MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

A tegnapi időjárás valami tragikus volt. A reggeli vásárlás előtt egyik réteg után rángattam a másikat a Nőkre és saját bevallásuk szerint sem érezték soknak a póló/kardigán/pufimellény szerelést, amit még megfejeltünk egy-egy sállal.

Ebben a késő őszi szerelésben lefutottunk vásárolni, majd egy tartalmas, ősziesen hangolt, sütőt igénylő ebédet készítettem.

Sült, paradicsomos csirkeragu

4 csirkecomb

2 fej vöröshagyma

1 ek finomliszt

1 ek olíva olaj

12 dkg bacon

5 db sárgarépa (lehetőleg nem túl vastag)

2 babérlevél

2 dl tejszín

1 csomag petrezselyem

0,7 dl alaplé

30 dkg csiperke gomba

2 tk szárított tárkony

1 dl sűrített paradicsom

A bacont egy serpenyőben ropogósra sütöm. Egy másik edényben egy kevés olíván megdinsztelem a hagymát és a vékony – kisujjnyi – karikára szelt sárgarépát. A gombát lisztes vízben hófehérre mosom, majd a négybe vágom a kalapokat, a törzseket meg karikára szelem. A csirkecombokról lehúzom a bőrt, egy közepes, de nem túl lapos tepsibe fektetem a combokat, rápakolom a gombát.

Egy kisebb edénybe felmelegítem a paradicsompürét, majd egy kanálnyi liszttel besűrítem, habverővel szépen homogénre keverem, hozzáadom az alaplevet, a babérleveleket és a tárkonyt. Lehúzom az edényt, kicsit hagyom hűlni és hozzáadom a tejszínt. Ha kell sózom.

A gombás csirkére ráhalmozom a hagymát, a répát, meg a bacont, majd ráöntöm a paradicsomos, tejszínes öntetet, lefedem alufóliával és az egészet betolom a 180 fokra előmelegített. Úgy egy bő óra után leszedem a fóliát és nagyjából 2 óra sülés után, krumplipürével tálalom.

A Litomysl-ben lévő kicsiny, szerethetően szocialista boltban az alábbiakat szereztük be:

• békebeli macskanyelvet,
• klasszikus tuttifruttit,
• Karlsbad-i ostyát három ízben (lázenské oplatky)
• söröket (Gambrinus premium, Kozel premium, Primator 24%)
• régi típusú, rettenetesen sós ropit,
• olmüci sajtot, ismertebb nevén kvarglit
• Lentilky-t, a tökéletes Smarties koppintást
• Horice trubicky-t, ami a mi régi, jó ízű téli fagyink cseh változata
• és persze Kofolát, ami kötelező eleme ennek a régiónak. Igazi megosztó ital, kóla imitációnak tűnik, de van extra mellékíze, ettől válik szerethetővé vagy elviselhetetlenné.

Miután a fiúk szombaton sikeresen kirádiómatőrködték magukat, vasárnap útnak indultunk hazafelé. Úgy terveztem, hogy a pénteki nap mintájára ezen a napon is megismerkedünk egy cseh kisvárossal.

Eredetileg Pardubice-t szemeltem ki, aztán az esti netes egerészés közben egy egészen érdekes épületet találtam. Módosítottam a terveken, a fellelt fotó otthonát tettem meg első számú célpontnak, gondolván, hogy itt majd röviden kipattanunk a kocsiból, gyönyörködünk, fotózunk, aztán majd Olomoucban csapunk egy tisztességes városnézést, amit persze ebédeléssel kötünk össze, hogy teljes legyen az élmény.

Ám a terveink felborultak, mikor megláttuk Litomyslt. Igen, létezik látni és megszeretni.  Nem mentünk mi innen sehova, csak gyorsan leparkoltunk és próbáltuk feldolgozni az elénk táruló látványt.

Smetana szülővárosa gyönyörű. Nem egyszerűen szép vagy helyes, hanem fenséges. A reneszánsz palota olyan, mintha a Wawelben járnánk, a Csehország egyik legnagyobb főtere biztosan hozza a cseh kisvárosok árkádos hangulatát, de hosszan és utcaszerűen elnyúlva a végtelen érzetét is adja.

Némileg szédelegve járkáltunk a városban, barangoltunk, az árkádok alatt meg-meg ugrottunk – a vasárnap egyetlen munkás népének, a kínaiaknak a boltjaiból áradó – markáns gumiszag hirtelen támadásaitól, néztük és fotóztuk a teret. Aztán berobbantunk egy potraviny-be és felvásároltunk egy csomó mindent. A lányoknak könnyű a cseh üzletekben vásárolni, saját gyerekkori kedvenceimet válogattam össze, jóféle ropit, tutti-fruttit, nápolyit, macskanyelvet. A fiúk a sajtosztályon időztek, majd újabb hosszú menet következett a sörök előtt.

Ezután kerestünk egy jó kis éttermet, ahol szintén meg kellett küzdenünk a cseh konyha árnyával vad harcot vívó étlap kínálta lehetőségekkel, de végezetül győztünk, felfedeztünk valami nagyon cseh ételt, amit eleddig még nem töröltek az étlapról. A krumplis knédlibe rejtett füstölt sonka, savanyú káposztával és pirított hagymával jól csúszott a csapolt világos Kozel mellé.

Ebéd után felkerestük a séta közben felfedezett cukrászdát. A piciny, ékszerdoboznyi cukrászdában hihetetlen minőségű sütemények és saját bonbonok fogadtak. Gondos mérlegelés után választottunk egy-egy szelet süteményt, majd elhaló hangok és fel-fel csattanó éljenzések közepette megettük. Nem is tudom ettem-e már ilyen finoman kidekázott, megalkotott, ízben harmonizáló desszertet. Pesten biztos nem. Stílusára, hangvételére tekintve a Zazzihoz állt legközelebb, de nyugodt szívvel ki merem jelenteni, hogy jobb volt, mint amiket Solymáron kóstoltam. A bonbonokból is szereztünk néhányat, főleg, hogy jópofa, gyerekeknek tervezett színes, gusztusos példányok is pihentek a sok komoly, felnőttes darab mellett.

Aztán felhörpintettük a kávénkat és búcsút intettünk a cseheknek. Este már a saját kanapém sarkából lestem bele a netes nagyvilágba. Most meg készülünk, mert vár ránk a jó kis ohoda.

Szombat reggel látszott, hogy kapucniban és esernyő alól fogom nézni Hradec Kralove-t. A hőmérséklet nagyjából 10 fokot hűlt az előző naphoz képest és komor fellegek horgonyoztak a szállónk felett. A háromfotónyi városnak is vannak előnyei, nem kellett sokat keresnem a buszállomást, hiszen épp mellette laktunk, ahogy tőszomszédunk volt a főtér és a templom is.

A busz húsz békés perc alatt átvitt a térképen kinézett, neten csekkolt és szimpatikusnak talált Hradec Kralove-ba. Ez a város azonban már nagyobb volt, mintsem, hogy egy lépéssel a buszállomásról a főtérre érjek, így hosszan kutyagoltam toronyiránt az egyre erősödő szélben, miközben vadul memorizáltam az utat, hogy eséllyel visszataláljak.

Az Elbán átvágva felsétáltam a katedrálishoz, majd az eső szemerkélőből agresszívvá vált, így áldottam a középkori építészek zsenijét, miközben az árkádok alól néztem a hatalmas, déja vu-érzéssel bódító teret.

Szombat délelőtt csak néhány esküvői menet küzdött meg a vacak idővel, egyébként szinte magam jártam be az épületek és az ernyőm védelmében a várat. Már majdnem dél volt, mire visszasétáltam az Elba partjára, megnéztem a fenséges és egyben fenyegető art nouveau múzeum asszonyait, majd finoman átszőtt a füstszag.

Már a várba menet feltűnt, hogy kis gőzhajókon utazgat a jónép a folyó egy rövid szakaszán. Tetszett ez a turistafogó jószág, el is gondolkodtam rajta, hogy visszafele kipróbálom. Ám csak most láttam, hogy ezek a gőzösök nem bevett elemei a helyi turistaszórakoztatásnak, hanem épp egy gőzjárgány fesztiválba csöppentem. Volt itt gőzbicikli, vonatok minden mennyiségben és méretben, még gőzzel működő Skoda teherautó is. Közben keménykalapos zenészek fújták a talpalávalót és ki tudja miért pont úgy néztek ki, mint a Bambini di Praga szereplői….

Egy órányi felfüstölődés után, a memóriámban bízva visszanavigáltam magam a buszpályaudvarra, ahol a cseh logikának már teljesen ellenszegült az agyam, így a legnagyobb igyekezettel sem tudtam megfejteni a Holice-be induló buszjáratok melletti hieroglifákat. Negyedóra hiábavaló cseh netezés és táblázatfürkészés után, egy diszpécser megosztotta velem a titkot, miszerint bő másfél órám van a busz indulásáig. Persze a sarki kocsma zárva volt, így egy túrós táska kinézetű, savanyú káposztával és füstölt sonkával töltött, köménnyel gazdagon megszórt tésztával ütöttem el az éhemet, gondolván, majd Holice-ben eszem.

Sajnos a saját gasztronómiától való menekülés a cseheket is elérte, képesek a legvadabb ételeket felsorakoztatni az étlapjaikon, csak hogy ne jusson hely a knédlinek és a káposztának. Nagyon kemény munkánkba és két étterem felkeresésébe került, hogy egy viszonylag jó cseh vacsorára szert tegyünk. Még szerencse, hogy a söreikre büszkék.

A vad ötletek miatt nehezen találtam rá – két spagetti és a több cseh étlapon is fellelt Kung-pao csirke között – egy adag rántott kvarglira, ami tökéletes kísérője volt a napot záró Gambrinusnak.