Utazásaink

Krakkóba mindig jó visszatérni. Először talán négy évesen jártam arra, szépiaszínű emlékeim között a főtér galambjai vannak, meg az, ahogy rohanok át a Wawel reneszánsz udvarán, mert anyának nem kell belépőt fizetnie, csupán egy mosolyt kér tőle a jegypénztáros, és ezt apámnak el kell újságolnom. A későbbi látogatásaim közül emblematikus, amikor a férjemet először vittem Lengyelországba, és pont Krakkóra esett a választásunk. Fáztunk, október volt, vettünk bakancsot, nagyokat ettünk, és sikerült egy életre megfertőznöm a lengyelmániámmal. A legközelebbi emlékeim néhány évesek, akkor a Nőkkel jártuk napokig a várost, új szegleteket keresve, kicsit benne élve. Most egy hosszú hétvégére ugrottunk ki a férjemmel, és a város megint ötösre vizsgázott.

Krakkóba menni nem egyszerű. Légvonalban szinte a sarkon van, de ahogy az ember ráfordul a kettes útra, valahogy már a zsigereiben érzi, hogy ennek az utazásnak soha nem lesz vége. A régi zakopanei útjaink napokként rögzültek bennem, és bizony van ebben valami, a 300 kilométer megtételéhez nagyjából 7 – 7 és fél óra szükségeltetik. De most okosak voltunk, busszal mentünk, jó helyre foglaltunk ülést, és hol bámészkodtunk, hol beszélgettünk, hol aludtunk. Helyi gezemicéket gyűjtöttünk a buszpályaudvari megállókban, és a neten sasoltuk, hogy mikor kanyarodunk be végre a belváros tövében található krakkói pályaudvarra.

Innen – az erős szél és a vízszintes eső ellenére – percek alatt elértük a szállást. A Mercure Hotel Krakow Stare Miasto, azaz az régi városhoz, belvároshoz címzett szállodánk kitűnő választás volt, közel volt a pályaudvar és komoly andalgások mellett sem lehetett öt percnél tovább húzni, hogy a szállásunkat elhagyva megérkezzünk az óváros egyik kapujához, a Barbakánhoz.

Barbakán

Barbakán

A szállodában gyorsan lepakoltunk, megcsodáltuk az ötletes berendezést, a remek megoldásokat, szerét ejtettük egy gyors átöltözésnek, majd a bárban ittunk egy-egy lélekmelengető forró téli teát, és besétáltunk a városba.

Személyre szabott szobánk

Személyre szabott szobánk

A krakkói hétvége tervezésekor nekem nem a helyek és nevezetességek sorjáztak a szemem előtt, hanem szinte csak és kizárólag ételben gondolkodtam. Valószínűleg benne volt a gyomorrontásom utáni egy hét rizs- és krumplikúra felett érzett csömör is, de Lengyelország számomra egy igazán izgalmasan terített asztal, ahonnan jól megtervezett módon szeretek csemegézni, hogy semmi ne maradjon ki. Most is erre készültem, így a fűszeres, meleg tea után nem kapkodtunk, hanem szépen lesétáltunk a főtéren keresztül a Wawel felé, egészen a tejcsárdáig, ahol a megelevenedett múlt várt ránk.

Asszimilálódás forró teával

Asszimilálódás forró teával

Akik olvasnak régebb óta, talán emlékeznek rá, hogy a Nőkkel fedeztük fel a tejbárokat, ahol én boldogan faltam mindent, ami a meggazdagodott, húsra átállt lengyelek mostani konyhájáról hiányzik, és most ugyanezzel a szándékkal érkeztünk. Már a bejáratnál láttam, hogy van kompót (üdítő hiányában anno ezt szolgálták fel), majd megláttam a gyümölcsös tejturmixokat és nem hazudok, könnybe lábadt a szemem. Ez valószínűleg a korral jár, és vénségemre olyan szentimentális leszek, hogy nem lehet majd elviselni, de ezt a pillanatot leginkább filmes hasonlattal tudnám leírni, mikor az időutazásban a főhős körül elmosódik a táj, és egyszer csak 35 évvel korábban találja magát. Így álltam ott én, egy rövid pillanatra időt lépve, a zakopanei kis cukrászdában, harmincöt fokos nyárban, a templom tövében, 1983-85 körül.

Tálnyi kompót a modern kor itala előtt

Tálnyi kompót a modern kor itala előtt

Aztán magamhoz tértem, berendeltem az érkezésünkhöz elengedhetetlen céklalevest krokettel, meg egy tisztes kocka szarlotkát, almás pitét, miközben a férjem a popularski bigos-ból bigos domowy-vá nemesedett lengyel székelykáposztából méretett ki magának egy tányérra valót.

Posztóház

Posztóház

A laktató és erősen múltidéző ebéd után tovább kalézoltunk a belvárosban, megnéztük a kedvenc épületeinket, felfedeztük változásokat, csodálkozva néztük a teljes pompájukban világító karácsonyi dekorációkat, majd felsétáltunk a Wawelhez, csak azért, hogy az orrunk előtt zárják be a reneszánsz kerengőt, és hogy a Visztulára vetülő fények mellett fotózhassunk az ég legutolsó halvány derengését. Majd lassacskán visszaereszkedtünk a főtér felé, és hazatértünk a szállásunkra vacsorázni.

Esti fények a Wawelben

Esti fények a Wawelben

A Mercure szállodákhoz tartozó Winestone étterem nem okozott csalódást. Az étlapon a nemzetközi és a lengyel gasztronómia kedvencei sorjáztak, olyan emblematikus fogások, amelyek minden útikönyvben szerepelnek, és olyan helyi jellegzetességek, amelyek csak a krakkóiak számára mondanak valamit. Ezeknek egy kellemes elegyét rendeltük össze vacsora gyanánt, amihez a ház számára készített kétféle cuvée közül választottuk a fehérboros házasítást. A könnyed, jól iható, nem túl savas, illatos és ízében is friss bor jól illett az ételeinkhez, az est végére meglepve konstatáltuk, hogy majdnem az egész üveg – szépen apránként – elfogyott.

kr10

Előételként a Mercure Winestone számára készített fűszeres magkeveréket kínálták, amihez olívaolaj és friss kenyér dukált, a falatnyi amuse bouche jó ráhangolódást adott a leveseinkhez, ahol nem bíztunk semmit a véletlenre, mindketten zureket rendeltünk. A kovásszal savanyított klasszikus lengyel levesbe azért csempészett a séf egy aprócska csavart, de pont olyat és annyit, amit nagyon szerettem, és azt hiszem itthon is be fogom vetni. A főtt tojással, hússal gazdagított zurekbe általában sok krumpli kerül. A levesünk azonban nem főtt krumplikockákkal volt teleszórva, hanem a tányér alján ott pihent egy szép félgömbnyi sűrű krumplipüré, amely teljesen jó és ügyes alternatívája volt a hagyományos levesbetétnek.

kr11

A főfogás előtt még egy hideg ízelítővel barátkoztunk, amelyen megint összetalálkozott a nemzetközi és a lengyel konyha, a krakkói kolbász békés egyetértésben várt ránk a serrano sonkával, a hurkafalatok mellett megfért a kagyló, és az olajbogyó szintén remekül illett az oscypekhez, azaz a tátrai gyúrt sajthoz.

kr12

Főfogásként a férjem egy – a bécsi szeletre emlékeztető – kotlet schabowy-t választott, én pedig egy hatalmas szendvicset,  a maczanka krakowskat kértem, amiben tépett sertéshús volt, tormás krémmel, uborkával és sajttal összeházasítva. Desszertre már nem maradt helyünk, csak felszédelegtünk a szobánkba, és átadtuk magunkat az édes pihenésnek.

kr13

Kellett az erőgyűjtés, mivel másnapra több programot tervbe vettem. A gazdag büféreggeli után nekilódultunk, a tavaszias napfényben fürdő várost átszeltük, a parkban megcsodáltuk a az olvasásra buzdító bölcs feliratokat, majd felsétáltunk az immáron nyitott kerengőbe, körbejártuk a fényárban úszó Wawelt, megcsodáltuk az ázsiai turisták szívósságát (mindenütt ők a koránkelők), majd a zsidó negyed felé vettük az utunkat.

Reggeli fényár (a másik falon)

Reggeli fényár (a másik falon)

Itt is szemlélődtünk, én a magam részéről ettem csörögefánkot és a klasszikus lengyel paczki-t, ami most épp rózsalekvárral volt töltve, majd egy békés és hosszas teázás következett, amelyet az a felismerés szakított félbe, hogy délre vissza kell érnünk a Obwarzanka Múzeumba, ahol nem csak a krakkói „perec” történetével ismerkedhetünk meg, hanem egy órás kurzus keretében annak készítését is elsajátíthatjuk. Az obwarzanka Krakkó szimbóluma. A kerek perecet az egész városban kapni, a kék bódék mögött mogorva nénik ülnek (tisztelet a kivételnek), akik két zloty ellenében gondosan zacskóba tömik az általunk kiválasztott pereccel szemben azt, ami hozzájuk a legközelebb esik, de alapvetően nem gond, a tészta ugyanaz, a feltéteket meg mind szeretjük.

Hivatalos árus a belváros szívében

Hivatalos árus a belváros szívében

A klasszikus obwarzanek valamikor a 13. században született, a 1270-es években már királyi rendelet szabályozta, hogy a krakkói pékek árulhatják a főtéren. Az ázsiója azóta sem csökkent, sőt 2010 óta védett regionális termék, amelynek gyártását csak bizonyos pékségeknek engedélyezik, akik napi 150000 kerekperecet sütnek a helyiek és a turisták nagy örömére.

kr19

Alkotásaink és bizonyítványunk

A kurzust egy nagyon helyes, angolul jól beszélő péklegény vezette, a nemzetközi csapat lelkesen sodort, font, formázott, majd mire véget ért a program, ki is sült két tepsi szépséges obwarzanek krakowski, amit magunkkal vihettünk a városba. Ebédelni még nem volt hangulatunk, a szállodába visszatérve a téli teájukból azonban lecsúszott egy-egy nagyobb bögrényi, majd úgy döntöttünk, hogy eleget teszünk az otthon maradottak kéréseinek, és az előre megrendelt dolgokat beszerezzük egy nagyobb szupermarketben. Varsóban két éve már megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor az ember a sorok között azt mantrázza, hogy „23 kg, 23 kg”, most is a józan ész szabott határt a beszerzéseinknek, mert bár nem fenyegetett a túlsúly veszélye, de esélyes volt, hogy lehajtanak a buszról a plusz két bevásárlószatyornyi szajréval.

Így aztán próbáltunk logikus beszerzéseket végrehajtani, vettünk kolbászt, levesalapokat, söröket, krowkát, a helyi tejkaramellát, de tátrai gyúrt sajtot nem kaptunk. Kissé csalódottan vonszoltuk haza a teli zacskónkat, és megbeszéltük, hogy sajt nélkül nem megyünk sehova.

kr18

Mivel az évek alatt minden múzeumot láttunk, minden királyi teremben jártunk, megnéztük a Schindler-gyárat, voltunk Wieliczkában, és én még mindig nem vagyok hajlandó elmenni Auschwitzba, így olyan programot kerestem a városban, ami mégis újdonság nekünk. Két éve Barcelonában nagyon bejött a gitárkoncert, így még itthon megnéztem, hogy Krakkóban épül-e üzletág a turisták komolyzenével történő szórakoztatására. És igen, épül. Nagyjából három étterem különített el erre a célra egy-egy termet, amit nagystílűen concert hall-ként aposztrofál. Ide lehet jegyet venni a mindennapi koncertekre, amelyeket lelkes konzervatóriumi tanulók abszolválnak. Így leírva nem annyira vonzó a dolog, de ha az ember elengedi ennek a kissé mulatságos felhangját, és a zongora mellett ácsorgó, még épp növésben lévő, hatalmas kamasz-fiatalember keveréket nézi, és látja az őszinte hitét a muzsikában, akkor már lényegtelen, hogy a székemen tegnap is ültek és holnap is ülni fognak, hiszen az a friss lendület az most pont nekem szól.

Az egy órás Chopin koncert remek ötlet volt, már csak a hangtompítós fegyver hiányzott a kezemből a zacskózörgető nénik kiiktatására, de ezek a jelek szerint a koncertek alaptartozékai a világ minden pontján.

Esti csodafények

Esti csodafények

A koncertet követően vacsorázni kívántunk. Bár előtte ráleltünk a város egyetlen oscypek na grilla-t, azaz grillezett sajtot árusító üzletére, de a falatnyi forró sajtok emléke már tűnőben volt, és mi készen álltunk valami mást kóstolni. Kinéztünk ugyan magunknak két, hagyományos lengyel fogásokat árusító helyet, de azok idejekorán bezártak, így végül egy helyi pékségben kötöttünk ki, ahol sort keríthettem a lengyel süteménykínálat egy legjobb tételére, a sernik-re, azaz a friss túróból készített tortára.

kra2

Másnap már rutinosan válogattunk a reggeliből. A helyi alapanyagokban bővelkedő svédasztalról velem jött a savanyított gomba, a tátrai sajt, a friss túró, illetve sütöttem egy adag gofrit is, ami errefelé nagyon nagy divat, főleg a téli hónapokban.

kra3

Mivel előző nap lukra futottunk a tátrai sajt begyűjtésével, így a vasárnapi délelőttöt a piacozásnak szántuk. A szállásunk mellett lévő piac sajnos zárva volt, de a neten találtunk egyet, ami nem is volt túl messze, és nyitva is tartott vasárnap, így a hatalmas szélben – ami reggelre kerekedett – felkutattuk a piacot. Ahol mindent árultak. Az Ecseri egy egészen bizarr változatába botlottunk, sok-sok tavaszi virággal, obwarzanekkel megspékelve. Főleg turkált holmik foglalták a standokat és a földet a lábunk alatt, rengeteg árus, sok helyi vevő, nulla turista. Mi sem szaporítottuk ezt a számot sokáig, miután kibámészkodtuk magunkat, és megleltük a meghökkent sajtárus nénit, nagyobb mennyiségű sajttal és öles léptekkel távoztunk.

A zsidó negyed fantasztikus falfirkákkal, falfestményekkel van tele

A zsidó negyed fantasztikus falfirkákkal, falfestményekkel van tele

Az előző napi langymeleg tavasz tovatűnt, helyébe éles, metsző és erős szél kerekedett, mi pedig fáztunk, úgyhogy a zsidó negyedbe tervezett sétánk előtt még bekanyarodunk teázni egy jót, majd lesétáltunk a Kazimierz szívében lévő piactérre, amelynek az igazi hírnevet az itt kaphat melegszendvics szerzett. A zapiekanka gyerekkorom kedvence volt, a vékony, egyenes, félbevágott kiflit megkenték paradicsomkrémmel, kapott egy nagy adag párolt csiperkegombát, némi sajtot, majd sütés után jött rá az elmaradhatatlan ketchup. Az téren számtalan változatban várt minket a zakiekanka, volt itt wegierski azaz magyaros, volt hawaii, extra feltétes, minden, amit csak a szendvicskenyér elbír. A szerény gombás változatot nem is mindegyik boltos tartotta, szerencsére kis keresés után rábukkantunk.

A visszaút előtt, a valamelyes megjuhászodott szélben még egyszer végigsétáltunk a városon, majd buszra pattanva hazamenekítettük a szatyorban és magunkba a csodálatos lengyel életérzést.

kr8

Néha érdemes kicsit eltávolodni, más szemüveget a fejünkre kapni, s azon keresztül szemlélni a megszokottat. A Mercure Budapest City Center jóvoltából decemberben, az adventi időszak kellős közepén egy bő napra turista lehettem a szülővárosomban, Budapesten.

Nehéz ám úgy tekinteni egy városra, ahogy a hosszú hétvégére érkező turisták teszik, hiszen itt zajlanak a hétköznapjaink, mi is részét képezzük ennek a hatalmas organizmusnak, és ennek köszönhetően más megvilágításban látjuk a dolgokat. Mi tudjuk, hogy milyen volt 20-30 éve, vannak be nem teljesült vágyaink a városunkkal kapcsolatban, van, amin gyakorta morgunk, de éjjel, mikor a budai alsó rakpart északi része felől kibomlik a teljes panoráma, akkor azért hajlamosak vagyunk elismerni, hogy a sok probléma, napi nyűg mellett is szép ez a város.

A turistáink – szerencsés esetben – csak ezt az oldalát ismerik meg a városnak, a fényes, csillogó estéket, a számtalan oldalról, megannyi arcát mutató dunai látképet, az itt-ott feslett, de mégis szépséges, patinás épületeket, és benne a magyar hangulatot, gasztronómiát.

Mondom, hogy nem is csöppenhettem volna jobbkor turistaként a városomba, a karácsonyi forgatagban szinte minden kedves magyar sztereotípiát tálcán kínáltak, összesűrítve, esszenciálisan. A gasztronómiai ismerkedés már a szállodában megkezdődött, a Mercure bölcs Discover Local programjának köszönhetően a rendkívül széles svédasztalos reggelibe sok-sok magyar finomság megjelent, többek között a pogácsáink, a sajtjaink, a töki pompos, vagy épp a karamellizált káposztával kevert cvekedli. Már az indításban ebbe volt a lehetőség, hogy a velünk együtt lévő lengyel delegáció közelebb kerülhessen a magyar konyhához.

Kilátás a szálloda étterméből

Kilátás a szálloda étterméből

Miután derekasan belaktunk, annak ellenére, hogy tudtuk mi vár ránk, a kettes villamos panorámaútján eltömegközlekedtünk a Szamoshoz. A kettes valóban parádés járat: ha jön, az a jó, ha nem jön az a jó (mert lehet fotózni), ha épp érkezik, akkor az a jó (ilyenkor születnek a legklasszabb képek). Egyszóval Váci utcai szállásunkról a Vörösmarty teret érintve, a Vigadó téren át kisétáltunk a villamoshoz, majd a kissé kócos felhőkön átsütő napban fürdő budai oldalt szemlélve elvillamosoztunk szaloncukrot gyártani.

mer2

A szaloncukor majdnem hungarikum. Nem egészen itt született, de valahogy mégis mi lettünk azok, akik feltétel nélkül rajongunk érte, számtalan ízben és formában gyűjtjük és esszük az ünnepek előtt-alatt (után nem, mert addig híre-hamva sincs). Ma már főleg bolti verziókkal találkozni, de szerencsére vannak helyek, ahol még szívesen megmutatják minden csínját-bínját a szaloncukor készítésének. A Szamosban – stílszerűen – marcipános szaloncukkedliket gyártottunk, amelyekhez csokoládét temperáltunk, majd mártottunk, dermesztettünk, és természetesen papírba és sztaniolba csomagoltuk.

mer4

A Csokoládémúzeumból nyíló kilátáshoz a napsütés is csatlakozott, a finom fátyolfelhők jó tettek az összhatásnak, a kettes itt is szépen hozzájárult a tökéletes fotók készítéséhez.

mer3

Mire végeztünk a csokoládéval való bevonással, és katonás rendben sorakoztak a színes-fényes szaloncukrok, elérkezett az ebéd ideje. Ehhez Európa legszebb karácsonyi vásárát látogattuk meg, a Bazilikánál. Itt – még gyorsan, ebéd előtt – készítettünk egy-egy tisztességes kürtős kalácsot, megfigyeltük azt a mérhetetlen rutint, ahogy a rúdra tekerik a friss kelt tésztát, majd néztük – és csendben melegedtünk is – a faszén parázsán sülő tésztát, hogy végre mi is feladathoz jussunk, és a számunkra legvonzóbb ízekkel vértezzük fel a kürtőket.

mer6

Ezt követően görhönyt, lepcsánkát vagy tócsnit ebédeltünk különféle feltétekkel, hogy kellő energiával vethessük bele magunkat a Szeretetszolgálat munkatársaival közös projektbe: olyan mézeskalácsokat dekoráltunk, amelyet utána a téren lévő bódéjukban eladásra kínáltak, és a befolyt összeggel így egy kicsit mi is hozzájárulhattunk mások karácsonyához.

mer7

A jótékony alkotás után pedig megnéztük a Bazilikánál lévő adventi vásár fő attrakcióját, a zenei aláfestéssel futó fényjátékot, amely valóban látványos eleme a karácsonyváró Budapestnek.

mer8

Mire besötétedett, a téli hideg a várost is utolérte, így kifejezetten jólesett visszasétálni a Mercure Budapest City Center-be, hogy egy forró teával és forralt borral melengessük magunkat. Persze az este itt még nem ért véget, rövid pihenő után, a Mercure Discover Local programjának részeként, a szálloda Winestone éttermében folytattuk az ismerkedésünket a magyar gasztronómiával.

mer9

A Winestone étterem a szállodalánc egy olyan koncepciójának része, amely a hangsúlyt a helyi borkínálatra helyezi, nem csak az étel-bor párosításokban, hanem a szálloda borboltjában is, amelynek szortimentje mindig tükrözi a Winestone aktuális kínálatát, így ha ízlik a vendégeknek az adott étel mellé kínált bor, akkor rögtön be is szerezhetnek belőle néhány üveggel.

A vacsorát most egy pincészet boraival kísérve fogyasztottuk, a Budapesthez közeli Etyek-Budai borvidéken található Haraszthy pincészet tételeit kóstoltuk a fogásokhoz. Az első fogásunk egy füstölt pisztráng tatár volt, amit nagyon izgalmas zellersaláta körített, és egy 2018-as Sauvignon Blanc kísért. Ezt egy – a szezonnak tökéletesen megfelelő – sütőtökkel és céklavariációkkal kínált rosé kacsamell követte, amihez nagyon jól illett a Haraszty ház 2018-as Etyek-Budai rozéja, majd könnyed felüdülést hozott a menüsorba egy tormás-almás sorbet, amihez igazán jól passzolt a Hungária Zöld vertelini Brut pezsgője. Kellett is ez a parányi, ízletes szünet, mert megérkezett az este nagyágyúja, a lágyan omlós, vörösborban párolt marhapofa, amihez vargányás burgonyapiskóta dukált és sült gyökérzöldségek tették teljessé a fogást. Ehhez a tartalmas, gazdag ételhez a Haraszty pincészet 2016-os Pinot Noir-ját kortyoltuk.

mer12

Itt véget is ért a befogadókészségünk, meglepő módon még nekem sem hiányzott a desszert, bőven elég zárása volt a vacsorának a kávé, majd jöhetett az édes pihenés a Váci utcára néző, mutatós, otthonos szobában, amelynek a csendjét – így, a karácsony előtti rohanásban – semmiért el nem cseréltem volna.

mer11

A nap tanulsága egyértelműen az volt, hogy néha jó turistának lenni itthon is. Kicsit hátrahagyni a határidőnaplót, a feladatokat, kidörzsölni a megszokást a szemünkből, s újra felfedezni mindazt, amiért nekünk igazából egy lépést sem kell tennünk.

Ha nem Toszkána, hát legyen Provence! – vetődött fel bennem már kora tavasszal, amikor a nyári program szervezésébe fogtam.

A szállással kapcsolatos terveim nagyjából megegyeztek az olasz favoritommal, legyen egy nagy kertünk, tudjunk fürödni, legyen nyugi, cserébe lemondunk a városról, a boltokról, a nyüzsgésről. A foglaláskor még nem is tudtam, hogy ez mennyire így lesz. A pontosan hova kérdéskörét nyitva hagytam, úgy voltam vele, hogy a régióban bárhol jók leszünk, ha megtalálom A szállást. Ami meg is lett, szemben a Mont Sainte-Victoire-ral, nagyjából a semmi és a minden közepén, egy hegytetőn, ahonnan lejutni ugyan nehézkes volt, de fél órára terült el Marseille, és bújt meg Aix-an- Provence.

Olasz házigazdáink már a levelezés alatt barátságosnak tűntek, ezt a személyes találkozó csak fokozta, ami fontos volt, hiszen az ikerház másik felében ők élték a mindennapjaikat, Polly, a chavalier spániel, Bijoux, a kertimacskává vedlett angóra és Mimi, a sasorrú cirmos társaságában. A kompánia nagyon szerethető volt, a ház minden provence-i elvárásnak megfelelt, anélkül, hogy öncélú giccsbe hajlott volna, a hegytetőről nem csak a Cézanne szívének oly kedves hegyvonulat, hanem a fenyőkkel, levendulabokrokkal, termésüktől roskadozó barackfákkal tarkított lankák is jól szemmel tarthatók voltak.

IMG_20190623_193711

De flóráért és faunáért nem kellett messzire menni, a kertben számtalan fa, bokor, virág és gyümölcs gondoskodott róla, hogy ne csak a helyi triumvirátussal találkozzunk. Színpompás pillangók sürögtek egész nap a levendulásban, amely döngött a méhektől, a déli verőn már kórust cicegtek a kabócák, kisebb-nagyobb szöcskéket kellett kitessékelni a nappalinkból, és a medencébe is mindig akadt néhány pórul járt jószág, amelyek mentésére külön akciókat szerveztünk, vietnámi papucsokkal felszerelkezve halásztuk ki a halálra vált hajótörötteket.

AirBrush_20190624134433

A hűs német nyár valahol a svájci hegyek környékén búcsút intett nekünk, s mire leértünk a provence-i hegyekbe, beütött a kánikula. Nem csak helyi szinten, a megszokott módon lett meleg, hanem az Európán átsöprő, Franciaországot térdre kényszerítő afrikai hőség egyenesen a mi fejünk felett tombolt a legjobban, napokon át.

IMG_20190702_102505_1

Ez némileg korlátozta a terveinket, egyszerűen a család kevésnek mutatkozott a 45 fokban való városnézésre, amit részben meg is értettem. A meleg okán valóban a pihenésé lett a közel két hetünk, amiben számos könyv, jó néhány francia vígjáték, rengeteg közös étkezés, és még több közös pancsolás fért bele.

A legforróbb napokon azonban a kőház hűvösének élvezete adta a legnagyobb örömet, az elképesztő perzselést kívül rekesztettük a súlyos fa zsalugáterekkel, mi pedig elnyúltunk a reggeli hűstől kellemes ágyneműnk tetején, s hol fél szemmel a zsaluk közt betűző pászma vándorlását figyeltük, hol olvastunk, hol boldogan ájultunk el, hogy egy hűvösebb órára ébredvén már a kerti medencében lubickolhassunk.

IMG_20190630_192429

A városnézéseket azonban nem iktattuk ki teljesen. A hőség tetőzése előtt ellátogattunk Aix-en-Provence-ba, amely csendben várta a napnyugtát. A város belső magja nagyon mutatós, igazi vidéki kisváros, nagyobb, látványosabb épületekkel, egy egészen elképesztően hangulatos katedrálissal, az ókori alapokra épített, román jellegű, de gót beütésekkel tarkított Cathédrale Saint-Sauveur-rel, számtalan szappanbolttal és természetesen calissons üzlettel.

IMG_20190624_164502_1

A mandulás sütemény ugyanis jelképe ennek a városnak, itt őshonos, a legszigorúbb ellenőrzések között itt készül az igazi és megismételhetetlen ebből a falatnyi süteményből, amelyet egyébként az egész régióban, szinte mindenütt kapni. Természetesen mi sem maradhattunk ki a jóból, így amíg fel-alá járkáltunk a városban, betértünk egy igazoltan valódi, eredeti Calisson d’Aix-t áruló üzletbe, és egy kisebb vagyon ellenében gyűjtöttünk három szemet.

IMG_20190624_181726

Majd Cézanne keresésére indultunk. Ebben csúfos kudarcot vallottunk, annak ellenére, hogy nagyon törekedtünk a jó megfejtésre. Mivel a város egyértelműen a Cézanne életmű köré épül, és a festő annyi pontján és annyi formában volt jelen a város életében, a férjem nem a megfelelő házat választotta ki az alternatívák közül, így a műhely helyett egy klassz séta, és egy egyébként mutatós, de zárt, Cézanne-hoz köthető épület lett a jutalmunk.

AirBrush_20190624194116

A hőség jöttét jelző nemzetközi site-ok és a francia híradások is ekkor kezdték el pontosítani az előrejelzéseiket, bár nagy szakmai tudás nem kellett hozzá, érezni lehetett, ahogy a hűs hegytetőt elönti a forróság. A tetőzés előtt azonban – a még csak 40 fokban – Marseille felé vettük az utunkat. Marseille-be nekem még vissza kell mennem. Olyan vonzása van a városnak, ami szinte Barcelonával vetekszik, bár azért ebben van némi túlzás, de a kikötőváros egyébként sok hasonlóságot mutat a legkedvesebb katalán városommal. Marseille utcáin járkálva az embernek az a meghasonlott érzése támad, hogy egy kissé néptelen, posztapokaliptikus Párizsban lófrál, vagy egy képzeletbeli – talán az Eredetbe való – városban, amit Párizs és Barcelona gondos mixéből álmodott meg egy mesterséges intelligencia.

AirBrush_20190625212541

Marseille entrée-ban kitűnő. Annak, aki teheti, javaslom, hogy busszal vagy vonattal érkezzen a Saint Charles pályaudvarra, és a Le Grand Escalier tetejéről nyíló látvány legyen az első benyomása a városról. A kikötőtől beljebb, a hegytetőn található pályaudvarról a város felé vezető grandiózus lépcső és a látvány kitűnő nyitány, pazar felütés, amelyet a város egészen addig fenn tud tartani, amíg a lépcsőn lesétálva be nem érünk az első bulvárra. Itt jönnek a helyi erők, a felfoghatatlan kosz, húgyszag, közben a tengeri szél becsellengi a várost, helyenként a pastis édes ánizsillata száll, azaz Marseille egy komoly érzelmi hullámvasútra ültet, amelyben megvalósult Catullus örökbecsű mondás „Odi et amo.”.

AirBrush_20190702181141

Mi pedig mentünk, rendíthetetlenül haladtunk át a városon, a régi erőd felé, a szikrázó fényben hunyorogva lestük a kikötő fölé magasodó Notre-Dame de la Garde templom sziluettjét, majd engedtünk a hőségnek és boldog, majdnem szakrális fél órát töltöttünk a város egyik hűvös templomában, a Saint Lorent-ban, amely a letisztultságával a provence-i román stílus egyik kiemelkedően szép példája.

AirBrush_20190702181256

Miután normál hőmérsékletre hűltünk, előkaptuk a belváros szívében lévő turisztikai központban szerzett térképet, és annak javasolt útvonalai közül választottunk olyan, amely kifejezetten a kikötő mögötti szűk utcácskákra koncentrált. A térkép készítése idején nem volt negyven fok, így az ígért kézműves boltok és csodahelyek jelentős része a lehúzott redőny mögött rejtezett, de mi tisztességgel végigjártuk a negyed minden zegét-zugát.

A következő megállónk egy légkondicionált kávézó volt, ahol hosszan élveztük a jegeskávé nyújtotta örömöket, majd a férjemet hátrahagyva, mi nők elindultunk a boltokat rejtő városrész felé, amely nem tartogatott sok örömet, mivel a franciákban a késztetés csírája sincs meg a szieszta utáni hosszabbított nyitvatartásra. Míg tőlük délre a spanyoloknál éjszakába nyúlóan zajlik a biznisz, kicsit keletre, az olaszoknál is működik az éjszakai élet, a dél-franciák köszönik szépen, háromkor kidörzsölik az álmot a szemükből, hatig nagy kegyesen visszatérnek az üzleteibe, majd szempillantás alatt zárnak, ahogy törvényesen erre lehetőségük nyílik.

A következő kirándulásunk már a necces kategóriába tartozott. A közel 45 fok nem kedvezett Arles-nak, hacsak azért nem, mert csodás fotókat tudtam készíteni a turistaszezon kellős közepén, ugyanis a város – a Sárga Kávéház kivételével – teljesen elnéptelenedett. A helyiek bölcsen behúzódtak a középkori falak közé, a turisták meg eleve meg sem érkeztek ebbe – az egyébként elragadó, sokszínű, szeretnivaló, formás – kisvárosba.

IMG_20190627_114525

Arles előkelő helyet foglalt el az előzetes listán, egyszerűen azért, mert Van Gogh legjelentősebb alkotásai ehhez a Rhone partján lévő falatnyi, ókori romokra épülő városkához és a környékhez köthetők.

IMG_20190627_125840

Nem véletlen, hogy az egyetlen kisebb csoportosulásba a híres-neves Sárga Kávéháznál futottunk bele, akiket a hírnév sajnos rossz irányba vitt, így – a terveinket sutba dobva – nem kávéztunk hosszan azon a bizonyos teraszon, hanem a negyvenfokos kánikulában tovább keresgéltük a négyünk ízlésének egyszerre megfelelő, nem riviérai árakkal dolgozó vendéglátó egységet.

IMG_20190627_142058

Az Aréna mellett meg is leltük, egy középkori házacska aljában. A parányi üzletet nem a személyzet, a kialakítás vagy a lokáció tette vonzóvá, hanem azok a minden földi jóval megpakolt tányérok, amelyeket a közepesen lelkes kisegítő személyzet lavírozott épp az egyetlen foglalt asztal felé. A látvány győzött, a forró, száraz melegben, az árnyékot adó ódon falak tövében asztalhoz ültünk.

IMG_20190627_131001

Ha már Marseille esetében szó került a katalánokról, akkor Arles kapcsán még egyértelműbb módon kiviláglott a spanyol kapcsolat. Az utcák hangulatában itt is tetten lehetett érni a még délebbi vidéket, az étlapok kínálatában ott várt ránk a paella, a város közepén heverő arénában pedig – mi sem természetesebb – a mai napig tartanak bikaviadalokat. A meghasonlott érzést csak tovább fokozta Zsófi ebédje, a lány ugyanis egy komplett katalán hidegtálat kapott, bár sok időm nem volt foglalkozni a többiek kosztjával, mert megérkezett elém is az a színpompás csoda, amelynek okán emellett a hely mellett döntöttünk.

IMG_20190627_134313

A csupa zöldségből álló vegyes ízelítő közepén egy tejszínes, friss burrata trónolt, azt vette körbe számos izgalmas tétel. Volt ott érett, cikkekben heverő paradicsom, édes, lédús, hideg sárgadinnye, akadt paradicsomtatár, kevés hűs, pestóval összeforgatott párolt cukkini, grillezett padlizsán paradicsommártással (szintén hidegen), tapenade-os, azaz olívabogyó pástétommal megkent baguette, és pan am tomaquet, azaz a legjobb katalán paradicsomos kenyér.

IMG_20190627_122110

A bőséges ebéd után vadászni indultunk. Délelőtt, a Vincent Van Gogh Foundation kiállításai után, a helyi boltban belefutottunk egy térképbe, amelyen jelezték, hogy Vincent melyik képe hol készült. A városon kívüli, szántókon jelzett festmények helyszínének beazonosításáról gyorsan letettünk, de híres szobáját ábrázoló képnek otthont adó egykori épület helyének felkutatására vállalkoztunk.

IMG_20190627_142445

A rodoszi óváros bejáratára kísértetiesen hasonlító városkapu mögött elterülő lakónegyedben – tíz perc eltévedést beiktatva – meg is leltük a helyet, ahonnan festhette azt, amit ma már nem látni.

IMG_20190627_143321

A Nők, akik eddig kvázi szó nélkül főttek a majdnem ötven fokban itt fáradtak el, így az aréna és az ókori színház feltérképezése után már csak egy képeslap feladását vállaltuk be, majd boldogan hazakanyarodtunk a délután szorításából lassan kicsúszó dombtetőre, ahol várt ránk a Polly, Bijoux, Mimi, és a hűs medence.

IMG_20190626_214849

 

Az idei nyaralásunk – a szokásokhoz híven – több összetevőből állt. Egyfelől már érett egy ideje, hogy újra ellátogassunk a kedvenc nemzetközi rádióamatőr találkozónkra, másfelől ugyan bennem erősen dolgozott a tavalyi toszkán élmény, de a férjem nem kívánt az olaszoknál nyaralni.

Mivel megint egész Európát szerettük volna átszelni, az utat gondos előkészítés előzte meg. A nemzetközi találkozóra a Boden-tó partján már tavaly ősszel elfogytak a szállások, a férjem is ekkortájt tett szert egy klassz kis apartmanra. Az itt töltött napjaink adottak voltak, így ehhez viszonyítva kellett kisakkozni a francia létet, hogy mindenki visszaérjen lapzártára, táborkezdetre, munkába.

Látkép a teraszról

Látkép a teraszról

A terv nem volt túl bonyolult: pihenünk, hol aktívabban, hol passzívabban simulunk bele a helyi létbe. Ez könnyen meg is oldottuk, az első teljes napunk más a Messén talált, ahol a férjem és Zoli barátunk azonnal belevetette magát a hobbijukat prezentáló számtalan hangárba, hogy új kütyükkel gazdagodjanak, és régi barátokkal találkozzanak. Mi a Nőkkel a bolhapiacra indultunk, ami nekik közepesen lehetett izgalmas, számomra azonban egy komolyabb időutazást tartogatott. Gyerekkorom eszközei sorjáztak elő, már-már gyűjtői példányokká avanzsálva. Hosszan tekeregtünk a sorok között, Zsófi közepesen unatkozva, Anna a nálam öregebb példányokat lesve, én pedig néha anekdotákat szőve egy-egy tárgy köré.

Mesebeli kínálat

Mesebeli kínálat

Az érdeklődés lankadtával elhagytuk a vásár területét, hogy a tó partján elterülő Friedrichshafenben csavarogjunk egy nagyot. Néhány évvel ezelőtt már bejártuk a várost, így most jó ismerősként köszönthettük újra. A nap nagy részében bóklásztunk a belvárosban, üldögéltünk az esőfelhőkkel terhes tó partján.

Boden-tó

Boden-tó

Másnapra hasonló terveink voltak, némi határátlépéssel tarkítva, ugyanis a Boden-tó több ország határán fekszik. Északi partvidékét a németek uralják, keleti csücske az osztrákoké, déli részén pedig már Svájc terül el. Mivel Edömér barátnőm hosszan állomásozott a tó nyugati szegletében, Konstanz városában, amelyről azóta is ódákat zeng és rendre vissza is tér, így adott volt, hogy a hűvös reggelben ebbe az irányba indulunk kirándulni. A fiúk most is a kiállításra vágytak (ki érti ezt…), így Meersburgban magunkra maradtunk, ahonnan egy könnyed fél órás sétahajókázással jutottunk el Konstanzba. Meersburg már a vízről is mutatósnak tűnt, el is tettem talonba, délutáni program gyanánt.

Álmos, reggeli Meersburg

Álmos, reggeli Meersburg

Konstanz bejáratánál egy hatalmas forgó női szobor fogadott, mögötte terült el a zsinat épülete, amögött pedig ott zsizsegett a belváros.

A szobor egyébként egészen új alkotás, a konstanzi zsinatot kritizáló, közel 9 méter magas Imperia, a római kurtizán kezében törpeként ábrázolja a politikai hatalmával rendre visszaélő egyházi és világi fejedelmeket.

Valahol a Trónok harcában is van valami hasonló szobor...

Valahol a Trónok harcában is van valami hasonló szobor…

Miután megcsodáltuk a lassan körbeforgó szobrot, a hajóról lelépve rögvest egy balkanyart vettünk, és tempós húsz perces sétával átléptünk Svájcba. Kreuzlingenen átsétálva magunkba szívtuk a svájci levegőt, majd egy másik határátkelőn visszatérve, Konstanz belvárosában találtuk magunkat.

Falatnyi Svájc

Falatnyi Svájc

Nem kispályás járgány, Svájc

Nem kispályás járgány, Svájc

A gazdagon díszített épületekkel tarkított város meglepően nagy, sok utcácskája vár felfedezésre, épületeinek homlokzata pazar, terei szépen bomlanak ki egymás után.IMG_20190622_130142

IMG_20190622_132334

Egy hátsó udvarban, csak úgy

Bár a szabad eltévedés híve vagyok, itt most alaposan megnéztük magunknak az összes utcácskát, vissza-visszatérve a piactéren lévő karikatúra szobrokkal gazdagon megpakolt Császár kútjához, amelynek vonzó állatfiguráitól nehezen szabadultunk. A szarkazmus úgy látszik jellemző a városra, amíg a zsinatot kifigurázó szobor fogadott minket a kikötőben, addig a kút káváján a közel sem köztiszteletet ébresztő császári figurák egyedi ábrázolásával találkozhattunk, akik – a második világháborúban a német győzelemhez felajánlott, pusztán fémmé degradált szobrok helyett – új életet és egészen új jelentést adtak a kútnak.

Kedvenceink

Kedvenceink

Konstanzban nem csak a várost érdemes járni, hanem jó kiülni a kikötőbe, szemlélni a vizet, nézni a horizontot, picit pihenni.

Teljes szerelésem a német nyárra. Meg tudnám szokni.

Teljes szerelésem a német nyárra. Meg tudnám szokni.

Mi is így tettünk, majd visszakapaszkodtunk egy sétahajóra, és a napsütéssel kacérkodó időben bejártuk Meersburg városát.

A csalogató Meersburg

A csalogató Meersburg

Néhány éve egyszer már futólag jártunk erre, de épp csak vacsorát kerestünk, amit nem találtunk. Most tüzetesebben szemrevételeztünk a domboldalnak futó városkát, majd megállapítottuk, hogy vendéglátásban még mindig nem erősek. Igaz, már javában a délutánban jártunk, de öt körül szinte esélytelennek tűnt beülni bárhova egy kávéra. Szerencsére a tóparti promenádon zajlott némi élet, így itt fagylaltra is leltünk, pad is akadt. Mi pedig boldogan fagylaltozva vesztegettük el az aznapi utolsó lehetőségünket, hogy hajóval visszatérjünk Friedrichshafenbe.

Térszelvények, Meersburg

Térszelvények, Meersburg

A turisztikai központban semmi jóval nem kecsegtettek, bár javasolták, hogy ha nagyon belehúzunk, akkor még az utolsó buszt, hat körül megcsíphetjük. Ha nem is életünk sprintje volt, de igen tempósan jutottunk el a buszállomásig, amelyet alaposan eldugtak, így a kikötő egyik étterméből a pincér – akit kínunkban megkérdeztünk, hogy pontosan hova is dugták a buszmegállót – velünk tartott az utolsó pár száz méteren, hogy biztos befutói legyünk a Meersburg-Friedrichshafen járatnak.

A sikert sörrel koronáztuk, estére a helyi kínálatból vettünk közepes merítést, majd a szállásunk hatalmas étkezőasztalát körülülve gondos mérlegeléssel próbáltuk megállapítani, hogy melyik tétel hol helyezkedik el a skálán. Akadtak furcsa, majdnem beteg főzetek, de olyanba is belefutottunk, ahol a tiszteletreméltó, a helyi értékeket felvonultató külső (zeppelin) mögött vállalhatatlan szappaníz lappangott. Erős esténk volt.

Sörmustra

Sörmustra

Tavaly keresztül-kasul jártuk Toszkánát, és őszintén mondom, nem volt olyan kisváros vagy falu, ahol ne futottunk volna bele – valamilyen módon – Da Vinci zsenialitásába. Ha Rómánál hajlamosak vagyunk elhinni, hogy Isten Michelangelo tervei alapján alkotta, akkor Itália számos régiójára ez a mondás ugyanígy áll, csak itt az alkotó zseni Leonardo.

Az elmúlt évek során a Nők elszenvedték, majd megszokták a művészettörténettel kapcsolatos kirohanásaimat, amely egészen kiskoruk óta a nyaraink, kiruccanásaink részét képezi, legyen szó a pulai arénáról vagy épp Fra Angelico Angyali üdvözletéről.

Ez a nyár is lehetőséget kínált a tobzódásra, hiszen annak a hegynek az árnyékában töltöttünk heteket, amelyet Cézanne oly kitartóan festett, és a két évvel ezelőtti amszterdami utunk után, most Arles-ban ugyanazt a levegőt szívhattuk, amely oly inspirálóan hatott Van Gogh-ra.

De nem minden esetben kell a helyszínekre utaznunk, ha egy kis kultúrszomjunk támad, szerencsére a vándorkiállítások rendre eltalálnak Budapestre, így idén nem mi kergettük Da Vinci-t, hanem ő jött el hozzánk, hóna alá csapva számtalan találmányát, és néhány emblematikus festményét.

A belváros szívében található kiállítótérben most a reneszánsz Itália elevenedik meg, benne egy polihisztor alkotóval, aki nem csak a megrendeléseknek próbál – az állvány mögött állva – megfelelni, festve ezernyi angyalt és Máriát, hanem hol a Sforzáknak, hol a gaz Borgiáknak tervezi a különféle haditechnikai eszközöket. Ha épp marad egy kis ideje, akkor a víz sodrását, a madarak röptét figyelve keresi az emberi teljesítőképesség határait, olyan szerkezetek skicceit vetve papírra, amelyek jó 400 évvel megelőzik a korukat.

davinci2_v

A kiállítás ezeket, a kor általános technikai fejletlenségéből fakadóan ki nem vitelezett ötleteket valósítja meg, olyan maketteket mutatva, amelyek működésbe hozásával mi magunk is eldönthetjük, hogy az ötlet életképes volt, vagy csak egy vágyálom.

A korhű anyagok felhasználásával megalkotott makettekből és a reprodukciókból álló anyag önmagában is elég színes, rengeteg kiegészítő információval megspékelve valóban tartalmas, de ha igazán el szeretnénk mélyedni Da Vinci műveiben, ha szeretnénk még jobban megismerni a kort, amiben alkotott és a művészt magát, akkor érdemes tárlatvezetéssel megnézni a kiállítást. Kovács Krisztián történésznek köszönhetően a Nők számos extra kérdésre is választ kaptak, igaz egy-két helyzetben nekik kellett megadni a megfejtéseket.

davinci1_v

Nagyon tartalmas két órát töltöttünk a kiállításon, öröm volt látni, ahogy a Nők is magukra találtak, meglelték – ok, némi rávezetéssel – az összefüggéseket, a korábbi évek, az olasz utak tapasztalataiból ki-ki világlott egy-egy olyan kapaszkodó, amelynek segítségével jobban megértették Da Vincit és a kort, amelyben alkotott.

A magam részéről mindenképp iskolás gyerekeknek javaslom a kiállítást, sőt, inkább felsősöknek, akik már kicsit értik a fizika törvényszerűségeit, és az elvontabb tartalommal is jobban megbirkóznak. Kalandra fel!

davinci3_v

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS