin, nézegettem a gót elemekkel tarkított barokk házakat, figyeltem az erőre kapó napfény játékát az épületeken és célirányosan tartottam a kávém felé, amelyet a Kultúrpresszóban vettem magamhoz.

A helyet anno Anna számára találtam, aki egy borongós osztálykirándulásról üzente, hogy vágyna egy otthonos helyre és egy jó kávéra, én meg rövid keresés után a Kultúrpresszó koordinátáit küldtem meg számára. A hely bejött a lánynak, és szépen felkerült az én bakancslistámra is, hogy aztán szín ötösre vizsgázzon egy cortadoval és a verhetetlen atmoszférával.

A pihenőt városnéző séták követték, amelyeknek köszönhetően lett hely az újabb borok és újabb fogások számára. Most a Zakant étterem menüje volt a befutó, a gluténmentesség nagyon jó iránytű, ha választani kell, a szervezetem lazán választ helyettem, ami néha nem is baj. Most is remek fogást kaptam, a krémes polentaágyra halmozott csirkejava, a friss spenót és a párolt, édes mazsola ideális őszi fogássá váltak, amelyhez – nem meglepő módon – jól illett a kékfrankos. Kortyoltuk is, miközben Taschner Tamás a borvidék legendáival szórakoztatott minket. Saját állítása szerint túl sokat kaptunk belőle egy nap, de a két városi séta és az előadás után nyugodt szívvel kijelenthető: tudtuk volna még hallgatni a történeteit.

A vacsora után újra nekiindultam a Tűztoronynak, megcsodáltam a kivilágított középületeket és templomokat, majd a belvárostól pár perc sétára lévő Civitas Hotelbe tértem, ahol békés és hosszú alvásba merültem.

Reggel a szikrázó napfényben nem volt kérdés, hogy a meleg reggeli után szükségem van egy jó kávéra és egy tökéletes süteményre, úgyhogy miután kicsekkoltam, átsétáltam az egész városon, ki a Harrer Cukrászda és Csokoládéműhelybe.

Megérte gyalogszerrel menni, nagyon szép részeit fedeztem fel a városnak, templomokba, barokk épületekbe futottam bele a kertvárosi részeken is, majd egyszer csak megérkeztem a vonzóan futurisztikus épülethez, amelyet mostanra körülszőtt a város. Jó 10 éve, mikor erre jártunk a Nőkkel, emlékszem, hogy milyen magányosan áll ez a mutatós épület a dombja tetején, függetlenül Soprontól, kis távolságtartással szemlélve azt. Most meg élő része, együtt lélegzik a köré épült irodákkal, lakóépületekkel, már sehol nincs a magány.

A hely hangulata azonban változatlan, a letisztult, mégis barátságos enteriőrbe jó belépni. A kínálat rendkívül izgalmas, a sütemények mellett a méltán sikeres Harrer csokoládéknak is érdemes időt szentelni. Házon belül lehetőség nyílik tárlatvezetésre is, illetve vehetünk táblás csokoládékat, ehetünk bonbonokat, megkóstolhatjuk a különféle drazsékat. A legjobb, ha egy süteménnyel és egy kávéval kezdjük, majd jöhetnek a csokoládék – tárlatvezetéssel együtt -, és persze a családnak is vihetünk valami vásárfiát, ha elég erősnek érezzük hozzá magunkat.

A délelőtti süteményezés után még egyszer szemügyre vettem a várost, majd átsétáltam a pályaudvarra, ahol már bent állt a meglepő módon Kékfrankos IC névre keresztelt vonatom, amely alig 2 óra alatt Pestre is vitt. A nyugalmas békés út során meg valahogy csak elkoptak azok a csokoládék…