Utazásaink

Nem így terveztük. Terveztem. Gondos előkészítésre most nem volt időm, de tudtam, hogy ha már nekiveselkedünk Anna elmúlt 20 évet 1000 kilométerrel arrébb költöztetni, akkor abban legyen egy plusz csavar, hiszen Brüsszelből már tényleg karnyújtásnyira van Párizs. Egyszóval megvolt a terv, megérkezünk, lepakolunk, egy napon át beszerzünk, majd a Gare de Midi mellől – egy aprócska hátizsákkal – elrugaszkodunk és másfél napig a fény városában járjuk a sugárutakat és a múzeumokat, hogy utána teljes vehemenciával hozzáláthassunk a költözéshez.

A Wizzair azonban másképp gondolta, az indulás előtti éjjel lefújta a brüsszeli járatot és remek ajánlatot tett Annának: vagy Eindhoven vagy Párizs.

Így lett Párizs. Még reggel, a reptérről elintéztük a szállást, megnéztük a tömegközlekedési opcióinkat, majd vetettünk egy pillantást a mellettünk tornyosuló csomagjainkra és nagyot sóhajtottunk. Az olimpia azonban segítségünkre sietett, az Orly-ról bejutni a városba szinte fájdalommentes volt (leszámítva a tömegközlekedési app anomáliáját vagy inkább francia logikáját, de ezt aztán hamar megszoktuk). Igaz, csatlakozás hiányában a Paris Bercy állomástól bő negyed óra dombnakfel várt ránk némi szitáló esőben, de utána már csomagmentesen vágtunk neki a városnak. Az előzetes terveimben egy esti Louvre és egy reggeli Musée d’Orsay szerepelt, ezek köré a programok köré álmodtam kisebb erőnléti edzésnek is beillő sétákat, de mivel egy nappal több adatott, így mást is bevettem a programba és az ottlétünk szerves részévé tettem a csak megyünk egy adott irányba és nézelődünk elvét.

Az eső alábbhagyott mire elindultunk, de a csalóka napsütést néha azért felváltották a viharfellegek. Lesétáltunk a Szajnához, átkeltünk a déli oldalra, kerestünk egy Pret-et ebéd gyanánt, majd platánfák alatt (hol árnyékot, hol oltalmat keresve) lejutottunk az Île de la Cité-ig.

A város még magán viselte az olimpia jegyeit, a tribünök még álltak, a kordonokat sem bontották még el, a dekoráció, a különféle installációk még mind a 2024-es olimpiai időszakot hirdették. A tömeg ellenben már megszűnt, nagyon élhető mennyiségű ember járta az utcákat és a város látványosságai körül is mérsékelt mennyiségű embert leltünk csak.

A Notre Dame környéke is élhető volt, jó látni, hogy milyen teljes körű felújításon esik át az épület. A szigetről csavarogni indultunk, kikötöttünk a Les Halles-nál, figyeltük, ahogy az egyedi kialakítású épület tetejéről vízesésszerűen zuhog alá az esővíz.

Eltévelyedünk az üzleteiben, amíg odébb állt a vihar, majd a Centre Pompidou felé vettük az irányt.

Onnan pedig a Le Marais-ba, amely nagyon szerethető üzletekkel és egy tökéletes mentes pékséggel várt ránk. Kerületről kerületre csavarogtunk.

Kicsit beleszerettünk a Vosges térbe és a naplemente fényeibe vont épületeibe, majd 20 kilométerrel a lábunkban aludni tértünk.

Másnap reggelre egy komplett piac nőtt ki az utcánkban, árulták a friss gyümölcsöket, zöld fűszereket, pultra tettek vagy hatféle krumplit, mindenki kedves és barátságos volt, érdeklődő és nyitott.

Nekem talán ez volt a legszebb élmény Párizsban, a korábbi, sokszor kellemetlen tapasztalatomat felülírták 2024 párizsi lakosai és én ezért nagyon hálás vagyok. A piacon átsietve metróra szálltunk és a Montmarte alján kötöttünk ki.

A viharnak hála friss, ropogós fények vártak ránk a dombtetőn, a Sacré Coeur elől pazar kilátás nyílt a városra, el lehetett merengeni rajta, elveszni a sűrűjében, miközben finoman tépázott a kora őszi szél.

A régen festőknek otthont adó téren most vendéglátóhelyek terpeszkedtek, a korlátokon megannyi lakat hirdette az örök szerelmet, mi pedig a lassan aláereszkedtünk Haussmann városába.

Kisebb kitérőkkel, remek szendvicsekkel és almás süteményekkel megpakolt vargabetűkkel jutottunk le a Pigalle-ra, itt megtekintettünk a Moulin Rouge épületét, majd az Opera felé haladtunk tovább, közben templomokkal, terekkel ismerkedtünk. Az Opera előtt betértünk a Galeries Lafayette-be.

Már egy korábbi pillanatnyi zuhé kapcsán sikerült bekeveredünk egy csodálatos art nouveau luxusáruházba, a Samaritaine-be, ami parádés volt a maga módján, de azért az art déco Lafayette, főleg azzal a kupolával még lenyűgözőbb.

A kupola ráadásul most még közelebb került hozzánk, mint gondolánk, ugyanis egy ingyenesen, de regisztrációhoz kötötten látogatható üveghídon most besétálhattunk a legfelső szint légterébe és innen csodálhattuk meg. Regisztráltunk, sorban álltunk, majd a hídra léptünk, amelynek a remegése bennem kérdések egész sorát vette fel és olyan erővel dobta felszínre a legtöbbször sikeresen elnyomott tériszonyomat, hogy az most nem tette lehetővé, hogy a híd végéig kisétáljak.

Szerencsére a helyzetem nem tűnt egyedinek, más is megküzdött a maga démonaival és egy gyors selfie után tempósan tért vissza a luxusneműket tartalmazó terekbe a légüres élmény után.

A Lafayette a hétköznapi látogatók számára leginkább egy Ferrari múzeummal ér fel, de azért sikeresen találtunk a FAO Schwarz-nál egy plüsskutyát és persze Pierre Hermé fióküzletében is körül kellett néznünk. A macaronhoz régi kapcsolat fűz és mióta számít, hogy csak mandulalisztből van, még jobban felértékelődött a barátságunk. Soha nem mennyiségre megyek, szeretek egy-egy szemmel békésen ellenni, ellenben az extra tölteléket, ízesítést, a különleges macaronokat örömmel vadászom.

Most egy ámbrás macaron lett az extrás befutó, megy egy rózsás, bergamottos jött velem. Az Opera állványok mögé bújt, így magára hagytunk, a Place Vendôme felé sétáltunk, majd a Tuilériák kertjébe terveztem továbbmenni.

De le volt zárva (az olimpiai láng miatt), helyette a környező könyvesboltban őgyelegtünk és hüledeztünk egy jó darabig.

Sétáltunk a Szajna partján.

Majd a Musée d’Orsay mögött, egy klasszik brasserie-ben ebédeltünk.

Időből jól álltunk, belefért, hogy a Concorde téren átkelve felsétáljunk a Champs Elysées-n, amely – szintén az olimpiának hála – el volt zárva az autós forgalom elől, így az úttesten andaloghattunk fel egészen az Arc de Triomphe-ig.

Könyvesboltot itt is leltünk, meg egy csodálatos Louis Vuitton bőröndöt, amely egy fél háztömböt elfoglalt és egy épp zajló építkezést volt hivatva elfedni.

Az illúzió tökéletesen sikerült, a klasszikus vonalvezetésű, ikonikus poggyászt mindenki szájtátva nézte, nem csodálom, egészen abszurd, nagyon szerethető, rendkívül mutatós és a tájtól egyáltalán nem idegen alkotás született.

Az idő megint elunta magát, a korábbi napsütés helyét átvették a száguldó esőfelhők, szitált és fújt, jobb híján a jegyünkön lévő időpontot megelőzően bebocsáttatást kértünk a Louvre védett termeibe.

A Louvre-ra felkészültem, teremszámokat jegyzeteltem, a saját weboldalukon található térképet bújtam, néztem, hogy mi az, ami érdekel, mi az, amit szívesen újra néznék, mi az, amit Annának megmutatnék. Érdekes, kicsit nehezen összelegózható ívet írtak le a kiválasztott alkotások, de gondoltam, megoldjuk.

A piramison keresztül ereszkedtünk alá, ami most is pazar élmény. A kinti rapszodikus időjárás innen bentről már csak látványos volt, a hihetetlen kék ég, az esőterhes fellegek a délután surló fényeivel nagyon izgalmas, szinte fotózhatatlan látványt nyújtottak. Gyors ütemben lepakoltunk, majd a kilistázott kedvencek keresésére indultunk. A felsorolásom elején Michelangelo két rabszolgaszobra állt, ezeket a világ különböző pontjain gyűjtöm, hol itt, hol ott sikerült beléjük futni. Idén januárban az Akadémián láttam négyet, itt most kettő várt rám.

Szoborvonalon indultunk tovább. Megkockáztatom, hogy a Szamothrakéi Niké letaglózóan szép, tökéletlenségében is hibátlan szobra talán a legizgalmasabb alkotás a Louvre egész területén.

Nekem legalábbis most ez a fájóan szép, időtlenségbe taszított, környezetéből kiragadott alak volt a legmeghatározóbb élmény. A környezetéből kiragadttal aztán akadtak is bajaim. Valahol Botticelli freskói környékén kezdett el finoman tikkelni a lelkem és vonódtam be abba a sok évtizedes (ha nem évszázados) vitába, hogy melyik műalkotásnak hol is a helye. Az első sebeket nálam tavaly az Akropolisz Múzeum tépte fel, itt éreztem, hogy van abban valami szörnyen fájdalmas, ahogy megépítették az Akropolisznak ezt a csodás múzeumot és a műalkotásaik 80%-a csak fotókon, leírásokban létezik, mert anno pár kalandor kalapáccsal leverte és hazavitte magával.

Szóval Botticelli freskói után kicsit megkeseredett szám íze és ez az egész itáliai részen csak tovább erősödött. Az sem tett jót a Louvre megítélésének, hogy naná, hogy eltévedtünk és konkrét szárnyakon kellett átvágnunk a következő jegyzett alkotásig, miközben az óriási termekben restaurálásra, alapos tisztításra váró, sokszor igencsak közepes zsánerképek töltöttek ki minden centit.

Azért láttunk csodákat, David monumentális és zseniális alkotásai, Delacroix az olimpia által még jobban fókuszba helyezett Szabadság képét.

Emellett jutott időnk kicsit tülekedni az üveg mögé és a látogatóktól tisztes távolban biztonságba helyezett Gioconda előtt, még fotózkodtunk is vele, mert a múzeumi ottlétünk alatt úgy tűnt, ez a trend, mindenki az ismertebb képek előtt pózba vágta magát és ebben a díszes társaságban megörökítődött az utókornak.

Valami fix tervvel vágtam neki a földszinti termeknek eredetileg, aminek az lett a vége, hogy még jobban eltévedtünk, bekeveredtünk az Egyiptomot, Mezopotámiát és Babilon tárgyaló részekre, de ha már így adódott, én ezekről is szívesen rögtönöztem kisebb előadásokat a gyakorlottan hümmögő Annának.

Parádés naplementében lökött felszínre minket a piramis, a Tuilériák mögött, az Eiffel torony felé lángot vetett az ég, s mi el is indultunk a Place du Trocadero felé, hogy lássuk az Öreg hölgyet kivilágítva. Pont időben értünk fel a palota előtti hatalmas térre, épp egészet ütött az óra és az ékszerként megvilágított szerkezeten ezernyi fény kezdett el villódzni. Csodás látványt nyújtott, teraszról teraszra araszoltunk közelebb a látványhoz, bődületes mennyiségű ember vett minket körül, ilyen tömeggel a három nap alatt csak itt találkoztunk. Az öt perces mutatvány végén a nézősereg tapssal jutalmazta a Eiffel tornyot, mi pedig elindultunk haza, mert másnap reggel jelenésünk volt.

A csomagokat kora reggel leadtuk a szállás megőrzőjébe és a Szajna déli partjára tartottunk. Maradt a szeles és napos idő, már egészen kezdtük megszokni. A Musée d’Orsay előtt kisebb sor kígyózott, a mindig korán kelő ázsiai turisták mellett néhány amerikai ténfergett még a sorok között. Az egykori pályaudvar azért került a listára, mert itt rejtőzik a francia impresszionizmus, itt lehet a legjobban tetten érni, együvé gyűjtve megtekinteni, megérteni, feldolgozni azt a reneszánszhoz hasonlító felismerést, amely megrengette az Akadémia falait és megteremtette a modern művészet alapját.

Nézni, ahogy mindenki a maga módján próbálta elkapni az időt, a pillanatot, a fényt, a mozdulatot, ahogy a korábbi agyonpimpelt zsánerképek helyét átvette a hirtelen szerzett benyomás gyors lenyomata, a megfoghatatlan feldolgozása. A Musée d’Orsay-ben mindez megélhető. Nálam Gauguin volt talán a legjobban várt alkotó, hozzá mindig nagyon közel éreztem magam, az ő útkeresésével sokszor és sokféle módon tudtam azonosulni és az önarcképeiért egyenesen rajongok. Most úgy ölelt körül a műveivel teli terem, amire nagyon régen vártam.

Persze Van Gogh is listás volt, az ő műveit is a világ számos pontján láttuk már, nem csak Amszterdamban, hanem a francia alkotásainak szülőföldjén, Arles-ban is, meg persze a National Galleryben. Itt a legnagyobbak között számos Arles-i alkotást találni, meg az egyik legismertebb önarcképét. Szóval Van Gogh-highlight a javából.

De tobzódhatunk Monet fényre koncentráló műveiben, felfedezhetjük Renoir zsánerképei mellett a minden eresztékében zseniális Bál a Moulin de la Galette-ben című alkotását, ahol szinte érezzük a delikvensek arcára árnyékot vető levelek közt futó szelet.

Monet Nő esernyővel képeinél megtehettük a megállapítást, hogy mennyivel jobbak ezek, mint a tavirózsás festmányek és az egész múzeumban kereshettük a számunkra legkedvesebb alkotót és alkotást.

Érdekes, hogy Anna, aki ilyen intenzíven ezzel az élménnyel még nem találkozott, hasonló módon dolgozta fel, mint egykor én: beleszeretett Alfred Sisley-be. Nekem anno Pissarro volt mélyen vonzó, egyszerűen az elnagyolt és elképesztő ritmusban feldobált érzelmekből és pillanatokból hiányzott a rendszer, az aprólékosság, a kidolgozottság, amit nekem Pissarro például megadott, miközben ő is megtalálta azért az egyet, ha csak a Szépművészeti Múzeumban található A Pont-Neuf című képére gondolunk.

Az alkotások mellett is a tér volt az, amiért érdemes volt odamenni, ahol egykor a gőzmozdonyok füstje szállt, ott most Rodin szobrokat találtunk, Jane Avril lejtett táncot Toulouse-Lautrec szinte minden eszközt mellőző, elképesztő képein.

Nálam ő is nagy kedvenc, akinek vele élő fájdalom minden képét valami egészen sajátos lazúrral vonja be. Öt vagy hat műve van egy aprócska teremben és majd szétfeszíti azt.

Daumier csodás Don Quichotte et la mule morte és La blanchisseuse alkotásai búcsúztattak minket, mielőtt kiléptünk volna a Musée d’Orsay-ből.

Átvágtunk a Szajnán, hosszan figyeltük, ahogy a Louvre előtti füves területen, Maillol csodás szobrai között kergetőznek Párizs legszerencsésebb kiskutyái, majd kerítettünk egy hibátlan ebédet és több negyeden átandalogva tértünk vissza a bőröndjeinkért, hogy végre áttoljunk mindent a végső célállomásra.

Az idelátogatóknak építészeti remekművek, az itt lakóknak életük szemtanúi fővárosunk ikonikus épületei, melyek mindegyikéhez különleges emlékek fűznek. A Waterdrop legújabb nemesacél kulacsai gyönyörű grafikákkal idézi fel a város legismertebb helyszíneit, amelyeket nézegetve kortyról kortyra telünk meg élettel.

A Budapest City Bottle egy 600 ml-es nemesacél kulacs, amely nemcsak hasznos kiegészítő, hanem egy darab a fővárosból, amelyet bárhová magaddal vihetsz. Ez a stílusos palack részletes illusztrációkkal jeleníti meg a mindenki által ismert épületeket: a budai várat, a Parlamentet, a Lánchidat, a Halászbástyát, a Szent István-bazilikát és a rakpart házait. Az egymás mellé komponált épületek visszaadják a főváros különleges hangulatát. Minden korty víz, amit ebből a kulacsból iszol, emlékeztethet a gyönyörű sétákra a Duna partján, a baráti beszélgetésekre, vagy azokra a pillanatokra, amikor gyönyörködtél a város fényeiben.

Tökéletes ajándék annak, akivel megosztottad ezeket a pillanatokat, vagy magadnak, hogy mindennap emlékezz arra, milyen különleges ez a város.

 

A dupla falú nemesacél kivitelezésnek köszönhetően ez a palack télen-nyáron tökéletes társad lesz, hiszen hosszú órákra megőrzi a benne tárol folyadék hőmérsékletét. A matt fekete és fehér színben is elérhető kulacsoknak papírlapra emlékeztető tapintás és a bambuszkupak kivételes eleganciát kölcsönöz. A Budapest City Bottle kizárólag a Waterdrop webáruházában elérhető a készlet erejéig.

Borsod-Abaúj-Zemplén egy ideje előkelő helyet foglal el az életemben, egyszerűen szívesen jövök erre a vidékre, főleg a Tokaji Borvidék környékére. Egy időben Tarcal volt a visszatérési pontom, aztán Bodrogkisfaludba szerettem bele visszavonhatatlanul, idén pedig kipróbáltam, hogy milyen, ha Tállya irányából közelítek Tokajhoz és a tokaji életérzéshez. A pár napos elvonuláshoz ideális helyszínre bukkantunk ugyanis Tállyán, amely rajta is van a tokaji köztudat térképén, meg nincs is. De mivel a dűlőkkel szabdalt lankák között autózni élmény és igazi távolság sem feszül a borvidék egyes részei között, így tökéletes origónak ígérkezett ez a község is, amely egyébként számtalan dologról nevezetes.

Többek között itt kezdte el fordítani a Bibliát Károli Gáspár, ahogy a környéken szinte mindenütt, itt is élt két csodarabbi, itt keresztelték meg Kossuth Lajost, nyaranta alkotótábor is akad errefelé, meg persze a Kerekdomb fesztivál, amelyre szeptember közepén boldogan repül rá minden Tokajért rajongó.

A szállás Tállya egyik csendes mellékutcájában, egy borfeldolgozó üzem tőszomszédságában található. A mediterrán hangvételű, élénk színekkel karakterizált Bohém Borklub vendégházban minden megtalálható, ami egy rövidebb vagy hosszabb tartózkodáshoz csak szükséges lehet.

Egyrészt van egy jól értelmezhető méretű medencéje, számos nyugággyal, hatalmas napernyőkkel tarkított partján naphosszat lehet kortyolni a jól behűtött nedűket, amit a negyven fokos kánikulára való tekintettel most mi is gondosan tesztelni tudtunk.

A szobák is jól felszereltek, a kortárs hazai alkotók nem csak az alkotóházban és a falu közterein hagyják kézjegyüket, hanem itt is tetten érhetőek. A tágas földszinti és a kisebb, leginkább alvásra tervezett emeleti helyiségeket nagyon jól kiegészítik a közösségi terek, amelyek kint és bent is megtalálhatóak a melléképületben. Akad itt hatalmas kanapékkal felszerelt nappali, árnyékolóval védett terasz, de egy hatalmas ebédlőasztallal megkoronázott konyha is, ami mint tudjuk, minden valamire való buli legfontosabb színtere.

A vendégház önellátást igényel tőlünk, de lehetőségünk nyílik ezt megkerülni, hiszen a tíz percnyi sétára lévő – ugyanabba tulajdonosi körbe tartozó – Barka Galéria Hotel és Étteremben reggelizhetünk és persze az a la carte étlapról választhatunk magunknak ebédet és vacsorát is, a helyi borokról nem is beszélve.

A Barka az elmúlt egy hónapban nyitott. Igényes kialakításában visszatükröződik az apartmanházzal való rokonság, tereit szintén az itt megmerítkező, alkotó művészek munkái díszítik. A konyha bisztró jellegű, rövid étlapján a klasszikus fogások és a szezonális alapanyagok összjátékával találkozhatunk, amelyet némi fúziós felhang jellemez. Érzésem szerint a konyhának még szüksége van némi időre, hogy megtalálja a saját hangját, kiforrja magát a koncepció és megszülessenek a maga emblematikus fogásai, de dicsérendő, hogy törekszik a helyi alapanyagok használatára, hogy nyitott a modern konyhatechnológiai megoldásokra, érzi a fúzióban rejlő lehetőségeket és bátran nyúl az ízpárokhoz.

Ebben a pár napban a gasztrotanácsadói énemet szögre akasztottam, a borokkal, a tájjal és a tállyai létezéssel foglalkoztam inkább.

A borokkal volt is miért. A Tokaj Art Wine borbirtok tételei itt ugyanis otthon vannak, a tulajdonosi kör által vitt borászat átlátható és szerethető szortimenttel egészíti ki a Barka étlapját és színesíti meg a vendégházban töltött mindennapokat. A jó érzékkel kialakított nem túl széles, de egy kellemes borsort kiadó választékban mindenki megtalálhatja a maga számításait, az is, aki a klasszikus, maradék cukorban bővelkedő tokaji borokra esküszik és az is, aki a reduktív, száraz fehérekben találja meg a helyre jellemző savakat, ásványosságot, frissességet. A furmint itt is szépen cseng, sőt, extra-brut pezsgőnek is mutatós, a sárgamuskotály varázsol az illatával, működik a kémia a fehér cuvée-ben, a késői szüret is egy jól eltalált aránnyal dolgozik.

Bár a borászatban nem jártunk, de a szőlőben igen, a dűlőtúra során Kiss Papp Miklós birtokigazgatóval nagyokat beszélgettünk az ízlésről, a jó tokaji borról, a szőlőművelés mikéntjéről, a felfutó, egyre népszerűbb dűlőkről, miközben figyeltük a minket körültáncoló vihart, élveztük a szelét, a fényeit, láttuk, ahogy Tokajba ér (és mint kiderült később ott jéggel alaposan el is verte a szőlőt).

Tállyát elkerülte, nekünk csak a látvány maradt, meg persze a kóstolók a poharunkban, a pogácsa a pikniktakarón, a táj a szemünkben, a hosszan lefutó sorok a domboldalon.

A Bohém Borklub remek lehetőséget kínál, ha teljes békében, jól felszerelt, a puritán hedonizmust a zászlajára tűző közegben szeretnénk pihenni, a környéket felfedezni. Tállya ideális kiindulópontjai lehet bármilyen tokaji túrának, a környező falvak karnyújtásnyira vannak, a különféle fesztiválok és boros hétvégék idején is érdemes a vendégházzal és Tállyával számolni.

Idén sem maradunk szabadtéri opera nélkül, hiszen már játsszák Verdi klasszikusát, az Aida-t a Szentmargitbányai Kőfejtőben! Az előadás megálmodója ugyanaz a páros, akik már a 2021-es Turandot előadást is színre vitték itt: az amerikai Thaddeus Strassberger és az olasz Giuseppe Palella. A magyar vonatkozásai is vannak az idei előadásnak, hiszen a magyar zenészekből álló Piedra Fesztiválzenekar az operaelőadások rezidens zenekara, és az etióp király, Amonazro szerepében Nagy Zoltánt is hallhatjuk.

A kőbánya megközelítése idén még egyszerűbb, bizonyos előadások alkalmával most ingyenes shuttle buszt indítanak Sopronból három fel- és leszállóhellyel, hogy biztosan kényelmes legyen minden vendég számára. S hogy jövőre lesz-e folytatás? Naná! A következő nyári évadban a kőfejtő történetében először egy Wagner operát, A bolygó hollandit tűzik majd műsorra.

Verdi operaklasszikusát legutoljára 2014-ben láthatta itt a nagyközönség, abban az évben, amikor az operaprodukciókat átvette az Esterházy érdekeltségébe tartozó, és az Alapítványok igazgatóságának szellemiségével egyetértésben a tartományi kulturális és gazdasági élet fellendítésén dolgozó Arenaria Kft. Az igéző szépségű operába Verdi mindent megírt, amitől ez a műfaj egyedi és nagyon szerethető. A nagy és látványos tömegjelenetekkel szemben ott állnak a szenvedélyes, az egyes szereplők vágyait és konfliktusait felvonultató, szinte már kamarajátékba illő, intim jelenetek, amelyeket Verdi és a rendezői stáb egyedülállóan egzotikus, egyiptomi környezetbe ágyaz. 

A Strassberger és Palella művészi koncepciójában fontos szerepet kap a pazar színpadkép, a legapróbb részletekig kidolgozott, pompás díszletek, a kifinomult koreográfiák, a különféle vetítések, amelyek megteremtik a teret a kivételes előadók által életre keltett történetnek.

A díszlet különleges eleme egy hatalmas, nyitott és mintegy két és fél busznyi hosszúságú, a kőbánya sziklás tájába milliméter pontossággal illeszkedő szarkofág és akkor még nem ejtettünk szót a produkció igazi sztárjáról, a hatalmas, mozgatható, leleményes faszerkezetből épült arany elefántról! A díszlet különleges elemét képezik a holtnak tűnő piramisok közé életet varázsoló vízeffektusok, amelyekért ugyanaz a CRYSTAL csapata felel, akik az idei párizsi Olimpai Játékok nyitórendezvényén is munkálkodik.

Ezzel a kifinomult, de mégis grandiózus látvánnyal jól harmonizálnak Giuseppe Palella egyedi és részletgazdag jelmezei.  A produkció 197 jelmezén fontos szerepet kapnak a kiegészítők, elsősorban a nagy részletességgel kidolgozott 183 fejdísz.

A látványos színpadképet a tehetségek töltik meg élettel. A karmesteri pultnál a mexikói származású Iván López-Reynoso áll, az utolsó három előadást viszont asszisztense, a spanyol származású zeneszerző és karmester, Ruben Diaz vezényli majd. A Piedra Fesztiválzenekar az operaelőadások rezidens zenekara, az ő előadásukban csendülnek fel Aida lírikus áriái, Radamesz románca, vagy a második felvonás győzelmi jelenete. A lehető legtökéletesebb hangzás miatt a zenekar nem egy zenekari árokban, és a kórus nem a színpadon, hanem egy, külön a számukra épített épületben játszanak, ezért is van nagyon nagy szerepe a túlnyomórészt magyar jelentkezőkből álló statiszták és kaszkadőrök csoportjának. 

Augusztus 24-ig összesen 26 alkalommal viszik színre az előadást, részben kettős, vagy hármas szereposztásban. A premieren Aida, az etióp királylány szerepében a Grammy-díjas  Leah Crocetto volt látható, míg Radamesz hadvezér szerepében  Jorge Puerta előadását hallhatta a közönség, Aida riválisát, Amneriszt pedig Raehann Bryce-Davis, Amonazro, etióp királyt Gangsoon Kim keltette életre. 

További időpontok:

Július 18., 19., 20., 21., 25., 26., 27. és 28.

Augusztus 1., 2., 3., 4., 8., 9., 10., 11., 15., 16., 17., 18., 22., 23. és 24. 

Kezdés júliusban: 20.30 óra, beengedés 18.30 órától

Kezdés augusztusban: 20.00 óra, beengedés 18.00 órától              

Időtartam: kb. 2,5 óra   

Árak: 49 és 178 euró között

Jegyrendelés:

pan.event jegyiroda

Telefonszám: +43 2682 65065

 

Bevallom őszintén, én mindig is északi parti balatonozó voltam, aki érti, hogy a déli part miért kedves oly sokaknak és volt, hogy egy hétig festette Fonyódról a naplementébe vesző Badacsonyt. Ha szeretnék megmártózni a Balaton-élményben, akkor általában a felvidék falvai között kóricálok, figyelem a tájat, élvezem a szőlő szabdalta lankákat, a bazalt jelenlétét, hagyom, hogy a domboldalakon lefusson a tekintetem és megpihenjen a Balaton irizáló felszínén.

Idén az egy napnál többre vágytam, de úgy, hogy ez a megszeretett és megszokott vadregényesség megmaradjon. Tudtam is, hogy pontosan mire van szükségem, hiszen sok-sok évvel ezelőtt egy sajtóút során már jártam a tökéletes helyen, ott, ahol az ember azonnal otthon érzi magát, ahol a rétesalmákat termő hatalmas fák és a diófa árnyékából, a szőlő széléről, az erdő oldalából leshető a Balaton, mint leshető, órákon át teljes figyelmünket neki szentelhetjük, miközben kezünkben fröccs landol vagy testesebb, a tájegységre jellemző nedű.

Szerencsére nem csak én szerettem volna ezt a fajta feltöltődést választani, így ketten vágtunk neki az útnak. Autóval mentünk, pont azért, hogy a szabadságunk megmaradjon, ne kelljen senkit ugrasztani a vasútállomásra, ha épp érkezünk és az összes lankás utat a magunk tempójában bejárva kiélvezzük a felvidék teljes szépségét. Egy igazán nőies, de alapvetően komolyan felszerelt kis autóval vágtunk neki az útnak, egy hibrid Suzuki Swifttel, amely még színében is igazodott a programjainkhoz, a napraforgókkal tarkított, friss szénabálákkal felszórt földek és a még világoszöld szőlők közé tökéletesen passzolt a gyöngysárga metál autónk.

Pesten besüllyesztettük a bőröndöket a csomagtartóba, a szalmakalapok elfoglalták a hátsó üléseket, mi pedig kényelmesen lekanyarogtunk a Balaton partjára, nagyokat beszélgetve. Jó volt, hogy ketten vezetünk, az autó, bölcsen jelzett minden esetben, amikor korrigálni kívánta a stílusomat, ha változott a sebességhatár, ha épp érkezett valaki, akinek öt perce volt, hogy leérjen a tóhoz és hang nélkül suhant fel a szőlők közé is, otthonosan mozogva a bukolikus tájban.

Kartaly Attila álma egy borászat volt, egy pince, ahol a felvidék szép borai készülnek, egy szőlő, amely a helyi fajtákra koncentrál, egy hely, ahova csak megérkezni lehet, elszakadni többet nem. A Nivegy-völgyében bukkant rá erre a térre, a házra, itt esett örök szerelembe a vidékkel és vágott bele egy igazán szerethető, természetközeli projektbe, így jött létre a Tagyon Birtok. A borászat hamar átcsapott vendéglátásba, hiszen az ide érkezőknek sem akaródzott szedni a sátorfájukat, majd a vendéglátás újabb szolgáltatásokkal bővült, és ma már a szőlők között elszúrt régi pincékből, présházakból álló rendszerben nem csak Attila ébredhet erre a csodás panorámára, hanem a szállóvendégei is.

Mi egy parányi, de jól felszerelt apartmant birtokoltunk, amely a domboldalba futott, felettünk vadvirágokat hajtott a meleg nyári szél, körben a szőlők rendezett sorai, amíg a szem ellát és persze a Balaton, a legjobb orvosság. Nem is vacakoltunk sokat, a ház könnyed fehérborai közül a Rizlingszilvánival indítottunk, fröccs lett belőle, tökéletes köszöntő ital, ittunk egymás egészségére, kicsit a tájnak is köszönve, majd a délutánt már a birtok bűvöletében töltöttük.

Társaságunk is hamar akadt, néhány kedves borszerető amerikai csatlakozott a pincetúránkhoz, boldogan ismerkedtek a hegy, a hely és a balatoni bor történetével, amely Attila élénk, színes elbeszélésben azonnal alakot is öltött.

Ittunk, nevettünk, élveztük a kinti negyven fok helyett ránk telepedő hűst, tartálymintákkal ismerkedtünk, a Szürke, azaz a szürkebarát is a poharunkba ficcent, ahogy az illatos, savakban gazdag Zengő vagy a tekintélyt parancsoló hegybor, a Tagyon Bor, amelyben a reduktív bornak a magyar tölgyfahordókban öt hónapig érlelt olaszrizling adja meg a mélységet, a testet. A hőség nehezen eresztette a hegyet, még a bortokon fent is érezni lehetett a párát, majd az alkonnyal együtt megérkezett egy kellemesebb idő, mi pedig borokkal felszerelkezve a hatalmas fák alá gyűltünk, újabb társsal gazdagodtunk, ittunk és pont úgy váltottuk meg a világot a csillagfényes ég alatt, ahogy abban kamaszkorunk óta hittünk, nagy kérdésekkel, nagy válaszokkal, sok szúnyoggal és egyre több üres pohárral.

A hajnal korán köszöntött a hegyre, a házacskánk ajtajából néztem a fényeit, ahogy a szivárvány minden színét felfesti az égre. A szőlő még aludt, a tőkék fekete halmokként derengtek, de a víz felett már ott várt a reggel, amely szépen lassan birtokba vette a hegyet és egy elképesztően meleg nap ígéretét hozta.

Attila már előző este megpendítette, hogy varázslatos reggelivel vár, ami így is lett, a friss zöldségek mellett házi kolbász és sonka, valamint kávé várt ránk, ami az előző este után erősen javallott volt. Beszélgettünk, néztük a fényben kibomló tájat, majd nagyjából elterveztük a napot.

Az elutazásunk lényege pont az volt, hogy nem hajtunk semmit, nem hajkurásszuk, amit nem szükséges, hanem kicsit visszahúzunk a folyamatos rohanásból, és tényleg csak azt és úgy tesszük élményként a magunkévá, amire valóban szükségünk van. A felvidékben az a csodálatos, hogy igazából nincsenek távolságok, amit most még inkább megéltünk, hiszen a gyöngysárga autónk hangtalanul suhant velünk keresztül a tájon.

A Salföld felé igyekeztünk, nem a mára már erősen túlárazott malacstírölésért, hanem magáért a faluért, amelynek házait mindig előszeretettel nézegetem.

Itt sétáltunk egyet, megnéztük a frissiben felhúzott közösségi házat is, elmerengtünk a világ dolgain, majd fagylalt után néztünk, azaz átsiettünk Zánkára.

A Gyógynövény Fagylalt Műhely gazdag választékkal és egy rendkívül helyes fagylaltos lánnyal várt ránk, aki minden igényünket, rigolyánkat azonnal értette és tökéletes vendéglátónk volt. Számtalan sorbet közül választhattunk, valóban hűsítő élményben volt részünk. Az ebéd nehezebben adta magát, talán mert egy olyan köztes megoldásra vágytunk, amelynek Pesten ezernyi szentélye van, de a Balaton-part nincs erre igazából felkészülve.

Szerencsére az akali strand nem csak árnyas fákkal, rendkívül kulturált környezettel ajándékozott meg minket, hanem a tökéletes street fooddal is, amely a klasszikus balatoni büfésor takarásában húzódott meg. A Cafat pont azt kínálta, amire vágytunk, könnyed, de minőségi ebédet adott, pulled pork, coleslaw és egy kevés sültkrumpli képében.

A strand felülmúlt a várakozásaimat, rendezettsége, tisztasága számomra üdítő újdonságként hatott, ahogy az is, hogy a megváltott belépővel a nap során bármikor visszatérhetünk a partra. Késő délutánig lent maradtunk, majd visszaigyekeztünk Zánkára, ahol a helyi barackosban szert tettünk egy nagyobb adag napmeleg, frissen szedett gyümölcsre, amivel már felkanyarodtunk a birtokra, hogy az árnyas fák alatt, a völgy ölén együk meg.

Az este megint itt talált ránk, bár most a baráti borozást egy nagyon kellemes vacsora váltotta fel. A birtok ugyanis jól felszerelt nyári konyhával rendelkezik, amely nem csak a szállóvendégek reggeliztetését és a borozni térő nyaralók, utazók szervizét szolgálja, hanem komplett éttermi konyhaként üzemel, amelynek étlapján most is számos izgalmas fogást találtunk.

A nyári estében a birtokot megtöltötték a vendégek, baráti társaságok, randevúzó párok, nyaralók telepedtek az éttermi rész asztalaihoz, ahol a pincészet boraiból felálló borsor mellé válogatták a fogásokat. Mi a ház habzóborával indultunk, a Hab Zsi remek belépő, könnyed, nyári, illatos, buborékos. Házi kacsamájpástétomot kértünk előételnek, hagymalekvárral, extra adag zöldséggel, ropogtattuk a friss ízeket, csúszott mellé a harsogó buborék.

Aztán a Zengőre váltottunk, mellé pedig egy krémesen lágy sárgarépás risottót ettünk, kecskesajttal és mogyoróval, amihez rostlapon pirított, szuvidolt csirkemell koronázott. A vacsorához társaságunk is akadt, a birtok feletti erdősávból fél órán át szólt a hiúz-dal – valamelyik fél elszántan hívta a párját.

Másnap reggel még hosszan kiélveztük a panorámát, a páraködbe bújó tavat szemléltük az első kávénk mellől, majd összepakoltunk és Alsóörs felé vettük az irányt. A Balatonba számos aspektusból lehet beleszeretni. Egyrészt úgy, ahogy mi, a szárazföld felől közelítve, de bőven akadnak olyanok, akiknek a tó nem mint látkép kínálja az élményt, hanem az azon való létezés. Számukra nyújt most új minőséget az Ypsilon Yacht Club, amelynek szolgáltatásai között olyan finomságokra figyeltünk fel, mint a Costes által üzemeltetett pop-up büfé, de maga a komplexum is megér egy misét.

A név kötelez, az Ypsilon valóban Y alakú, a lehető legkisebb részét foglalva el a partnak, de közben mégis megfelelő számú helyet biztosítson az ide érkező hajók számára. A szolgáltatások köre meglehetősen bő, nem véletlen, hogy Ötvös Csöpi hajója, a Sirokkó is immár az Ypslionban lelt otthonra és az sem véletlen, hogy a pop-up büfé mellett a BORD Építész Stúdió által megálmodott áramvonalas terekben majd a Costes kistestvére nyit jövőre, Rácz Jenővel a fedélzeten.

Amíg azonban az étterem és a bár elnyeri végső formáját, a hajósok a kikötőben található büféből vételezhetnek magunknak magas minőségű reggeli fogásokat, street food ételeket, kóstolhatják meg a hétvégi séfajánlók szezonális finomságait. Mi most egy-egy tartalmas rántottával, egy hatalmas adag görög salátával és a hideg italok széles spektrumával kezdtük a napot. Az árnyékos teraszról néztük a kikötőt, miközben az olvadó vaj édes illata figyelmeztetett: készül a reggelink. A prémium szolgáltatásokat nyújtó klubban – az étterem mellett – még folynak a befejező munkálatok, a tereprendezés, a kertészet még itt-ott várat magára, de ha elkészül, akkor valódi paradicsoma lesz mind a víz, mind a szárazföld felől érkezők számára. Az étterem mellett akár mi magunk is grillezhetünk, vagy bográcsozhatunk, sőt kérésre a Costes munkatársai elő is készítik majd számunkra a pácolt húsokat, hogy csak a sütésre és a szociális interakciókra kelljen koncentrálnunk. A grillhelyek mellett napozóterasz és medencék is várják majd a vendégeket, ahonnan csodás kilátás nyílik a kikötőre és a vízen ringó hajókra.

A pazar reggeli után már hazafelé indultunk, de azért még tettünk egy aprócska kitérőt Füreden, ahol a Bergmann jól hűtött termeiben szert tettünk pár újabb gombóc fagylaltra, hogy kellően temperáltan szálljunk vissza a rózsabogár fényű gyöngysárga autónkba, amely kényelmesen suhant velünk vissza a hétköznapok felé.

A Balaton számomra így szerethető, a benne élő, alkotó emberekkel, azokkal a szerelemprojektekkel, amiben látszik a szándék és a szív, a tereivel, az esetlegességével, a természethez való idomulással. Ha ti is valami hasonlóra vágytok, akkor jó szívvel ajánlom, hogy bízzátok magatokat Attila vendégszeretetére, boraira, élvezzétek a Nivegy-völgy kínálta panorámát, a Tagyon birtok laza otthonosságát.