MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

Két vagy három hete a Spektrumon éppen elcsíptük Jamie-t. Anna is nagy rajongó, így kettecskén kucorodtunk a tv elé, ahol épp Svédországban csatangolt kedvenc séfünk. Stockholm napfényben úszott, a kicsiny szigeteken gombák nőttek és áfonyától roskadoztak a bokrok.

Egy nagyobb adag áfonyával készült az a sütemény is, amit az angol szakács valamiért szexinek nyilvánított. Anna számára ugyan még semmit nem jelent ez a szó, de érezte a benne rejlő huncutságot és azóta többször is szóba került, hogy el kéne készítenünk ezt a szexi pékárut.

A hétfő éjjeli géppel a férjem bőröndjében a recept is hazaérkezett, így tegnap délután hasonlóan malac módon néztem ki a tészta készítése közben, mint Jamie, azon a piciny svéd szigeten. Annyi volt a különbség, hogy én nem frissen szedett áfonyából dolgoztam, hanem egy üvegnyi lekvárt használtam.

Szexi svéd bucik

40 dkg finomliszt

10 dkg nádcukor

4 g szárazélesztő

2,5 dkg vaj

1,9 dl meleg tej

1 csipetnyi só

1/2 tk őrölt kardamom

1 tojás

1-2 dkg vaj

1/3 üvegnyi sűrű áfonyalekvár

A lisztet átszitálom, hozzáadom a száraz élesztőt, a kardamomot, a sót, majd a tojást, a tejet és a megolvasztott vajat. Alaposan kidolgozom a tésztát és egy órát meleg helyen pihentetem.

A tésztát kinyújtom, tisztességesen megkenem áfonyalekvárral, majd a sarkait középre behajtom és az egész tésztát mégegyszer félbehajtom. 8 darabra vágom. Egy sütőpapíros gáztepsire vajdarabokat teszek, ezt meghintem egy kevés nádcukorral, végezetül ráültetem a minden irányból áfonyát lehelő példányaimat és 180 fokon szép színesre sütöm.

A férjem tegnap éjjel érkezett meg Angliából. A Nők javarészt játékokat kaptak, én meg végre magaménak tudhatom a két legfrissebb Jamie könyvet!

A hétvégén belevágtunk a FINOmÁNIA őszi szemeszterébe. Az idő hatalmas kegyet gyakorolt, szombaton és vasárnap is ragyogó napsütésben fürdette a szigetet.

A szokásos szezonalitás mellett a mostani hétvégét Bolyki Jani borai irányították. A Királyleányka, a Metatéma, az Egri bikavér és az – igen stílszerű – Indián nyár voltak a fogások titkos múzsái.

A társaság nagyon hamar közös hangra lelt. Nagyon szeretem nézni, ahogy az egymás számára 20 perce még vadidegen emberek közösen borozgatva dolgoznak, s már drága Kristófomnak vagy Zolikámnak szólítják egymást, mintha ősrégi cimborák lennének, akik egy közös hétvégét töltenek együtt.

Már az ételek készítése közben is kóstolgattunk. Jani mesélt, majd beállt ő is szecskázni a zöldségeket, figyelni hogyan kerekedik ki a séftanoncok keze alól az a sok gazdagon árnyalt fogás, amihez majd az asztalnál hozzákóstoljuk a borait.

Készítettünk tőkegombával gazdagított pórélevest, sütöttünk mini kürtőskalácsokat, amit aztán szarvaspástétommal töltöttünk és egy kevés cumberland mártással kínáltunk. Aztán következett a fácán, egy kis gombás rizottón pihenve, némi finomfű glace-szal körítve. Desszertnek meg alkotott a társaság egy levendulás csokoládéparfét, amit ellenpontoztunk az áfonyaszósszal leöntött meleg és abbahagyhatatlan körtetócsnival.

Amíg mi a vacsorával voltunk elfoglalva addig a Nők új barátaikkal, Barnussal és Emmával készítettek egy adagnyit az Anna piruláiból és még egy masszát amiből az a kevés, ami nem bennük tűnt el, az csokoládépettyes zabkekszként végezte a sütőben. Kata felügyelete mellett, de önálló munkában állították elő az uzsonnánkat.

A vacsorát a – most már beüvegezett – teraszon fogyasztottuk el. Hallgattuk Jani történeteit, hogy hogyan folyt a pince alatti falu főutcáján a bor, hogyan készítette a szinte mindent megnyerő Metatémát, mire is költötte a Nemlátnemhallnembeszél bor bevételét s milyen remek üzletasszony a most 92 éves nagymamája. Őszinte, megszállott és kedves ember, s jó borokat készít. Nagyon jókat. Nekem a Metatéma okozott egyfajta katarzist és nagyon szerettem azt az ízt, amit az Indián nyár hagyott maga után a számban.

Vasárnap a csapat egy őszre hangolt, sütőtökös mascarponetortát sütött, majd a munka végeztével közel két órányi fotoszintetizálás következett a kertben. A simogató őszi napsütésben a szálló vendégei kirajzottak és élvezték a csodálatos időt.

Megint egy élményekkel teli hétvégével gazdagodott az életem. Emberi sorsok, harcok, sikerek jellemezték a beszélgetéseinket, tanultunk egymástól, meghallgattuk egymást, jó összhangban készítettük az ételeinket és boldogan vettük tudomásul, hogy a természet kényeztetni kíván minket.

Múlt csütörtök este az ikres anyákkal a Symbol olasz részlegében vacsoráztunk. A hely már régóta listás volt nálam, így amikor kiderült, hogy ebben a hónapban ide vezérel minket a sors és Eszter, elégedettség töltött el, hogy végre bosszankodás nélkül és kulináris magasságok közepette fogunk beszélgetni.

A hely maga kívülről nagyon egységes képet mutat, ami a főajtón belépve és a gyárilag halálrakoptatott lépcsőket megmászva pillanatok alatt szertefoszlik. A étterem ugyanis meglehetősen eklektikus. A üvegpiramissal fedett átrium, 1 méter 70 centiig egy romantikus, elegáns étterem képét nyújtja, aztán az ember szeme az örökös villódzás jóvoltából sajnos feljebb csúszik a termet körülfogó laptévékre – amiken hang nélkül fut a reklám, örök körforgásban – és már nem tudja, hogy hol is van. A helyzeten egy kicsit még tovább ront az első, romantikus benyomást erősítő versenyzongorából felhangzó Jackson-szám átirat, amit hamarosan az Aladdin egyik betétdala követ. A teljes összeomláshoz meg ott a kupola és az arról függő fémgömb nyomasztó tömege.

Ebben a bizarr, hangulatingadozásra alkalmas környezetben kezdtem bele az étlap tanulmányozásába. Az aperitifnek javasolt prosecco-t szopogatva azon tünődtem, hogy a Symbol három étterme közül a dedikáltan olasz konyhával foglalkozó részlegen miért lehet thai fogásokat találni az étlapon…talán ettől “Fusion”.

Lassan megérkezett a teljes ikres csapat, s a zongorista biztosította alapzajt túlkiabálva elkezdtünk beszélgetni, majd megpróbáltunk rendelni. Az árszínvonal és a tisztes ebéd arra ösztönzött, hogy valami egyszerűbb, de ínyemre való fogással próbálkozzam. Libamájpástétomot kértem, lilahagymalekvárral és mazsolás brióssal.

A többiek a báránytól a tésztáig igen változatos rendelésekkel látták el a konyhát, így talán ennek tudható be, hogy igen sokat kellett várnunk. Pozitív volt, hogy a pincérünk a félszavaimból értve, a többiek főételével egy időben hozta ki a pástétomomat.

Az étlap olvasgatása közben gyakorta érzem az ízeket és sokszor még vizuális fantáziámnak köszönhetően nagyjából látom is a tálalt ételt. A brióssal sem voltam másképp. Magam előtt láttam egy muffinnyi kontyos tésztát, amint gyönyörű fényesen csücsül a tányéron és várja, hogy a terrinnel együtt eltüntessem.

A valóság ehhez képest igen prózai volt. Mazsolás birós címén 3 szelet kalács pogácsaszaggatóval kikapott közepét kaptam, enyhén átpirítva, mazsolának híre sem volt.

A terrine hibátlan volt, a hagymalekvár szintén, az alattuk futó csodás balzsamecet csík meg gyanúm szerint Giuseppe szállítmányából került ki. Mennyiségre kicsit kevésnek találtam, de egyébként nem nyúltam mellé.

Az asztaltársaságunk egy része szintén elégedettnek tűnt, mások küzdöttek az összekevert, elvett, visszahozott fogásokkal, míg volt, akinek a fűszerezés okozott problémát.

A kissé kaotikusan tálalt fogások után, a desszert szerencsére hamarabb került elénk. Itt is érdekes kínálattal operált az étlap, kevéssé olasz belga csokoládétortával és sajttortával, de legalább egy tisztességes tiramisu helyet kapott a felsorolásban. Ez a minimum, hiszen  őkelme még a legutolsó, magára valamit is adó pizzéria kínálatában is szerepel.

A ristrettomból ugyan eszpresszó varázsolódott, de a kínomban kért tiramisu hibátlan volt. Ellenben egyik ikres anyának, Borsinak a sajttortája sósra sikeredett. Saját korábbi tapasztalatom alapján úgy vélem, sikerült bevásárolniuk egy tétel nem teljesen sótlan, natúr krémsajtot. Egyébként a sósságon kívül semmilyen arculattal nem bírt a krém, még egy kevés vaníliával sem próbálták ellensúlyozni a desszerthez méltatlan ízét.

Nem tudom, hogy vágyom-e még valaha a Symbolba. Se a hely, se a konyha nem fogott meg.

Sajnos az ár és a felkapottság semmire sem garancia. Sőt.