Albánia: Natra laguna, Karaburun, avagy látnivalók a vlorai öböl környékén

Tegnap este haditanácsot ültünk: merre vigyen még az utunk? Gijokastra a szerpentines út miatt kiesett, Berat hasonló okoból, így valami közeli, viszonylag egyenesen megközelíthető helyet kerestünk, így esett a választásom Natra Laguna-ra, ami Vlore felett helyezkedik el.

Az út tehát fájdalommentesen rövid, nagyjából ismert terepen. Vloráig könnyedén el is siklottunk, majd az útikönyv tanácsára a tengerparti úton folytattuk utunkat, S itt visszakacsintott a régi Albánia. A sok épülő társasház mögött ott árvállnak a tégláig bomlott, feltehetően luknyi lakásokat rejtő társasházak a gondozatlan part mentén. Ha az ilyenből varázsoltak olyat: minden elismerésem az albánoké. A homokos part menti út vészesen romos volt alattunk, így egy párhuzamos aszfaltútra menekültünk, ami egyenesen egy bunkerekkel teletűzdelt fenyőerdőbe vitt minket. Az erdő jobb oldalán nagy rendőri jelenlét volt, amelynek okára csak a visszaúton kezdtünk rájönni. Valószínűleg illegálisan épülő ház brigádját ellenőrizte a sok rohamsisakban szaunázó őr. Vagy nem. Minket mindenesetre útba igazítottak, bár úgy rémlett nem értették, hogy minek is mentünk mi oda.


Szóval mentünk a bunkerek között. Részük eredeti helyén az erdőben, részük fejjel lefelé, ahogy az új házak követelte telkekről kikapták őket. A lagúnát a mocsaras illata előre jelezte. A vízben álló kis szigetre vezető híd előtt, egy autó állt: svájciak, akik hasonlóan részletes útikönyvvel vághattak neki ennek az országnak.

A hosszú, jó állapotú fahíton végigsétálva egy piciny szigeten találtuk magunkat, ahol Szűz Mária elszenderedéséről elnevezett templomot néztük meg. Dienes szerint 1967-ben verték le a freskóit és égették fel a könyvtárát. Az épület szerencsére áll és használják is, így az átszellemült Nők 20 lekből vetettek velem 4 gyertyát, amit komótosan meggyújtottunk, beletűztünk a homokba és reméltük, hogy a füstjükkel az imáink is meghallgatásra találnak…
A szigetet egyébként ezután az ateista tisztogatás után internálótáborrá alakították, így érthető, hogy miért volt a környéken méterenként egy-egy lövőke (bunker a Nők szerint) a legváratlanabb helyeken.

A lagúnához egyébként B-tervként keveredtünk el. Eredetileg egy kis hajózást terveztünk, de mint kiderült Vloraból csak nagy komphajók indulhatnak, így turistáskodni csak úgy Sazanig meg vissza nem lehet.

A lagúna után Vloraban felkerestük a múltkori éttermünket, a lányok beleválasztottak a húsos kanalas egytálétekbe, mi is valami jó kis tartalmas húsos dolgot ettünk, padlizsánnal, cukkinivel megrakva, salátáztunk és boldogan ettük a ropogós, foszlós kenyeret.

Orikumban is megkíséreltük a hajókázást. Pontosabban a jacht-kikötőhöz probáltunk lekeveredni, de úgy tűnt az teljesen magánemberekre van szabva, itt sincs szervezett hajótúra.

De ha már a parton voltunk, akkor a Karaburun (mint megtudtuk törökül fekete hegyet jelent) lábánál kezdődő Pashaliman katonai bázisra kértünk belépési engedélyt, hogy megnézhessük a területükön lévő lagúnát és az ott lévő antik romokat.


A katonák némi várakozást kértek tőlünk, majd megjelent egy úr, aki idegenvezetőnként velünk tartott s kocsival beléphettünk a bázisra, miután a férjem útlevelét zálogban az őrnél hagytuk.

A múlt nagy árnyai hátramaradtak itt. Orosz épületromok, tengeralattjárók, rozsdaszín hajó a parttól nem messze, rozsdamarta lövegek egy udvaron. Közben meg Augustus császárról esik szó, meg a lagúna vize alatt pihenő nekropoliszról, meg agoráról. Az ásatások nagyon kezdetlegesek. Valószínűleg erőteljesen hátráltatja a dolgot, hogy egy katonai bázis kellős közepén vannak, így nem is csoda, hogy megint elfog az a pionír-érzés, ami Apolloniában is magával ragadott. Csak mi voltunk, a kicsit angolul beszélő guide és a katonai tehenek hagyatéka. Meg a szöcskék. A lányok otthon se bátrak bogár-ügyben, de az itt élő fauna kikezdte Zsófi idegeit. Én élveztem a romokat, furcsa, de a közelmúlt málló, rozsdálló romjai érdekesebbek voltak, mint az antikok és miközben a domboldalon mászkálva néztük az oltár maradványait, a szent kutat és mindazt, ami az akropoliszra vivő lépcsősorból megmaradt, aközben a mi szeretnivalóan érthetetlen nyelvünkön kiabáltam a lányokkal, hogy épp mibe ne lépjenek bele.
Az orikumi antik romok között messzemenőkig a színház a legszebb és leglátványosabb. A jobb akusztika érdekében itt az első üléssor helyén egy fal van, ami tökéletesen felerősítette a színpadon bátortalanul énekelgető Anna hangját. Bőg a tehén, ha nincs kalap a fején….

A régi orosz pékség oldalában meghúzódó időszaki kiállítás elemei egy-egy ferdére szabott dobozon kitett kancsófülből és néhány törött cserépből álltak. Tetszik, hogy próbálják a sajátságos helyzetből fakadó nehézségek ellenére is kiállítássá szervezni a dolgokat, de lehet, hogy egy kis pénzt kéne kunyerálni a jelenleg ott székelő Nato-tól.


A harmincsokfokban tett napközbeni kirándulásunk után minden 10 fölötti ájultan dőlt ki, amíg a Nők hatodszorra is boldogan nézték a Pónihercegnőt.

Tags:

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS

Albánia: A legdélibb csücsök, avagy Butrint és Ksamil

Szerpentines nap

A tegnapi múltban tett utazásunk után, ma újabb nagy kirándulásra rángattam el a családot. Az albán-riviéra partvonalát követve kívántam lejutni Butrintba.

Butrint légvonalban nincs messze tőlünk, csakcsupán 150 kilométerre, de a kocsival való megközelíthetősége közel sem egyszerű. Először is ott a Llogara hágó, amin át kellett kelnünk, majd jött a vadregényes, hegyekkel tarkított albán riviéra, ahol minden egyes hegyre és hegyről spirál alakban kúsztunk fel és másztunk le.

Az út elején rögtön akadályba ütköztünk, az Orikumból kivezető út felezővonalán egy teknős baktatott békésen. A férjem kiszállt fotózni, aztán én is kikecmeregtem, hogy a vadul száguldó mercik közül kimentsem. Otthon is kényszeresen pakolom a csigákat, itt egy kicsit nagyobb állat került a kezeim közé….remélem, hogy jó irányba tettem le….


A llogarai hágó után – kicsit megkönnyebbülve, hogy idáig eljutottunk – kerestünk egy szimpatikus, tökéletes tengerre való kilátással bíró fogadót és alaposan megreggeliztünk. Kértünk kávét, a Nőknek vajat, dzsemet, fetát és egy kevés pikáns kolbászkát, mindehhez ettünk egy kosárnyi pirítóst, majd továbbindulva szembesültünk a ténnyel, hogy eleddig az út legkönnyebb szakaszát tettük meg.

Ezután jött a hegyreföl-hegyrőlle…időnként kibukkant egy-egy vízmosás, néhány mézet árusító bácsi, magányosan legelő szamár, csoportosan baktató/pihenő/legelő tehén, birka meg a táj.

A táj, ami miatt méterenként megálltunk, aléltan fotózva mindazt, amit úgyse lehet jól megörökíteni. Aztán újabb méterekre autóba vágódtunk, kanyarogtunk egy kicsit, majd egy újabb völgybe értünk: itt fék, álmélkodás, kipattanás, fotó…
A szerpentines út állandósulását követő fél óra után a fönti programunk az alábbi képpen dúsult: autózás, gyönyörködés, hányással fenyegető gyerek megfenyegetése, majd fagylalttal való zsarolása, ha kibírja, fagylaltról lemondott gyerek elé zacskótartás, nedvestörlőkendő istenítése és használata (az utolsó szálig) zacskókunyerálás egy hegyi falu egyetlen boltjában, szűken kétsávos úton való vészvillogás és gyerekkérdezgetés, hogy akar-e még visszaadni bármit is a reggeliből.A feldúsult programunknak és a fotózási kényszerünknek, valamint a kanyargós utaknak hála az a közel 150 kilométer néha teljesíthetetlen távnak tűnt.Aztán egyszer csak Sarandában találtuk magunkat. Ha Vlorára azt mondtuk, hogy igazi modern kikötőváros, akkor ez Sarandára még inkább áll. Szép fekvésű, rengeteg új épülettel és egy pálmafás sétánnyal megáldott város.

Sarandánál azonban el kellett köszönnünk az addig boldogan használt friss betonúttól és súlyos zötyögések közepette tettük meg a maradék 25 kilométert az ásatásokig. Állítólag évekkel ezelőtt Orikum és Saranda között is ilyen utak voltak. Ebben az esetben tuti nem lettem volna olyan nagy művészettörténet és történelem rajongó, hogy lekecmeregjek az ország legdélibb csücskébe.

Butrintot már régen felfedezték és manapság egynapos túrákat is szerveznek ide Korfuról. Ez érződik is, mind a jegyárakon (750 lek), mind pedig a múzeumban kapható turistáknak szánt izlésficamos vackok borsos árán.

 

A múzeumőr bácsi kapásból 5 eurora taksálta a fröccsöntött szörnyű hűtőmágnesét, amit ezek után fájó szívvel otthagytam, mert csak lek volt nálam, az meg nem nagyon kellett az öregnek. (btw: Rómában egységesen 3 euro mindenütt a handmade hűtőmágnes…)Butrintot egyébként ezért a belépti díjért cserében rendben tartják. Az egyik blogon olvastam, hogy állítólag szerettek volna ide repteret építeni, amit végülis a nagy nemzetközi felhördülések eredményeként nem csináltak meg, ellenben sok támogatást kaptak a hely fejlesztésére. Akár így volt, akár nem, a hely karbantartott, minden mindenütt ki van írva angolul és pazar látványt nyújt.

Ez az időszámításunk előtti 7. században már létező város sok mindet átélt. Állítólag már az i.e. 12-ban lakott volt ez a félsziget, Trója pusztulását követően ide menekültek az eladdig ott lakók, sokáig görög fennhatóság alatt volt, majd nem sokkal halála előtt Julius Cézár is megfordult erre (állítólag), i.sz 5. századtól meg saját püspöksége volt. Romok maradtak innen is, onnan is. Egy bő másfélórás séta és egy jó útikönyv (mégegyszer örök hála Dienes Tibornak, hogy megírta) pont elég.Mivel sok időnk ment veszendőbe az úton, így majd fél 4 volt, mire étlen-szomjan kijutottunk Butrintból. Hazafelé vettük az irányt és Ksamilban a ksamili szigetekkel szemközti tengerparton megebédeltünk. Anna és az apja valami kevéssé szálkás, de jóízű halat evett, mi a Zsófival grillezett karajt. Kértünk egy hatalmas adag salátát és a kristálytiszta tenger mögött pihenő Korfut lesve, szép komótosan jóllaktunk.
Hazafelé valamivel kevesebb közjátékkal megúsztuk az utat. Egyrészt a fényviszonyok nem kedveztek a fotózáshoz, másrészt az Anna komolyan hitt benne, hogy előbb jut fagylalthoz, ha nem enged a felkavarodó gyomra késztetésének.
Himara-ban álltunk meg egy kicsit fényképezni, meg Dhermiben. Borshban csak elsiklottunk a patakra épített étterem mellett és a llogarai hágónál már tudtuk: mindjárt otthon vagyunk.

Tags:

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS

Albánia: Apollónia, az antik szépség

Amikor először megláttam az útikönyvben Apollóniát, tudtam, hogy nekem látnom kell. Egyrészt imádom az antik romokat, másrészt rögtön felidéződött bennem a Keresztapa első része, kellemes érzelmi mellékzöngékkel tarkítva az antik romokhoz való vonzódásomat.
Ma reggel kénylemesen indultunk neki. Egyrészt sokáig aludtunk, aztán sokáig reggeliztünk, majd sokáig cihelődtünk, de 11 körül útra keltünk.

Apollonia tőlünk északra, úgy 45-50 km-re fekszik, így egy bő – kávézással gazdagított – óra alatt a rommezőnél találtuk magunkat. Rajtunk kívül csak két múzeumőr volt, így kicsit múltidéző barangolásban volt részünk, mint a századeleji nagy utazóknak. Sehol egy turistahorda, sehol az ernyőjük vásznát vesztett botokkal hadonászó guide-ok, csak mi, a tücskök, a kabócák és a kövek, meg sok színes pillangó.

A rommező a fotókon jóval nagyobbnak rémlett, de csalódásnak semmiképp nem nevezném, az i.e 600 körül létesült város romjait. A szentély és a színház jól kivehető, a többihez meg csak egy jó útikönyv és egy kis képzelőerő szükségeltetik.

A mezőn talált kincseket a kilencvenes évekig ateistának titulált ország az ortodox templomba helyezte el, majd idővel a környező épületekbe telepített át s a templom újra templommá vált.

A templom egyébként gyönyörű. A bizánci mintákkal tarkított oszlopfők és a belső tér diszkrét kakofóniája tündéri bájt kölcsönöz az épületnek. A jelenleg is üzemelő templomban kimustrált moziszékek biztosítják a helyet a hívőknek.

(négyünknek a belépő 400 lek volt)

A rommező után hazafelé megállunk bunkereket fotózni. Állítólag 700.000 bunker van elszórva az országban. Belegondolok olykor az ideológiába és fáj, hogy egy elvakult vezetés hogyan volt képes rászedni a népét ezzel az ostobasággal. Egész egyszerűen nem hiszem, hogy bárki bevette volna, hogy ezekből a piciny felfordított csészékből fogják megvédeni a hazát a nagybetűs ellenségtől.

Annak nyomát se látni, hogy elbontanák, használni se nagyon használják, viszont nagyon mulatságosan festenek, legalábbis számunkra. Mikor a férjem kiszállt a kocsiból fotózni, akkor arra jött egy bácsi, csacsi vontatta szekerén és mint mindenki, beszélgetésbe elegyedett a férjemmel. Kiderült, hogy ezek a fotózásunkra érdemes betoncsészék az ő kezelése alá estek és összesen 10 ilyenért volt felelős….

Lassan négy óra lett és mi egyre éhesebbek lettünk, így nekivágtunk Vlorának. Megnéztük a megmaradt mecsetet, majd megebédeltünk. A Nőkkel pizzát ettünk, a férjem meg valami a sztifadóra erősen emlékeztetö, nagyon finom egytálételt. Kerestünk egy szupermarketet is, ahol főleg olasz árut lehetett látni, sőt a hely (Conad) saját márkás temékei is jóformán mind olasz dolgok voltak.

A faluban még gyűjtöttünk egy kevés epret, meg barackot és egy kis kos-t, ami egy joghurtra emlékeztető hűsítő ital.

Tartalmas napunk volt.

Tags:

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS

Albán történetek 1.

Lassan, lassan a férjem megérti, hogy nálunk fellelhető görög konyhánál miért játszom el mindig ugyanazt: először nagyon megörülök neki, aztán gondosan rendelek (a bajok itt kezdődnek, mert a frissen felvett ficsúrok egyáltalán nem tudják, hogy mit kínál az étterem, amelyik alkalmazza őket), aztán asztalra kerül az étel és itt ér véget a remény. Túlcizellált, ízetlen valamiket kapunk általában, ami csak halvány köszönőviszonyban van a mediterrán konyhával.
A férjem, aki most először indult meg a világnak ezen pontja felé nem értette soha, hogy miért nosztalgiázom, morgok és emlegetem sűrűn anyámmal közösen tett görög nyaralásainkat.
Aztán tegnap megértette. Az asztalunkra kerülő hatalmas adag, olajbogyóval, rendes kecskesajttal gazdagított saláta, a frissen grillezett birka egyszerre képbe hozta. Megértette, hogy nem hamis emlékek után vágyakoztam, hanem tényleg szánalmas, amit nálunk a mediterrán konyhából csinálnak. Nehéz elfogadni, hogy ez a paraszti konyha a maga egyszerűségében fenséges. Ebből nem lesz Michelin csillag, ellenben íze, illata, zamata van minden egyes falatnak.
Az meg, ahogy elkészült a vacsoránk külön élmény volt. Már Skopje-ban láttunk ilyen grillkonyhákat, de itt külön ajtós kis épületben kapott helyett a grill. A tulaj, séf egy telefonos segítségkérés után (angolul tudó ismerőse segített tolmácsolni, hogy mit szeretnénk) elvonult a hentesboltnak is elmenő helyiségbe, bárddal felhasogatott számunkra egy bár bordát meg mellédobott egy kevés belsőséget és mindezt egy grillrács közé fogatta, majd tüdeje egészségét kockáztatva bemerészkedett az eresztékein is füstöt köpködő grillházikóba és sütni kezte a vacsoránkat.
Eközben a neje megterített, elénk rakta a brutális adag görögös salátát, friss kenyeret is kaptunk, majd asztalra került Anton Dreher Olaszolrszágban készült söre, meg egy eredeti szkipetár nedü.
A hús is hamar megérkezett és innentől kezdve elégedett felhangokkal tarkítva pusztítottunk el mindent.
A férjem szerint egy darabka szemet is rejtett a grillrács, én magam nem tudom, mert a Nőkkel a színhúsokra koncentrálva faltunk.
A 4 fős vacsoránk két vízzel, két sörrel, 3 főre méretezett hússal, salátával és kenyérrel 2200 lekbe került. (1 lek=2 forint)

Mediterrán vacsora

Lassan, lassan a férjem megérti, hogy a nálunk fellelhető görög konyhánál miért játszom el mindig ugyanazt: először nagyon megörülök neki, aztán gondosan rendelek (a bajok itt kezdődnek, mert a frissen felvett ficsúrok egyáltalán nem tudják, hogy mit kínál az étterem, amelyik alkalmazza őket), aztán asztalra kerül az étel és itt ér véget a remény. Túlcizellált, ízetlen valamiket kapunk általában, ami csak halvány köszönőviszonyban van a mediterrán konyhával.A férjem, aki most először indult meg a világnak ezen pontja felé nem értette soha, hogy miért nosztalgiázom, morgok és emlegetem sűrűn anyámmal közösen tett görög nyaralásainkat.

Aztán tegnap megértette. Az asztalunkra kerülő hatalmas adag, olajbogyóval, rendes kecskesajttal gazdagított saláta, a frissen grillezett birka egyszerre képbe hozta. Megértette, hogy nem hamis emlékek után vágyakoztam, hanem tényleg szánalmas, amit nálunk a mediterrán konyhából csinálnak. Nehéz elfogadni, hogy ez a paraszti konyha a maga egyszerűségében fenséges. Ebből nem lesz Michelin csillag, ellenben íze, illata, zamata van minden egyes falatnak.

Az meg, ahogy elkészült a vacsoránk külön élmény volt. Már Skopje-ban láttunk ilyen grillkonyhákat, de itt külön ajtós kis épületben kapott helyett a grill. A tulaj, séf egy telefonos segítségkérés után (angolul tudó ismerőse segített tolmácsolni, hogy mit szeretnénk) elvonult a hentesboltnak is elmenő helyiségbe, bárddal felhasogatott számunkra egy bár bordát meg mellédobott egy kevés belsőséget és mindezt egy grillrács közé fogatta, majd tüdeje egészségét kockáztatva bemerészkedett az eresztékein is füstöt köpködő grillházikóba és sütni kezte a vacsoránkat.


Eközben a neje megterített, elénk rakta a brutális adag görögös salátát, friss kenyeret is kaptunk, majd asztalra került Anton Dreher Olaszolrszágban készült söre, meg egy eredeti szkipetár nedü.

A hús is hamar megérkezett és innentől kezdve elégedett felhangokkal tarkítva pusztítottunk el mindent.A férjem szerint egy darabka szemet is rejtett a grillrács, én magam nem tudom, mert a Nőkkel a színhúsokra koncentrálva faltunk.

A 4 fős vacsoránk két vízzel, két sörrel, 3 főre méretezett hússal, salátával és kenyérrel 2200 lekbe került. (1 lek=2 forint)

Tags:

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS