MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

Kívánom, hogy így váljanak valóra az ember álmai. Csütörtök délután az egyik kedvencemmel, a blogon oly sokszor megidézett Joanne Harris-szel töltöttem.

A sztereotípiáknak megfelelni kívánó és klisékből kilépni nem igazán szerető média jóvoltából egy csokoládéboltnál találkoztunk. A csokoládébolt után, a kiadó javaslatára az – eleddig lovon egyszer ült – írónőt elkísértük egy Pest melletti tanyára, ahol egy kellemes fél órát tölthetett a szabad levegőn, ismerkedvén a lovakkal, egy kedves, de csokoládéra éhes szamárral és egy tündéri szőke lánykával. A lovardába menet-jövet beszélgettünk, például arról, hogy miért is jött most
Magyarországra. A napokban kiadott „Aludj kislány” című könyve kapcsán jött hozzánk, három napra. Az 1993-ban írt regénye eleddig még nem jelent meg magyarul. Most, a szokásos karácsonyi Harris-re várva, azonban kezünkbe vehetjük ezt a regényét is, és ezzel teljessé válik a Harris-életmű.

A várost átszelve arról is szó került, hogy furcsa mód, a magyar kiadó az első megjelenés óta karácsonyra időzíti a regényeit, míg Angliában a húsvét az a biztos dátum, amikor a rajongók hozzájuthatnak a még meleg regényhez. Ennek jegyében, a most befejezett „Blue Eyed Boy” 2010. tavaszán lesz kapható. (S ha jól számolunk, akkor számunkra jövő karácsonyra válik elérhetővé.)

Joanne jelenleg nem dolgozik új regényen, kicsit pihen, utazgat a lányával, aki partnere minden nagyobb kirándulásban, de tervezi, hogy egy-két éven belül visszatér Magyarországra, a férjével együtt, hisz ide akár vasúton is eljuthat az ember Angliából. Kérdeztem, hogy hogy áll a regényei megfilmesítésével, hiszen a Csokoládé világszerte hatalmas siker volt. Most nincsenek ilyen irányú tervei, egyébként is rendező, ország és színész függő, hogy mi születhet egy-egy könyvéből. Hiszen olyan megvalósítás nincs, ami tökéletesen visszaadná az eredeti írást. Kivéve talán, a háziasszonyok által asztalra varázsolt receptjeit – fűztem hozzá.

A Margitsziget mellett elsuhanva, a gasztronómiáról kezdtünk beszélgetni. Kérdezgettem,hogy írna-e még új könyvet, csinálna-e főzőiskolát, vannak-e egyáltalán ambíció ezen a téren. Joanne elmondta, hogy nem tartja magát főzőfenoménnak, saját bevallása szerint csupán azért írta meg a szakácskönyveit, hogy eleget tegyen a rengeteg rajongói levélben kért receptnek.
Az eddig megjelent két könyv után, már nem tervez újabb szakácskönyvet kiadni. Sőt főzőműsorban sem vállalna szerepet, állítása szerint nem lenne képes profi módon szeletelni a zöldségeket, alkatilag sem szabták – szerinte – tévére, így inkább csak otthon főz, vagy papíron. Valljuk be ez utóbbi nagyon megy neki. A regényeiben megjelenő ízek, illatok tökéletesen képesek aláfesteni a történeteket. A kiadott szakácskönyveinél Joanne fő szempontja az volt, hogy az angol olvasók számára szerethető, kevés és egyszerű alapanyagokból összeállítható, gyorsan elkészíthető ételeket tartalmazzon. Még pedig olyat, aminek a megfőzésére szívesen vállalkoznak. Nem szeretett volna olyan könyvet csinálni, amit inkább csak dísznek tartanak a polcon, mert túl kacifántos receptekkel van teletűzdelve. Mesélte, hogy szeret és szokott is főzni a hétköznapokon, igaz nincsenek rá órái, így ha teheti valami egyszerű ételt készít.

Joanne kóstolta és kedveli a magyar konyhát, szerinte nagyon szerethető, mert ahogy ő fogalmazott „melengető” ételei vannak a mi konyhánknak. Sok a könnyen elkészíthető egytálételünk, az ételeinkben lévő alapanyagokat a maguk valójában használjuk fel. A délután zárásaként, a reptérre való indulás előtt, még ittunk egy kávét. Kellemes délutánom volt.

Csütörtök délután, az ohoda végeztével Zsófival vásárolni indultunk a helyi main street-en. Vettünk elemeket, nézegettük a karácsonyi fényárbanúszó dekorboltot, majd lesétáltunk a hévhez, hogy összeszedjük a férjemet. Ezután közösen befutottunk a – más sokszor dícsért – hentesünkhöz. A férjem a szalonnák bűvkörében válogatott, Zsófi a felvágottakat szemlézte és meg kiszúrtam a csodálatos kacsamelleket a hűtőpult legvégiben. Mivel tudtuk, hogy a napokban nem nagyon lesz időnk főzni, így csak egy fél mellet vettem, annyit, hogy vacsorázzunk belőle.

Hazafelé még vettünk a péknél egy klasszikus fehérkenyeret, majd gyorsan elkészítettem a mellet.

A kacsamell esetében jóformán semmi másra nincs szükség csak egy magas falú serpenyőre és a mellre. A mellett a bőrös oldalával felfelé ráfektetem egy deszkára. Alaposan megfenem a szakácskésem, és bevagdosom a bőrt, a hájat, egészen a húsig.

A hájjal lefele beleteszem a serpenyőbe a mellett, majd közepes lángon hagyom sülni. Nem sütöm túl nagy lángon, nem sietek sehova, hagyom, hogy kiropogja magát a zsír a hájból. Időnként a háj szélébe tűzött húsvillával megnézem a hájat, ha már kellően barna és látszik, hogy kész, akkor fordítok rajta és elkezdem sütni a húst. A dolog vitt válik izgalmassá. Igazság szerint a rosé kacsamell nálam megérzés kérdése. 

Itt is híve vagyok a nem túl nagy láng mellett sütésnek. Ha biztosra szeretnék menni, akkor a bevágások mentén villával megvizsgálom a húst.

A rosé kacsamellet szeletelés után sózom. Sütés közben – a zsírt is ízesítendő – egy kis rozmaringot lehet hozzá adni.

A kacsamellet friss kenyérrel, meggylekvárra és Merfelsz rosé-val tüntettük el.

Manapság, amikor az ipari szemetektől tarkállanak a boltok polcai, jó tudni, hogy akadnak még minőségi termékek.

Furcsa dolgokat hoz az élet.

Amikor megismerkedtem a férjemmel, gyárilag járt hozzá a rádióamatőrség és a fotózás iránti szenvedély. A rádió néhány évig nem jutott szerephez, viszont a fényképezőgép kezdetektől elkísért minket. Egy darabig még tetszett is, hogy egy-egy makro készítéshez hosszú percekig asszisztáljak, kezemben egy kisebb táskával és egy méretes statívval. Aztán mielőtt lázadozni kezdtem volna, a férjemtől kaptam egy klassz kis masinát. Onnantól ketten makrózgattuk a bogarakat. Aztán csatlakoztunk egy pár hasonlóan őrült figurához és testületileg járkáltunk több napos fotózásokra.

Ennek a Nők érkezése vetett véget, azóta nem is nagyon hallottam a korábbi fotós ismerőseinkről. Néhány hete azonban kiderült, hogy az egyikük szívemnek kedves dologgal foglalkozik. Minőségi lekvárokat és hidegen sajtolt olajokat készít.

Gyorsan meg is beszéltem vele egy személyes találkát, s egy kávé mellett hosszan anekdotáztunk, beszélgettünk. Miklós volt olyan kedves, hogy egy doboznyi lekvárt és olajat is hozott nekünk, hogy tudjuk tesztelni.

Néhány nappal később, az összes szerzeményünkkel egyetemben vonultunk le a Rosinante-ba és alaposan végigkóstoltunk mindent.

Az olajok közül számomra a legkedvesebb a bodza olaj és a szeklice olaj, a legdöbbenetesebb a kömény ízű kapor olaj, a lekvárok közül meg szinte lehetetlen választani. Mindegyik hihetetlenül finom. Az összetétele meg kifejezetten szeretnivaló. Gyümölcs van benne. Semmi más. Abból viszont sok és igen jó minőségű.

A Gabriella major termékeit jelenleg a Culinaris üzleteiben lehet megvenni, de szerintem érdemes magát a céget megkeresni a rendeléssel, s reményeink szerint a jövő év eleji egyik FINOmÁNIÁn maguk a cég képviselői fogják bemutatni a termékeiket és elmesélni, hogy hogyan is jött létre a Gabriella-major és milyen is az Andrássy-féle filozófia.