MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

Egyszer, talán két éve már egy kommentben valahol védelmére keltem a grízes tésztának, mert az írás szerzője csúnyán lehúzta róla a keresztvizet és a tésztát csakcsupán az olaszos ihletésű sugo-k oltárán kívánta feláldozni.

Pedig a grízes tészta is jó, ha minőségi alapanyagokból készül, és a gríz is jól van elkészítve.

Nálam a barackfőzéshez tartozó kultikus étel, amihez a piacon veszem a házi metéltet, és a lehető legjobb (Vitamill) grízt pirítom hozzá, sósan, vajon. Amit aztán felöntök vízzel és addig hagyom takarékon párolódni és keverem át unos-untalan, amíg pergő szemekre esik és ekkor keverem össze a nem szétfőzött tésztával.

Majd jöhet a – nem egész egy napja még gyümölcsként létező -lekvár, és máris kész ez a csodálatos, múltidéző fogás.

Aztán zárásként egy fél tányérral csak úgy magában, sósan is megeszem, mert abbahagyhatatlan.

A Nőknek tegnap sikerült egy rajongói fotót összehozni legnagyobb példaképükkel: Rémyvel, az apró – patkány – séffel.

A kényszer nagy úr, a lustaság meg talán meg egy fokkal nagyobb, arról nem is beszélve, hogy milyen találékonnyá teszi az embert. Tegnap, az előző napi maratoni befőzéstől és a hidegfronttól aléltan bármi mást el tudtam volna képzelni, minthogy elmenjek vásárolni.

Az eredeti elképzeléseimnek megfelelően grízes tésztát terveztem másodiknak, elé meg menzai klasszikusként kívánkozott a paradicsomleves. Ám se konzerv, se püré, se sűrítmény nem volt itthon, ellenben friss paradicsom az akadt. Így született egy igazán karakteres, nagyon friss leves.

Paradicsomkrémleves

1 kg paradicsom

2 gerezd fokhagyma

1/2 rúd fahéj

1 l alaplé

2 fej vöröshagyma

frissen őrölt fekete bors

A hagymákat apróra vágom és egy kevés olíva olajon megdinsztelem. A paradicsomokat forró vízbe merítem, majd meghámozom és negyedbe vágva a hagymához adom. Kevés vízzel felöntöm, hozzáadom a fahéjat és a megpucolt fokhagymagerezdeket.

Amikor megfőtt a paradicsom, akkor botmixerrel krémesítem, alaplével felöntöm. Ha kell sózok rajta egy picit, majd egy kevés frissen őrölt fekete borsot is adok hozzá. Kevés tejszínnel lágyítható.

A lekvárfőzésnek nálunk hagyománya van. Az eszközök már a nagyanyámat is kiszolgálták a recept is ugyanaz, csak a lekvárt eltevők szűk köre változik.

Gyerekkoromban anya inasaként jártam a piacot az üres fonott kosarakkal, anyám nyomán loholva, aki több kört futott a Fény utcai piacon mielőtt a legszebb barackot tartó kofákkal hosszú alkudozásba kezdett, mert 20 kg barack az bizony húsz kilónyi barack.

Otthon aztán a platnira került az óriási lábos, anyával kettecsként meghámoztuk és kimagoztuk a gyümölcsöt, majd apám könnyedén elkevergette vagy másfél-két órát az aranyszín rotyogó lekvárt.

Aztán ahogy telt az idő, jöttek a barátok, a piacon kosárral strázsálás és a hámozás metódusába be-be lépve, tanultak, figyeltek, majd vitték haza a maguk üvegnyi friss lekvárját. Majd elköltöztem, s innentől anya és apa kétszemélyes előadásává vált a lekvár és nekem csak az eredményt kellett elkérnem a kamra polcáról.

Idén azonban újra ott talált a szülői konyhában a reggel, 2 láda barackkal és 2 lelkes, kötényes Nővel. Ők ugyan még csak abban tudtak segíteni, hogy lelkesen követtek a hajnali piacon, miközben anyától örökölt eszelős lendülettel néztem végig a kínálatot, de már ők is részesei ennek az örök körforgásnak.

Nézték, ahogy gumikesztyűben, mély pletykálkodás közben elfojtott szitokszavakat suttogva hámozzuk a forró gyümölcsöt. Látták, hogyan forr, bugyog a gyümölcsmassza,  amit most már az én feladatom volt hosszan, egyenletesen és kitartóan kevergetni. Figyelték, hogy kerül az üvegekbe és hogy milyen békésen szuszog a száraz dunsztban.

Ma meg egy kis üvegnyivel – a hagyományokat követve – eszünk is belőle, egy jó grízes tésztával.

Sok évig szeretnék még lekvárt főzni és boldog lennék, ha jó darabig nem változna a résztvevők köre.