MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

Segít rendben tartani a táskánkat, Európa számos pontjáról rendelik és egy magyar édesanya áll mögötte, mi az? Az Emily Organizer, egy olyan táskarendező, amely már meghódította a világot.

A szép táskákat minden nő szereti, sokan évekig spórolnak, hogy egy igazán időtálló, stílusos darab kerüljön a birtokukba. Logikus, hogy innentől kezdve óvják, porzsákban tartják, kitömik, nem hordják agyon, nem terhelik túl, hogy a használat során ne veszítsen a formájából, a belseje pedig ne koszolódjon.

Orsi, a márka alapítója is szerette volna megóvni kedvenc darabjait. Táskarendezőt keresett hozzá, de amit a világ végéről tudott rendelni, az nagyon nem nyerte el a tetszését, messze nem olyan minőségű és kivitelezésű volt, mint amire vágyott. Mivel tudta, hogy édesanyaként már nem az övé a nagyvállalati lét, ezért vállalkozásban kezdett gondolkodni.

Anyagokat, varrónőket, minél környezetkímélőbb eljárásokat keresett. Aztán egyszer csak testet öltött az Emily Organizer, amely Orsi kedvenc regényének írójáról, az Üvöltő szeleket is jegyző Emily Brontë-ról kapta a nevét. Lassan, de biztosan híre ment a táskájukra ügyelő hölgyek között az Emily Organizernek, a minőség pedig újabb és újabb vevőket hozott. A csodaszép táskarendezőit ma már egymásnak ajánlják a táskáikra igényes nő, annyira jó a minősége, külleme és megbízható a hazai gyártás, mert minden apró mozzanatra odafigyel az alkotó.

“A vállalkozásom a Covid alatt indult, amely megnehezítette a kezdetet. Nem volt könnyű időszak, mert határozott elképzelésem volt mindenről, amiből nem engedtem. Egy évig kerestem a tökéletes anyagot, amely megfelelő tartást biztosít a táskáknak, de közben rugalmas és prémium minőségű. Nagyon büszke vagyok az egyedi csomagolópapírra, melyet Pál Dóra designer készített és azóta is a vállalkozás védjegye a vásárlók visszajelzései alapján.”

Persze, egy vállalkozásban vannak mindig mélypontok, amikor az ember azt fontolgatja, elég volt, abbahagyja. De ilyenkor egy társ tud segíteni, szerencsére Orsi nem adta fel. Egyébként egyedül viszi az egész céget, válaszol a kérdésekre, méri a táskák belsejét a szabásmintákhoz, postázza is a termékeket, hogy gyönyörűen, igazán stílusosan érkezzenek meg a vásárlókhoz. “Fontos számomra, hogy magyarként támogassuk egymást és a hazai vállalkozásokat. Itthoni varrodával dolgozom, a csomagolóanyagok, matricák mind-mind magyar kis- és középvállalkozásokban készülnek.”

És hogy kik a vásárlók? A magyar vevők mellett már akadt vásárlója New Yorkból és Ausztráliából is, bár jellemzően Európa az, ahonnan a legtöbben keresik.

“Nagyon sok csodálatos embert ismertem meg a világ különböző pontjairól, akikről már bátran kijelenthetem: a barátnőim is lettek. A jövőt illetően vannak terveim, szeretném idővel bővíteni a termékkínálatot. Folyamatosan dolgozunk új modelleken, termékfejlesztésben, hogy minden igénynek megfeleljünk” – mondja szerényen ám boldogan Orsi. 

A rózsaszín szerelmesei minden évben  június 23-án ünneplik a nemzetközi pink napot, ki az aznapi öltözékével, ki a kiegészítőivel, de akadnak olyanok is, akik pink színű ételeket vagy épp italokat készítenek ezen a napon. A Schweppes ennek örömére összegyűjtött négy érdekességet a rózsaszínről, amiről lehet, hogy még nem hallottál.

Régen a kisfiúkat öltöztették rózsaszínbe

Bár manapság a fiú újszülöttek és kisfiúk ruhatárában szinte alig jelenik meg a pink és annak árnyalatai, nem is olyan régen még sokkal gyakoribb volt az apró ruhatárukban ez a szín.  Hosszú ideig minden csecsemő ruhája fehér volt, de a 19. század közepétől kezdtek elterjedni a színes darabok is, a kislányokat kékbe, a kisfiúkat rózsaszínbe öltöztették. Ennek okairól megoszlanak a vélemények, de a legvalószínűbb, hogy akkoriban a kéket a tisztasággal, a női finomsággal, míg a pirosat az erővel, a maszkulinitással azonosították. Ezek halványabb árnyalatait pedig a kisgyermekek viselték, így lett a fiúk színe a rózsaszín, a lányoké pedig a halvány kék. Ez a szokás hozzávetőleg száz évig uralta az európai gyerekruha-ipart, majd a 40-es évek környékén – nem ismert okokból – megfordult. Manapság egyre több fiú és felnőtt férfi viseli a pink különböző árnyalatait, a fentiek tudatában pedig ezen nincs is mit csodálkoznunk.

A rózsaszín segít az agresszió kezelésében

A színek egyértelműen hatással vannak az érzelmeinkre és a lelkiállapotunkra. A kórházakban előszeretettel használt zöld például köztudottan nyugtat, míg a sárga aktivitásra ösztönöz. De mi a helyzet a rózsaszínnel? Két tiszt, Gene Baker és Ron Miller 1979‑ben a Seattle‑i haditengerészetnél tett egy érdekes kísérletet: pár cellát rózsaszínre festettek, és hét hónapon át figyelték, milyen hatással vannak a rabokra. A tesztidőszak alatt az ezekbe a zárkákba kerülő dühös, agresszív, olykor őrjöngő elítéltek mindegyikének elég volt körülbelül negyedóra ahhoz, hogy lenyugodjanak, sőt, egyetlen erőszakos eset sem történt a rózsaszínűre festett cellákban. A módszer több büntetés-végrehajtási intézetet is meggyőzött, és a rózsaszín elkezdett megjelenni a zárkák és a folyosók falain, valamint a rabok ruháján. A vállalkozó szellemű tisztekről Alexander Schauss, az az amerikai pszichológus nevezte el ezt az árnyalatot Baker-Miller rózsaszínnek, aki korábban maga is végzett kutatásokat a rózsaszín élettani hatásaival kapcsolatban.

Nem csak az unikornis lehet rózsaszín

A rózsaszínre hajlamosak vagyunk mesterséges színként gondolni, pedig a természetben számtalan ilyen árnyalatban pompázó növénnyel, sőt állattal is találkozhatunk – gondoljunk csak a malacokra. A rózsaszínű tollazattal díszelgő madarak közül a legismertebb talán a flamingó, amely színét az alfa- és béta-karotinban gazdag étrendjének köszönheti. Többféle ízeltlábú is magára ölti ezt a színt, mint például az orchidea manó, a mexikói rózsaszín madárpók vagy a rózsaszín sáska, de a hüllők közül is többen pompáznak ebben az igen látványos árnyalatban, élükön az ásógyíkkal. A vízben is számtalanszor pillanthatjuk meg a pink színt, amely kiemelt képviselői a korallok és a halak – köztük a legnagyobb a rózsaszín rája -, ugyanakkor egy vízi emlős is ilyen színben éli az életét, nevezetesen a thaiföldi rózsaszínű delfin. A pink tehát még véletlenül sem csak a mesebeli lények színe, de tény, hogy a természetben nem a leggyakoribb.

Rózsaszín újságtól a rózsaszín mezig

A századfordulón két lap összeolvadásából született meg a La Gazzetta Dello Sport, amelyet az első három évben még zöld papírra nyomtattak, de utána az olasz sportlapot csak rózsaszínben lehetett kapni, sőt lehet, hiszen a mai napig az ország egyik legnépszerűbb napilapja. A La Gazzetta, mint a Giro d’Italia alapítója, a védjegyévé vált rózsaszínt a kerékpárversenybe is bevitte. 1931 óta, a körverseny minden szakasza után annak a versenyzőnek adják a Maglia Rosát, vagyis a rózsaszín mezt, aki az összetett versenyben az első helyen áll.

Idd meg a rózsaszínt!

A Schweppes eredeti receptjét 1783-ban találta fel Johann Jacob Schweppe, aki ezzel a világon elsőként palackozott szénsavval dúsított vizet. Ezzel a kísérletező hozzáállással jött létre a márka legújabb tagja, a Pink Tonic is. A Pink Tonic friss ízével, tökéletes választás akár magában fogyasztva, de kihagyhatatlan kelléke a frissítő, nyári koktéloknak is. Édesen keserű íze a piros bogyós gyümölcsök zamatával egészül ki, ennek köszönhetőbben az lágyabb, mint az ikonikus indian toniké. A tonik egyedi ízvilágáért felelős valódi kinin kivonattal készült Pink Tonic akár magában, de koktélként is megállja a helyét.

Az ázsiai írók szinte minden esetben kifognak rajtam. Egyszerűen nem tudok a gondolatmenetükkel, az asszociációikkal, a metaforáikkal, a képi megfogalmazásaikkal azonosulni, túl lassú a próza, túl elvontak az események leírásai, és a vége – néhány kivételtől eltekintve – mindig az, hogy kicsit kellemetlenül érzem magam és félre teszem az adott könyvet.

Shelley Parker-Channek sikerült megtörni ezt a szériát és arra is hamar rájöttem, hogy miért. A félig kínai, félig ausztrál írónő angolszász gyökerű neveltetése pont akkora hatást gyakorolt a prózájára, ami számomra könnyen fogyaszthatóvá, rendkívül szerethetővé tette, úgy hogy megőrizte annak varázslatos keleti mivoltát.

Nem feltétlen csak ezért, de szerintem részben ennek is köszönhető az a sikercunami Shelley A nappá vált lánnyal elindított és nem csak az ázsiai irodalom részeként, hanem ausztrál íróként is elsöprő sikereket ért el.

A nappá vált lányt könnyű szeretni. A maga kegyetlen valósága, a kíméletlen sorskövetése ellenére a főszereplő szerethető, egy olyan kor szülötte, amikor a női sors alap elrendeltetése a „semmi lét” és ő mégis megtalálja az utat ahhoz, hogy „minden” legyen. A kínai és világtörténelem fontos eseményeit meséli el, egy párhuzamos valóságon keresztül, amiben minden ismerős és mégis minden más. Ebben a valóságban sincs a női nemnek valós létjogosultsága, itt azonban mégis megesik az a malőr, hogy egy nő ragadja magához a hatalmat, amit semmi más nem tesz lehetővé, mint az önmagába vetett végtelen hite.

A könyv egy himnusz a női erőhöz, ahhoz a belső energiához, amely évezredeken át volt képes a hendikeppel születő és élő nem egyes tagjai számára olyan életpályák megélését is lehetővé tenni, amelyek ma sem nevezhetők általánosnak. Az örömének azonban bőven tartalmaz ürömöt is, hiszen az önmagunk megélése, a lényünkből fakadó megtalálása és a vágyainknak való útteremtés számos lemondással, sok esetben a férfijogú társadalom szabályainak magunkra szabásával, azoknak a béklyóknak a magunkravételével jár. A nappá vált lány örömódája szépen szól, a történetmesélés egyenletes, a leíró részek olvasmányosak, szép képekben dolgozik, a csatajelenetek során sem veszítjük el a fonalat. Érzelmi oldala erős, a könyv utolsó egy ötödében, a végkifejlet felé menetelve azonban még érződik a rutin hiánya, a tempó staccatóba vált, egyszerre túl sok síkon valósul meg a főszereplő új minősége.

Ennek ellenére A nappá vált lány remek olvasmány, kellemes felütés annak, aki a történelem ezen szegletével kíván foglalkozni, vonzzák az ázsiai alkotások vagy csak vágyik egy szépen felépített fejlődésregényre.

Gyerekkorunk nyolcgombócos ábrándjai, minden nyár elmaradhatatlan és örök desszertje a fagylalt. Szeretjük a sajátunkat, irigyeljük az olaszokat, a hűtőben tartunk 2-3 dobozosat, ha lehetőségünk van rá, otthon is készítjük, és folyton-folyvást elcsábulunk. De lehet ellenállni neki? Áááá, dehogy. Az emberiség már ősidők óta rabja a jeges édességnek.

Történelmi hűsítők

A dolog igen régen kezdődött. Ha a kronológia megbízható vonalán szeretnénk haladni, akkor a fagylalt első felbukkanását a Bibliában találjuk, ahol Ábrahámot kecsketejjel kevert hóval kínálták. Mi ez, ha nem egyfajta jeges hűsítő?

Aztán persze ott vannak az egyiptomiak és a görögök, akik szintén ráéreztek a dologra, meg elég meleg is volt arrafelé, hogy valamifajta csellel hűvöset csempésszenek az életükbe. Ekkortájt főleg hóval kevert italokat vagy jégre tett gyümölcsöket kínáltak a vendégeiknek.

A következő fázis a görögöktől szinte mindent elleső rómaiaknál található. A híresen hírhedt Néróról állítólag köztudomású volt, hogy igencsak kedveli a – sorbet jellegű – fagylaltokat. Az elkészítés módja ekkorra annyit változott, hogy a jéghez nem gyümölcsöt kínáltak, hanem annak a levét, és ezt egy kicsit feljavították mézzel. Az így készített desszert meg már tényleg fagylaltszerű.

Az arabok a jég közé tett gyümölcslevet fagyasztották le, így nyertek fagylaltot. Főleg citrusfélék levéből készítettek fagylaltot, és náluk a méz helyett már a cukornádszirup adta a fagylalt édességét. Sorbet típusú receptjeiket már a Kitab al-Tabikh, a 13. században íródott arab szakácskönyvben is megtalálhatjuk.

De mint sok minden más, a fagylalt a földtekénk más pontján is megszületett. Kínában a jéggel való hűtés, a hűtőkamrák már i.e 1000 környékén ismertek voltak, és innen csak egy ugrás a fagyasztott édességig, ami általában főtt rizsből állt, amihez fűszereket és tejet adtak, majd ezt a keveréket fagyasztották ki. Egyes feltételezések szerint a fagylaltkészítés művészetét Marco Polo vitte haza Kínából.

A római kor után a reneszánsz idejében kapott új erőre a fagylalt, ami az araboktól kiművelődött szicíliai szakácsoknak, cukrászoknak volt köszönhető. Ők közvetítették az édességet Európa felé.

A 16. században már a csizma szárán is nagy lelkesedéssel készítették a fagylaltot. A kor leghíresebb szakácsa, Rugerri olyan jó hűsítőket készített, hogy Medici Katalin még Franciaországba is magával vitte, amikor férjez ment Henry de Valois-hoz.

Rugerri egyébként egy szakácsversenyen nyert a fagylaltjával, aminek a kiírása szerint egyedülálló étellel kellett előrukkolni a szakácsoknak. Sajnos a franciaországi tartózkodása nem úgy alakult, ahogy tervezte, a titkos receptre irigy francia szakácsok egy idő után nem csak szavakkal, de tettleg is bántalmazták, így egy este – a receptet Medici Katalinnak hátrahagyva – hazatért Itáliába. 

Az igazán modern, tejjel és tojással készített fagylaltot egy igazi reneszánsz embernek köszönhetjük. A katona, díszlettervező zseni Bernardo Buontalentinek jutott eszébe, hogy ezekből az alapanyagokból készítse el a fagylaltot, 1559-ben egy pazar bankett záróakkordjaként. A zabaglionén és gyümölcsön alapuló, fém öntőformákban dermesztett desszertnek zajos sikere volt.

A Gelato Buontalenti alapja tej, méz, tojássárgája és egy kis bor, majd ehhez jön a citromlével ízesített gyümölcs. A firenzei krém a mai napig létező és kedvelt desszert.

Buontalenti annyira komolyan vette a fagylaltkészítést, hogy bizonyos Firenze környéki villákba még jég tárolására alkalmas helyiségeket is épített, és a lapáttal való fagylaltkeverés technológiájának a megalkotása is az ő nevéhez fűződik.

A kísérletezés korszaka után már szakácskönyvekben is találkozhatunk fagylaltokkal. Antonio Latini 1692-es szakácskönyvében konkrét receptek szerepelnek, leírások arról, hogyan keverjük a havat sóval, hogyan ízesítsük a fagylaltot cukorral, gyümölccsel, csokoládéval vagy fahéjjal.

Az első, csak fagylaltokra koncentráló szakácskönyv pedig 1775-ben jelent meg Nápolyban, Filipo Baldini tollából.

A lelkes Itália után a fagylaltnak behódolt Franciaország, Németország, I. Károlynak jóvoltából Anglia, és a portugál gyarmatnak köszönhetően a fagylalt megérkezett Indiába is.

Újabb lépés volt a tökéletes fagylalt felé a tejszín felhasználása. Francesco Procopio dei Coltelli szicíliai cukrász volt az, aki újabb szintre emelte a fagylaltot. Ezért a krémes csodáért sokan elzarándokoltak az 1686-ban megnyílt és azóta is üzemelő párizsi kávézójába, a Le Procope-ba, ahol 40 féle fagylalt közül választhattak a vendégek.

A leigázott Európa után Amerika is megadta magát a fagylaltnak. Az első fagylaltozót New Yorkban nyitotta meg Giovanni Bosio 1770-ban, így hódítva teret az olasz édesség számára az Újvilágban. Az olaszt félrehalló amerikaiaknak köszönhetően született a hokey-pokey (hókuszpók), ami a kis kézikocsival rendelkező, általában olasz bevándorlók által kínált fagylaltot jelentette. Az „O, poco che” (ó, mily kevés) félrehallásából született.

Az olaszok tovább hódítottak a fagylalttal. Bő száz évvel a Le Procope megnyitása után, 1798-ban újabb olasz fagylaltozó nyílt Párizsban. A Café Napolitain tulajdonosa, Alessandro Tortoni egészen újszerű fagylaltokat kezdett el tartani a kávézójában. Nevéhez fűződik például a fagylaltszendvics is. Mivel a kávézóban Napóleon is többször megfordult, így hamar nagy népszerűségre tett szert a hely. Az 1893-ban bezárt kávézó neves vendégei (a teljesség igénye nélkül): Talleyrand, Bismark, Manet, Dumas. Ez utóbbi a Monte Christo grófjában meg is említi a kávézót magát.

Többek között Giuseppe Verdi a híres zeneszerző is nagy fagylaltrajongó volt, olyannyira, hogy a Sant’ Agata-i villájában külön jégvermet is készíttetett.

Amerikában 1851-ben Jacob Fussel megnyitotta fagylaltgyárát. A kor ipari fejlődésének hála már könnyedén képesek voltak előállítani nagyobb mennyiségű fagylaltot. 1899-ben Franciaországban Gaulin feltalálta a homogenizálást, és ennek köszönhetően sokkal selymesebb, krémesebb állagú fagylaltok előállítása vált lehetővé.

Az Újvilágban július 18. a Nemzeti Fagylaltnap.

Nagy kedvencünk: a fagylalttölcsér

Érdekes mód, hogy amilyen régi, bibliai gyökerekkel bír a fagylalt, annyira új keletű a tölcsér. Ugyanis a fagylaltot főleg kelyhekben kínálták az arra érdemeseknek, és csak a 19. század vége felé kezdtek el tömegesen ráharapni erre az édességre, főleg Amerikában.

Az olasz származású, de New Yorkban élő fagylaltárus, Italo Marchiony volt az, aki 1903-ban rájött, hogy a korlátozott kehelyszám és a mosogatás helyett papírkúpokban, majd tésztából készített, préselt kúpokban kiválóan lehet nagyobb mennyiségű fagylaltot értékesíteni. A kúpokat az 1904-es angliai világkiállításon is bemutatták.

A teljesség kedvéért azért el kell mondanunk, hogy a manapság felárral megvehető, édes tölcsérnek titulált sült ostyahenger már korábban ismert volt. A spanyolok által feltalált és a világ által használt kézműves tölcsért, a „spanyol tekercset” váltotta le a Marchiony-féle tölcsér.

A tölcsér sokat lendített a fagylalt elterjedésén, majd 1923-ban még egy dolog hozzájárult, hogy egyre többen nyalhassák a hűsítő desszertet, Harry Burt cukrászmester feltalálta és szabadalmaztatta a pálcikás fagylaltot.

Hűsöl Pest-Buda

Pest-Budán 1837-ban lehetett először fagylaltot kapni Fischer Péter belvárosi, Színház téri boltjában. A nyelvújítás előtt hideg nyalatként ismeretes édesség hamar divatossá vált, és sorra nyíltak a fagylaltot árusító cukrászdák. A Fischer által kínált tucatnyi íz közül a leghíresebb a gránátalma- és a narancsfagylalt volt.

A mi hírességeink közül állítólag Deák kedvelte nagyon a fagylaltot, és meglepő módon a rendkívül megfontoltan étkező, soványságára sokat adó Sissi királyné is néha elnyalt egy-egy ibolyaízű gombócot.

(A cikk forrása: Mindmegette.hu, szerző: Wessely Márta)