Hosszan gondolkodtam rajta, hogy milyen felütést érdemelne ez a mostani kísérleti kirándulásom. Mesélhetnék róla, hogy Irving Stone Michelangelo kötetével keltem és feküdtem egy időben, hogy igen sokat tanulmányoztam az olasz reneszánszt, hogy ebben éltem otthon, és hogy egy tanárként és emberként is nehezen értelmezhető, de saját szenvedélyét mégis átadni képes nő meg persze apám micsoda örökséget hagyott rám. Vagy, hogy anya hogyan utazgatott egyedül a hetvenes években Olaszországban, és járta be azokat a helyszíneket, amelyekről gyerekként olvasott és amelyek oly sokáig teljesen elérhetetlennek tűntek számára. A lényeg, hogy egy ideje erősen forgattam magamban a tervet, hogy a saját kedvteléseimnek engedve, egy olyan útra menjek, amelyben nincsenek kompromisszumok, csupán és épp annyi, amennyit én szeretnék beletenni és kivenni. Az év vége, a szalagavatók, a zuhanórepülésben, de azért mégis gondosan előkészített karácsonyon túl pont mutatkozott egy olyan pár napnyi lehetőség, amivel szabadon élhettem. Az ünnepek alatt aztán szépen belaktam fejben ezeket a napokat és addig csiszolgattam a tervet, az útvonalat és raktam össze aprólékos műgonddal, amíg szinte már önálló életre kelt és csak véglegesíteni kellett a foglalásokat, hogy egy hosszú, pályaorientációs előadásokkal megspékelt nap után felkapjam a bőröndömet és a hátizsákomat és éjfél előtt egy kevéssel elhagyjam a várost.
A hajnal fényei már az Alpok olasz oldalán értek. Néztem, ahogy a felkelő nap sugarai végigsimítják a hófödte csúcsokat, miközben az aranyló horizontra a világ legszebb fái, a pineák festetett fekete, jól felismerhető árnyékokat. Az utam kényelmes volt, a buszban szinte saját kis kabint alakítottam magamnak egy jó nyakpárnával, tréningruhában utazva majdnem teljesértékű alváson voltam túl. Amíg a busz Friuliból Venetóba ért, addig én a mosdóban átöltöztem, fogat mostam és késznek nyilvánítottam magam Velencére. A busz Mestrén tett le, innen egy fájdalommentes, de annál látványosabb 10 perces vonatúttal már bent is voltam a Canal Grande partján, a Santa Luciából kiérve ragyogó napsütés és a jól ismert panoráma fogadott. A bőröndömhöz hozzá se nyúltam, a nagy hátizsákomból kikaptam a kis, zsebmetszők számára értelmezhetetlen hátitáskámat, a nagy cuccokat betettem egy megőrzőbe és bevetettem magam a városba. Amelyik üres volt! Jó párszor voltam már Velencében, de ilyen szellősnek csak reggelente vagy éjjel éreztem, amikor még a helyieké vagy amikor már teljesen nyugovóra tért.
Most azonban nap közben sem volt tömeg, még a turistás részeken, a Goldoni szobor vagy épp a San Marcót övező apró utcák rejtekén sem kellett oldalazva haladni.
Velencében Peggyvel volt randevúm. Annak idején, kicsit több mint 30 éve anya az összes képtárat végigjárta velem és pár éve a Nőkkel is minden valamirevaló velencei piktor képét megnéztük, de be kell látni, nekem a város képtárai közül a 20. századi csodákat rejtő Guggenheim jött be. Ebben a házban ugyanis vendégnek érzem magam, aki bebocsáttatást nyert egy olyan otthonban, ami feltárja Velence titkait, megmutatja valódi arcát.
Miközben a kedvenc kávézómban már a második feketét hajtottam fel, tudtam, hogy sietnem kell: Peggy vár.
A múzeum most is szívesen látott, terrakotta falai között szinte már melegnek érződött a vízparton oly kevésnek tűnő 4-5 fok, a képtárból vezető teraszon hosszan lehetett üldögélni és nézni a kanálison ringó gondolákat, a teraszt mozgató hullámokat kavaró vaporettókat, a száguldó vízitaxikat, messze a turistáktól, egy egészen időtlen valóságban. Nem is nagyon volt szívem innen meglódulni, gondosan végignéztem az összes Picassót, a Magritte képet, Kandinsky, Chagall, Duchamp alkotásait, majd vendéglátóm jóvoltából egy csodás salátát ebédeltem, kávéztam és úgy indultam vissza a város sűrűjébe.
A San Marco a változatosság végett fel volt túrva, az acqua alta fenyegetése miatt kint hagyott pallók mellett a tér egyéb pontjai is állványok és paravánok mögé rejtőztek, a Florian nemes egyszerűséggel spaletták mögött telelt, így a kevés, a téren lézengő, instaposztra vágyó turistát elnyelte a Dózse palotával szemközti kávézó, meg persze a Lavena, amely 1751 óta látja vendégül a városba érkezőket. Leülve a gatyánk is könnyedén rámegy egy presszóra, de a muranói csillár és a márványpult 1,30-ért is a miénk lehet, ha az olaszokhoz hasonlóan képesek vagyunk azt a bárpultnak támaszkodva felhörpinteni.
Kedvenc útvonalaim mellett kevésbé populáris helyekre is benéztem, illetve a frekventált pontok titkos zugaiba léptem be, mint a régi postaépületben lévő luxusáruházba, ahonnan nem csak a tetőteraszról (előzetes bejelentkezés a rooftop bárba kötelező!), hanem az egyik, Rialtóra néző ablakából is páratlan panorámával találkozhatunk, vagy a Dózse palota aljába, oda, ahol már mindenki a hídról fotózza a Sóhajok hídját. Itt meg is pihentem, a Dózse palota aljában, a nap és más turisták télikabátos feneke alatt gondosan előmelegített márványon könnyű volt másfél órát ücsörögni, napozva, a San Giorgio előtt ringó gondolákat nézni, az andalgó tömeget, amelynek most jelentős része olasz, sőt velencei volt.
A San Marco fogva tartott, ugyan átsétáltam a városon, de a naplementére visszatértem, hogy megnézzem, ahogy rózsaszínbe öltözik a Dózse palota és egészen valószínűtlen árnyalatokkal köszön el a fény a várostól.
Még a Rialtón búcsút intettem a napnak, majd a karácsonyi fényekkel, kis csillárokkal gazdagon díszített callékon keresztülvágva, apróbb templomokba, kis helyi boltokba be-betérve visszatértem a pályaudvarra, ahol már várt az olasz TGV, a Frecciarossa, hogy Firenzébe vigyen.
Firenzénél több szempont vezetett. Egyfelől megvolt, hogy mit szeretnék látni, azt is tudtam, hogy vonattal érkezem és ennek megfelelően vadásztam a szállásomat is. A Ponte Vecchio, azaz az öreg híd felett egy kicsivel, a Chiesa di San Salvatore in Ognissanti tőszomszédságában bukkantam rá a tökéletesre. Nem mondom, hogy hangosan felnevettem, de apám értékelte volna, ahogy este 11-kor ott álltam az összes poggyászommal a Piazza Ognissantin, szemlélve a templomot, amiben Botticelli nyugodott és mellette a hostel bejáratát, ahol, ha jól megy, én fogok perceken belül. A templomhoz tartozó rendházon belül ugyanis kiadó ágyak bérelhetők, amelyik egyikére tettem szert néhány napra.
A szállás tiszta volt, rendezett, a személyzet cuki, a női szerzetesek ott viharzottak el mellettem a folyosón, miközben én épp a hajnal hasadtával indultam neki a városnak. A négyágyas szobában otthonosan elvoltunk, egyik szobatársunk Zsófi kamasz vehemenciájával dübögött, a másik lányzó ellenben kedves és csendes volt. Én esténként nagyjából ágyra jártam, a 15-20 km után már csak fürödtem, kikészítettem a reggeli ruháimat, beállítottam a vekkert fél hétre és már aludtam is.
Firenzében már többször jártunk, de a családi kiruccanások nem tették lehetővé, hogy minden, számomra izgalmas műalkotást megnézzek, kicsit újraéljem az olasz reneszánszt, ott legyek a születésénél, a kibontakozásánál és a valódi virágzásánál, lássam, ahogy manierizmusba fordul. Most mindenre időm és terem teremtődött. Első reggel korán nekivágtam a városnak, kiléptem az Arno partjára, itt siettem végig, egészen az Uffizi árkádjaiig. A Signoria előtti tér üresen ásított, senki sem csodálta Dávidot, a Galleria Lanzi még néhány nehéz fémlánccal volt elzárva a nagyközönség elől és Neptun körül sem szökött a víz a magasba. Kicsit magamba szívtam a látványt, majd az árkádok alatt beléptem az előre váltott jegyekre szakosodott pénztárba, hogy néhány perccel később már a Medicieknek számára irodaépületként emelt Uffizi aljában várjam a bebocsáttatást. A Mediciek bölcs emberek voltak, akik a város irányítását nem vették félvállról, így Vasarit megbízták egy, a firenzei magisztrátusnak otthont adó épületegyüttes létrehozásával, amibe egy idő után a magángyűjteményük is otthonra lelt. A funkciók idővel helyet cseréltek, és az Uffizi-ben nem csak a család antik szoborgyűjteménye kapott helyt az első emeleti folyosókon, hanem a XVI. században – előzetes engedéllyel ugyan, de – látogathatóvá vált a Medici gyűjtemény, amely aztán 1765-től a köz számára is elérhető lett. Vasari nem csak az épületet alkotta meg, neki köszönhető a Vasari-folyosó, amely a Medici család számára lehetővé tette, hogy a köznéptől elkülönülve járjon az ügyei után. A Pitti-palotától a Palazzo Vecchióig húzódó folyosó sajnos 2016 óta le van zárva, felújítási munkálatok miatt. Egyébként ennek a folyosónak és Mussolininek köszönhető, hogy a 2. világháború végén, a visszavonuló németek a Ponte Vecchiót nem robbantották az egekbe (a többi firenzei híddal együtt), Mussolini ugyanis pár évvel korábban végigvezette, az üvegbetétekkel kiegészített, látványossá tett folyosón a Führert, akit annyira megérintett a híd, hogy nem engedte az felrobbantani. A Medicieknek köszönhető, hogy ma ékszerüzletek között andaloghatunk itt a cserzővargák és a hentesek helyett, a folyosó megépülte után a szagos mesterségeknek menniük kellett. Vasari nagy érdeme egyébként, hogy – bár sokszor kicsit pletykálva és éles nyelvűen, de – olyan almanachot hozott létre a kortársairól, amiből a művészettörténészek azóta is dolgoznak.
Az Uffiziben furcsa rendszer fogadott, bár volt ruhatár, a kabátot nem lehetett letenni, mondjuk, ahogy az olaszok a téli fűtéshez meg úgy általában a fűtéshez viszonyulnak, ez nem tűnt nagy bajnak. Nyitásra érkezni mindig jó. Egyrészt jobban tervezhető az egész nap, másrészt esély van némi magányra az alkotások előtt, ami nem egy hátrány.
Az Uffizire alaposan felkészültem, a helyi lokálpatrióták által üzemeltetett nem hivatalos website-on minden teremről és a kiállított műalkotásokról mindent elolvastam, virtuálisan bejártam a múzeumot, megterveztem az útvonalamat, nagyjából belőttem, hogy hol kívánok tovább több időt tölteni.
A kiállítást az épület második emeletén érdemes elkezdeni, a kora reneszánsz műveken át haladva. Majd mire egy emeletnyi szépséggel eltelítődünk, jöhet a tökéletes kávé a Signoriára néző terasszal rendelkező múzeumi kávézóban és folytatódhat a túra az első emeleten, ahol az időszaki kiállítások mellett egyedi tematikájú összeállításokban is találkozhatunk az Uffizi remekeivel. Most – hosszú termeken keresztül – önarcképeket válogattak össze, nagyon izgalmas kísérletként arra, hogy megmutassák, hogyan látták magukat az alkotók, férfiak és nők, mint tartottak fontosnak önmagukból megmutatni. Meghökkentő és ismert alkotások során jutottam tovább az Uffizi azon részeire, megcsodáltam a németalföldi festők remekműveit és Caravaggio csodás, belső fényű képeit.
Anya javaslatára, gondoltam, hogy még egy körben újra megnézem azokat, amelyek a legjobban tetszettek a délelőtt során, de fent szembesültem azzal, hogy amíg én békés magányban töltöttem a reggelemet a remekművek között, addig most már vezetett csoportok tömörülnek az alkotások előtt és maximum az előttem állók hátát nézhetem, ha épp kedvem van hozzá. Így aztán bevettem magam a múzeumok legjobb helyére, a könyvesboltba és hosszan válogattam a finoman túlárazott szuvenírek között.
Az olaszok szerencsére hisznek az ebéd intézményében, így könnyedén találtam magamnak nyitva tartó helyet a belvárosban, ráadásul gluténmenteset sem volt nehéz lőni. Előzetes kutakodásaim során egyértelműen kiderült, hogy a városban megforduló turisták szerint a Misterpizzában az egyik legjobb a pizza. Ebben tökéletesen igazuk is volt. A Dóm oldalában található étterembe érdemes foglalni, nekem könnyen szorítottak helyet, de több család és pár is lepattant az ajtóról, amíg ebédeltem. A pizza mellé egy pohár Pinot Grigiót, azaz Szürkebarátot választottam és ezt a jó szokásomat a további ebédek során is megtartottam. A Bosco Toscano pizza morzsáig eltűnt, amíg a telefonom a powerbankról visszatöltődött, én pedig minden ügyemet elintéztem. Az idő esőre állt, így fedett helyre volt szükségem. Már itthon betettem B tervnek a Santa Croce templomot, amely az Uffizitől kicsit délre, az Arno partján helyezkedik el. A hatalmas templom nem csak méretei, freskói, oltárképei és gyönyörű fafedélszéke miatt izgalmas, hanem azért is, mert itt nyugszik Puccini, Machiavelli, Galilei és Michelangelo is, akinek a síremlékét Vasarinak köszönhetjük. A belépti díjban benne van egy egészen jól használható térkép, amelynek segítségével az egész épületegyüttes bejárható. Bár eredetileg Michelangelo előtt szerettem volna kegyelettel adózni, de végül egy melléképületben eldugott Cimabue kereszt lett az, ami meghatározó élménnyé vált a Santa Crocéval kapcsolatban. Cimabue Giotto tanára volt, ő az, akit még finoman lekezelve emlegetünk, az a deszka, amelyről Giotto és a reneszánsz elrugaszkodott, az utolsó, aki még ezt a térábrázolás dolgot annyira nem vágta, akinél még a bizánci hatás érvényesül.
Aztán ott álltam a térbe lógatott keresztfa előtt és az egész olyan erővel zúdult rám, amit nem is hittem volna. Leginkább Dali Krisztusa jutott eszembe, a semmibe futó, rám dőlő kereszttel, itt is hirtelen nagyon 3D-ben éltem meg azt, ami elvileg pont még a térábrázolás előtti utolsók egyike.
Átsétáltam a kerengőhöz, megtekintettem a valószínűtlenül zöld gyeppel megáldott kerteket, majd visszatértem a kereszt alá, mellé és hosszan élveztem a látványát.
A Santa Croce után aznapra szünetet rendeltem el, jöhettek a könyvesboltok, az Eataly helyi kirendeltsége, az olasz divatüzletek, a Guccival felhintett vintage second hand üzletek, az arany utcák, ahol egymást érték a Gucci, a Prada és az általam korábban hírből sem hallott olasz luxuscégek kirakatai. Estére még szereztem magamnak friss olasz mandarint meg egy kis mortadellát, majd visszavonultam a tökéletes szállásomra és hét órára megpihentettem a lábam.
Kellett is, mert másnapra nagy terveim voltak, elérkezett a Santa Maria del Fiore, azaz a Duomo di Firenze bejárása. Amit rögvest el is baltáztam, mert nem voltam teljesen figyelmes és csak nagy vonalakban olvastam el a belépőjegyet. A dóm rengeteg lehetőséget kínál a turistáknak, az összes elemét összefogó múzeum pedig bölcsen csokorba szedi ezeket, nem lehet csak úgy – a dómon kívül – egyesével meglátogatni az általunk kiválasztott látnivalókat, különféle passokat választhatunk csak, amelyekben egyedi kombinációkban lelhető fel minden látnivaló. Mivel van bőven mit szemlélni, ezért a jegy három napig érvényes, kivéve a dóm kupolájába való bejutást, mert az csak a jegy átvételének megadott időpontban lehet használni. Ha vacak idő van, akkor meg nem lehet felmenni a kupolába.
Esett, a kupola előtt nem is gyűlt a sor, én pedig felmértem, hogy hol a legkevésbé zavaró az eső, és így a múzeum bejárásával kezdtem a napot. Pontosabban először bementem a belülről felállványozott keresztelőkápolnába, ahol a mennyezetfreskókat restaurálták épp, majd innen átsétáltam a dóm apszisa mögötti részen, az azt körülölelő téren található múzeumba és néhány órára el is vesztem. A múzeum amellett, hogy bemutatja a dóm múltját és építésének folyamatát, otthont ad a keresztelőkápolna eredeti kapuinak is, többek között itt látható a Michelangelo által Paradicsomkapunak (Porta del Paradiso) keresztelt Ghiberti kapu is, amely előtt azért bőséggel lehet időt tölteni.
Az emeleten pedig ott vannak Brunelleschi eredeti, 15. századi, kicsit szúette makettjei a kupoláról és a kupolának természetes fényt biztosító lanternáról is.
Ahogy Ghiberti fontos alakja volt a dómnak, úgy Brunelleschi talán még fontosabb. Ő volt ugyanis az az, aki a város és a kor egyik legnagyobb kihívásával szembenézve meg tudta valósítani azt az önhordó kupolaszerkezetet, amely aláállványozás nélkül elkészíthető volt. A technikai bravúrhoz hozzájárult a Pantheon kupolájának tanulmányozása is, de az biztos, hogy a Brunelleschi kupola egyedülálló és zseniális. Amíg én bent tébláboltam az esőfelhők kicsit felszakadoztak és halvány, kétes fénynek jelentek meg. Ideje volt tornyot mászni. A reneszánsz templomok sajátja, hogy nem a templom épülete tartalmazza a harangokkal megpakolt tornyot, hanem egy campanile, amelynek a Duomo melletti példányát 1344-ben a kor legnagyobb „reneszánsz” emberére, Giottóra bízták, aki meg is tervezte, az építkezést tanítványai Pisano és Talenti fejezte be.
A fehér, vörös és zöld márványból épített toronyba kellemes séta esik, ha az ember nem tériszonyos, nem klausztrofóbiás és fel van készülve a 414 lépcsőfokra, amit szerencsére teraszok és szintek során keresztül kell megmásznia, így mindig van idő és lehetőség a megpihenésre, az erőgyűjtésre. A kilátás pedig pazar. Az Arno völgyének szélén húzódó toszkán dombok szépen felsejlenek a háttérben, a város nagyobb középületei jól látszanak, a Pitti-palotát övező kertekre is vethetünk innen egy pillantást, na meg persze a dómra, amelynek méretével, kidolgozottságával azért itt szembesül igazán az ember.
A torony után megérdemeltem egy tisztességes ebédet. A római útjaink során már megismerkedtünk a Trasteverében és a Vatikán mellett is megtalálható MamaEat-tel, amelyet nem csak én, hanem a lányok is nagyon megszerettek, mert egészen valószerűtlenül jót gyártanak gluténmentesen. A firenzei egység egész 5 perc gyalogútra feküdt a dómtól, könnyen rá is leltem és mire az épp elhagyott toronyban delet ütött az óra, én már az étlapot böngésztem Ana, a pincérnő pedig boldogan segített a választásban. Firenzében egészen elképesztően kedvesek voltak egyébként mindenütt, nagyon jó volt megélni ezt a fajta vendéglátást. A dóm poggyászmegőrzőjétől, a kávézókon át a pizzázókig mindenki jó szívvel és kedvesen kommunikált, legyen szó belépőkről, egy pohár bor kiválasztásáról vagy a megfelelő asztal elfoglalásáról. A MamaEat-ben megvan a magam kedvence, de most más irányt vettem és milyen bölcs döntés volt! Iszonyat mennyiségű sajttal összesütött tört krumpli és pirított hagyma volt a pizzám feltétje és lehet, hogy a 414 azaz 828 lépcső volt az oka, de az utolsó morzsáig eltüntettem. Közben a pizzaiolóval is beszélgettünk egy kicsit, majd elindultam a túlpartra.
A városi látkép kapcsán mindenki a Piazzale Michelangelóra esküszik. Logikus, busz is megy oda (honnan máshonnan, mint az Ognissanti elől), meg kávézó is akad arrafelé. Ellenben a Pitti-palota mögötti Boboli-kerteknek is támaszkodik egy kert, a Bardini, ami a Piazzale mellett dombon burjánzik, hatalmas lilaakác alagútja egyre több tiktokban tűnik fel.
A Bardini-kertek nagy érdeme, hogy csodás panoráma nyílik innen is, miközben hallgatjuk a fecskéket, a padon évődő szerelmeseket, a helyi pletykákba mélyedő barátnőket, de nagyjából hatan „küzdünk meg” a kilátásért és parkban tett séta is lehetőséget kínál az elmélyülésre, a toszkán létezés megélésére.
A Bardini-ben sokáig csellengtem, főleg a környező dombok párától lazúros, kísérteties pineáival, ciprusokkal tarkított dombjait szemléltem, meg persze a napfürdőző dómot és a Santa Crocét, amelynek monumentális méretei, innen, a túlpartról már egyértelműen látszottak.
A Bardini-kertek belépőjével jogot váltottam a Boboliba is – tájékoztatott a két hölgy a bejáratnál. Kicsit mélyebben vehettem a levegőt a kelleténél (előtte kapaszkodtam fel a domb tetejére és a Boboli bejárata elviekben a Pitti-palotából nyílik, lent, az Aranyművesek hídjánál), mire a hölgyek megnyugtattak, hogy itt a dombtetőn is be tudok sétálni, ha a Bardiniben kipihentem magam. Így is lett. Megkerültem a jelenleg zárva tartó erőd oldalát és perceken belül a Boboli-kert ismerős sövényei között találtam magam, a sétány alján ott figyelt a palota, felettem pedig a porcelángyűjteménynek otthont adó Giardino del Cavaliere, azaz Lovagkert várt, ahonnan – emlékeim szerint – bukolikus, idilli toszkán tájat szemlélhet az, aki felsétál.
Így is van. A kert téli álmát aludta, de a mögötte húzódó dombok már a tavasz ígéretét hordozták, az ezüstös hátú olajfákkal meghintett domboldalak, az eperszín villák, a pineák, ciprusok végtelen és megunhatatlan sora és az a fény. Az a semmivel össze nem téveszthető fény, ami csak itt jelenik meg, a párás, gazdag, szűrt, mégis élénk, amelyről tudható, hogy jó helyen vagyunk. Csak halkan jegyzem meg: a kert sáncait Michelangelo tervezte 1529-ben, ki más?
Mark Twain nem csak Rómában, hanem Firenzében is soknak érezte a reneszánsz mestert, kirohanása ugyan vicces, de valóban sokat sejtető, hogy a kor mesterei, a Medici család útmutatásai alapján, hogy alkották meg ezt a várost. „Firenzében szinte mindent festett, mindent megtervezett, és amit nem tervezett, leült egy kedvenc kövére és nézegette, és megmutatták nekünk a követ… Soha nem éreztem magam olyan buzgón hálásnak, ennyire megnyugodva, olyan áldott békével telve, mint tegnap, amikor megtudtam, hogy Michelangelo meghalt.”
A kertből a hosszú, hátsó úton, a Viale dei Cipressin, a ciprusúton indultam kifelé. A lankás lejtőn elsétáltam a Cerchiata Grandén át a felső botanikus kertbe, ahol pálmafák, egy közepesen elhanyagolt melegház, apróbb tavacskák vártak, meg nagyobb mennyiségű papagáj, akikkel a kert különböző részein össze lehet futni, még lent az Isolottónál, a szobrokkal díszített szigetnél is, amelyet körbesétálhatunk, de igazság szerint egyszer magára a szigetre is szívesen bejutnék.
A kertből kiandalogva a Pitti felé vettem az utat, hogy megnézzem, él-e még az öreg akvarellista, akitől pár éve vettem itt egy tündéri festményt, de a helyén csak fröccsöntött mágnesekre bukkantam, viszont eszembe jutott, hogy az egyik firenzei tiktokban láttam, hogy ezen a környéken van az egyike azoknak a vintage fotóautomatáknak, amelyekben régebben az igazolványképeinket csináltattuk. Itt jelenséggé nemesedtek, fekete-fehér képeik menő relikviái lettek a firenzei kiruccanásoknak. Kis sétával átvágtam a városnak ezen részén, a Santo Spirito templomnál nem csak a csodás délutáni napfény öntött el, hanem a felismerés, hogy az úton idefelé újraolvasott könyvem itt, ezen a téren kell, hogy játszódjon (így is van), a toszkán kisváros hangulatát ontó terecskét körbejártam, majd ittam egy akár haraphatónak is nevezhető feketét (ebből a firenzeiek erősebbet főznek, mint Triesztben) és megkerestem az automatát.
Két euróért megérte egy picit pozőrködni a derékmagasságában véget érő függöny vörös árnyékában, miközben eszembe jutott az Amélie, majd a kora estében végig sétáltam az aranyfénnyel borított Ponte Vecchión, és bevettem magam a belvárosba. Csavarogtam fotóztam, élveztem, hogy alig vannak, majd az újfent szemerkélni kezdő eső elől bemenekültem a Sgrano nevű gluténmentes étterembe a Signoria mögött, és a messze földön híres mentes tiramisuból kértem egy szép nagy szeletet, egy jó espresso macchiatóval megfejelve.
Utolsó napra hagytam az Akadémiát, azaz a Galleria dell’Accademia di Firenzét, amelyet az a törekvés hozott életre, hogy a helyi fiatal művészek egy helyen tanulmányozhassák a városban születő alkotásokat. Ma is megtekinthető itt egy nagyobb gipsztár, és aki a templomokban és egyéb múzeumokban nem tudott betelni a korai toszkán alkotók műveivel, itt bőséggel kap belőlük. De senki nem ezért váltja meg a jegyét az Akadémiára, hanem, hogy láthassa Michelangelo egyik legtöbbet tárgyalt alkotását, a Dávid szobrot, amit a XIX. század végén cseréltek másolatra a Palazzo Vecchio előtt és helyezték itt el, a külön számára létrehozott teremben.
A szobrot egy gondosan elbaltázott márványból faragta ki Michelangelo nagyjából 2 év alatt, és bár sokszor és sokféleképp javították és ártottak neki, ma is mindenkit ámulatba ejt, hogy Donatello bronz kamasz Dávidja után 60 évvel hogyan nemesedik félistenné Góliát legyőzője.
A páratlan, olasz arcéllel rendelkező szobor igényli az időt, jó, ha a felszín, a megszokott, a vicces kötényeken és neonszín fröccsöntött hűtőmágneseken megjelenő Dávidon túl elkezdjük látni az embert, a benne munkáló érzelmeket, a nyugalmát, a feszültségét és becsülni kezdjük az alig 26 éves alkotót.
Az Akadémia itt nagyjából számomra véget is ért volna, ha nem tartanának néhányat II. Gyula pápa monumentálisra tervezett síremlékéhez készített rabszolgaszobrok közül. Michelangelo és a pápa viszonya mindig is egy kicsit feszült és furcsa volt, de a pápa megbízásai azért sokban hozzájárultak Michelangelo ismertségéhez és elismeréséhez. A rabszolgaszobrok egy, a pápa által önmagának tervezett síremlék, egy piramis alján helyezkedtek volna el, a közel negyven alak között, aztán a Szentszéknél elfogyott a pénz, meg főleg háborúskodásra és templomépítésre kellett, így Michelangelo hátat fordított a pápának és a Vatikánnak is egy időre és a projekt sosem valósult meg. Mózes és a rabszolgaszobrok azonban megmaradtak. Amíg Mózes igazi klasszikusnak számít, addig a márványt épp csak levetkőző, a véső nyomait magán viselő rabszolgaszobrok valami egészen mást mesélnek az alkotóról, a benne tomboló tűzről, az egészen elképesztő szaktudásról, az anyag és az ember ismeretéről.
Gondosan kinéztem ezeket az alkotásokat is, majd egy utolsó, jó ebédre visszatértem a MamaEat-be, ahol Ana és a pohár fehérbor várt rám, meg persze a pizzám, ami most egy bivalymozzarellás margarita, azaz Buffalina lett, búcsúzóul. A busz indulásáig még fel s alá jártam a várost, begyűjtöttem a megfelelő vásárfiákat, majd a Santa Maria Novella hátában, a vasútállomásnál felszálltam a várost átszelő villamosra, felkapaszkodtam a Villa Constanzán váró buszomra és – élményekkel telve – hazáig aludtam.
