Benelux nyár, kis luxussal 1: Belgium (Hollandiával és Prágával fűszerezve)
Nem tudnék tisztességes vezérelvet mondani, de az idei nyár kapcsán volt néhány tényező, ami mind egy irányba mutatott, Hollandia felé. Egyfelől egy nagyon kedves baráti meghívás, másrészt a dögletes, negyvenfokos pesti nyár, harmadrészt a Nőkben, főleg Annában gyűlő kíváncsiság Amszterdam iránt nagyjából adta, hogy mire is készüljek.
Az előkészületekre megint nem jutott elég idő, valahogy mindig volt még egy cikk, még egy megválaszolatlan email, de aztán egy szombat reggel nekiestünk – több laptop és tablet befogásával – felvázoltuk a terveket, belőttük a célpontokat és vad szállásfoglalásba kezdtünk. A dolog meglehetősen nehezen adta meg magát, nem feslett fel elsőre a kirándulásunk teljes térképe, hol itt, hol ott akadtunk el, ami főleg a főszezonnak, a kései észbekapásnak és a meglehetősen borsos holland áraknak volt köszönhető, na meg a booking csodás rendszerének, amely fantasztikus árakkal kecsegtetett, egészen addig, amíg egy napot tolni nem merészeltem az eredetileg kiszemelt időpontokon.
A lényeg, hogy az étlen és szomjan töltött délelőttünket siker koronázta, megszületett a terv, amihez már csak a programpontokat kellett hozzáilleszteni. Voltak fix tervek (Van Gogh, Jan Van Eyck genti oltára), a többit meg kicsit lazára hagytuk.
Az indulásunk meglehetősen kaotikusra sikerült és a teljes cseh és német úthálózat felújításának, valamint egy remekbe szabott prágai ebédnek hála tisztességesen megcsúsztunk, de még éjfél előtt megérkeztünk Maastichtba, ahol a barátaink – meglepően fitten – vártak ránk. Egy rövid, éjszakába nyúló csevej után mindenki álomba szenderült, s másnap a holland nyárban, házigazdáinkkal együtt szemügyre vettük a várost. Maastricht már pár éve is szimpatikusnak tűnt, jó méretei vannak, akad benne mozi, színház, piac, bolt, nyugi, kis emelkedő (ami egészen egyedülálló, holland viszonylatban), ergo zajlik az élet, de nem dübörög.
A városi ődöngésünk csúcspontját számomra azonban a helyi gótikus templomok egyikében berendezett hatalmas könyvesbolt és a hozzá tartozó kávézó jelentette. Annyira jól esett látni, hogy milyen klassz jelentéstartalommal tölthető meg egy épület, hogy az egykori közösségi jelleg hogyan örökíthető, tökéletesen el tudtam vonatkoztatni az építmény egykori funkciójától és szívből tudtam örülni az újnak. Mint megtudtuk ez a jelenség nem egyedi a Benelux államokban, a leromlott állapotú templomként már nem funkcionáló épületeket az állam eladja, igaz kiköti, hogy az új tulajdonos a tulajdonban vétellel egyetemben teljes körben renoválja is azt.
Sokáig lődörögtünk a könyvek között, élveztük a hely atmoszféráját, majd a város egykori fala mentén haladva körbejártuk Maastricht belvárosát, s szépen lassan hazasétáltunk, ahol Zoli várt ránk egy nagy adag házi készítésű spagettivel.
Másnap már önálló felfedezéseket tettünk. Pontosabban visszatértünk a könyvesboltba, mert nekem feltétlen innom kellett egy kávét az apszisban létrehozott kávézóban. Utána pedig kipróbáltuk a város legjobb sült krumplit árusító üzletét, amely a főtéren foglalt helyet és el se lehetett téveszteni, akkora sor kígyózott előtte. A hollandok tényleg tudnak valamit, a krumpli finom volt, a szószválaszték pedig elképesztő. A frite mellé még gyűjtöttünk némi sörtésztába sült rákot és lazacot a helyi sültes bódéból és boldogan belakmároztunk.
Majd átmerészkedtünk a Maas folyó túlfelére, ahol hasonlóan pezsgő élet folyt, mint a belvárosban, s innen lehetett megközelíteni a helyi múzeumot, amiben számtalan németalföldi képet őriznek, többek között az ifjabbik Pieter Breughel néhány alkotását. A múzeumban ketté váltunk. Anna bevállalta, hogy meghallgatja az eszmefuttatásaimat a flamand festészetről és arról, hogy miért volt aljas dolog a világtól, hogy a reneszánsz ellenében a németalföldiekre rásütötte a flamand primitívek kifejezést.
Amíg mi az ecsetkezelés finomságát és a szemüveg adta éleslátást figyeltük egy-egy csendéleten, addig a férjem és Zsófi egy emelettel feljebb a 21. század videóművészetével ismerkedett, valamint a múzeum kupolájának belső falára festett művet csodálta párnákon fekve, furcsa, kissé idegtépően monoton zene kíséretében.
A rövid holland akklimatizálódás után jöhetett is Belgium. Antwerpenbe indultunk, ahol a kikötőben magasodó modern, de igazán megnyerő MAS múzeum környékén szálltunk meg. Az impozáns épület jól uralta a teret, öröm volt ránézni. A belvárosi sétánkat rögtön egy főtéri kávézó ernyője alatt, másik húsz turistával együttszorongó programmal kezdtük. A hirtelen felhőszakadás kipucolta a Grote Markt-ot, de amint szemerkélésbe váltott át, máris megindult a tömeg, ki-ki a maga dolga után. Mi éhesek voltunk, plusz egy kicsit ázottak, így jó néven vettünk volna valami fedett helyet, ami néhány aprócska térrel később ránk is köszöntött egy frites képében. A remek sült krumplihoz és kiemelkedő csípős szószaihoz fejedelmi kilátás is társult az első emeleti ablakból, így kényelmesen ebédeltünk, nem kapkodtuk el. Közben átforgattuk a térképet, s elterveztük, hogy merre teszünk egy nagyobb sétát.
A szűk belvárosi utcákból hamar kiértünk a Meir-re, azaz a helyi Váci utcára, ahol impozáns épületekben kínáltak mindent, ami női szemnek csak érdekes lehet. Építészeti szempontból a legszebb a Meir távolabbi végén található Stadtfeestaal, ami leginkább egy funkcióját vesztett vasútállomásra emlékeztet, holott már eleve áruháznak építették.
Egy darabig elténferegtünk a környéken, megcsodáltuk az épületeket, majd egy kis kanyarral a Rubens háznál teremtünk, ahova – minden sorállás nélkül – rögvest kaptunk jegyet. Meg is voltunk lepve, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy Antwerpenben aznap este tartják a Múzeumok éjszakáját és jó eséllyel mindenki arra spórol. A tömeget elkerülendő mi a nappali üzemmód mellett döntöttünk, de jól elraktároztuk az infót.
A Rubens ház nagyon kellemes volt. Nem is csak a festmények miatt vittem be a Nőket, pontosabban pont nem a festmények miatt vittem be a Nőket, hanem szerettem volna, ha látnak egy ilyen tipikus belga/holland házat belülről is. Alaposan szemrevételeztünk mindent, megállapítottuk, hogy pazar keze volt az öregnek, s Zsófi a baldachinos ágyban rejlő lehetőségeket is alaposan felmérte, két dologgal egészítette volna ki a mester kuckóját: egy kis wifivel és egy tv-vel. Aztán valaki csak adjon be neki a függönyön néha enni, s vigye el a szennyest.
Estig róttuk az utcákat, megnéztük a város számtalan gótikus templomát, ettünk Liège-i gofrit (kelt tésztás, belül cukros/mézgás, nehéz, mint a bűn, de rendkívül addiktív), aztán visszatértünk a szállásunkra, ahonnan a férjemmel még kisétáltunk a kikötőbe, hogy lefotózzuk a naplementét. S ha már ott jártunk, akkor a múzeuméj jóvoltából a kikötői múzeum tárlatát alaposan megnéztük, sőt részt is vettük az interaktív játékukban, napszemüveget és holland képregényt nyertünk, majd ezen felbuzdulva bekucorodtunk egy éjszakáig nyitva tartó eetcafe-ban és figyeltük, ahogy az éjszaka rátelepszik városra.
Másnap az én álmaim kerültek megvalósításra. Nagyjából 16 éves korom óta van egy tétel a nem létező bakancslistámon: látnom kell a genti oltárt. Tudom, ez az emberek 99,9 %-ból furcsa szemöldökfelhúzást és értetlenkedést vált ki, de akkor és ott, amikor csak és kizárólag a művészettörténet érdekelt, tudtam, hogy nekem ezt egyszer élőben is látnom kell.
Gent jó hangulatban várt ránk. Kicsit szeles, de napos idő ígérkezett, kisebb turistahordák kalézoltak csupán a számtalan templom körül, a Szent Nicolas templomban zajlott a bolhapiac, a várost átszelő folyón pedig kisebb-nagyobb sétahajókon furikázott a jónép, miközben az idegenvezetők hangját vitte a szél.
A genti oltárt nem találtuk könnyen. Pontosabban a sokadik térképnézés és a második templombakukucskálás után meglett, de zárva volt, olyannyira, hogy még a másolatot rejtő oldalkápolnán is ott függött a lakat. Jöjjünk vissza később – szólt a verdikt, álljunk sorba jegyért. Neeem, jegyet most nem lehet venni. Majd. A család némileg morc volt, már alapból nem értették, hogy minek vágyom a századik gótikus templomba (ami megint csak tele lett pakolva barokk giccsel, az ellenreformáció jegyében), így aztán amíg ebédelt a pénztáros és zárva tartott a templom, addig a folyóparton napoztunk, figyeltük a várost, gyönyörködtünk a házakban. Aztán én szépen elosontam, hogy 10 perc múlva már a főhajó hosszában elterülő sorba állhassak a jegyemért. A jegyhez ingyen audioguide is társult, erről lemondtam (mi újat tudnának mondani?, meg amúgy se szeretem), s lassan beléptem az elsötétített terembe. Ahol mindenki egy helyen állt. Ott, ahol a guide mondta.
Gyorsan megkerültem a szárnyas oltárt, s a néptelen hátsó fronton gyönyörködtem a képekben, majd amikor az instant tárlatvezetés átterelte a tömeget, akkor a Jan Van Eyck és testvére festette oltár elejét is alaposan szemügyre vettem. Az Arnolfini után megrendítő a méret és az a kidolgozottság, ami minden egyes táblát jellemez. Hihetetlen művészi teljesítmény, tényleg hatalmas élményt jelent annak, aki fogékony erre a korra.
Amíg én bámészkodtam, addig a család többi része napozott és éhezett. Ezen a helyzeten azonban helyben nem nagyon tudtunk segíteni, a vasárnapi zárvatartás a helyi szupermarketeket is utolérte, a gyorséttermeket kihagytuk, úgyhogy éhesen álltunk tovább De Haan-ba. A genti napsütés a tengerparton is kitartott, a dűnék sora mögött megbújó érintetlen partszakaszok mellett gondosan kiépített nyaralóövezetek várták a turistákat. A felső tízezerre kalibrált környezetben meglepően értelmes és finom szendvicsekre bukkantunk, majd a part menti sétányra letelepedve komótosan megebédeltünk, miközben a látóhatáron billegő teherhajókat néztük. A horizonton azonban nem csak a hatalmas hajók lebegtek, hanem Anglia felé tekintve számtalan, nehezen kivehető, de semmiképp nem délibáb szélmalom vette fel a harcot a parton még lágyan, a nyílt vízen feltehetően már komolyabban fújó széllel.
A szél ugyanis kitartóan fújt. A gyakorlott helyiek ponyvák mögé bújtak a szél elől, ott süttették magukat pecsenyepirosra, a vízimentők meg a kis motorcsónakjaikkal bármelyik Baywatch epizódnál látványosabb lendülettel kapaszkodtak fel a part közelében felerősödő hullámokra, hogy egy-egy vakmerőbb fürdőzőt jobb belátásra térítsenek. A napunk itt ért véget. Élveztük a tengeri levegőt, nem is vágytunk többre, csak nézni a nyugalmas délutánt, ahogy szép lassan koraestébe fordul.
Másnap Brüsszelbe indultunk. Itt sem voltak világmegváltó terveink, szerettük volna felmérni a várost, alaposan bejárni, megtekinteni, amit meg kell és hódolni a belga csokoládénak. A sima odaút után kissé lelassult a városba jutásunk. A belgák és a hollandok is – nagy bölcsen – a nagyobb városaik körül számtalan ingyenes parkolót elszórtak, ahonnan tömegközlekedéssel könnyedén megközelíthető a belváros. Igen ám, de a parkolók számossága és mérete nem arányos a városokat – időszakosan – látogató turisták mennyiségével, így a gyors odajutásunkat egy hosszas helyvadászattal fejeltük meg, amely egyikünk idegeinek sem használt. Végül mégis sikerült letenni az autót és rövid, eseménytelen metrózással a főpályaudvarhoz eljutni. Innen már – térkép nélkül – rögvest vitt a lábam a Galerie de la Reine fedett passzázsáig, ahol az első Neuhaus üzlet nyílt a XIX. század második felében, s ahol megszületett a belga praliné.
A Nőkkel rögvest bevetettük magunkat a boltba, leteszteltük a cég emblematikus bonbonjait, majd tovább sétáltunk a passzázsban, minden egyes elegáns édességbolt előtt aléltunk egy kicsit, s szép lassan kijutottunk a Grand Place-ra. Ami kicsi.
Ok, tudom, már a Szent Péter térnél megtanultam kamasz koromban, hogy a film, a fotó csalóka dolog, a perspektíva könnyen átveri az embert, de hogy ennyire! A tér egyébként tagadhatatlanul szép, gazdag, aranyozott épületei, az ezernyi ablaka, a gazdagságot, méltóságot sugárzó homlokzatok valóban mutatósak. A tér bejárása, alapos lefotózása után egy mellékutcába tértünk, ahonnan könnyedén eljutottunk a forgalmi dugót is okozó parányi szoborhoz, amely milliók örömére pisil, éjt nappallá téve. A Manneken Pis szintén kisebbnek tűnt, mint korábban hittem, de itt nem volt csalódás, hiszen a környező utcák bármilyen profillal rendelkező boltjai előtt embernagyságú változatai kínálták az adott üzletre jellemző terméket. A mélypont talán a királykék verzió volt, amely egyfelől engedett a természet hívásának, másrészt egy hatalmas műgofrival pózolt, így híva föl az arra járók figyelmét a boltban kapható süteményre. Persze a csokiból készített Manneken Pis is izgalmas látványt nyújtott a bolt kínálatát bemutató vitrinbe állítva, de eljött az a pont, amikor már inkább fásult voltam a hovahugyozezafiú kérdéskörben, mint érdeklődő.
A belvárost keresztül-kasul róttuk, számtalan kisebb-nagyobb utcán jártuk a Grand Place környéki, egyre szélesedő köröket, majd Zsófi érdeklődésének középpontjába tartozó, mangákra és dél-koreai popzenére szakosodott boltokat kutattunk fel, amelyek a magyar piacon eddig még nem jelentek meg és Brüsszel valóságos mekkájuk. A bandák jelvényeivel ellátott ruhák, sapkák, kitűzők gondos vizsgálata után elindultunk a Királyi palotához és annak kertjéhez. Útközben belefutottunk egy kisebb food truck kiállításba, szembe találtuk magunkat néhány mutatós szecessziós épülettel, megcsodálhattuk a szelfizéshez felállított „ugrótornyot”, majd átandalogtunk a parkon és kerestünk egy fritest. Itt is sikerült egy jóféle krumpliárusba botlanunk, alig egy utcányira a Grand Place-tól, a macskaköves járdára kitett ingatag asztal mellett néztük a turisták áradatát, miközben elégedetten falatoztunk.
A főszezon ellenére nem volt tömeg. Persze sokan voltak a városban (ez valószínűleg kitüntetett nemzetközi szerepének is tulajdonítható), de nem volt elviselhetetlen tumultus, egy-egy utcával a fő látványosságoktól meg szinte kisvárosi szintre esett vissza a népsűrűség.
A belvárosi nap zárásaként megnéztük az Atomiumot. Engem lenyűgözött. Tetszett, ahogy elfoglalja a teret, de nem uralja, igazából nem is polgárpukkasztó, sokkal inkább vonzó, hosszan mélázható látnivaló, amibe most ugyan nem jutottunk be, de kívülről nézve is impozáns volt.
Antwerpenbe visszatérve a Nők kihasználták a lehetőséget és pihenni tértek, mi pedig – hasonló okokból – elléptünk sörözni egy jót.
