Kvargli, Romadur, Pálpusztai, Limburger, avagy a büdös sajtok
A hűtőszaggató, lábszagú élelmiszerek éllovasai a kis méretük ellenére szörnyű bűz árasztására képes aprócska sajtok. Van, aki rajong értük, de sokan ki nem állhatják.
Az ismertető és kedvcsináló írása közben egy másik írás járt a fejemben. Jerome Klapka Jerome Három ember a csónakban című könyvének egyik anekdotája.
Ha van kedvetek, olvassátok el. 
“A sajt a petróleumhoz hasonlóan fölhívja magára a figyelmet. Az egész csónakot ki akarja sajátítani. Áthatol a szatyron, és mindennek sajtszagot kölcsönöz. Meg sem lehet mondani, vajon almás pástétomot eszel-e vagy német kolbászt vagy tejszínhabos szamócát. Mindent sajtnak érzel. Ha sajt van a közeledben, minden bűzlik. Emlékszem, volt egy barátom Liverpoolban, aki néhány kerek sajtot vásárolt egyszer. Pompás sajt volt, érett és puha, amely – jótállás mellett – kétszáz lóerős bűzt árasztott három mérföld körzetben, és leütött volna egy embert kétszáz yardnyira. Abban az időben éppen Liverpoolban tartózkodtam, s a barátom megkért, ha nincs ellenemre, vigyem a sajtot visszatértemkor magammal Londonba, mert ő még egy-két napig nem jöhet, és azt hiszi, hogy nem lesz jó a sajtot tovább ott tartania. – Nagyon szívesen, édes öregem – válaszoltam -, nagyon szívesen. Elmentem a sajtért, és magammal vittem egy egyfogatúban. A jármű rozoga jószág volt, és egy megroggyant térdű, agyonhajszolt alvajáró vonszolta, amelyről a tulajdonosa lelkes pillanataiban úgy beszélt, mintha csakugyan ló lett volna. Föltétettem a sajtot a kocsi tetejére, mire elindultunk, de olyan nehézkesen, hogy becsületére vált volna a leggyorsabb gőzhengernek is, amelyet valaha gyártottak. Vígan haladtunk, mint egy temetési menet, amíg az utca fordulójához nem értünk. Ott aztán a szél éppen a mi paripánk felé vitte a sajt szagát. Egyszeribe fölébredt tőle, és borzalmas horkantással óránként három mérföldnyi sebességgel ragadott tova. A szél még mindig őfelé fújt, és mielőtt az utca végére érhettünk volna, csaknem négy mérföldnyi gyorsasággal repült, maga mögött hagyva a rokkantakat és az idős testes asszonyságokat. Két portásnak és a kocsisnak kellett az állomáson lefognia, és talán még így sem sikerült volna nekik, hacsak egyikünknek nem lett volna annyi lélekjelenléte, hogy zsebkendőjét a ló orrához nyomja, és egy darab barna papirost meggyújtson. Megváltottam a jegyemet, és büszkén bevonultam sajtommal a peronra, mialatt az emberek kétoldalt tiszteletteljesen utat nyitottak. A vonat tömve volt utassal, és így olyan szakaszba kellett beszállnom, ahol máris heten ültek. Egy morcos öregúr tiltakozott is ellene, de azért én mégiscsak beszálltam, föltettem a sajtomat a hálóba, kellemes mosollyal szorítottam magamnak helyet az ülésen, és megjegyeztem, milyen meleg napunk van. Alig telt bele néhány perc, s az öreg gentleman fészkelődni kezdett. – Nagyon szorosan ülünk itt – mondta. – Elviselhetetlen – szólt a szomszédja. Erre mind a ketten szimatolni kezdtek, s a harmadik lélegzetvételnél már nem bírták tovább: szó nélkül felkeltek és kimentek. Aztán egy testes hölgy is fölállt azzal a kijelentéssel, hogy micsoda szégyen egy tisztességes férjes asszonyt zaklatni. Összeszedte táskáját és nyolc dobozát, és odébbállt. A maradék négy utas még ott ült egy ideig, míg csak a sarokban ülő, ünnepélyes tekintetű, aki öltözete és egész megjelenése után ítélve a temetési vállalkozók osztályához tartozhatott, meg nem jegyezte, hogy csecsemőholttest szaga jut eszébe, mire a másik három utas mind egyszerre akart az ajtón kijutni; jól össze is ütötték a kobakjukat. Rámosolyogtam a fekete ruhás úriemberre, és azt mondtam, hogy alighanem egyedül leszünk az egész kocsiban, mire ő elégedetten röhögött, s csodálkozott, hogy némely ember olyan nagy hűhót csinál minden csekélységből. De mikor a vonat elindult, még rajta is különös lehangoltság vett erőt, s ezért Crewe-be érvén fölszólítottam, igyunk egy kortyot. Beleegyezett; utat törtünk magunknak az étterembe, ahol egy negyedórán át kiabáltunk, dobogtunk és integettünk az ernyőnkkel, míg végre előjött egy fiatal hölgy, és megkérdezte, hogy parancsolunk-e valamit. – Mi az ön kedvenc itala? kérdeztem, barátomhoz fordulva. – Kérek három deci brandyt tisztán, kedves kisasszony – felelte. Megitta, és nyugodtan továbbállt, és más kocsiba szállt be, amit a magam részéről elég hitványságnak tartottam. Crewe-től kezdve egyedül ültem a szakaszban, noha a vonat zsúfolva volt. Ahogy az állomásokra beérkeztünk, az emberek az üres szakaszt látva, mind odatódultak. – Ide, ide, Mária; jöjjetek csak, itt bőven van hely… Nagyszerű. Tom, szálljunk be ide! – kiáltozták.
Utánafutottak a kocsinak, nehéz csomagjaikat cipelték, és egész csatát vívtak az ajtónál, hogy elsőnek szállhassanak be. Egyiküknek sikerült is kinyitnia az ajtót, és fölkapaszkodnia a lépcsőn, de visszahanyatlott, és a mögötte álló karjaiba esett; mind fölszálltak, de mihelyt egyet szusszantak, visszaestek, és más kocsiba gyömöszölték be magukat, vagy inkább első osztályba szálltak, és megfizették a különbözetet. Londonba érve, az Easton állomásról elvittem a sajtot barátom lakására. Mikor a felesége bejött a szobába, körülszimatolt. Aztán így szólt: – Mi ez? Ne kíméljen meg a legrosszabbtól sem. – Sajt. Tom vásárolta Liverpoolban, és megkért, hogy hozzam magammal. Még azt is megmondtam, remélem, tudja, hogy az én kezem nincs benne a dologban; kijelentette, hogy eziránt semmi kétsége nem volt, de mihelyt Tom hazatér, cseveg majd vele a dologról. Barátom liverpooli időzése hosszabb időre nyúlt, mint ahogy gondolta; mikor aztán három nap elteltével még mindig nem tért haza, fölkeresett a felesége. – Mit mondott Tom arról a sajtról? – kérdezte. Előadtam neki Tom óhaját, hogy a sajtot nyirkos helyen tartsák, és senki se nyúljon hozzá. – Nem valószínű, hogy valaki hozzá akarjon nyúlni. Tom megszagolta? Úgy véltem, hogy megszagolta, és nagyon ragaszkodik a sajtjához. – Gondolja, nagyon fölbosszantanám vele, ha adnék valakinek egy aranyat, hogy vigye el és ássa el? Azt feleltem, hogy akkor sohasem látnánk többé Tomot mosolyogni. Erre más ötlete támadt. – Nem vállalná el a megőrzését? Elküldeném magához – szólt. – Asszonyom – feleltem -, ami engem illet, nagyon szeretem a sajt illatát, és arra az utazásra, amelyet a múltkor Liverpoolból hazafelé tettem, mindig úgy fogok visszagondolni, mint egy vidám kirándulás kellemes befejezésére. De földi létünkben másokra is tekintettel kell lennünk. Az a hölgy, akinek a hajlékában lakni szerencsém van, özvegy, és amennyire tudom, árva is. Erős, hogy úgy mondjam: ékesen szóló ellenszenvvel viseltetik az ellen, hogy sértegessék. Kedves férje sajtjának az ő házában való jelenlétét, mint ösztönöm súgja, mindenesetre nagy sértésnek minősítené, és nem szeretném, ha valaha azt mondhatnák, hogy én egy özvegyet és árvát sértegettem. – Hát akkor jól van – válaszolta távozóban -, de annyit mondhatok, hogy addig a gyerekkel együtt szállodába megyek lakni, amíg az a sajt el nem fogyott. Nem vagyok hajlandó tovább egy házban élni vele. Szavának állt, és a takarítóasszonyra bízta a házat, aki arra a kérdésre, hogy kibírja-e a szagot, azt kérdezte, hogy milyen szagot? Mikor a sajthoz vezették, és mély lélegzetet vétettek vele, finom dinnyeillatot érzett. Ebből arra következtettek, hogy ez az atmoszféra aligha fog ártalmára válni – és ezzel otthagyták. A szállodai számla tizenöt fontra rúgott; mindent összevéve, barátom kiszámította, hogy a sajt fontja kilencedfél shillingbe került. Nagyon szerette ugyan a sajtot, de rájött, hogy nem az ő anyagi körülményeihez való; így aztán elhatározta, hogy megszabadul tőle. Bedobta a Temze egyik csatornájába; de újra ki kellett onnan halásznia, mert a hajóslegények panaszt tettek ellene. Azt mondták, hogy majd elájulnak tőle. Erre egy sötét éjszaka elvitte a kerületi halottaskamrába. A halottkém azonban felfedezte, és nagy lármát csapott. Azt mondta, hogy merényletet terveztek az ő kenyere ellen, mert ez a sajt föléleszti még a halottakat is. Végre is úgy szabadult meg tőle, hogy levitte egy tengerparti városkába, és elásta a parton. A kis helységet egész híressé tette vele. A vendégek kijelentették, hogy addig sohasem vették észre, milyen erős itt a levegő, és még évek múltán is csak úgy tolongtak oda a gyönge tüdejű és tüdőbajos emberek.”
