MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

Ugyan a tavasz még mindig várat magára, azért a hétvégén már gondolatban megelőlegeztük magunknak a jóidőt, és a csodálatos napsütés segítségével a Finománia helyszínét átköltöztettük Provence-ba.

Mióta először a kezembe vettem Harris A francia konyha című munkáját, azóta imádom azt a konyhát, amit arrafele szokás vezetni. A jó alapanyagokból, lassan, élvezettel készített fogások rabul ejtettek és mire felocsúdtam szinte kifőztem az egész könyvet.

A vidéki francia ételeknek jól meghatározható hangulatuk van. Nem csak egyszerűen elverjük vele az éhünket, hanem rákészülünk, élvezzük és elpihenünk a hátrahagyott ízeken mélázva.

Ezt a hangulatot szerettük volna a hétvégén a Rosinante-ban is megidézni. Kenyeret gyúrtunk, sajtot készítettünk, gyönyörű borjúhúsokat kenegettünk mustárral, szórtunk meg mezőt idéző kakukkfűvel, sok vajjal készítettünk egy remek karottalevest, s desszertnek az egyszerűségében nagyszerű clafoutis-val örvendeztettük meg magunkat.

A társaság fele tősgyökeres finomániásokból állt, a másik fele lelkes újonc volt (akikből reméljük tősgyökeres válik idővel), de mindenki számára új volt a most már teljes pompájában tündöklő új konyhánk, ahol több tűzhely szolgálja a kényelmet és a több tűzhelynek köszönhetően a koncepció is némileg módosult és szerencsésen jól vizsgázott.

Az eddigi közös alkotást nem váltotta fel az egyéni ételkészítés, hanem a főzőhelyek jó egyensúlyt teremtettek ahhoz, hogy mindenki kipróbálhassa a főzés/sütés fázisait, ne csak egy-két bátor vállalkozót csapjon meg a gőz, amíg a nagy közös vacsora készül.

Zsolti remek érzékkel osztotta meg a feladatokat, így a csapat teljesen összeszokva és – a korábbia alkalmakkor megszokott konyhai olvasztótégelyünknek köszönhetően – egy társaságként foglalt helyet a vacsoránál.

Másnap – orrunkban még az előző napi illatokkal – egy képzeletbeli piacon jártunk, ahol ibolyaszörpöt kóstoltunk, kacsából készített patét ettünk mogyoróhagyma confittal és pezsgős fügelekvárral, engedve az árus csábításának elszopogattunk egy szem rózsával bolondított ánizscukrot, majd visszatértünk a konyhánkba, főzni.

A szokásos menetrendnek megfelelően, egy desszert készítése várt még a csapatra. Zsolt nem lenne önmaga, ha nem csavart volna az amúgy finom és egyszerű vidéki pitéken, így aztán két jellegzetes francia desszert ötvözetét készítettük el.

A tart tatin alapokon nyugvó süteményt feljavítottuk némi rizsfelfújttal, ami Franciaországban és az olaszoknál is omlós tészta köpenyben, torta formában kerül az asztalra. A mi desszertünk egy omlós alapon álló felfújt lett, aminek a tetején karamellizált, szerecsendióval ízesített almakockák pihentek. Igazán jó újítás volt.

Megint egy kellemes, napos hétvégét hagytunk magunk mögött.

További képek a hétvégéről: Itt

Tegnap este, vacsora után elméláztam a tvben hallottakon, miszerint a hamburgeradó egyfajta hozzájárulásként fog működni az egészségtelen ételekkel önsors- és egészségrontó honpolgároktól.

A magam részéről egy még langyos házi paprikás kiflit vacsoráztam, egy kevéske vajjal, ami még a langy tésztának köszönhetően finoman olvadozott a kiflicsücskömön, ehhez két ujjnyi vastagra vágott száraz csípős parasztkolbász is lecsúszott. Ha utánaszámolok közel 250 kalóriányi, akár egészségtelennek is kikiáltható dologgal mérgeztem magam, hogy mihamarabb az állami kórházak egyikében próbáljam meg beadni a kulcsot.

Gyorsan meg is ijedtem és gondolatban elkezdtem reformálni és egészségesíteni a már testemet emésztő vacsorát.

A kifli helyett ehettem volna valami csoda Update kenyeret. Nem olvastam utána, de zsigerből érzem, hogy tuti több adalékanyagot tartalmaz, mint a sima finomliszt, amiből a kenyerem készült. Aztán jött a kolbász górcső alá vétele: a húsból és kevéske zsírból álló, házilag füstölt kolbász helyett ehettem volna védőgázzal csomagolt, szójával dúsított, pácsózott, agyon vizezett, zsírmentesített pulykasonkát. A vajra meg már szinte pironkodva gondoltam, hiszen margarint is használhattam volna (ha tartanék itthon…).

Így a számvetés végefelé azt kezdtem érezni, hogy mennyire szubjektív, hogy mi az egészséges. Amire azt írják? Amit így reklámoznak? Vagy aminek az alkotóelemeiről tudjuk, hogy ártalmatlanok és képesek vagyunk mértékkel fogyasztani?

S hogy mindezt miért írtam le? Mert az egész nagyfeneket kerített, értünk hozott döntések mögött nem érzem se a koncepciót, se a jó szándékot, sem azt, hogy tényleg egészségforradalomba torkollhat, ha felpántlikázzuk a lisztet és a cukrot, megadóztatjuk a szalonnát és a csokoládét.

Ti mit gondoltok erről?

A Valentin-napra kapott négy kicsi kapcsos tortaformát a hétvégén felavattam. Valami gyors, könnyű, személyre szabott méretekkel rendelkező süteményt szerettem volna készíteni, így esett a választásom egy almás, kevert tésztás csodára, amit az ehetőre hűlése pillanatában tüntettek el a Nők.

Almás szívek, 4 személyre

10 dkg rétesliszt

8 dkg vaj

1/2 csomag sütőpor

1 tojás

7 dkg vaníliás cukor

2 alma

2 kk fahéj

1 marék mazsola

csipet só

Az almákat meghámozom, magházukat kiszedem és nagyobb kockákra vágom. A formákat zsírral kikenem, rétes liszttel kiszórom. Az almakockákat elosztom a négy formában, hozzáadom a mazsolát és megszórom fahéjjal. Kimérem a lisztet, elkeverem a sütőporral, cukorral, majd hozzáadom a tojást és az olvasztott vajat. Alaposan átkeverem a tál tartalmát, majd egyformán elosztva ráhalmozom az almákra a tésztát és 180 fokon szép színesre sütöm. Ha megsült porcukorral megszórom és vagy tejföllel vagy tejszínnel, esetleg vaníliafagylalttal kínálom.

Az óbudaiak között már egy ideje téma, hogy a Szentendrei út elején, a Profi előtt van egy lakókocsi, ahol érdemes megállni. Ugyanis állítólag itt készítik a város legjobb hamburgerét.

A napi jövés-menésben én is többször jártam a hamburgeres felé, de valahogy soha nem volt alkalmas se az idő, se semmi, így csak maradt az elsuhantamban önmagamnak tett ígéret: nemsoká jövök és letesztelem.

A kezemben lévő példányokon jól lemérhető, hogy mi a különbség a sima és mega burger között

Aztán egyik nap úgy ért minket az éhség, hogy pont belefért az időnkbe egy jó kis hamburgerezés és rövid vacilálás után nekilódultunk. A városi legendák szerint néha komoly sorok gyűlnek össze a lakókocsi előtt, de a szerencsésen idétlen időzítés (du. 2-3 óra között) kedvezett nekünk, mert csak mi álldogáltunk rommá fagyva a bodega előtt, amíg a vaslapon sült a hús. Én a magam részéről egy alap hamburgerre próbáltam rá, a férjem merészebben vágott a dolgok közepibe, ő megaburgert kért extra tükörtojással.

A fényes buciba csomagolt – csalamádé helyett jégsaláta és egyéb zöldségek alkotta ágyon pihenő – forró, illatos húst kechup és mustár ölelte körül, s az első harapás után már nem csupán urban legend-nek tartottam, hogy itt igazán jó hamburger kapható. A hús szaftos volt és pont úgy sütötték, ahogy szeretem, a buci átharapható volt, a szószoktól pont annyira szöttyös, amennyire kell és a szendvicsben helyet foglaló saláták is jól teljesítették a szerepüket. Egyszóval finom volt.

Kipróbálásra és rászokásra javasolt a Magicburger.