MIRELLE Atelier

Ülünk. Először a napon, aztán az árnyékba húzódva. Szemléljük, ahogy múlik a délelőtt. Terasz környékén rengeteg kutya, Yolán feszülten figyel, meg-megeresztve egy sorozatot feléjük, hátha lesz, aki pont arra téved. Jól gondolkodik, hiszen a Marina kutyás szívcsakrájában tengetjük az időnk, a Pierre’s láthatóan a helyi közösség jól bevált helye, ahol nem csak a tulajnak és az üzlet keresztapjának, Pierre-nek van egy jó szava a vendégekhez, hanem azok egymás között is tovább fűzik a szót, láthatóan nem ma sodorta össze először őket itt az élet.

Ez egy faluban még csak-csak érhető lenne, hiszen generációk nőttek fel ugyanazon a helyrajzi számon, de itt a város egyik új, ha nem is a legfiatalabb lakóövezetében kellemes és kissé váratlan meglepetés. De a közösségek a jó talajban kivirágoznak.

A Pierre’s pedig jó talajnak tűnik. Semmi flikkflakk, letisztultság, tengernyi beszállító, hogy minden kívánságnak eleget tudjanak tenni, minőségi kávé, mentes kínálat, gyereksarok és mobil fagylaltoskocsi, majdnem, mint Bagamérinek.

Pierre, a CEO

A többi meg szinte jön magától. A kávézóba betérők reggeliznek, láthatóan senki nem siet, sok a home office napját feldobó munkavállaló, a kisgyerekes anyuka, nyugdíjasok és persze a kutyák, akik szintén hazajárnak a Pierre-be.

Terülj, terülj…

A magam részéről a szokásos hendikeppel érkezem: gluténmentes édességre vágynék. Megszoktam a lepattanást, ezért is ragyog fel a szemem, mikor kiderül, hogy a süteményes vitrin szinte teljes tartalmából válogathatok, van itt csokis cupcake, somlói galuska és még habos almás szelet is. Többre is benevezek (ha már lúd) és mellé a helyi specialitást, Pierre latte macchiatóját kérem. Majd Yolánnal helyet foglalunk a napon, idővel pedig áttelepedtünk a loggia árnyékot adó mélyébe és figyeltük a lassan csorgó mindennapokat.

Kuytával és kutyás bögrével

Tegnap este Steigerwald Krisztián szavai visszhangoztak bennem (nem először és eséllyel nem is utoljára), hogy mi vagyunk a régóta fiatal generáció. És valóban! A Budapest Park előtt, a kapunyitást ugyanis nem a lelkesedéstől felfűtött tinik várták a kordonoknál, hanem a munkából érkező negyvenesek és a felettük lévő korosztályok, ki barátokkal, ki családdal kiegészülve. A hangulat oldott, de várakozásteli volt, ahogy én is, várva, hogy Ildi barátnőm végre befusson. Mikor tavasz végén kitaláltam, hogy a májusi szülinapjaink megünneplésének nincs is jobb módja, mint egy ütős kis koncert, valójában nem részleteztem neki, hogy mire vállalkozik, csak küldtem egy linket és egy kérdést, hogy menjünk-e. Ildi nem az az aggodalmas típus, ergo áldását adta az ötletemre, így került a naptárunkba a Csinibaba és így kerültem én a főbejárat előtti vidám társaság szélére, amint épp Ildi érkeztét kémlelem. Miután fájdalommentesen és gyorsan bejutottunk a parkba, vételeztünk némi innivalót, majd szépen egyre közelebb őgyelegtünk a színpadhoz, amiből a végén egy nem gyenge második sor lett. Mert, hogy máshogy. Hamár.

A Csinibabával már évek óta szemezek, Tímár Péter által leporolt nóták több mint 20 éve velem, velünk vannak, egyszerűen csodásan körítik a nyárestéket, parádésan lehet rájuk létezni vagy akár takarítani. Az idei évben kínált műsorban azonban pont az fogott meg, hogy szakítva az eddigiekkel, a magyar idővonal egy másik, meghatározó szakaszára csúsztunk át kollektíve, a rendszerváltás körülölelő két évtized nótáit ígérték a szervezők, a Budapest Park és a Katona József Színház.

Amikor elkezdtem azon töprengeni, hogy vajon hogy fog kinézni a setlist, rá kellett döbbenjek, hogy elképesztő vállalásban vannak, már eleve azzal, hogy azt a rendkívül gazdag és igencsak jól ismert és szeretett dallamkincsből kiválasszák az előadókat, együtteseket, amelyeknek feltétlen tartóoszlopai kell, hogy legyenek az estének és akkor hol vagyunk még a dalok megválasztásától.

Vajdai Vilmos nagyon értőn és ügyesen nyúlt ehhez a rendkívül szenzitív feladathoz, hiszen mélyen szerteágazó a magyar dalok szövedéke a 80-as, 90-es években (is), minden félgenerációval arrébb születettnek már más az az otthonos közeg, ami megidézi a gyerek- vagy kamaszkorát, az ő rendszerváltását, amiben megtalálta a maga megváltását szerelmi bánat vagy épp a befogadhatatlan öröm idején. S ha ez nem lenne elég a kultúr- és generálpolitikai szelek nem könnyítették meg a szelekciót, hiszen az utóbbi évtizedek árkának két oldalán nem ugyanaz a rádió szól. A kurzus által befogadott ideálok és a szocializmusból ismert TTT maradéka, a tűrt és tiltott kategória versenyzői mind-mind ugyanannak a nemzeti identitásnak a részei.

Aztán elindult a show és bennem egyetlen kétely sem maradt aziránt, hogy micsoda gondos munka előzte meg a dalválasztást, és hogy ez mennyire betalál a teltházat adó közönségnél. Bonanzával indultunk, jártunk kibelezett kőbányák üregében, néztük magunkat a reggeli tükörben, emlékeztünk Somlóra, Júliát csodáltuk az égen, megéltük a Mocskos időket és Soha se mondjuk, hogy vége. A jelen kor zenészei és a Katona József Színház színészei közötti kohézió remekül működött, jó volt látni, ahogy mindenki izgul, lelkes, alkalmazkodik, segíti a másikat, miközben kimozog a komfortzónájából és ugyanazzal a felszabadult örömmel adja át magát az eseménynek, ahogy mi, a közönség soraiban.

A látványos színpadképhez és a koncert hangzásához rengeteget hozzáadott a nagyzenekar jelenléte. A dalokat pedig új élettel és jelentéstartalommal töltötték meg azok a különféle zenei háttérrel rendelkező előadók, akik adott esetben korábban még nem is találkoztak a feldolgozandó művekkel.

Végtelenül izgalmas volt látni, hogy a lecsupaszított, újraépített, az eredeti taktusait, intróját mégis magukban hordó nótákra hogyan reagál a közönség, hogyan gyúlnak ki az emlékek és születik meg a dallam új, kollektív vetülete.

A háromórás fesztivál végén, a konfettiesőben eszmélve azon tűnődtem, hogy ha lehet, akkor ráadásként ezt most én így egyben újra elfogyasztanám.

A mozivászon varázslata mindannyiunkat elbűvöl, de vajon belegondoltunk-e már abba, kik azok a háttérben meghúzódó, láthatatlan zsenik, akik egyetlen képkockába sűrítették a legdrámaibb filmes pillanatokat?

2026. május 29. és augusztus 23. között egy egészen rendkívüli vizuális időutazásra hív minket a Magyar Fotográfusok Háza. A Nemzeti Filmintézet (NFI) Filmarchívuma és a Mai Manó Ház nagyszabású közös tárlata, a Felvétel! – Pillanatok a 125 éves magyar film történetéből olyan kulisszatitkokat tár fel, amelyeket eddig csak a stábtagok, csak a szakma ismert.

A film és a fotográfia nemcsak technikai rokonságban állnak egymással, hanem az elmúlt másfél évszázadban kéz a kézben, egymást inspirálva fejlődtek a hazai kultúrában is. A stand- és werkfotók eredetileg tisztán gyakorlati célból, a közönség csalogatására és a mozik vitrinjeibe készültek, mára viszont a filmtörténet és a fotóművészet közös, felbecsülhetetlen értékű kincseivé váltak.

Az első emelet: Hét kultikus film, hét fotóművész rejtett zsenialitása

A kiállítás zseniálisan tagolja a teret, így két különleges szinten sétálhatunk végig a magyar film aranykorán. Az első emeleten, Baki László (Mai Manó Ház) kurátori válogatásában a magyar filmtörténet hét olyan mérföldkövével találkozhatunk, amelyek generációk ízlését formálták. Itt az ideje, hogy a ritkán látott standfotókon keresztül végre ne csak a színészeket, hanem a képek mögött álló igazi fotóművészek nevét is megjegyezzük:

• Körhinta (1955) – Schandl Teréz lírai és érzékeny kameráján keresztül.
• A tanú (1969) – Domonkos Sándor ironikus, korszakalkotó felvételein.
• Szerelem (1970) – Markovics Ferenc mélyen megrendítő, intim képeivel.
• Egri csillagok (1968) – Inkey Tibor monumentális, kosztümös standfotói.
• Égigérő fű (1979) és A Pogány Madonna (1980) – Inkey Alice utánozhatatlan, életteli és stílusos pillanatai.
• Egészséges erotika (1985) – Gáspár Miklós fanyar és zseniális látásmódjában.

A második emelet: Történelmi turkáló és a konténerből mentett kincsek

Ha felsétálunk a második emeletre, az NFI Filmarchívum munkatársai – Kurutz Márton, Sipőcz Mariann és Szálas Gabriella – által rendezett tárlat egy valóságos történelmi kalandba kalauzol minket. Közel száz, a nagyközönség által eddig többnyire soha nem látott stand- és werkfotón keresztül villantják fel a magyar fotósok páratlan életművét a kezdetektől egészen napjainkig.

Itt ismerhetjük meg azokat a pikáns és olykor megdöbbentő műhelytitkokat, amelyek hűen tükrözik a múlt század rögös valóságát. Tudtátok például, hogy a némafilm-korszak alkotásai milyen drámai és prózai módon pusztultak el? A harmincas években, a hangosfilm megjelenésével a némafilmek egy csapásra értéktelenné váltak, a stúdiók nem őrizték meg őket. Mivel a nitrocelluloid nyersanyag többet ért, mint maga a művészet, egyszerűen beolvasztották őket: a vegyipar a lakkoktól és festékektől kezdve egészen a műfogsorokig mindent ebből gyártott!

De akadnak egészen hollywoodi, boldog véget érő történetek is. A Két lány az utcán (1939) című Tóth Endre-film teljes, felbecsülhetetlen értékű fotóarchívumát például egy budapesti lakótelepi lomtalanítás alkalmával, egy szemeteskonténerből mentette ki az utolsó pillanatban a film egykori producerének, Lévai Bélának az unokaöccse. Ha ő nem jár arra, a filmtörténet ezen páratlan darabkája örökre az enyészeté lesz.

Hogyan változtatta meg egyetlen mondat a magyar filmtörténetet?

A standfotósok nemcsak dokumentálták a csodát, de olykor magát a filmtörténetet is alakították. 1941-ben a Beszélő köntös című film fekete-fehér musztervetítésén a sötét vágószoba csendjében Pálházy Gyula fotográfus halkan megjegyezte, hogy olyan gyönyörűek ezek a törökkori jelmezek és a díszletek, hogy jó lenne színesben látni. Ez az egyetlen elsuhanó mondat bogarat ültetett a producer, Katonai Ernő fülébe, aki azonnal tárgyalni kezdett a német Agfa céggel. Végül a film egy 10 perces részletét színesben forgatták le úgy, hogy a nyersanyagot naponta légihídon utaztatták Münchenbe előhívásra, hiszen itthon még nem létezett hozzá labor. Így születtek meg a magyar mozi legelső színes percei.

Az a bizonyos, láthatatlan egyhatvanad másodperc

A legendás Markovics Ferenc gyönyörűen megfogalmazta a szakma lényegét: a standfotós feladata az, hogy egy többperces, mozgó jelenetből szilárdan megragadja azt az 1/60 másodpercnyi expozíciós pillanatot, amely tökéletesen sűríti és kifejezi az egész film hangulatát és mondanivalóját.

Ez a hivatás a legszigorúbb fegyelemről és a teljes láthatatlanságról szólt. Az ötvenes évek közepéig a fotósok forgatás közben nem is dolgozhattak a gépek zajos kattogása miatt; meg kellett várniuk, amíg a rendező elordítja magát: „Fotó!”. Ekkor a lámpák égve maradtak, a fotós berohant a nehéz, háromlábú állványával, a színészek pedig mozdulatlanul újraalkották a jelenetet a fülledt stúdióban. Később a blimpek – a kamerát elnémító hangtompító tokok – tették lehetővé, hogy a fotósok közvetlenül a mozgókép-kamera mellett állva, észrevétlenül lopják el a pillanatot.

Bár a mai, csúcstechnológiás digitális világban a klasszikus standfotós szakma lassan kihalófélben van, a Mai Manó Ház augusztus végéig nyitva tartó kiállítása fényesen bizonyítja: a zseniálisan komponált emberi pillanat erejét, drámáját és érzelmeit semmilyen mesterséges intelligencia nem képes pótolni. Tegyetek egy stílusos kulturális sétát a Nagymező utcában, és kukkantsatok be a kulisszák mögé, garantáltan más szemmel nézitek ezentúl a legkedvesebb magyar filmjeiteket!

A férfiaknak ajándékot venni maga rémálom. Műszaki kütyüt megveszi magának, egyrészt na ne már, hogy ennyiért vegyek egy gyufásskalulyányi eszközt, ennyiért már ékszert kapni jobb helyeken! Másrészt most tényleg folytassuk a szülői hagyományokat és válasszunk neki egy szép dízszsebkendő-szettet vagy egy márkásabb adag sportzoknit (mintha sportolna). Egyszóval nem könnyű. Ezt a nők már a gyerekosztályon megtanulják a sok khaki és kék cucc felett lamentálva, de ettől a dolog a későbbiekben még lazán képes tovább romlani, és mire a férfi eléri az apai kort, hát társ és gyerek legyen a talpán, aki képes neki ajándékot találni, meglepetést szerezni. A Lush szerencsére érti ezt, pontosan tudja, hogy az apák napjára tökéletes egy kis lazulás, legyen szó közös fagyizásról vagy egy jó kádfürdőről. Az idei apák napi kollekciójukban is számos ötletes és cuki dolgot találni, ami a mai világban már a macsóbb pasik szerint sem számít cikinek.

A Lush apák napi kollekciója idén is bebizonyítja, hogy a férfiaknak szóló ajándékozás korántsem lehetetlen küldetés, ha a praktikumot és a jól megérdemelt pihenést állítjuk a középpontba. A kínálatban szereplő újdonságok mindegyike a rejtett fürdőszobai rituálék elengedhetetlen kelléke, amelyek a hűsítő frissesség és a mély relaxáció egyensúlyára épülnek.

A lazítás igazi nagymestereinek készült az Easy Breezy fürdőbomba. A kád meleg vizében kibontakozó fodormenta és szantálfa ellazító örvénylése segít a teljes kikapcsolódásban. Az összetevők között található tárkony- és szantálfaolaj gyógynövényes, fás tónusokat ad a klasszikus Dirty illatvilágnak, miközben a levendulaabszolút gyengéd, virágos karakterével teremti meg a nyugodt atmoszférát.

Hasonlóan frissítő, ám mély érzelmi háttérrel rendelkező darab a To The Moon And Back szappan. A termék nevét és koncepcióját Mirek, a Lush termékfeltalálója ihlette, akinek saját gyermekei gyakran mondják e kedves kifejezést a szeretetük jeléül. A kókusz- és olívaolaj bázisú, bőrpuhító és hidratáló szappan a fodormentaolajnak köszönhetően mentás tisztaságot kölcsönöz a bőrnek, amit a levendulakivonat megnyugtató ölelése tesz teljessé.

Azoknak a férfiaknak, akik az aktív és energikus mindennapok után vágynak a feltöltődésre, a Dad fürdőbomba jelenthet tökéletes megoldást. Ez a kreáció tele van komlóporral és Epsom-sóval; utóbbi magnéziumban és ásványi anyagokban gazdag összetételével nyugtatja, valamint regenerálja a bőrt. A krémes, pézsmás illatot a borsmentaolaj teszi jellegzetesen mentássá és élénkítővé.

A komolyabb rituálék kedvelői a Dad Dancing fürdőbombával csempészhetnek vidámságot a szürke hétköznapokba. Az édes citrusos színkoreográfiát felvonultató termék az Angels Delight illatvilágát idézi meg. A tangerin- és a bergamottolaj gondoskodik a vidám, hangulatjavító jegyekről, miközben a kukoricakeményítő selymesen lágyítja a fürdővizet.

A kollekció nem feledkezik meg a mindennapi ápolásról sem, amelyet a Dirty haj- és szakállápoló olaj képvisel. A kondicionáló mandula-, argán- és jojobaolaj könnyed formázhatóságot és ápolást biztosít, míg a sötét jamaikai ricinusolaj növeli a szőrszálak szakítószilárdságát. A szőlőmagolaj zsírsavai és E-vitamin tartalma révén egészséges ragyogást ad a szakállnak, a borágóolaj pedig a fejbőrt táplálja. A tiszta, férfias és gyógynövényes illatért a szantálfa, a cédrusfa és a kakukkfűolaj felel, amely elegáns és tartós frissességet garantál.