Utazásaink

BalatonBor 4. kiadás

10 évvel ezelőtt, egy osztrák sajtótúra során olyasmivel találkoztunk, amit itthon addig nem láttunk: a burgenlandi borászok egymás borait ajánlották, sőt közös szortimenttel is rendelkeztek, amelyet szintén minden pincészetben meg lehetett vásárolni.

Ez a fajta mentalitás lenyűgözött. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy egyszer nálunk valami ehhez hasonló bontakozzék ki, de az utóbbi évek számtalan kellemes meglepetést tartogattak, a különféle borrégiókban sorra születtek és születnek a jobbnál-jobb együttműködések, amelyek nem csak a marketingköltség szétosztását célozzák, hanem kifejezetten a megújulás, az innováció, és a premizálódás irányába mutatnak. A közösség által alapított bormárkákban, egyedi struktúrákban ugyanis a legtöbb esetben a borászok együttes döntése alapján kerülnek beválasztásra a – bizonyos szempontok alapján megszabott – tételek.

Így van ez a BalatonBornál, amely egy közösségi összefogáson alapuló régiós bormárka. Az egyedi borok mellett a regionális, közösségi termékek megjelenése új szín és lendületet vitt a magyar borpiacba, a termék beltartalmán túl olyan pluszt, emberi értékeket, a lokációhoz, közösséghez kapcsolódó tartalmat adva a bornak, amellyel egészen más szintre emelte.

A BalatonBor a Balatoni borrégió területéről szüretelt Olaszrizlingből készülő könnyed, jóivású reduktív bor. A bíráló bizottság döntése értelmében csak minőségi, hibátlan borok kerülhetnek lepalackozásra. A borok és a felvásárolt szőlő piaci ára is adott: így fognak össze a borászok a szőlő alacsony felvásárlási ára ellen. A bíráló bizottság által jóváhagyott borok egységes cimkével és csavarzárral kerülnek lepalackozásra.

bb1

A sajtó munkatársainak szervezett bemutatón a BalatonBor mellett más, hasonló koncepción alapuló regionális közösségi termékek is bemutatkoztak: a villányi REDy, illetve a pannonhalmi régió PH-Érték bora.

A BalatonBor mellett a térség fontos közösségi márkája még a HegyBor, amelynek bírálata is most zajlott, ezek a tételek is kóstolhatók már.

bb2

 

Velence a megunhatatlan, második rész

Másnap egy olyan programot illesztettem az útitervbe, ami eddigi velencei útjaim során mindig kimaradt. Vendégségbe mentünk Peggyhez. A Peggy Guggenheim gyűjtemény Dorsoduro negyedben, az Accademia és a Santa Maria Salute között található, egy félbe maradt palotában, a Palazzo Venier dei Leoniban ott sorakoznak a 20. század nagyjai. Számomra a velencei művészetből nagyjából az első út végére lett közepesen elég. Anya végigvonszolt a San Rocco-tól az Accademián át az összes templomon, hosszan keringve kutattunk fel válogatott lovas szobrokat, fölöztük le a helyi művészet legjavát. A velencei művészet szép, de könnyen jól lehet vele lakni. A negyedik templomban már ugyanaz vár, és egy idő után az ember elveszti a lelkesedését. Ezért is örültem annyira annak, hogy Peggy másra vágyott, így nekem is lehetőségem volt a nagy kedvenceim között tölteni egy kis időt. Többek között olyan nevekkel hozott össze a sors, mint Magriette, Kandinsky, Picasso, Duchamp, Braque, Klee, Dali, Mondrian, Mirò és Chagall.

IMG_20190408_101734

A palotának egészen elképesztő kisugárzása van, bár állítólag a Dózse palota után a leglátogatottabb helye Velencének, mégis azt lehetett érezni, mintha valami titkos kézfogás által juthattunk volna be erre az eldugott helyre. Furcsa ellentmondás, hogy közben több iskolás csoportot is bevezényeltek a termekbe, a kamaszoknak az összes műről tartottak előadást, az kisiskolások viszont csak egyetlen mű előtt ücsörögtek a földön.

IMG_20190408_093701

Az idő nem kegyelmezett, esőbe fordult, így kénytelenek voltunk az odafele menet egy gyors kávéval már tesztelt sarki bárt egy leülős – azaz sokkalta drágább – változatban újfent megtekinti, majd mikor alábbhagyott a gyors eső, akkor úttalan utakon, számtalan kézműves maszkműhely mellett elhaladva, vágtunk keresztül a Santa Croce negyeden, hogy végül a vasútállomásnál bukkanjunk ki.

IMG_20190408_120130

 

Ez is eltévedés volt a javából, a google maps kényelmi szolgáltatásait hátrahagyva, a sárga irányjelzőtáblák alapján tájékozódva haladtunk, amely azért nagyfokú intuíciót vár az embertől, bár az is lehet, hogy a táblák felét már megette az idő. Mindenesetre lassan és kanyargósan fedeztük fel ezt a negyedet is, a vasút közelében akadt ugyan pár turista, de addig a kutya se zavarta köreinket. Az ebéd és a szieszta most is a program részét képezte, így egy tisztességes, bivaly mozzarellával alaposan összefőzött paradicsomos sugoval tálalt friss gyúrt tagliatellét, és egy kisebb ájulásszerű alvást követően a San Marco mögötti luxusboltok csodálásával, egy hibátlan Venchi fagylalttal, és a San Polo negyed teljes feltérképezésével töltöttük a nap további részét.

Venchinél komolyan gondolják a Húsvétot

Venchinél komolyan gondolják a Húsvétot

Ilyen szépségekbe botlottunk

Ilyen szépségekbe botlottunk

Ca d'Oro az esti fényekben

Ca d’Oro az esti fényekben

Róma után ítt is találkoztunk az álakvarellistákkal. Öröm volt látni, hogy van aki tényleg megfesti ezt a várost.

Róma után  itt is találkoztunk az álakvarellistákkal. Öröm volt látni, hogy van aki tényleg megfesti ezt a várost.

Az utolsó fényekben fürdő kanális

Az utolsó fényekben fürdő kanális

Az utolsó teljes napunkra az Accademiát tartogattam. Úgy gondoltam az a legjobb, ha estefele megyünk, mindenek után. A szemtelenül drága vaporetto árak miatt egy napot szenteltünk a hajózásnak. Úgy terveztem, hogy néhány oda-vissza menet a kettes járattal pont megmutatja az épületeknek azon arcát, amit a kanálishoz futó callékról, a csatorna felett átívelő hidakról csak részben láttunk. Így aztán a nap jelentős részét átvaporettoztuk, majd – Brunettinek engedve -felkerestük a San Polo negyedben elrejtett Tonolo cukrászdát, ami valóban kihívásnak bizonyult. Itt bevetettem a modern technikát, a Frari és a San Rocco takarásában megbújó bolt nehezen adta meg magát, aminek részint a szokásos kávés eltévelyedéseink voltak az okai, meg maga a Frari, amiben Canova síremléke miatt muszáj volt bemennünk. A kamasz énem ugyanis ezért lelkesedett a legjobban. Rettentően tetszett az egész (mert nagyon más, mint a többi), így a pestisben elhunyt, de a tömegsírba tétel megúszó Tiziano síremlékére fittyet hányva most is csak ezzel bírtam betelni. A síremléket Canova Tizianonak tervezte, de ahogy ez lenni szokott – anyagi okokból – nem valósult meg. Később mások is bejelentkeztek a síremlékre, amely végül a készítője szíve felett magasodik a Frariban.

Canova sírja

Canova sírja

A Frari után viszont már egyenesen a Tonoloba tartottunk, ahol csak olasz vendégek és elképesztően könnyű, habos sütemények fogadtak minket, rendkívül jutányos áron. Ezt követte egy előre eltervezett kávézás a Frarival szemben, majd jöhetett a véget nem érő csavargás, célzottan hazafele, a már bevettnek számító ebéd és szieszta irányába, majd – egy kisebb elalvásnak hála – fejvesztett tempóban ügettünk el az Accadémiába. Az Accadémia furcsa hely. A megvilágítás egyenesen pocsék, a tálalás ósdi, a képek egy része remek, a többi viszont tökéletes lehetőséget kínált nekem, hogy apám hagyatékát átörökítsem.

Apa keze közül közel 400 festő került ki. Nem művészek, hanem iparosok, akik – a művészek egy jelentős részével ellentétben – szakmai ismeretekkel bőséggel rendelkeztek, mind szerkesztési, mind technikai értelemben. Apa maga nem volt tehetséges, de tanárnak nagyszerű volt, szerette az embereit, de a hibákat nem tűrte, hiszen az ő festői számára a pingálás nem önmegvalósítás volt, hanem valódi munka, megélhetés.

Apa magasra tette a mércét, nyugdíjas éveit végigasszisztáltam mellette, megtanulván azonnal kiszúrni a hibát, látni, amit a festő nagyon szeretne, ha nem vennénk észre, és ami egy laikus számára sokszor rejtve is marad. Apa adománya a mai napig az enyém, a legnagyobbaknál is a hibára ugrik a szemem, ami kissé cinikussá tesz és a nonfiguratív felé mozdít.

Ez történt most is, egyszer csak – Giorgione Vihara után – azt vettem észre, hogy erősen középszerű képek során haladunk végig. A Vasari termet a tavalyi tapasztalatok után élből kihagytuk, jöhettek a felújításnak hála egy folyosóra és néhány terembe összehordott alkotások, ahol nagyon hamar kiderült, hogy kinek hány modellre volt pénze, s hogy Tintoretto is követett el hülyeségeket.

Keresd a hibát! :)

Keresd a hibát! :)

Az Accadémia után még rövid ajándékvadászatba fogtunk, ahol rögvest láthatóvá vált, hogy a turistákat magáról levetni kívánó Velence polgárai milyen remek vámot szednek az egy napra érkezőkből: míg a Főcsapáson 4-6 euroért vesztegették az apró muránói díszeket, addig a San Marco mögött ugyanaz 25 euroért talált gazdára. Sőt a lányok tanúi voltak annak, ahogy egy nőre az eladó rákényszerítette, hogy megvegyen egy tárgyat, amit csak kézbe fogott, hogy alaposabban megnézze.

Miután mindenünk meglett, felszálltunk a San Marcoról induló kettesre és hosszan andalogtunk fel a csatornán az alkonyi fények kíséretében, majd kieveztünk a Tronchetto mögé, és mire a Giudecca békésen pihenő palotáihoz értünk, már teljes sötétség borult a városra. A Nők álmosan és fázósan pislogtak, én a szerényen megvilágított várost fotóztam, s élveztem, ahogy hét után, mintegy varázsütésre kiürül a város. Némán, szinte hangtalan úszott fel velünk a vaporetto a Kaszinóig, ahol búcsút intettünk Velencének.

IMG_20190409_205025

Velence a megunhatatlan, első rész

Velence már egy ideje a lista tetején toporgott. Három éve, az Udinéban töltött nyaralás végén már majdnem elfutottunk, tavaly a toszkán nyaralás végén Milánó csavarta el a fejünket, így Velence szépen, halkan várt a sorára.

Az idei tavasz viszont neki kedvezett. Adott volt egy ocsmány, felvételivel agyonvert telünk, s az én fejemben ott zsongott Donna Leon összes detektívregénye, amelynek főhősével, – az olasz Maigret-vel – Guido Brunettivel már bejártam és végigettem egész Velencét.

Leont nagyjából három éve javasolta valaki egy sajtóvacsora asztaltársaságában, miután a detektívregényekre terelődött a szó, én pedig egy évre rá valahol belefutottam néhány példányba, és emlékezvén az ajánlásra, be is gyűjtöttem azokat. Rögvest egy Tandori fordítással indítottam, amelyben több volt a bájos félmosolyú líra, mint a vér, Velence tökéletes háttérként ringott a horizonton, Brunetti szerethető módon volt nem macsó, csak olasz, és pont annyiszor kért egy kávét vagy egy pohárka bort, ahány sörre Maigret is megszomjazik a párizsi éjszakában.

Brunetti családostul támadott, megismerkedtem Paolával, a főztjével, a két kamasz gyerekükkel és velük vagy általuk Itália észrevétlen a bőröm alá férkőzött.

Brunetti mindenütt, még velencei szakácskönyv is van a könyvekben fellelhető fogásokkal

Brunetti mindenütt, még velencei szakácskönyv is van a könyvekben fellelhető fogásokkal

Már a tavalyi toszkán út is innen eredt, vágytam a kávéimra, a délelőtti ombréra, a sziesztára, arra a finom lassulásra, ami nem lustaság, hanem sokkal inkább bölcsesség. A két hét ezt tökéletesen megadta, s most, a tavaszi szünet előtti tervezgetésben egyszer csak ott termett a mindig kihagyott, de soha el nem feledett Velence, s mi örömmel készültünk a találkozóra.

Én a magam részéről újraolvastam a könyveket, ezúttal sem a gyilkost keresvén, hanem a Tripadvisorba beütögetve Guido és Paola kedvenc helyeit, képernyőfotókra mentve a tippeket, és már a könyv olvastával lassulva a szieszta adta napi rutinba.

Aztán egy szombati hajnalon az összes bőröndünket bemozaikoztuk a csomagtartóba és nyugodt, békés tempóban – amit az osztrák és az olasz útfeltúrások ritmusa határozott meg – elindultunk. Annával az első olasz benzinkútnál teszteltük a tökéletes 1,10-es presszót, majd kora délután már a velencei gáton haladtunk a parkolósziget felé. Előttünk lassan kibomlott a semmivel össze nem téveszthető látvány és én boldogan érkeztem meg Velencébe.

Az első kávék :)

Az első kávék :)

Ahogy már tavaly megtapasztalhattuk, az olaszok nagyon gyerekszerető népség, de egyáltalán nem tekintenek gyerekként a kiskorúakra, ha jegyvásárlásról van szó. Ennek örömére a felkészülési időszak egy részét megint a jegyek optimalizálása tette ki, azaz próbáltam nem elszórni a család teljes vagyonát vaporettojegyekre, amelynek darabját 7 és fél euróért mérik. Ebben a formában a szállásunk elérése 30 euro lett volna, de felfedeztem a találóan People Movernek elkeresztelt kisvasutat, ami 1,5 euroért röpteti át a fáradt utazót Tronchetto műszigetéről a Piazza Romára, ahonnan Velencében minden elérhető gyalogszerrel. Igenám, de a szállásunk pont az anya által csak „Főcsapás”-nak keresztelt útvonalra esett, így a közepesen mizantróp férjem szokásos velencei benyomása rögzült újra: embertelen, céltalan tömeggel kell megharcolni Velencében.

Úton hazafelé, folyamatosan szépségbe botlik az ember. Ilyenkor bőrönd letámaszt, telefon előkap...

Úton hazafelé, folyamatosan szépségbe botlik az ember. Ilyenkor bőrönd letámaszt, telefon előkap…

Holott ez nem igaz. Erre rögvest rá is cáfolt a szállásunk, amely ettől a turistafolyótól két calléra helyezkedett el, csendes partra, magányos hídra nézve. Tulajdonképp ez Velence titka: azt a négy-öt pontot odaveti a turistáknak, a többi pedig megmarad neki.

A szállásunk maga volt a tökély, bent is, kint is, tág, napfényes, vízre, szép épületre néző. Tudom, hogy lakhattunk volna kint, de számomra egy hely megéléséhez hozzátartozik az ottlét, ahogy pokrócba csavarva nézem a nappaliból a szemközti templomra felkúszó hajnali fényeket, ahogy a Velencét reggelente fogva tartó párát harapom, miközben lesétálok a boltba a friss péksüteményekért. Ezek legalább annyit érnek, mint a megváltott jegyem a Dózse palotába.

A házunk sarka és a környék

A házunk sarka és a környék

Egyszóval- a fáradt sofőrt hátra hagyva – a Nőkkel délután már a Főcsapáson találtuk magunkat. Míg Londonban adta magát a Big Ben, mint nagy és látványos entrée, Velencében ezt nem tudtam kivitelezni, itt nem lehetett kvázi csukott szemmel elmetrózni a legikonikusabb látnivalóig, itt csupán egyet tehettem, hogy szépen, nagy felütés nélkül megérkezünk.

Irány a város!

Irány a város!

A jó időre való tekintettel rögvest fagyizni tértünk, a Rómában megszeretett GROM itt is üzemeltet néhány egységet, így azonnal megbízhatóan jó minőségű fagyival nyitottunk, majd a már ritkuló tömegben átvágtunk az ezerszer járt, ismerősen otthonos utakon, ahol reggeliztünk, ahol egykor laktunk, ahol az a pizzéria volt…

Az a bizonyos GROM

Az a bizonyos GROM

Amíg én az emlékeimben utaztam, addig a Nők felfedezték a várost, boldogan fotózgattak, lassan haladva a Szent Márk tér felé… ami nem okozott osztatlan sikert. A galambok miatt. Gyerekkoromban a tömeg és a töménytelen mennyiségű galamb egyet jelentett a Szent Márk térrel. Mára ez úgy módosult, hogy tömeg van és benne néhány pakisztáni, akik etetik az egyébként – tiltó táblákkal – éhkoppra ítélt madarakat, akiket utána néhány öngyilkos hajlamú turista kezébe nyomnak, némi apróért cserébe.

Fényfürdő

Fényfürdő

 

Ha jönnek a carabinierik, mennek a pakisztániak, eltűnnek a galambok, ahogy befordul a sarkon a közeg, a dolog folytatódik tovább, a madarak már pofára ismerik a jótevőiket és eszelős módon lavíroznak a néhány falatnyi elemózsiáért. Rajtuk bukott meg a Szent Márk tér. Zsófi ugyanis retteg ezektől a madaraktól, akikhez néhány jól megtermett sirály is csatlakozik, igaz azok urizálnak, a Florian teraszán hátrahagyott süteményt falják, a nagyérdemű legnagyobb örömére.

A Florian. Nem kockáztattuk meg a kávét, valahogy féltünk, hogy sokba' lesz.

A Florian. Nem kockáztattuk meg a kávét, valahogy féltünk, hogy sokba’ lesz.

Persze mentettem, ami menthető, az árkádok során körbejártuk a teret, gyönyörködtünk a késő délutáni fényekben fürdő campanillében, majd gyorsan kisétáltunk a San Giorgioval szemközti gondolakikötőhöz, átsétáltunk a Dózse palota előtt, el a Sóhajok hídjáig, majd lassan andalogva, az érkező estével haza indultunk.

IMG_20190406_184333

IMG_20190406_183955

IMG_20190406_185121

 

Goldoni hetyke szobra és csalafinta mosolya

Goldoni hetyke szobra és csalafinta mosolya

A bentlakásban az is tökéletes, hogy van hol értelmeset enni. Ez most sem volt másként. Az egykor Standaként üzemelő Coopban mindent megkaptunk, javarészt olcsóbban, mint itthon. Vettünk helyi sajtokat, vadásztam egy üveg venetói charonnay-t, majd otthon egy kiadós vacsorával ünnepeltük az olasz létet.

IMG_20190406_200955

A város megismeréséhez elengedhetetlennek ítéltem a képtárakat, múzeumokat, de nem szerettem volna túladagolni, így minden teljes napra lőttem egy jegyet és ezt bőven elégségesnek ítéltem. Ami kimaradt, azért meg majd még vissza lehet térni. Első napra a Dózse Palotát vettem célba, ami nem volt egyszerű, mivel eleve nem lehet csak a Dózse Palotába jegyet venni, bármennyire is törekedtem a rendszer meghackkelésére. A Szent Márk tér összes múzeumába ki kell váltani a jegyet ehhez az egyhez.

A legszebb: a reggeli párába vont város

A legszebb: a reggeli párába vont város

Béke és nyugalom: a turisták későn kelnek.

Béke és nyugalom: a turisták későn kelnek.

A Dózse palota megtekintése előtt azonban tervezetten eltévedtünk, azaz elindultunk felfedezni a szállásunk környéki callékat, amiből az lett, hogy egyrészt rengeteget időztünk különféle hidakon, majd megnéztük, amíg egy bácsi – hazacsónakázva a bevásárlásból – bemászik az ablakán, a leglehetetlenebb, legszűkebb átjárókon át csodás terekre jutottunk, ahol jutalmul ittunk is egy-egy kávét. A kávéivás a levegővétellel vált azonos természetűvé, szerencsére minden harmadik-negyedik bolt után várt ránk egy aprócska üzlet, ahol a hibátlan espressot a legnagyobb természetességgel mérték nekem.

Ide se találnék vissza :)

Ide se találnék vissza :)

IMG_20190407_100001

Santa Maria dei Miracoli mögötti tér lett az egyik kedvencem. A templom a velenceiek kedvence, itt szeretnek házasodni.

IMG_20190407_101556

Bár az előrejelzések banánérlelő tavaszt ígértek, az olasz égbolt elborult, és mire a Szent Márk térre értünk – valami egészen furcsa kitérőt követően – már erősen szürkébe fordult az idő, és az eső ígéretét hozta a csontig hatoló hideg. A Nők fáztak, bár egy igazán látványos – és a jelek szerint nekünk minden olasz városban kijáró – zászlós felvonulás részesei lehettünk, a végén már vágytuk a Dózse palota – ha nem is fűtött, de – szélvédett termeit. Így aztán a sort kikerülve, az előre megváltott jegyeinkkel pikk-pakk a palotában termettünk, amely mindenkinek Krakkót juttatta eszébe, nem is egészen véletlenül.

A terek szépen bomlottak ki sorra, az ezer és egy tanácsterem funkciója sok esetben rejtve maradt, bár ha az ember belegondol, hogy egy ilyen parányi városállam mi fölött regnált, akkor rögvest érthetővé válik a szövevényes apparátus, amely ennek a legfölözésére, kontrollálására jött létre. Minden teremben jártunk, megtekintettük a rágalmak számára fenntartott postaládát, majd a Sóhajok hídján keresztül alászálltunk az – egykor Casanovának is otthont adó – börtönbe.

 

Kilátás a San Giorgio-ra a Sóhajok hídjáról

Kilátás a San Giorgio-ra a Sóhajok hídjáról

Alta aqua

Acqua alta

Az igazi büntetés azonban ezután következett: amíg mi bent voltunk, tovább hűlt az idő, így aztán haza indultunk, ahol egy gyors, meleg és olaszos ebéd után sziesztáztunk egy keveset, majd a felhők odébb vonultak és mi estig a várost jártuk, néztük a délutáni napfürdőjét vevő Rialtot, felfedeztük a posta helyén nyílt luxusáruházat és minden, a Grand Canale-ra kifutó callé végébe kisétáltunk gyönyörködni és fotózni.

15 évvel ezelőtt Velencében mondtam le a videózásról. Nem sokkal előtte – a Nők érkeztére való tekintettel – szereztünk egy kompakt kis masinát, amivel meg kívántuk örökíteni őket, és főpróba gyanánt Velencébe is magunkkal vittük a gépet, ahol a férjem fényképezett, én meg a masinával játszottam. Egészen addig, amíg az operatőr felmenőkkel rendelkező férjem úgy nem érezte, hogy szakmai alapokra kell helyeznie a felvételkészítéseimet, és én, az Accademia hídjának tetején egy röpke pillanat alatt elvesztettem minden érdeklődésemet.

Most viszont egy szuper géppel a kezemben jártam a várost. A Honor csúcskészülékével, a View20-szal kézenfogva öröm volt a fotózás, a masina mesterséges intelligenciája jól igazodott az elképzeléseimhez, én megszerkesztettem a képet, ő meg megtett mindent azért, hogy a lehető legtöbbet hozza ki belőle. Jó párost alkottunk, én ügyeltem a témára és az aranymetszésre, a Honor pedig alám tette a technikai feltételeket. Nem lettek bebukott képek, ellenfényben is csodálatosakat alkottunk a Grand Canale-ról, még éjjel is tudtunk értelmes képet készíteni, imbolyogva, kézből, egy vaporetto fedélzetéről.

Ellenfény se kottyant meg a masinának

Ellenfény se kottyant meg a masinának

Egyszóval az utolsó fénysugarakat is befogtam a gépbe ezen az estén, majd szépen hazasétáltunk, leraboltuk a Coop-ot, anyázva az árakon, hüledezve a választékon, és aludni tértünk.

Fél lábbal az utolsó pallón, de megérte :D

Fél lábbal az utolsó pallón, de megérte :D

Az kilátás az Accademia hídjáról

A kilátás az Accademia hídjáról

A legutolsó fények, már otthon

A legutolsó fények, már otthon

 

Hosszú hétvége Graz környékén

Ugyan nem reklámozom folyamatosan, de az eltűnéseim fő oka: a Nők nyolcadikosok, zajlik a korosztályukat sújtó felvételi, ami a szülők szabadidejét sem kíméli. Nálunk ugye halmozott a helyzet, rögtön két entitás köré kell megszőnünk a jövő hálóját, rettenetes weboldalak és baráti szóbeszédek szövedékéből kiemelni az infókat, ami alapján viszonylag megalapozottnak tűnő döntéseket hozhatunk.

Léggömbhámozás, napi 36 órában. A rendszer meg rossz. Minden szempontból. Már hatodikban is az volt, igaz, akkor tét nélkül, a közeledő karibi nyaralás boldog rózsaszín felhőjében úszva tettünk egy próbát, minden elképzelés nélkül, inkább csak azért, hogy a Nők ízelítőt kapjanak a kétszer negyvenöt perc stresszéből, ne érje váratlanul őket majd élesben.

Ez persze nagyon jól és bölcsen hangzott akkor és teljesen feleslegesnek és haszontalannak tűnik most, amikor október óta masszírozzuk a világhálót, az elérhető ismerősöket, és keressük a valódi megoldásokat. Meglátjuk most elég okosnak bizonyulunk-e, időelbaltázásban már világbajnokok vagyunk – hála a rendszernek, a saját alaposságunknak és annak, hogy rögtön két nyolcadikost engedünk a világba.

Ennek köszönhetően radikálisan csökkentek a szabad óráim, cserébe megnőtt bennem a vágy, hogy az egész – időpontokkal, leadási határidőkkel teleaknázott – telünkbe egy kis fényt és kikapcsolódást csempésszek.

Így esett, hogy az őszi, szentgotthárdi sajtóutunk nyomán – szinte azt lekövetve – leszerveztem egy miniszünidőt. Bridget Jones is megirigyelte volna, amit beletettünk. Első körben keresztülvágtunk az országon, boldogan állapítva meg, hogy az utóbbi évtizedben útnak nevezhető valami vezet már Sopronig és Kőszegig, azaz nem kell mégsem akkora levegővétel ahhoz, ha erre kívánunk elindulni. A határon átlépve először a Zotter manufaktúrába mentünk.

IMG_20190208_135747

 

Ez a hely ősszel megbabonázott, a polgárpukkasztó hangvétel, az elképesztően finom csokoládék megtették a hatásukat: el szerettem volna ide vinni a Nőket. Neten lefoglaltam az időpontot, majd négyórányi autókázás után már pirított hernyót lakmároztunk a gyár előterében, míg a tárlatvezetésre vártunk.

IMG_20190208_130006

 

A Nőknek bejött a hely, nekem most is tetszett, sőt kifejezetten élveztem, hogy minden kötöttség nélkül, időkorláttól mentesen kóstolhatok, vissza-visszatérve a favoritokhoz, és tesztelve a múltkor idő- és gyomorkapacitás hiányában kimaradt tételeket.

Az idő tavaszt játszott, nekünk meg eszünkbe jutott Oskar, azaz a Vulcano sonkamanufaktúra verhetetlen szalonnája, s nemsoká már a lankás dombok között kanyarogtunk a stájer táj szívében, hogy beszerezzünk egy darabkát.

AirBrush_20190208191101

 

A Vulcanoban profik dolgoznak, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a helyben dolgozó magyar lány rögvest megismert minket az őszi sajtótúráról, és felajánlotta, hogy két túra között a Nők is megismerkedhetnek – a kisfilmen keresztül – Vulcanaval, a kismalaccal, aki a csillagokat szerette volna lehozni az embereknek.

AirBrush_20190208213530

A zseniális mese most is ült, a gazdát és feleségét nem utáltuk meg, amiért Vulcanából sonka lett a végére, bár Zsófit nem lehetett becsapni, az ő lelkében visszhangot vert szegény feltaláló kismalac halála. Majd ledöbbent a valódi sertések láttán. Bennem fel se merült, hogy városi gyerekként a Nők még nem láttak malacokat, pontosabban kifejlett sertésekkel még nem találkoztak, így különösen vicces volt, ahogy a napozóteraszukon sziesztázó állatok láttán megállt bennük az ütő. Ennyi élmény és egy kiadós sonkatál után elindultunk a szállásunkra, a Gotthard Therme-be, ahol rögtön a wellness felé vettük az irányt és vacsoráig itt lebzseltünk. A Nők hamar megpattantak, mi pedig egy kedves nyugdíjas osztrák rendőrrel beszélgettünk. Pontosabban a férjem angolul, a pasas németül beszélt és így remekül elvoltak. A bácsi a szállástól 10 km-re az osztrák oldalon él, kétnaponta átjön ejtőzni a termálba, az összes szabadságát pedig Magyarország felfedezésével tölti. Szépen sorolta is, hogy mely városokban járt az utóbbi években, mik a kedvencei, s hova tervezi az idei útjait.

Én meg közben arra gondoltam, hogy milyen jó lenne, ha én is ilyen lelkesedéssel, mindentől elvonatkoztatva tudnék viszonyulni ezekhez a helyekhez, majd arra jutottam: végülis amíg ő nálunk barangol, én az ő országában teszek felfedezéseket.

Másnap ugyanis Grazba indultunk. Nem kapkodtuk el. A Gotthard Therme híresen jó reggelijét az utolsó cseppig kiélveztük, majd a Nők vágyainak engedve vásárolni mentünk, s onnan tova, Ausztria második legnagyobb városába. Amely meglepően kicsi. Már épp alkonyodott – mire lepakolva a cuccainkat – besétáltunk a városba, de a városmag jól körülhatárolható volt, minden irányba eltébláboltunk a széléig és nagyjából két óra alatt fel is térképeztük az egészet. Az esti fényekben is szép városban szereztünk némi vacsorát, meg reggelinek valót, majd felkészültünk a másnapi városnézésre.

graz

Első fontos szempont a megfelelő kávézó megtalálása volt, amit már itthon abszolváltam, a tribeka nevű lánc pont megfelelőnek tűnt, úgy éreztem, hogy nagyjából azt a speciality vonalat képviselhetik, amivel én boldog vagyok. Így is lett. A Mura partján lévő kávézóban zajlott az élet, ismerős típusok, arcok itták a kávéjukat, olvasták a lapokat, beszélgettek, melegedtek a hirtelen jött metsző szél elől bemenekülve. Köd ült a városon, az előző napi napsütés helyét finom derengés vette át. Kávéinkat ledöntve a várhegy felé vettük utunkat, miközben napvilágnál is megnéztük a 2003-ban épített mesterséges színházszigetet a Murán, és a parton található, parányi amőbára emlékeztető Művészeti Múzeumot, amely valóban barátságos idegenként pihent az egyébként egységes városkép kellős közepén.

IMG_20190210_100421

A várba – a javasolt gyaloglás helyett – lifttel száguldottunk fel, magunk mögött, mellett hagyva a liftet körülölelő csúszdát, amit sajnos időszakosan lezártak, pedig szívesen lecsúsztam volna a várhegy gyomrában.

A hegytetőn a lenti derengés várt, az egész várost valótlan ragyogásba vonva, azaz igazán nem láttunk semmit, de az majd kisütötte a szemünket.

IMG_20190210_103309

 

A szél valamit enyhült, így lehetőségünk nyílt az egész környéket bejárni, a vár minden zegét-zugát megtekinteni.

IMG_20190210_105149

 

Lefelé már gyalogosan indultunk neki – ugyan hőbörögtek a Nők egy kicsit – de végül minden gond nélkül aláereszkedtünk a városba, amelynek főterétől csillagtúraszerű kitérőket tettünk, majd flammkuchent és friss fánkot ebédeltünk, s úgy határoztunk, hogy a kedves idegen lényt az esti díszkivilágítás, a reggeli megvilágítás után, bentről is szemügyre vesszük.

IMG_20190210_120010

 

Az épület jó arányokkal bír, bár jóval kisebb, mint amilyenre az ember a fotók és a leírások alapján számít. A tetején elterülő kilátótérből pazarul bomlik ki Graz látképe, a kiállítótereit – a kívülről is meghatározó csápjai – belül is markánsan egyedivé teszik.

IMG_20190210_135250

 

Sajnos épp két kiállítás között sikerült az épületbe tévednünk, így a kevéssé izgalmas terek kevéssé izgalmas tárlataival kellett beérnünk.

IMG_20190210_135053

Kora délutánig a városban csavarogtunk, majd rövid szabadságunk lejártával elindultunk haza. Azt gondolom, hogy nagyon kellemes, a pihenést és a városnézést jól ötvöző három napot töltöttünk együtt, amely mindannyiunkat kikapcsolt, és ami lehetőséget adott arra, hogy örök érvényű mondatok szülessenek társasozás közben.

IMG_20190210_125948

Graz egynapos város, maximum kettő, de átutazóban vagy egy hétvégényi hely keresése közben érdemes észben tartani a létezését. Nyáron ráadásul az egész várhegyet elborítják a virágok, az óratorony környékén állítólag fantasztikus virágkompozíciókban gyönyörködhetnek a látogatók.

A hatpöttyös katica – minőségi menza Székesfehérvár szívében

Az idei év egyik első meghatározó gasztronómiai élményét a hétvégi fehérvári Bormustra adta, amelyhez egy nagyon kellemes ebéd is társult. A boros fesztiválok csodája, hogy az ember az adott városba utazva kicsit kirándul, körülnéz, felfedez, és jó esetben talál magának egy ideális éttermet is, ismerkedik a helyi konyhával, és ha szerencséje van, nagyon szép történetekbe fut.

Ez történt velünk is, a negyedik Fehérvári Bormustrára igyekezve, Szabó Edit értő ajánlásának köszönhetően megismerkedhettünk Verával és az ő megvalósult álmával, a hat éve működő Hatpöttyös étteremmel, amely megváltozott munkaképességű és sérült emberek számára kínál lehetőséget a minőségi munkavégzésre.

A legszebb üzenet

A legszebb üzenet

Már maga az elképzelés is szívmelengető, hogy van, aki nem csak felméri és látja a problémát, hanem valóban tesz ellene, pontosabban tesz azért, hogy ezeknek az embereknek lehetőséget biztosítson a legteljesebb életre. Az már külön öröm, hogy mindezt a gasztronómia berkein belül tervezi és tudja végrehajtani.

Vera elképzelése ugyanis az volt, hogy egy egészen más típusú menzát mutasson meg a fehérváriaknak, mint amit addig ismertek. Újfajta napi menüvel szerette volna bevonzani őket, visszahozva a régi magyar ételeket, a gyerekkor kedvelt ízeit, a hagyományos házias konyha fogásait kínálva vendégeinek. Az elképzelés tökéletesnek bizonyult.

Ma már szinte mindig tele a Hatpöttyös, az ebédmenü hétköznapokon a környék munkavállalóit csábítja ide, szombatonként viszont a családosoké az étterem, a klasszikus fogásokat előszeretettel választják kicsik és nagyok egyaránt. Vasárnap Veráék zárva tartanak, ez a nap a családé, a pihenésé, hogy hétfőtől újult erővel tudják fogadni a törzsvendégeiket. Akikből szép számmal akad.

Ugyanis a kezdeti – javarészt megalapozatlan – félelmek után, a fehérváriak szívükbe zárták a helyet és az itt dolgozókat, akik között akadnak legendás alakok. A betegségekből fakadóan ugyan van fluktuáció a személyzet soraiban, de mindenki lelkesen, mosolyogva lát vendéget, főz a konyhán.

A helyben rejlő varázserőnek része Halász Imre séf, aki évek óta erős bástyája a Hatpöttyösnek, szívvel-lélekkel készített fogásai Budapest bármelyik felkapottabb éttermében megállnák a helyüket. Imre nem csak elhivatott, a szakmájában folyamatosan fejlődő konyhafőnök, hanem nagyon jó mentora, tanára a keze alatt dolgozó konyhai személyzetnek.

Vera és Imre

Vera és Imre

Az étterem az elmúlt években olyan sikereket ért el, hogy a Hatpöttyös már nem csak a saját éttermében kínálja a fogásait, hanem iskolai menzát tart fent, borvacsorákat szervez és számtalan helyi rendezvényen, esküvőn adja a cateringet.

Az általunk kóstolt menüsorban is igazi gyöngyszemekre bukkantunk. Az előételként kínált, tésztakosárkába felhalmozott lazactatár üde, friss citrusossága, a zöldfűszerekkel beállított, tökéletes harmóniája, hibátlan textúrája magasra tette a lécet, Imrének azonban sikerült kiegyenlített minőséget hoznia.

Lazactatár

Lazactatár

Az édesburgonyából készült krémleves, a házi sonkachipsszel szintén kellemes, valóban házias összhatású fogás volt. Engem a főételként szervírozott csirke supreme mellé felsorakoztatott téli zöldségekből készített kavalkád és a mellé kínált fehérrépakrém vett le a lábamról, bár tisztességes adagot kaptunk, abból több tányérra valót el tudtam volna csipegetni.

Csirke supreme

Csirke supreme

A desszert szép zárása volt a menünek és megint jó betekintést kínált a Hatpöttyös filozófiájába. Bár az összkép egyértelműen a séf keze munkáját dicsérte, a tányérra kerülő brownie az egyik lelkes, autodidakta kollégájuk munkája volt, amely tökéletesen illeszkedett a konyhafőnök elképzeléseihez, és tökéletes alkotóelemévé nemesedett a kész tányérdesszertnek.

Csokoládé mousse és brownie erdei gyümölcsökkel

Csokoládé mousse és brownie erdei gyümölcsökkel

Fehérvár kocsival 50 perc, a város hétköznap és hétvégén is megér egy kirándulást, a Bormustráról nem is beszélve. Ha erre jártok, feltétlen látogassatok el déltájt a Hatpöttyösbe.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS