A Rudas

A családi legendáriumunk mostanában kicsit leporolásra került. Eddig is sok történetet szedtünk belőle elő, időről-időre megmutatván a múlt zárványait a Nőknek, egy rögzült, egyre szépülő pillanatot, egy szinte valószerűtlen mesét, amivel – mint a regős – adjuk tovább a családunk sehová fel nem rótt történetét.

Így került szó a címeres tányérról, így meséltem én a nagyszalontai ágyamról, így vágunk egymás szavába a Wessely bátyámmal, ha telefonvégre kapjuk egymást, így juttatta eszembe Juci barátnőm a Rudast.

A Rudas mindig fontos eleme volt az életünknek. A piros és kék útlevelekkel, devizaablakokkal és nincstelenséggel zsonglőrködő magyar társadalom hamar rájött, hogy itthon kell nyaralnia, itt kell megkeresnie azokat a helyeket, amelyek Abbázia helyett majd a kiruccanás élményét adják. A városi fürdők ezen sokat enyhítettek, akinek nem telt a Balatonra, nem volt se beutált, se kulipintyó-tulajdonos, az maradt Pestbudán, és a szívének kedves strandokat látogatta.

Anya gyerekként, a Rózsadombról mindig a Lukácsba járt, ám a Naphegyre költözve megosztotta figyelmét a platánokkal szegélyezett medencék és a páratlan panoráma között, majd szép lassan átszokott a Rudasba. A hallatlanul barátságtalan uszodával, de nagyon szerethető teraszokkal rendelkező Rudas törzshelyévé vált, ahol napokat töltött, hódolván egyik nagy szenvedélyének, a napozásnak. Ahogy a Lukácsban, úgy a Rudasban is kialakult egy törzsközönség, mások ültek az elülső terasz kényelmetlen fa priccsein, és mások lesték a sirályokat a Gellért-hegy árnyékával viaskodó oldalon.

Anya jobb szerette a Dunát nézni, a bejárattól nem messze, a tusolóval szemközti sarokban olvasott, vagy a túl forró napokon az épület árnyékot adó oldalába húzódva napoztatta a bokáját.

Így ismerkedett meg apámmal. A Rudas teraszán, egy nyári napon, amikor épp az öccséhez tervezett – és a rendszer által nagy kegyesen engedélyezett – afrikai útra készülve sütette magát. Apám pedig, aki épp egy válás küszöbén állt, idegnyugtatóként jött ki napozni, és nem is nagyon volt ideje. Meg órája sem.

De feltűnt neki egy ismerős nő a teraszon, valaki, akivel korábban már biztosan találkozott. Tőle kérdezte meg az időt. Nagyjából öt percenként.

Természetesen a pontos időn kívül más is szóba került, kiderült, hogy honnan az ismeretség, anya azon a titkárságon dolgozott, amely apám főnökének szolgálatában állt az Iparművészeti Vállalatnál. Csak míg apám viselte – ha nehezen is – a rigorózus, kellemetlen alakot, anya egy év után felmondott, és a Magyar Nemzethez szegődött.

A Rudasban töltött délutánt követő hat hétben nem találkoztak. Anya Zambiát járta, a Viktória-vízesést csodálta, apám meg a nővéréhez költözött, és majd néhány hétre rá megkérte anya kezét.

De ez innen már megint egy másik történet.

Epilógus

Anya a mai napig néha kijár a Rudasba.  A 84 évével nem ő a legidősebb a teraszon, a régi nagy rudasosok míg élnek visszajárnak, és együtt töltik az időt. Tavaly esett meg, hogy egy amerikai úr lépett oda hozzájuk, beszélgetni kezdtek.

– Mióta utoljára voltam Magyarországon – mondta az amerikai – megváltoztak a nők. A mostani generáció valahogy nem olyan szép és sikkes. Régen ide, a Rudasba annyi szép nő járt.

Jah, kérem, – válaszolta az egyik hölgy – azok mi voltunk.