MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

A közel 11 órás alvásunkat a BBC One híradója törte meg. Pontosabban a tv, amelyik úgy vélte, hogy itt az idő felkelni és végre felfedezni a várost. A szállásunkhoz tartozó sörözőben a Nők nagyon elemükben voltak. Zsófi rögvest rárepült a cheddar szeletekre, Anna elbűvölten forgatta a piciny lekvárosüvegeket, én meg jókat mosolyogtam a nemlétező bajszom alatt a miniatűr Marmite láttán. A Marmite az angolok számára kötelező és kedvelt, nekünk többszöri kísérletre sem sikerült vele teljes mértékben megbarátkoznunk. A Nők mereven elutasították a lehetőségét annak, hogy – igazi angol módjára – a Marmite is a reggelink részét képezze, én meg inkább egy english breakfast elfogyasztásával kívántam asszimilálódni.

Bőséges és kellően angol reggelink után az első programponthoz metróztunk: megnéztük a szombati piacot a Portobello road-on. Amikor a Nőkre szabott londoni vakáción törtem a fejem, úgy okoskodtam, hogy olyan programpontokra van szükség, amelyeket ők is tudnak kötni már meglévő élményekhez. Mivel a Notting Hill-t Anna már hosszú ideje végszavazza, így azt gondoltam, hogy jó lesz, ha ehhez a filmhez hozzákapcsolom a Notting Hill-élményt is.

Verőfényes időben sétáltunk el George Orwell háza mellett, megnéztük a lányok szerint fagylaltszínűre kent elegáns épületeket, az aprócska sorházakat, a mégaprócskább, de gondozott előkerteket, majd néhány kanyart követően beértünk az Alice nevű régiségbolthoz (ami fontos szerepet játszott a Paddingtonról szóló mozimesében is), s innen jött a sűrűje. Régiségek, fröccsöntött Union Jack-es mindenfélék, gyönyörű zöldségek, ezerféle illatos szendvicsek, olíva olajok, palacsinta, pizza, kávé és tömeg. Odafelé még nem is volt akkora a népsűrűség, de miután bő fél órát eltöltöttünk a Notting Hill filmben szereplő könyvesboltnak ötletet biztosító eredeti könyvesboltban (erre külön emléktábla hívja fel a járókelők figyelmét), addigra mindent elöntöttek a turisták. Ettek, tülekedtek, nézelődtek, így a félórája még élménynek is beillő piac tömegnyomorrá változott.

Miután kimenekültünk a tömegből, elindultunk a London Eye felé. Eredetileg úgy terveztem, hogy a Jubilee line segedelmével lejutunk a Westminsterig, onnan szépen átsétálunk a hídon, majd meghódítjuk az óriáskereket. Természetesen a londoni közlekedési vállalatnak más elképzelései voltak, a vonalat lezárták, mi pedig ott álltunk a Bond street-en és tempósan próbáltunk összeütni egy B tervet. A B tervnek hála a Nők emeletesbuszoztak, én pedig rájöttem, hogy zsigerileg fáj és minden eresztékem tiltakozásba kezd, amikor a busz nagy ívben kanyarodik be jobbra.

Az óriáskeréknél tetszetős sor állt. Annak idején már megtapasztaltam, hogy az angolok sorszervezésben és sorban állásban verhetetlenek, így a Nőkkel ellentétben nem voltak fenntartásaim, bár vészesen kanyargósnak és soha el nem fogyónak tűnt az előttünk felgyűlt embertömeg, akik szintén ezt a verőfényes délelőttöt választották a londoni panoráma megcsodálásához. Amíg várakoztunk a koratavaszi napsütésben, azzal ütöttük el az időt, hogy a parton grasszáló angol családok tagjain kerestünk ismerős vonásokat. Találtunk egy majdnemsherlockot, egy majdnemmuglit, akivel Harry lakott, egy kiköpött Watsont, s mire újabb azonosításokra kerülhetett volna sor, elnyelt miket az egyik kapszula. Bár a weboldalon fél órás menetidőt írnak, nekem nagyjából 10 percnek tűnt az út. Annak ellenére, hogy Anna is és én is masszívan tériszonyosak vagyunk, egyikünknek sem okozott gondot a kapszulában való jövés-menés, sőt boldogan lestük a napfürdőző várost, próbáltuk kibogozni a különféle helyeket, épületeket.

Miután az óriáskerékből kiszálltunk, sétára indultunk a parton. Az angolok nyarat hirdettek, a közel 15 fokos kánikulában egyszál pólóban és sortban bicikliztek, hosszú sorok kígyóztak a fagylaltot árusító bódéknál és sok fiatal lányon miniruha, szandál kombinációt lehetett csak látni. A melegebb égtájról érkező bevándorlók és a nem északi irányból idekeveredett turisták azért tartották magukat a kabát, sál variációhoz, bár sokan elcsábultak a fagylaltra, ami nem is csoda, olyan gyönyörűen sütött a nap.

A hidak alatt, mellett utcazenészek szórakoztatták a nagyérdeműt, aki boldogan hallgatta, nézte a produkciókat, pénzzel és tapssal jutalmazva azt, így mire a negyedik utcazenészt is elhagytunk, addigra Zsófiban megérlelődött a gondolat, hogy ő is ezt a remek hivatást fogja választani.

Elsétáltunk a Tate Modern mellett, kívülről megnéztük a Globe színházat, majd a Borough Market-nél az az ötletem támadt, hogy megmutatom a Nőknek. A Borough Market nem szülőbarát hely. A tömeg eszelős, lökdösődnek, eszméletlen tempóban vágtatnak vagy csak hirtelen irányt váltanak, én meg kaméleon módjára próbáltam mindkét gyereket egyszerre szemmel tartani. Nem dramatizálom a helyzetet, a Nők az utcán, metróban gyönyörűen jöttek a saját tempójukban, bőven elég volt, hogy tudtam: ott vannak mellettem. Itt esélyük sem volt, olyan sodra volt a tömegnek. Azért hősiesen átvágtunk rajta, majd továbbálltunk, hogy megnézzük a 9 és 3/4 vágányt.

Az angolok bölcsek, tudják miben van a pénz, így azt is tudták, hogy ha a King’s Cross egy falszakaszára odahegesztenek egy lefűrészelt poggyászkocsit néhány bőrönddel és egy ketrecbe rekesztett plüssbagollyal, akkor egy fotóért nagyobb embertömegek lesznek képesek sorban állni. Nem tévedtek. A sor hosszan kígyózott, a biznisz pedig pörgött, kattogtak a fotók, a turisták ugrottak, pózoltak a számukra megfelelő színű sálakban és egyéb kiegészítőkben, majd a szomszédban található HP boltban súlyos summáért meg is vehették a képeket.

Miután megtekintettük az összes létező varázspálcát és minden egyéb szent Harry Potter ereklyét, átszeltük a várost és gyorsan szemrevételeztük a Harrods áruházat. A Harrods annak idején igencsak elbűvölt. Bár tömény giccs az egész és anyagilag valószínűleg semennyire sem rám szabott, mégis szívesen múlattam az időmet az élelmiszerosztályon. Nem a túlárazott muffinok és a tízszeres szorzóval kínált csokinyulak társaságát kerestem, hanem élveztem, hogy a kitett áru hibátlan és az eladókban megvan a kellő alázat a kezük alatt lévő fantasztikus minőségű ételekkel szemben. Most is főleg az élelmiszerosztály végett jöttünk, ám már a kirakatok is külön örömet okoztak a Nőknek: a most bemutatásra kerülő Hamupipőke film egyes jelenetei elevenedtek meg az üvegek mögött, az eredeti jelmezek mellett különféle, híres tervezők által megálmodott üvegcipellőkben is gyönyörködhettünk, mielőtt elnyelt volna minket a Harrods.

Az élelmiszer osztály felfedezését  követően, a Nők a játékbirodalmat is látni kívánták, így sok bolyongás, nem kevés liftezés után megleltük a Hamleys kicsinyített változatát. Itt is szórakoztatták az erre tévedő csemetéket, akik hamar örök barátságot kötöttek minden egyes bemutatott darabbal, majd visongva vették tudomásul, ha nem kerülhetett végleg a birtokukba. A Nők pónifixáltan száguldoztak a termekben, bár Anna Paddington medvével is hajlandó volt egy közös fotóra.

Ezután már csak némi kötetlen csavargás várt ránk, majd egy csodálatos naplemente a Hyde parkban.

A Nők eszméletlen tempóban öregszenek, erre nincs is jobb mérce, mint, hogy az eddigi pihenős nyaralásainkat felváltották a városnézések. Nem csak a lábuk erősödött meg az erőltetett menethez, hanem a szellemük is lassan olyan magaslatokra hág, ahol már képesek befogadni, feldolgozni és helyén kezelni a városok történetét, a kockakövekbe, metrólejárókba, utcasarkokba vésett történelmet és nem csupán az a rossz érzés marad meg bennük, hogy estére elfáradtak.

A tavalyi európai vakáció után, – amikor sorra vettünk egy csomó látnivalót és brahiból belógtunk hat országba – idén egy könnyen értelmezhető, szerethető kozmopolita várost választottam: Londont. A célállomás kiválasztásának nem csak fennkölt és hangzatos okai voltak, bevallottan anglomán vagyok és az évek során a Nőket is sikeresen megfertőztem. A legfőbb kórokozó, amely folyamatos londonlázat okozott – főleg Annánál – a BBC legendás Sherlock sorozata, valamint a főszereplő személye. Zsófi esetében nehezen tudnám meghatározni, hogy a bennünk közös lelkesedésből az ő benne tomboló láng hogyan fogható meg, de a nyomait itt-ott tetten lehet érni.

London tipikus hosszúhétvégés város, így én is hosszúra nyúlt hétvégébe gondolkodtam és a vége tényleg efféle lett: pénteki indulás, hétfői visszatérés, közben egy poggyászmentes, teljességgel megélhető hétvége. A program kialakítására nagy hangsúlyt fektettem, rengeteget olvastam, terveztem, tőlem szokott alapossággal exceltáblába rendezve az úticélokat, metrómegállók és árjegyzék természetesen mellékelve. Naná, hogy minden egyes helyszínhez.

Az excel fülein lassanként kirajzolódott az ideális útiterv, megszülettek a gyerekbarát programpontok, így az indulásra minden készen állt, már csak a hiperszuper rókás kisbőröndbe kellett belepasszítani az öregGyít, lebeszélni Zsófit a 67. plüss elcsomagolásáról (plüsslimit volt a kézipoggyász miatt, fejenként kettőt hozhattak, amiből aztán persze az lett, hogy jött a súlyosan nehéz öregGyí, akivel Anna ellőtte mind a két lehetőségét, a Zsófi hűséges kettes számú Zuzuja, valamint a hírhedt Kissárkány, az én Mókutyám mellé pedig társul szegődött Anna már oszlásnak indult plüssnyula).

Bőröndbe rekesztettünk mindenkit, hajnalban kócosan, kómásan útra keltünk, s hat óra környékén már erősen gondolkodtam, hogy egyedül kellett volna útnak indulnom.

A Nők – akikről sokan csak jót feltételeznek – kamaszodnak, s ennek megannyi jelét adják. Többek között gyakrabban elviselhetetlenek, mint azt egy felnőtt szervezet probléma nélkül fel tudná dolgozni. Szeretném azt hinni, hogy a fizikai és mentális áttörés hónapjaiban-éveiben elkerülhetetlenek ezek a pillanatok, de lehet, hogy ez csak önámítás. Mindenesetre mire lehúztuk ingünk-gatyánk-cipőnk, majd visszaverekedtünk magunkra mindent nagykabátig, kiírták a kaput és ellébecoltuk a triplaáron szuperkedvezményes reptéri árakon kínált felesleges szarok között a hajnalunkat, a Nők az addig bennük felgyülemlett feszültséget elkezdték egymáson és rajtam levezetni.

Majd felkeveredtünk a gépre, s onnan minden boldog nyugalomban telt, a reggeli fényekben fürdő felhők, a lágyan ringató turbulencia két nyugodt órát eredményezett, s a Nők is lassan felvették az utazással járó első sokk helyett a lelkes vibrálást.

Ez innentől estig ki is tartott. A reptérről a Victoriára érkeztünk, ahol rögvest jött a kultúrsokk, a sokszínű, rengeteg illattal, ingerrel járó hatalmas pályaudvar, amiből alászálltunk a három metróvonalnak is otthon adó Tube-ba. A metróban a végeláthatatlan folyosók, az Annát folyvást megállásra késztető különféle plakátok, a mozgólépcső szigorú jobbra tarts-a, csupa új inger volt.

Eredetileg a Victorian szándékoztam letenni a csomagokat, hogy időt nyerjünk, de a pakkonkénti 10 fontos díj az álláspontom revideálására késztetett, így inkább kivittük a szállásra a csomagjainkat. A várakozásoknak megfelelő szobát rögvest el is foglalhattuk. Nem sokat időztünk, egy hátizsákba hajítottunk néhány esernyőt, sapkát, sálat és fotóapparátot, majd megindultunk az előre eltervezett helyszínre.

Úgy gondoltam, az ideális beugrót mégiscsak az emblematikus Big Ben jelentheti, így aztán elmetróztunk a Westminsterig, megcsodáltuk a körbe feltúrt tornyot, Zsófi aktuális sértődését lekezeltük, majd könnyed sétával bevettük a Trafalgar teret. Meglepő mód, amíg a toronynál hümmögő konstatálásnál több nem tellett a Nőktől, addig a Trafalgar valamiért megnyerte őket. A lépcsőn napozó emberek, a hatalmas, de nem barátságtalan tér, a napsütéses nyüzsgés otthonossága, ki tudja. Gyorsan szereztünk néhány szendvicset (ez gyógyír volt Zsófi panaszaira és hangulatára egyaránt), majd vegyültünk. Ültünk a National Gallery lépcsőjén, rágtuk az organikus wrapunkat és mellé mélyeket lélegeztünk a londoni levegőből. Néztük az etetési tilalom ellenére méretes galambokat, az embereket, az ezerfelé kanyargó buszokat és szép csendben megérkeztünk.

Előre figyelmeztettem a Nőket, hogy London nem csak játék és mese, hanem kőkemény kiképzőtábor is lesz, mert – többek között – megyünk múzeumba is. Nem gondolom, hogy a National Galleryben végrehajtott fejvesztett rohanás teszi őket emberré vagy ettől válnak majd művészetrajongókká, de egyfelől van az a kép, amiért a gyereket áthajtom ezer és egy termen, arról nem is beszélve, hogy ez a négy nap az én igényeimről is szólt.

Jóllakottak voltak, így  nem mutattak semmiféle ellenállást, szó nélkül jöttek, néztek, próbáltak figyelni, én meg próbáltam olyan kulcsszavakat keresni mindenkinek a munkásságához, ami egy ekkora emberben megragadhat, fantáziát láthat benne. Caravaggionál jól jött a sötét életvezetés, Van Eyck esetében megtette a festményen látható kutya, Van Goghnál naná, hogy bejött a levágott fül. Uccello lufilovain jókat derültek, Fra Angelicot fakónak vélték, majd Monet egyik elnagyolt és nem egészen a terem méreteihez igazodó tavirózsás képénél megjegyezték, hogy jobb lett volna, ha nem ragad ecsetet. Seraut képeinél könnyed hivatkozást tettem Maillol-ra, remélve, hogy a karácsonyi szünetben megejtett Nemzeti Galériában tett látogatásunk nem volt hiábavaló, majd amilyen tempósan érkeztünk, úgy távoztunk, mielőtt végleg magába szippantott volna a festészet.

A Trafalgarról elindultunk a Soho felé, gondoltam a Liecester square-t megmutatom a Nőknek, de valami építkezésnek hála nem egészen ott bukkantunk ki, ahol vártam, hanem a M&M-s négy vagy öt szintes áruházánál, amibe ezek után egyszerűen muszáj volt bemenni. Azt gondolom, hogy tanítani kéne azt, ahogy a színes cukorral bevont pasztillát képesek egy több ezer négyzetméteres boltban a lehető legtöbb formában eladni. Az egész bolt másról sem szól, mint ezeknek a – valljuk be rendkívül egyszerű és nem túl fantáziadús – cukorkáknak a mindenféle formában történő árusításáról. Volt cukorkaplüss, cukorkabögre, cukorkaformájú cukorkatartó, cukorkapárna, sőt, a tökazonos ízű, ellenben másképp színezett cukorkákat is megvehettünk egyedi kombinációkban, például volt brit mix is, ami piros, fehér és kék mázas csokipasztillákat rejtett. Annak, akit nem kábítanak el a színek, más érzékszerveit is támadták: a boltban művileg előidézett csokoládészag volt, ami szerintem egyenesen taszító. A Nők szerint finom volt, én csak azt éreztem, hogy ellenemre van és azonnal mutassák meg a kijáratot.

Természetesen addig nem szabadulhattunk, amíg közel hatszoros áron nem szereztünk  be néhány szemet az angol színkombinációból, majd nagyokat lélegezve elindultunk a China town felé. A délutáni napfényben gyönyörűek voltak a lampionok, a kirakatokban pekingi kacsák kellették magukat és itt végre az én orromnak is kellemes illatokkal volt tele az utca. A China town-ban kicsit sherlockoztunk (melyikrészbenkiholmerre), majd kikanyarodtunk a Piccadilly felé. A Piccadilly után egyenesen a Regent Streetre mentünk, ahol már messziről látszottak a Hamleys zászlajai.

A Hamleys csodálatos műintézmény, a megtestesült szülői végzet. Unott eladók helyett mókás bohócok és balerinák mutatják be a csak náluk kapható kincseket, rajzolnak, festenek, táncolnak, buborékot fújnak, s mire a szülő feleszmél, addigra a drága gyermek már vészesen beleszeretett a festésre, rajzolásra, fújásra alkalmas eszközbe.

De akkor is kedvesek, ha látják, hogy csak nézelődsz, bíznak benned, hogy a végén úgyis egy – ezernyi piros katonával díszített – céges zacskóval a kezedben távozol. S ez – főleg, ha gyerekekkel érkezik az ember – szinte borítékolható. Alaposan végignéztük az öt emeletnyi szajrét, Zsófi félájult volt a gyönyörűségtől, mert olyan emberpónibabákra (!!!) bukkant, amelyeket nálunk egyáltalán nem kapni, Anna pedig egy idő után megjegyezte, hogy szép és jó mindez, de túl sok és már nem bírja befogadni.

Kiszédülvén a Hamleys-ből elsétáltunk az Oxford Circus-hoz, majd innen a Marble Arch-ig mentünk. Közben boltba be, boltból ki, hogy a női énünk is megkapja a magáét, de a hajnali kelés utolért minket és innen már csak egy út vezetett: haza.

Mint minden évben, idén is lesz KávéBár bazár!
Február 20-21-én immár hetedik alkalommal zajlik a hazai kávé- és bárvilág meghatározó eseménye, a KávéBár Bazár, amelynek idén is a Corinthia Hotel Budapest ad otthont. A látogatók a belépőjegy megvásárlásával ötven kiállító több mint kétszáz termékét – kávékat, borokat, párlatokat, kísérőfalatokat – kóstolhatják végig. A kiállítás nemcsak a szakmabeliek, hanem a fogyasztók részére is rengeteg újdonságot, ínyencséget és látványos programokat kínál.

A kétnapos KávéBár Bazár látogatói bepillantást nyerhetnek a szakma fortélyaiba, elsajátíthatják, hogyan kell profin készíteni a kávékat vagy koktélokat, s rengeteg izgalmas terméket fedezhetnek fel. Jól ismert márkák és a piac új szereplői egyaránt jelen lesznek, s előadások, bajnokságok kísérik a hétvégi rendezvényt.

A kávé- és italszakma legjobbjai is jelen lesznek a KávéBár-hétvégén, ugyanis a két nap során öt országos bajnokság zajlik: a baristák szombaton a Cup Tasting, vasárnap pedig a Latte Art versenyen mérkőznek meg, a nyertesek tavasszal a Sanghajban zajló világbajnokságon képviselik hazánkat.

A Magyar Koktél- és Flair Bajnokság szintén vasárnap zajlik, a klasszikus és flair kategória nyertesei 2016-ban Tokióba utaznak a világbajnokságra. A baristák és bármixerek versenyei mellett a Magyar Sommelier Bajnokság is a kétnapos rendezvény keretében szerveződik február 21-én, a szálloda impozáns báltermében. A Magyar Sommelier Szövetség által alapított „PAR EXCELLENCE” a magyar borkultúráért díj ünnepélyes átadására a verseny szünetében, kora délután kerül sor, majd ezt követi az idei nyilvános döntő, ahol a pezsgő felszolgálástól a hibás borlap javításán, italajánláson keresztül a dekantálásig kell számot adni felkészültségükről a versenyzőknek.

A versenyek mellett számos előadásnak is helyt ad a rendezvény, a szombati programok között a tengerentúli kávékultúráról, vagy az alternatív otthoni kávéuniverzumról, s annak minden eszközéről is hallhatnak előadást a vendégek. Exkluzív kóstolókban sem lesz hiány, otthonra csúcsminőségű, speciality teák, francia párlatok, méthod traditonelle eljárással készülő pezsgők, valamint top prémium forró csokoládék, kakaóhéj-tea vagy a kávéhéjból főzött cascara is kóstolópohárba kerül az előadások alatt.
A KávéBár Bazáron mutatkozik be a február végi Bacardi Legacy verseny három döntőse, akik különleges koktéljaikat is itt prezentálják, s a rendezvény előadója lesz Lizzy Evdokimova, a Bacardi nemzetközi márkanagykövete.

Fontos tudni, hogy a belépőjegy valóban érték, nem csak belépésre jogosít, hiszen a jegy ellenében a vendégek részt vehetnek a programokon, előadásokon, emellett korlátlan kávékóstolást biztosít, valamint párlatok, koktélok és borok tételes, ingyenes kóstolását délelőtt tíztől este hét óráig.

A napi belépő 3800 forintba kerül a helyszínen, az elővételes jegyek (napijegy 3000 Ft, kétnapi jegy 5500 Ft, napi párosjegy 2 fő részére 5500 Ft) budapesti partnerpontokon vásárolhatók és online is megrendelhetők. Jegyértékesítéssel és a programokkal kapcsolatban a www.kavebar.hu oldalon található bővebb információ

Múlt héten egy pár órán keresztül majdnem úgy érezhettem magam, mint azok a séfek, akik már gőzerővel készülnek a Bocuse d’Or 2016-os magyarországi döntőjére.

Az érzés nem pillanatnyi elmebajból fakadt, hanem az a gyönyörűséges szarvasgerinc okozta, amit a METRO, a Magyar Bocuse d’Or Akadémia arany fokozatú támogatója és hivatalos alapanyag beszállítója  bocsátott a rendelkezésemre. Ugyanis az idei év egyik fontos alapanyaga a gímszarvas, amelyhez még a kecsege és annak kaviárja társul.

Mi is az a Bocuse d’Or?

Az alapanyag érkeztére felkészültem, commis (segéd) híján egy alaposan előkészített konyha és egy, Bereznay Tamás által írt receptúra volt segítségemre, amelynek szó szerinti követése most sem sikerült.

A szarvasgerinc mellett rengeteg cékla, borecet és nádcukor rejtezett a pakkomba. Első körben a céklákat készítettem elő, a Tamás által adott útmutatónak megfelelően, azaz minden egyes céklának levágtam az alját és a tetejét, alufóliára ültettem őket, olíva olajjal finoman meglocsoltam, majd sóval meghintettem és a fóliába csavartam. Mikor az összes céklát becsomagoltam, az ezüst bugyrokat egy tepsibe ültettem és a 160 fokra előmelegített sütőbe tettem.

Amíg sült a cékla, a lakást kellemes, nyirkos földszag terítette be.

A céklába másfél óra múlva már futott a kés, így kiszedtem, negyed órát hagytam hűlni, addig kibontottam a szarvast, szemrevételeztem, élveztem a finoman rugalmas, tökéletes alapanyagot, egy-két feleslegesnek ítélt hártyától megszabadítottam, majd sóval bedörzsöltem.

Egy nagy serpenyőben 2 ek olíva olajat és 5 dkg vajat olvasztottam, majd beledobtam három szál kakukkfüvet. Nem túl nagy lángon hagytam, hogy a fűszer aromáit átvegye a zsiradék, majd beletettem a szarvast és minden oldalán kérgesítettem. Igen, ez egy szuper eljárás arra, hogy a húsban található nedvek benne is maradjanak. Éppen ezért húsvilla használata is kerülendő, legjobb, ha egy fogóval mozgatjuk a húst.

Miután szép kérget vontam a húsra, egy tepsibe tettem, alufóliával lefedtem és a 180 fokra előmelegített sütőbe toltam, ahol 45-50 percet sült.

Amíg sült a szarvas, addig a langyos céklát óvatosan megpucoltam (ha van gumikesztyű, érdemes abban csinálni, iszonyatosan fog), majd 3 nagyobb darabot forralóba kockáztam, picit sóztam, a hús sütéséből visszamaradt zsiradékból két evőkanálnyit hozzáadtam és botmixerrel elsimítottam.

Négy nagyobb darabot fél centis élekkel bíró kockákra szabtam. Egy másik forralóban 2 dl Irsai Olivért és 1 dl vörösborecetet öntöttem, hozzáadtam 3-4 evőkanálnyit a sütéshez használt zsiradékból, plusz 2 dkg cukort és redukciót készítettem, azaz addig forraltam az összeöntött leveket, amíg az egyharmadára nem csökkent az eredeti mennyiség. Ekkor hozzáadtam a céklakockákat, átforgattam a redukcióban és takarékra véve a forraló alatt a hőmérsékletet, nem hagytam kihűlni.

Végül elkészült a szarvas, amit a sütőből kivéve kicsit pihentettem, majd ujjnyi szeletekre vágtam az omlós húst és a kétféle céklával körítve tálaltam.

A Nők lelkesen falták, cékla fogytán, áfonyalekvárral tüntették el a húst.