MIRELLE Atelier

Ha visszagondolok a gyerekkoromra igen meghatározó élmény volt anyával a Gerbeaud-ba járás. A belvárosi sétáink végefelé – mielőtt fölugrottunk volna a hajdani 2-es, későbbi 105-ös buszra – egy kávé és egy sütemény erejéig mindig betértünk a kisGerbeaud-ba. Azért oda, mert volt egy bája a kicsiny teremnek, mert nem volt tele turistákkal és jól ismertük a személyzetet. Ennek a különálló résznek volt egy otthonos bája, nem a nagy turistavendéglátógépezet részeként működött, hanem egyfajta szuverén köztársaságként adott helyet a nagyGerbeaud-ból kikopott régi klientúrának.

Aztán ahogy teltek az évek, s változott a világ, úgy szűnt meg ilyen titkos szigetnek lenni ez a terem. Először átalakították, majd bezárták, végül megszüntették. Ezzel együtt valahogy az én kötődésem is elmúlt.

Az új Gerbeaud vezetés azonban jó úton jár ahhoz, hogy visszaszerezze a bizalmamat. A tegnapi kóstoló után már nem éreztem – a Gerbeaud-val kapcsolatban – magamban azokat a rossz visszhangokat, mert olyan tiszteletre méltó törekvéssel, erőfeszítéssel, hittel és szorgalommal találkoztam, ami felülírt mindent.

A koraesti órában, főleg gasztrobloggerinák számára tartott kóstolón nem csak különleges, finom és igen esztétikus desszerteket kaptunk, hanem Pintér Katalin és Niszkács Anna jóvoltából a megújult/megújuló Gerbeaud filozófiájába is betekintést nyerhettünk. S engem ez – azt kell, hogy mondjam – jobban meggyőzött, mint a maguk nemében egyedülálló és kitűnő sütemények.  (Azért az megjegyezném, hogy az eddigi 34 éves pályafutásom alatt nem találkoztam olyan somlóival, mint amit tegnap, egy hatalmas adag tányérdesszert formájában kínáltak számomra.)

A hely új koncepciója merőben más, mint amit eddig megszokhattunk. Bölcsen épít a turistákra, de nem kizárólagosan belőlük kíván megélni, hanem vissza szeretné szerezni azt a réteget, akinek utolsó mentsvárként szolgált a kisGerbeaud, s szeretné megnyerni a környéken dolgozó emberek szimpátiáját.  Ehhez a misszióhoz szükség van a jó kiszolgálásra, a megújult és kiváló minőségű kínálatra, arra, hogy az innováció és a hagyománytisztelet egyaránt teret kapjon a cukrászdában, s az elkötelezett, minőségi munkaerőre.

Az elvi sík mellett az sem elvetendő, hogy milyen csodákat kínáltak számunkra. Megkóstolhattunk az Onyx étlapján lévő Esterházy szeletet, gyomorkapacitástól függően ismerkedhettünk a robbanós cukorkát rejtő csokoládétortával, narancsos karamelltortával, bazsalikomos citromtortával vagy a macaroon-kínálatot mérhettük fel. Kolonics Zoltán, a Gerbeaud főcukrásza által megálmodott és megújított sütemények kivétel nélkül igen finomak voltak, igaz a vége felé már csak a szemem kívánta az édességet, így a ház – szintén helyben készített – sós aprósüteményeivel próbáltam a gyomromban helyrerakni az egyensúlyt.

A helyi pékáruk választéka lenyűgöző. A ma oly divatos croissant mellett ott a kontyos briós, a túrós táska és a megkerülhetetlen pogácsa. A pékárukért csak úgy, munka előtt is beugorhatunk, de baráti-, üzleti reggelikre is csábít a Gerbeaud.

Igen, azt hiszem ez a jó szó. Tegnap kicsit el lettem csábítva. A Gerbeaud fiatalos bájjal, lelkülettel kacsintott rám, s éreztem, hogy igen, ide vissza szeretnék térni. Egy reggelire, egy kávéra, egy ebédnek is beillő tányérdesszert erejéig vagy csak beugranék, hazavinni valami finomat a családnak.

Tegnap reggel kifutottam a piacra. A látvány szívderítő volt. Először körbeügettem a vadászterületet, felmérve a kínálatot, memorizálva az árakat, méreteket, színeket, illatokat, majd begyűjtöttem az ebédre megkívántakat.

Semmilyen extra elképzelésem nem volt, csak olyasmiket vettem, amit szívesen ennék. Így jött haza velem másfél kilónyi eper, egy formás, kicsiny háztáji csirke, egy csokor zöldspárga és egy kevés újkrumpli.

Otthon először a csirkét vettem kezelésbe. Egy paradicsomot kivájtam, megtöltöttem bazsalikommal, majd belecsempésztem a csirkébe (épp csak belefért). Ezután vékony vajszeleteket toltam a mellehúsa és a bőre közé, végül kívül is megvajaztam és megszórtam füstölt maldon sóval.

Az elkészített madarat tepsibe fektettem, majd 180 fokon sütni kezdtem. Amikor már alakulóban volt, akkor késsel finoman megpucoltam az újkrumplit, negyedeltem és jó sok vajon, kevés vízzel – közepes lángon – fedő alatt pároltam.

Utolsó mozzanatként forrásban lévő enyhén sós vízben 2-3 percig pároltam a fás részétől megszabadított, alaposan megmosott spárgasípokat. Majd egy serpenyőben vajon megpirítottam egy kevés szezámmagot és azzal meglocsoltam a spárgákat, friss petrezselymet szórtam a krumplira, s boldogan bekebeleztem az ebédemet.

Nekem az elmúlt napokban sikerült megismerkednem ezzel a gazdag aromájú, igen sok jótékony hatással bíró “gabonával”. Korábban már hallottam  róla, de afféle úri huncutságként nem foglalkoztam vele, aztán ahogy elmélyedtem benne hogy hogyan, hol és mikor termesztették és miféle jóságokat rejt magában, éreztem, hogy be kell szereznem egy zacskónyit az inkák aranyából.

Az első kísérletre készített salátám kifejezetten kellemes élményt nyújtott.

Quinoa-saláta

1 kígyóuborka

8 szem koktélparadicsom

1 csomag apró mozzarella

1 csésze quinoa

1 ek pörkölt mogyoró olaj

1 marék sós földimogyoró

2 csésze alaplé

A quinoa-t alaposan megmosom, majd a dupla mennyiségű alaplében közepes lángon, nagyjából negyed óra alatt megfőzöm. Amíg fő, addig felkockázom az uborkát, negyedbe vágom a paradicsomokat, a földimogyorót összeaprítom és a mozzarellákat is legalább elfelezem.

Ha kész a quinoa, akkor egy nagy tálba borítom, hozzáadom a zöldségeket, a sajtot, megszórom a mogyoróval és egy kicsit meglocsolom az olajjal. Sózni, csak akkor sózok, ha az alaplével készített quinoa nem lenne elég ízes.

Ha megtetszett a quinoa, a Mindmegettén még többet megtudhattok róla.

(kép innen)

Ígérem nem leszek hosszú, sem túl bosszús, csak úgy érzem valahova mégis fel kell jegyeznem, hogy soha többet nem megyek a Roxane-ba.

Az étterem évekkel ezelőtt már leszerepelt egyszer, de a társaság vonzásának engedve, túlléptem a konyhával kapcsolatos aggályaimon és újfent betettem a lábam erre a helyre.

A vacsora jól indult, minden versenyző ikresanya kapott egy számot (nekem a könnyen megjegyezhető 69 jutott), majd az előre megrendelt padlizsánkrémek az asztalra kerültek apróra szecskázott pitával. Ez volt az első porszem a gépezetben. A pitákat jó esetben maximum negyedelni illett volna, ehelyett tűbe fűzhető darabokkal teli kosarakat kaptunk. Abból sem egészen annyit, amennyit szerettünk volna, mert a még bőségben fellelhető kence mellé kért 3. adag pitaigényünket a pincér elutasította, mondván most már következik a főétel.

Na, arra azért jócskán várnunk kellett. A többiek számára sem érkeztek rohamtempóban az ételek, de az enyém már csak akkor került elém, amikor a többiek jelzésértékkel beforgatták az eszcájgjaikat.

Ezen lehetett volna némi udvariassággal segíteni, de a pincéreinktől csupán egy nem kért tegező formula és némi vállonveregetés tellett, hogy sírás nélkül kibírtam az etetésig.

Vkorsi tányérjának tartalma már felkészített, hogy mire számíthatok. A kacsaszeletek rommá sütve, melegítve kellették magukat a tányérján, nem is nagyon sikerült ehető részt találni rajtuk. A számomra rendelt hús ellenben frissen volt rommá sütve (valószínűleg ezért is késtek a rendeléssel, nem volt elég kacsa előre lesütve), így legalább 2 falattal többet tudtam belőle enni, mint Orsi.

A mai napunkat meg az Iguananak sikerült megkoronázni. A 25 fős szülinapi vacsorafoglaláskor szóvá tették, hogy ugye enni is fogunk és nem csak üdítővel ütjük el a időnket. Elhiszem, hogy vannak rossz tapasztalataik, de a vége az lett, hogy egy másik étteremben foglaltunk asztalt, ahol ez a kérdés fel sem merült.