MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

Néhány éve egy üveg Zacapa rumnak hála megértettem, hogy miért is lehet ezért az italért rajongani. Gyerekkorom óta mindig volt a háztartásunkban legalább egy üveg rum, nem a legolcsóbb, de majdnem, amivel anya készítette a különféle süteményeket. Inni egyáltalán nem ittuk, lehet, hogy jobb is.

A húszas éveim bulizós éjszakáin ittunk néha rumot, afféle bátorságpróbaként nyaltunk be 4-4 cent méregerős italt, aminek az ízét nem, csak a hatását éreztük. Majd egyszer a jó sors elém vetett egy üveg Zacapa Centenario 23-at és ott egyszer és mindenkorra megtanultam szeretni és becsülni ezt az italt.

A rum nagy történelemmel bír, a Kolombusz által az Újvilágba telepített cukornád melléktermékéből lepárolt ital hamar a helyiek és a matrózok kedvencévé vált, a rumpuncs a skorbut ellen is hasznos volt, s a sörrel ellentétben jól bírta a hosszú hajóutat is. A karcos, mindent bele alkohol a XIX. század második felében kezdett azzá válni, amiként ma is ismerjük: tiszta, minőségi ital lett belőle.

Legékesebb példa erre a Zacapa rum, amelyről az ital quatemalai nagykövete, Rebecca Quiñonez tartott remek – kóstolóval egybekötött – bemutatót a múlt héten. Mint mondtam, a Zacapa Centenario 23-hoz már volt szerencsém, így régi ismerősként köszöntöttem a poharam alján szépen kavargó italt, de a történetét nem ismertem. Nem tudtam például, hogy ehhez a rumhoz külön termesztik a cukornádat Guatemala déli partvidékének vulkanikus talaján, azaz a Zacapa rum nem a hátramaradt melasz felhasználásával készül, hanem egyenesen a cukorból nyerik ki, pontosabban addig-addig párolják le a cukros levét a nádnak, amíg egy cukornád-mézet nem kapnak, s ezt használják fel a rumhoz.

Rebecca Quiñonez és Gulyás Csaba mesél az italokról

Az érési idő elnyújtására is különleges technikájuk van, a rumot nem a partvidéken hagyják, hanem 2300 méterrel a tengerszint felett, ahogy ők mondják a felhők felett érlelik az italt, aminek az a prózai oka van, hogy itt – az alacsony hőmérsékletnek és a párás hegyi környezetnek hála – lassabban érik a rum, másképp alakulnak az aromái.

Az érlelés mellett, egy speciális Solera rendszert is alkalmaznak, amely eltér a többi rumot előállító cég sztenderdjétől.  Bár Rebecca szemléletes ábrán, nagyon lassan és érthetően magyarázta a pontos módszert, az addig elfogyasztott két koktél némileg gátolt a tökéletes megértésben, de a lényeg az, hogy a friss rumokat régebbi párlatokkal keverik, így gazdagítva az aromákat és emellett az érlelésnek is többféle hordóban ejtik szerét.

A gyümölcsös, vaníliás, mályvacukorra emlékeztető aromákat az ital részben a Pedro Ximenez boroshordóiban töltött időszakban szerzi, de francia vörösboros hordókat is használnak a komplexitás elnyerése végett.

A hordós érlelésre akár legyinthetnénk is, de a Zacapa XO kóstolása után már nem kérdés többé, hogy bizony, az érleléshez használt francia ex-konyakos tölgyfahordók mibenléte perdöntő.

Amíg a Zacapa Centenario 23 friss, üde, zamatos, kerek és nagyon szerethető, addig a Zacapa XO már olyan tulajdonságokkal rendelkezik, amelyek messze más jelentéstartalommal bírnak. A Zacapa XO az italok keresztapja: letisztult, testes, az aromái mélyek, jól érthetők, az ital simulékony és rendkívül gazdag.

A Zacapa Centenario 23-hoz nem kell különösebb indok, evés előtt, közben, után, szinte napszaktól függetlenül fogyasztható, ellenben a Zacapa XO megköveteli a figyelmet, így őt kifejezetten étkezés után, a délutáni/esti pihenésre ajánlják.

Amikor megérkezett a meghívás a Pink Cadillac újranyitó vacsorájára, mintha egy titkos szelence pattant volna fel az agyamban. Egyszer csak megint 20 éves voltam, s a barátnőimmel váltottuk a világot egy-egy koktél mellett a Ráday utcában, s minden egyes velős gondolathoz haraptunk a város legjobb pizzájából. A Pink Cadillacben nem tudtak hibázni, egyszerűen olyat adtak, amit a városban másutt nem nagyon lehetett fellelni: olasz pizzát.

Aztán valahogy elsodort minket egymástól az élet, de a szép emlékeim, a tervekkel, a még megálmodás alatt lévő felnőttkorunkkal kapcsolatos édes nosztalgiában mindig ott maradt egy pici a Pink Cadillacből is.

Ezt próbáltam érthetően elmagyarázni a Nőknek, miközben a kivilágított Pesten vágtunk át. Nem volt egyszerű, az ő olvasatukban már a húszévesek is sokat megélt aggastyánok, így nehezen értették, hogy nekem a Ráday utcával és a Pink Cadillac-Párizs, Texas étteremmel kapcsolatban miért az épp eldördülő startpisztoly jut eszembe. Így aztán fel is adtam, s rátértem a pizza méltatására, ami sokkal könnyebben fogható témának bizonyult, főleg, hogy ebben a Nők meglehetősen otthonosan mozognak, hiszen kiskoruk óta – az albán hatásnak köszönhetően – csak és kizárólag a jó olasz pizzát szeretik.

A Pink Cadillac ebben most sem okozott csalódást. A lassan húsz éve üzemelő hely tisztes ráncfelvarráson esett át az utóbbi időben, amire már valóban rá is szolgált, s az enteriőr mellett a kínált ételek köre is kicsit bővült. Az olasz vonal szerencsére hiánytalanul megmaradt, e mellé került fel az elmaradhatatlan húzónév, a hamburger, valamint az igényes és bölcs választás, a steak.

Az általunk végigkóstolt menüsor alkotóelemei főleg az itáliai konyhából kerültek ki, a gazdag zöldségleves, az izgalmas, tisztességes mennyiségű feltéttel megpakolt bruschetta, ahol a topping mellett a kenyér is önálló érdemekkel bírt. Aztán jöttek az elmaradhatatlan pizzák, a lávakövön sütött, vékony tésztás, pont megfelelő mennyiségű feltéttel megpakolt, ropogós szélű korongok, amikből tempós egymásutánban tűntek el a szeletek, főleg Zsófiban.

Az olasz vonaltól való eltérést, az új irányokat csak néhány fogás jelezte, a hibátlan szarvasraguleves, amelynek minden alkotóeleme a helyén volt, a mexikói konyha népszerű szendvicse a quesadilla, illetve a már említett steak, amely minden tekintetben hibátlan volt.

A főételek után szusszanásnyi szünetet vettünk (addig Zsófi újabb adag steakkel barátkozott), majd jöhettek a desszertek, ahol az olasz vonal mellett más típusú sütemény is megjelent: a ház egyik saját kreációja, a meleg meggyöntettel kínált mogyorótorta. A mogyorótorta kellemes összhatású, jó állagú sütemény volt, a tiramisu esetében – a kávéaddikt lelkemnek – nagyon hiányzott a babapiskóta eszpresszótól szöttyös állaga, én biztosan kávéval, sok kávéval készíteném. A piskóták közé rétegzett krém kellemes volt, ám az összhatás számomra nem érte el a megkívánt csúcsot.

Összességében a hely – húsz év után is – jó, erről tanúskodott, hogy este fél kilenckor tömött vendégtéren át vágtunk utat magunknak az utca felé, a pizza még mindig a város legjobbjai között van, bár szerencsére mára már akadnak versenytársai, s nem egyedül küzd a lehangoló magyar kechupos kenyérlángosok világában, az új vonal pedig kifejezetten életképes és ütős.

Már csak valakinek fel kéne ráznia Csipkerózsika-álmából az egész Ráday utcát.

Az utolsó napunk reggelén, a ránk telepedő enyhe szomorúság ellen hatalmas adag english breakfast-tel védekeztünk. Összepakoltunk a holmijainkat, búcsút intettünk a kellemes kis szobánknak, majd a poggyászainkkal egyetemben elindultunk a belvárosba. Mivel délután indult a gépünk, így egy kicsit csonka fél napunk maradt még a városban.

Önmagamban is hajlamos vagyok biztonsági játékos lenni, hát még a két Nővel megfejelve, így aztán már előre kiszámítottam, hogy túl sok minden nem fog beleférni a szabad óráinkba, mielőtt a Victoria oldalában felszállunk a reptérre vivő transzferre.

De mihez is kezdjek azzal a néhány órával indulás előtt? Szerencsére a Szent Pál székesegyház mellett megbújó Museum of Londonban időszakos, gyűjteményes Sherlock kiállítást rendeztek. A kiállításnak helyt adó múzeum pedig szívesen látott minket, poggyászostul. Így aztán egy kiadós Tesco-beli bevásárlás után (amely bevásárlás kizárólag sajtra, csokoládéra és egyéb igen angol rágcsákra korlátozódott), s egy Pret a Manger-ban elköltött búcsúkávét követően beléptünk a múzeumba, s javarészt itt töltöttük a maradék szabadidőnket. Miután bezártuk a bőröndjeinket, s lepakoltunk minden feleslegesnek ítélt holmit, természetesen a Sherlock kiállításon kezdtük.

Nagy örömömre igazán gazdag anyag fogadott. A régi és új feldolgozásokhoz köthető tárgyak és relikviák mellett, számos eredeti illusztráció is bemutatásra került, sőt az öreg Conan Doyle is mesélt ezt-azt egy régi felvételnek hála. Térképek, fotók, újságok, kabátok, nagyítók, megannyi magyarázó tábla között kicsit lelassult az idő, amit csak a Nők törtek meg néha, mikor olyan dolgokra bukkantak rá, amelyek már számukra is ismerősek voltak.

A Sherlock kiállítást követően a múzeum alapkiállítását is végigjártuk. A zegzugos, rengeteg részletet rejtő kiállítás London teljes történetét hivatott feldolgozni, az első településektől kezdve egészen a 60-as évekig. Nagyon szép, gazdag, élvezetes kiállítás, amely tökéletes zárása volt a londoni kiruccanásunknak.

A múzeum után már csak a transzfer busz várt ránk, majd egy klassz kis átvizsgálás a reptéren, ahol Anna bőröndje láttán a rendszer egyszer csak felcsippant, majd kiragadta a sorból és mosolygós angol rendész elé vetette. Engem természetesen levert a víz, annak ellenére, hogy nem feltételeztem, hogy a gyerek terrorista cselekmény készül végrehajtani a repülőn, de az ördög – mit tudjuk – nem alszik. Szerencsére csak egy fémtábla fájt a masinának, így rendkívül kedves és a bennem rögzült sztereotípiáknak abszolút ellent mondó fiatalember visszapakolta a temérdek csokoládét és plüssállatot a bőröndbe, s nem sokkal később elnyelt minket a gép, s késő este már itthon is voltunk.

Harmadik napra az idő kissé megmakacsolta magát. Bár reggel még verőfényben vágtunk át a kerten, hogy a pubban elfogyasszuk a minket megillető reggelinket (az english breakfast nagyon bejött, előző nap délután ötig egy falatot se kívántam enni), de látni lehetett, hogy ez a napfény nem fogja végigkísérni a napunkat.

Miután mindenki kitobzódta magát és kellően belakott, elindultunk a Madame Tussauds felé. A viaszbábok világát tekinthetjük rendkívül talminak is, de engem gyerekesen vonzott, hogy újra végigjárhassam a termeket, megnézzem a változást, fotózkodjam a kedvenceimmel. Anna – aki Sherlockban fekete öves – pedig nagyon reménykedett, hogy a weboldal és a szórólapok semmitmondása ellenére már kiállították kedvenc színészét is, s lesz az a pillanat, amikor Benedict Cumberbatch oldalán megörökítődik az utókornak.

A viaszmúzeumba érve már meg sem lepődtünk, hogy sorba kell állni, de minden flottul ment és a várakozás perceiben Jackson klipekkel szórakoztatták a majdani vendégeket, így alapvetően jó hangulatban és gyorsan eltelt az idő. Az első teremben rögvest Benedict várt Annára, aki futott is, lelkesen, kiskamaszos hevülettel és tündéri rajongással vágódott fel a színpadra a nagy kedvenc mellé. Én is boldogan csapongtam, csak Zsófi téblábolt kicsit összezavarodva, az ő világában még nincsenek sztárok, nem érintette meg ez a világ. De azért egy idő után ő is talált megfelelő hősöket, Shreket, na meg a királyi családot, akivel ő is szívesen csináltatott egy közös képet.

A fotózkodás mellett izgalmas volt látni, hogy mekkorák is valójában ezek az emberek, bár gyanúm, hogy Tom Cruise minimum 10 centivel langalétább kiadásban támasztotta a falat, mint amekkora valójában. A sok viaszbábú mellett Tussaud asszony történetét is megtekinthettük, majd londoni taxiba szállva átvágtattunk London történelmén. Végül egy rövid 4D-s mozi zárta a szórakoztatásunkat, amelynek számomra elég semmitmondó volt, de ez alapvetően az én bűnöm, nem kedvelem a Marvel figurákat.

Mire kiértünk, addigra teljesen beborult, a reggel napsütésben peckesen feszítő Sherlock szobor most szomorkásan összehúzta magát, mi azonban pont most kezdtük – vagy Benedictnek hála folytattuk? – Sherlock-túránkat, irányt vettünk a Baker Street 221b felé. Itt is röpke sorba botlottunk, de nem egész 10 perc alatt felszívódtak az előttünk állók, s a Nőket követve megindulhattam a szűk lépcsősoron, hogy megnézzem annak az embernek az otthonát, aki soha nem létezett, de soha nem is fog meghalni.

Az otthonosan berendezett, korhűnek tekinthető házban számos izgalmas apróság köti le az ember figyelmét. Különféle nyomrögzítésre alkalmas eszközök, dísztárgyak, dagerrotípiák mellett a Doyle által megálmodott történetek egy-egy jelenete elevenedik meg a szemünk előtt, de ami igazán klassz, az a sokat megénekelt s ezerszer megfilmesített, de mégis ugyanolyan hangulatot árasztó nappali, ahol Sherlock és Watson az ügyfeleket fogadta vagy épp Cluedo-t játszott (bár Watson azóta nem Cluedo-zik lakótársával, mióta Sherlock az áldozatot hozta ki gyilkosnak).

A nappalit alaposan felmértük, a Nők egy röpke pillanatig Sherlockká és Watsonná válhattak, majd tovább keringtünk a szűk ház emeletein. Az egyik szobában külön üzenőfal is található, ahol a vendégek üzenetet hagyhatnak a ház lakóinak. Nagyon kedves, megindító irományokat lehetett látni, a világ rajongói mind a mai napig hisznek abban a detektívben, aki már Doyle életében is rengeteg levelet kapott.

A múzeumból kiérve kissé kábán indultunk tovább. Az időjárás erősen fontolgatta az esőt, mi pedig különféle tömegközlekedési eszközöket igénybe véve elzarándokoltunk a St. Pál székesegyházhoz, majd innen a St. Barts kórház felé vettük az utunkat. A St. Barts az elejétől fix pontja volt az útnak, ez az a kórház, amelynek tetejéről a mélybe veti magát a BBC sorozat főhőse, a második évad utolsó részében. A feszes és jól vágott sorozatnak hála a rész ütött, rajongók tömegei vándoroltak el, s vándorolnak a mai napig, hogy megnézzék hol ért véget valami. A forgatás helyszínén álló telefonfülke üzenetei hasonlóan szívmelengetőek voltak, mint amikkel nem sokkal korábban a Sherlock házban találkoztam.

A Barts-tól visszasétáltunk a Szent Pálhoz, majd viszonylag tempósan eljutottunk a Towerig, ahol csak körbejártuk a műintézményt, s inkább tovább sétáltunk a Tower Bridge-n át. Vasárnap délután volt, erősen hűlt az idő és már majdnem esett, de az angolok rendületlenül hittek a tavaszban, különféle táncos mulatságok zajlottak a parton, lengén öltözött fiatalok siettek a dolguk után és nagyobb mennyiségű korzózónál láttunk fagylaltot. “Ha Rómában élsz, élj úgy, mint a rómaiak.” – mondotta volt Ambrosius, úgyhogy szél ide, szemerkélő eső oda, a Nők is megkapták a maguk fagylaltját, majd jó darabon végigandalogtunk a parton.

Mivel vészesen fogyott az időnk, s Böske lakhelyét, valamint a Sherlock 2. évad első részének néhány jelenetének otthont adó Buckingham palotát még nem látták a Nők, így elmetróztunk a Trafalgar Square-re és a Mallon át, sétálva elindultunk a palota felé. Már reggel tudtam, hogy hogyan fogom emészthetővé tenni a programot, így a sarki Tesco-ban feltankoltam némi diákcsemegéből, s a St. James parknál kissé letértem a Nőkkel. A mókusok hamar megjelentek. Kicsit kellették magukat, fogócskáztak a lányokkal a nárciszok között, de aztán megbátorodtak annyira, hogy közel merészkedjenek egy falatnyi mandula vagy pisztácia reményében. Zsófi – aki csak plüssállatokkal alakított ki eddig bármilyen viszonyt – nehezen értette meg, hogy az alapvetően zsákmányállatnak tekinthető mókus még akkor is fél, ha az urbanizáció jegyében kegyetlenül elszemtelenedett. Anna hamar megtalálta a hangot az apró teremtményekkel, akik közül volt, aki fel is mászott rá. Hosszú időt töltöttünk itt, a Nők a park fái között rohangáltak, a mókusok az aranyárban mért mandulát ropogtatták, az idő pedig megkegyelmezett nekünk, s a borulás nem fordult át vad esőbe.

Miután minden diákcsemege a mókusokban végezte (néhány szem azért a kacsáknak is jutott) elvánszorogtunk a palotáig, majd felkanyarodtunk a Piccadilly-re, hogy megnézzük, hogy hol is vásárol a királyi család. Ha a Harrods messze nem az én pénztárcámra van szabva, akkor a Fortnum&Mason végképp nem nekem van kitalálva, de a látvány itt is megrendítő volt, s a sokkal kisebb népsűrűségnek hála könnyebben lehetett nézelődni. A Nők azonban már nem voltak kíváncsiak a luxusteákra és a luxuszöldségekre, így inkább tovább álltunk, s a Ladurée fióküzletében megajándékoztuk magunkat egy-egy luxusmacaronnal.

Zsófi – aki nagy macaronrajongó – jónak ítélte az anyagot, nekem is ízlett, csak Annában hagyott némi ürességet a falatnyi édesség. Utunkat a Cool Britannia nevű műintézményben zártuk, ami lehetne az anglomán turisták Mekkája is, de inkább csak két szintnyi ócska szuvenír.