A múlt héten egy családias hangulatú ebéden voltam a Macesz Huszárban. A múltkori, inkognitóban tett látogatás után, most mint gasztroértőt látott vendégül – többed magammal – Popovits Dávid. A helyből áradó békebeli hangulatot csak fokozta, hogy az amúgy is zártkörű, családi ebédekre teremtett, nagymamás otthonossággal berendezett különteremben ültük körül, a kissé rozoga, de patinás ebédlőasztalt. Az asztalfőn pedig ott ült a vendéglátónk, aki folyvást mesélt, szórakoztatta a vendégeit, s gondosan figyelt, nehogy egy pillanatig is étel vagy ital nélkül maradjunk.
Az ebéd folyamán volt szerencsém újra megkóstolni a zsidó tojást. A múltkor a tepertős változat bűvölt el, most a májasért voltam oda, ami talán abból is fakad, hogy az étterem filozófiájába, karakterébe bőven belefér az, hogy hol több, hol kevesebb májjal készül el. A Macesz Huszár ugyanis vállaltan nem fine dining étterem, hanem egy olyan bisztró, amely az otthon hangulatát hozza és bizony otthon sem mindig ugyanúgy készül el egy-egy fogás és ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne mindig remek. De bizony a szakácsok, szakácsnők már csak ilyenek. Ahogy a nagyanyáknak is néha keményebb maceszgombóc csúszott ki a keze alól, máskor meg szinte remegősre főtt. Mindkettőnek meg van a maga tábora.
Popovits Dávidék ügyesen tették fel a budapesti étteremtérképre a Macesz Huszárt. Stratégiai ponton helyezkedik el, igazi konkurenciával jelenleg nem bír. A glatt-kóser éttermek ugyanis nem jelentenek versenytársat, hiszen ez az étterem tudatosan olyan, mint a zsidóság nagyja, annyit tart a hagyományokból, amennyi számára kellemes és vállalható. Az étlapon ugyan nincs sertés, de a liba, kacsa, bárány vagy vad nem kóser vágásból való, csupán jó minőségű. Széles, szerethető, a magyar polgárság konyhájától nem idegen fogásokon keresztül szeretnék megismertetni magyarokkal és külföldiekkel egyaránt, hogy mit jelent, jelentett a zsidó konyha mifelénk. Épp ezért a jelenlegi étlap, a most már elindult és rendszeresen megújulni vágyó séf ajánlata mellett nyárra degusztációs menüsorral is készülnek.
A nekünk kínált menüben a zsidó tojást egy klasszikus maceszgombóc leves követte, majd a hús illúzióját keltő libanyak következett, némi gersli-rizottó kíséretében. Ezután jöttek a főételek. A már tesztelt sólet mellett sütőtökös krumplifőzeléket kaptunk báránymorzsával, valamint házi kolbász alá rejtett káposztás cvekkedlit. A sólet a szokott nívón működött, a báránymorzsa nagyon kellemesen muzsikált a krémes, lágy, enyhén fűszeres főzelékkel, de az igazi örömöt számomra a kolbász és a cvekkedli hordozta. A kolbász tökéletesen volt fűszerezve, a cvekkedliben meg önmagához képest is sok íz rejtezett. A titokra hamar fény derült, a káposztához kevert tésztát főzés előtt libazsíron lepirítják. Ennyi. Talán nem meglepő, hogy a hét végén már sült is a fodros kocka a fazékban.
A desszertkínálatban végre megjelent a flódni, ami nélkül szinte elképzelhetetlen a zsidó konyha, hiszen egyfajta ikonjává vált az idők során ez a sütemény. A flódninak rengeteg változata ismert. Töltelék és tésztavariációk teszik egyedivé a családi recepteket és bizony itt is vannak táborok, amelyek a szilvalekváros flódnira, illetve a baracklekvárral készített változatra esküsznek. Az étterem egyik mellett sem kíván elköteleződni, így a tulajdonosok azt találták ki, hogy külsős beszállítókat kérnek fel és hol ilyen, hol olyan flódnit kínálnak majd a vendégeiknek. A mostanii flódniban barackelvár bújt meg a jóízű töltelékek és a kellemes tészta között.
A hosszúra nyúlt vendégség után szinte zavaró volt az utcai fény és hidegen fújó szél, olyan jólesően elpilledtem, mint egy igazi vasárnapi ebédet követően.
