MIRELLE Atelier

A nyár számomra mindig egyfajta önkéntes vegetáriánus létet hoz. Afféle flexiteriánussá válok, azaz hanyagolom a húst, tobzódom a szezon kínálta kincsekben és olyan módon átáll a szervezetem erre, hogy igazából nem is hiányzik a hús. Ilyenkor zsinórban születnek a különféle lecsók, a hideg levesek és a gyümölcsös piték.

A hideg levesek közül nagy kedvenc a sós gazpacho, amely akkor az igazi, ha negyven fok van, és jégkockára tálalva kínáljuk. A levesek gazdagítására szánt eszköztáron is módosítok a nyári időszakban, a Nők által preferált pirított kenyérkocka, levesgyöngy helyett friss vagy konzerv zöldségeket kínálok a homogén léhez, amelyet ha lehet nem turmixolok túl, szeretem, ha van egy kis textúrája.

Nyáron nem csak a leveseimből, de a főfogások közül is kikopik a hús, készülnek a különféle ropogósok, fasírozottak, amelyekhez – ha van kedvem – kikeverem Edömér barátnőm kedvenc, szójaszószos tejfölös mártogatósát, ha pedig gyorsan kel étvágyat csillapítani, akkor csak simán, friss tejföllel nyakon öntve kínálom.

A gazpacho és a ropogós elkészítéséhez egyetlen konyhai robotgépre van szükségem, amely aprít és turmixol, azaz pont annyit tesz hozzá a dolgokhoz, amennyire nekem szükségem van. A turmix esetében fontos tudni, hogy nem csak levet gyárt a beledobált zöldségekből, hanem a gazpachohoz adott olívaolajat és a többi alapanyagot olyan emulzióvá dolgozza, ahol a végén nem csapódik ki az olaj, hanem pont olyan krémessé teszi a levest, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Az aprítóban pedig az a zseniális – hogy többek között fél perc alatt végez azzal a tormával, amit a férjem 10 évig könnyekkel küzdve negyed órán át reszelt – hogy könnyedén finomra vághatom vele a szükséges zöldségeket. Nem feltétlen pépesít, ha csak rövid időre kapcsolom be, akkor pont annyira zúzza össze a számomra kellő alapanyagot, hogy annak megmaradjon az eredeti textúrája is.

A Russell Hobbs konyhai robotgépe jó partnerem volt a tegnapi ebéd elkészítésében, segített összemixelni mindent a kellő értékben, így a sok nyári zöldség a végén valóban gazpachová nemesedett és a továbbfejlesztett kukoricaropogósomhoz is közösen megtaláltuk az ideális állapotú főtt csicseriborsót, amelynek  nagyobb darabkái a kész ropogósban a kukorica mellett versenyeztek a figyelmünkért, míg a krémesebb része segített egy jobb textúrájú, valóban gazdagabb és egységesebb zöldséges fasírtot alkotni.

Gazpacho

1 nagyobb kigyóuborka

1 kápia paprika

1-2 kisebb zöld paprika

1 kis fej vöröshagyma

1 gerezd fokhagyma

5 méretes és érett paradicsom

1 bő ek olívaolaj

1 ek balzsamecet

só

frissen őrölt fekete bors

A zöldségeket alaposan megmosom. Az uborkát meghámozom, végeit a már a konyha kövén jégtáncoló nyúlnak adom. A paradicsomokat negyedekbe vágom, a paprikák végét leszedem, a csumájukat kikapom, a magjaikat kiütögetem, és a megpucolt zöldséget karikára szelem. A vöröshagymát negyedekbe vágom, a fokhagymát megpucolom, és egy szakácskés lapjával finoman összeroppantom.

A robotgéphez előkapom a turmix feltétet, üzembiztosan ráillesztem, majd a paradicsomot és az uborkát leturmixolom, aztán apránként hozzáadom az összes többi alapanyagot, az olívaolajat és a balzsamecetet is, sózom, borsozom (bár ez biztos, hogy ismételni kell, ha kóstoltam a végeredményt), és végül jegesen hideg vízzel felöntöm, annyira, amennyire csak szeretném.

Nálunk kedvelt a sűrűbb változat, de igazán nagy nyári melegben a jó sok, valóban jéghideg vízzel felhúzott, homogénné krémesített leves a lehető legjobb választás.

Kukoricaropogós

25 dkg főtt szemes kukorica

25 dkg főtt csicseriborsó

1 tojás

7 dkg finomliszt

bő csipetnyi tengeri só

frissen őrölt fekete bors

A kukoricát lecsöpögtetem, majd egy nagyobb keverőtálba öntöm. A csicseriborsót szintén lecsepegtetem és a robotgép késes aprítójába öntöm. Rövid ideig dolgoztatom a gépet, nem célom, hogy teljesen masszává váljon, akkor jó, ha fele darabos, fele krémes a borsónak. Ekkor a kukoricához adom. A zöldségekhez jön az elhabart tojás, egy kevés só, frissen őrölt fekete bors és a finomliszt, amelyet kanalanként adok a masszához.

Ezután a kész masszát negyed órát pihentetem. Egy kerámia vagy teflon bevonatú serpenyőbe kevés zsiradékot hevítek, és ebbe kanálnyi fasírtokat szaggatok, amit finoman ellapítok, majd – közepesnél kissé magasabb hőfok mellett – a fasírozottak mindkét oldalát aranybarnára sütöm. A kész csicseris kukoricaropogósokat konyhai törlőpapírra szedem, lecsepegtetem.

Snidlinges vagy más zöld fűszerrel kikevert, enyhén sózott tejföllel kínálom.

A nyári programok sorában az egyik első volt, hogy Annával ellátogattunk az újonnan nyílt, pontosabban épp megnyíló Corvin Plazában lévő olasz gyorsétterembe, a Bellozzo-ba. Annának eddig ez az élmény kimaradt, így gyorsan pótoltuk és teszteltük a hely kínálatát, valamint szemrevételeztük a korábbi két egységben még nem kóstolt újdonságokat is, a minestrone levest és a tejfölös paprikás csirkénkre erősen emlékeztető cacciatore-t, amely a mascarpone és a csirke remek ötvözetét kínálja mártás formájában.

Pizza, pasta, buli

A rendkívül tágas vendégtérrel rendelkező Bellozzo-ban a megszokott rutinnal zajlottak az események, a rendelésünk felvétele után egy jól csengő olasz városnév alatt vártuk, amíg elénk kerülnek a pizzáink. Bár a jó kritikus ismérve, hogy többféléből kóstol, és úgy alkot véleményt, mi most munka helyett inkább az élvezetet választottuk és pizzát rendeltünk mind a ketten, sőt egy kis, nutellával töltött calzone is valahogy a tálcánkra ficcent.

Nincs is jobb, mint egy érlelt sonkával megpakolt pizza

A harmadik egység megnyitásával biztosan állíthatjuk, hogy most már lánccá nemesedett a Bellozzo, az első étteremben megismert és a másodikban is kedvelt stílus itt szintén mindent ural, s ha jól hallottam lassan a vidékiek sem maradnak olasz gyorsétterem híján.

Khm… az alma nem esett messze a fájától. :D

Amikor külföldre utazom, mindig gondosan választok szállást. Rengeteg szempontot veszek figyelembe, ahol az ár csak az egyik tényező, de nagyjából ilyen súlyban esik latba az elhelyezkedés és a fotók és leírások alapján megítélhető enteriőr, amihez – az utazás mibenlététől függően – nagy szerepet játszik a szálloda kínálta szolgáltatások köre.

Tegnap rá kellett, hogy jöjjek: ha turista lennék a saját városomban, akkor jó eséllyel a Danubius Hotel Heliában szállnék meg. Jó helyen van (egy metróvonal a belváros), szembe vele a Margitsziget, amire a szálló speciális kialakítása miatt a szobák zöme néz, azaz nem lehetetlen küldetés a vártól a Róka-hegyig nyúló panorámával megspékelt szigeti látképet beszerezni a szállás mellé.

Ehhez jön a reggeli, a méretes és jó felszerelt spa, valamint a teljesen megújult lobby szegletében helyt kapó Yellow Bistro & Bar, amely végiggondolt kínálattal, ügyesen szerkesztett étlappal várja a vendégeit.

Az étlap kicsit terjedelmesebb a mostanában megszokott bisztró-étlapoknál, lapozni azért nem kell, de a jó arányérzékkel megalkotott kategóriákban mindaz megtalálható, amit egy külföldi megismerni kíván a magyar gasztronómiából, amire a szálló spa részlegének állandó törzsvendégei is nyitottak, és amiért érdemes elsétálni a Dráva utca Duna-parti szakaszán magasodó épülethez, ha egy jót szeretnénk enni egy rohanós hétköznapon, ha vágynánk egy nyugalmas hétvégi ebédre, vagy ha üzleti megbeszélést kötnénk össze kávézással, tartalmas ebéddel.

Erre a Yellow Bistro-ban mind lehetőség nyílik. A Tóth Zoltán konyhafőnök által összeállított étlapon ugyanis a magyaros fogások mellett, a nemzetközi gasztronómia nagyágyúi is szerepet kapnak, a thai kókusztejes levestől, a különféle olasz tésztákon és a tisztességes steak-kínálaton át, egészen a francia monodesszertekig.

Fontos megemlíteni, hogy a desszertkínálat szintén szerves részét képezi a bisztrónak, az étlapon szereplő desszertek között is ott a magyaros vonal a hatalmas, túróban gazdag, batyuként tálalt palacsintával, amelyet nem véletlen szervíroznak mélytányérban. Ezen kívül a hotellánc saját cukrászatának termékei várják a vendégeket és egy különleges citrusos-csokoládés monodesszert, amely kifejezetten a ház, pontosabban a bisztró saját süteménye.

Egyszóval megéri kiruccanni a Duna partjára, kicsit szemezgetni a panorámából, élvezni a lobby megújult tereinek szolid békéjét és megkóstolni a Yellow Bistro kínálatát.

Ő a ház saját süteménye, a Yellow Cake

Ez is elérkezett. Vén fejjel a Soundra indultam, igaz nem az én zenei ízlésemet tükrözte ez a döntés, hanem Annáét.

Mióta jobban kezelik a telefonos appokat, mint én, megtanultam, hogy nem szégyen kérdezni, tanulni vagy egyszerűen csak – a tizensokéves gyakorlatot sutba dobva – az ő ízlésükből átvenni ezt-azt, vagy legalábbis jobban tolerálni, mint néhány generációval ezelőtt vagy néhány évvel korábban.

A Nők ha nem is tekintenek nagy koncertes múltra, de a Sziget adta – szerintem felszabadító és nagyon is szerethető – eufóriát már megtapasztalták néhány éve és innentől kezdve Anna számára nem volt kérdéses, hogy ha a Sziget ilyen jó, akkor a Soundon is boldog lesz.

Nem is tévedett. A nemzetközi fesztiválszezonnak és a Láncszívók erős betáblázottságának hála késő este kezdődött a koncert, de mi már kora délután Zamárdiban voltunk és a parti sétányon csatangoltunk, fotózkodtunk, beszélgettünk, ismerősökkel találkozunk, majd egy idő után ennivaló után néztünk. Amint azt már a Szigeten megszoktunk, az a Soundon is adott volt, a jól szervezett étkeztetés, azaz könnyen – már a papírszalagos napi jeggyel is – paypass-szal fizettem, nem volt para, hogy mikor és hol tűnik vagy tűnhet el a költőpénzünk.

Eseményváró boldog semmittevés, remek panorámával és fátyolfelhős éggel

Annával végignéztük a kínálatot, majd az Aldi grillteraszán verünk tábort, ahol különféle szendvicseket kínáltak. Egy-egy csirkemell filével gazdagon megpakolt tortilla-t választottunk, ami jó döntés volt, hatalmas adagot kaptunk, utána már csak italra vágytunk, meg én egy kis palacsintára, de azt sehol nem leltem.

A nagy fürdőzésben a flamingók is megfáradtak és az Aldis szendvicsekkel nyerték vissza az erejüket.

Egyébként ez volt az egyetlen fájó pont, a desszertkínálat, amit én tuti felturbóznék, a végén már tiramisukról és gyümölcsrizsekről ábrándoztam egy latte macchiato mellett, miközben a e.on életmentő standján világító tetoválásokra tettünk szert, na meg némi plusz szuflára a telefonunkba.

Az e.on klimatizált helyiségében remekül lehetett telefont tölteni és sokféle lemosható világító tetkó közül választhattunk.

Aztán lassan alkonyba fordult a Tihanyi-félsziget és én – engedve a lány határozott kérésének – a második sorban tábort vertem, hogy az élmény még teljesebb legyen, majd egyszemélyes anyai őrző-védő szolgálatként és a tömeg egyetlen nem pogozó tagjaként végignéztem az egyébként profi műsort.

Anna most boldog, én reggelre visszanyertem a hallásomat és ez egészen augusztus 13-ig így is marad. 😀