Az a fránya kacsa

Ígérem nem leszek hosszú, sem túl bosszús, csak úgy érzem valahova mégis fel kell jegyeznem, hogy soha többet nem megyek a Roxane-ba.

Az étterem évekkel ezelőtt már leszerepelt egyszer, de a társaság vonzásának engedve, túlléptem a konyhával kapcsolatos aggályaimon és újfent betettem a lábam erre a helyre.

A vacsora jól indult, minden versenyző ikresanya kapott egy számot (nekem a könnyen megjegyezhető 69 jutott), majd az előre megrendelt padlizsánkrémek az asztalra kerültek apróra szecskázott pitával. Ez volt az első porszem a gépezetben. A pitákat jó esetben maximum negyedelni illett volna, ehelyett tűbe fűzhető darabokkal teli kosarakat kaptunk. Abból sem egészen annyit, amennyit szerettünk volna, mert a még bőségben fellelhető kence mellé kért 3. adag pitaigényünket a pincér elutasította, mondván most már következik a főétel.

Na, arra azért jócskán várnunk kellett. A többiek számára sem érkeztek rohamtempóban az ételek, de az enyém már csak akkor került elém, amikor a többiek jelzésértékkel beforgatták az eszcájgjaikat.

Ezen lehetett volna némi udvariassággal segíteni, de a pincéreinktől csupán egy nem kért tegező formula és némi vállonveregetés tellett, hogy sírás nélkül kibírtam az etetésig.

Vkorsi tányérjának tartalma már felkészített, hogy mire számíthatok. A kacsaszeletek rommá sütve, melegítve kellették magukat a tányérján, nem is nagyon sikerült ehető részt találni rajtuk. A számomra rendelt hús ellenben frissen volt rommá sütve (valószínűleg ezért is késtek a rendeléssel, nem volt elég kacsa előre lesütve), így legalább 2 falattal többet tudtam belőle enni, mint Orsi.

A mai napunkat meg az Iguananak sikerült megkoronázni. A 25 fős szülinapi vacsorafoglaláskor szóvá tették, hogy ugye enni is fogunk és nem csak üdítővel ütjük el a időnket. Elhiszem, hogy vannak rossz tapasztalataik, de a vége az lett, hogy egy másik étteremben foglaltunk asztalt, ahol ez a kérdés fel sem merült.