Eva García Sáenz de Urturi: A fehér város csöndje
Bár Zsófit hosszú évek óta győzködöm, még mindig nem érti, hogy igenis léteznek suttogó könyvek, amelyek egyszerűen a borítójukkal, a fülszövegükkel vesznek le a lábunkról. Ahol nem kell utánaolvasni a számunkra olykor teljességgel ismeretlen szerzőnek, a könyv képi világa olyan tökéletesen leképezi a beltartalmat, a fülszöveg pedig oly ügyesen operál a megfelelő jelzőkkel, hogy eldöntetett: a könyvet el kell olvasni.
A fehér város csöndje már a megjelenés előtt izgatta a fantáziámat. Az elmúlt 20 évem valahogy úgy alakult, hogy a kortárs misztikusabb írók közül legtöbbször a spanyoloknál kötöttem ki. A hangvétel, a stílus, a történelmükhöz fűződő hűségük és szerelmük számomra vonzóvá tette a 20. század végi, 21. századi spanyol irodalom egy szeltét, és ebből bármikor szívesen mazsoláztam. Talán Pérez- Reverte könyveivel kezdődött, aztán Eduardo Mendozaval folytatódott, majd jött a mindent elsöprő nagy szerelem: Zafón, akinek A szél árnyéka és az Angyali játszma könyvei örök helyet kaptak az első húsz kedvencem között, és vannak olyan napok, hónapok vagy évek, amikor egyszerűen újra kell olvasnom (ha Barcelonába készülök, akkor egyenesen evidens).
Ebbe az impozáns, kicsit maszkulin sorba tartozik mostantól egy optometrista, Eva García Sáenz de Urturi, akinek A fehér város csöndje című regényét szinte egybe faltam be.
Nem volt választásom, a jól sikerült felütés – és néhány döcögősebb hangvételű oldal után – olyan ritmusú hajszában találtam magam, amiből nem volt kiszállás. A hangulata több irányból ismerős volt, egyrészt ott lüktetett benne a városáért rajongó író (Zafón), a misztikumért rajongó író (Zafón, Brown), a valódi rezdüléseken alapuló rendőrpárosokra szakosodott, azokat finom humorral bemutató író (Dennis Lehane) és az egészhez – a perzselő napsütés ellenére – társult egy olyan borongós, letisztult, pengeéles hangulat, amivel anno a Bíbor folyók ismertette meg a világot és engem.
Eva hibátlanul teremt hangulatot, tudja tartani a feszültséget, remekül lép át az idősíkok között, jól adagolja az információkat, és ami egészen meglepő, nem kapkodja el a végét, nem unja el a saját írását, komplex terve van arra nézvést, hogy hogyan zárja le úgy a könyvet, hogy az olvasóban ne maradjon hiányérzet.
A fehér város csöndje egy szépen bomló, sok szereplős dráma, amiben mindenkinek megvan a maga részigazsága (talán ezért is emlékeztet Lehane-re), se az antagonista, se a protagonista nem fekete és fehér. Az emberi létezés árnyalataitól válik plasztikussá a könyv, amelyben a Bilbaó alatt található Vitória bőven több mint egy, az író által jól ismert helyszín, tökéletes hátteret szolgáltat ez a nem megszokott spanyol, pontosabban baszk környezet ehhez a furcsa hangulatú, magával ragadó krimihez.
Szerencsére a könyv egy trilógia első része, így a jól felépített karaktereknek nem kell örökre búcsút mondanom, esélyes, hogy mire újra lehet utazni, lesz két vagy három olyan könyv a tarsolyomban, amely spanyol földön járva a baszkok irányába tereli majd a lépteinket.
