Utazásaink

Carassia, közelebb visz a csillagokhoz

Pannonhalmára menni maga a csoda. Pannonhalmán az idő lelassul, a tér kitágul, s én a pólusaimon keresztül szívom magamba a helyet. Most pénteken újra megélhettem Pannonhalmát, igaz csak egy villámlátogatás jutott, de abból nem akármilyen.

20170512_181442_Richtone(HDR)_resized

Az apátság gondosan válogatott termékskálája ugyanis egy új elemmel bővült, s az ennek tiszteletére rendezett gálavacsorán mutatták be a Carassia pezsgőket, amihez Gyurik Gábor, a Viator séfje izgalmas, letisztult, szezonális menüsort álmodott.

A Carassia nem új keletű történet, jól példázza azt a gondosságot, precizitást, ahogy az apátság egy-egy terméket kiválaszt, megálmodik. A most pohárba kerülő tételek mögött ugyanis közel 12 év munkája áll, hiszen Gál Tibor már 2005-ben a megfelelő, évszázados múlttal rendelkező bortermelő területet kereste, s találta is meg Kárászteleken, a Szilágyságban. 22, 4 hektárt telepítettek itt újra, majd 2012-ben már a megfelelő, 1200 négyzetméteres pince is megszületett és 2013-ban dolgozták fel az első szőlőt, születtek meg az első – akkor még – gyöngyöző borok, majd jöttek a pezsgők, amelyekkel meg is ismerkedhettünk.

A Carassia Rosé pezsgőjét önmagában is jól esett kortyolgatni, de a pezsgővacsorának megvolt a maga szépsége, élmény volt figyelni, hogyan reflektálnak a tányéron pihenő kompozíciók a poharunkban lévő pezsgőkre.

900-600

A bevezető fogás egy gévagombából készített carpaccio volt, amelyet egy kis frisse saláta koronázott és néhány fenyőmag. Az ügyesen marinált gomba textúrája mellett meglepően hangsúlyos volt a fenyőmag. Persze, 10 éve szinte mindent fenyőmaggal próbálnak eladni, ami nem is csoda, hiszen elképesztő aromák bújnak meg benne, de ennél a fogásnál sokkal inkább azt lehetett érezni, hogy a mag nem fűszere, hanem központja az ételnek, az az origó, ahonnan az ízek indulnak, s ahova visszatérnek. Ehhez a fogáshoz egy Sauska Tokaj Extra brut kóstoltunk, szép harmóniában volt a fogással, a marinádban lévő ízek összecsengtek a pezsgő enyhe zöldességével.

2017-05-12-19-35-49_resized_1

A hideg előételek sorában egy újabb szezonális kedvenc következett, pontosabban kettő, azaz három. A rövid életű spárgák közül ugyanis rögvest mindkét fajtával találkozhattunk, s mellett már ott figyelt az eper is, több formában is. A marinált fehér spárgához jól illett az eper és az abból készített velő, valamint a Carassia Classic Extra Brut. A 2013-as kísérleti jelleggel készített pinot blanc pezsgő szintén megfelelő partnerre talált ebben a fogásban. Erős zöld illatjegyei, meglepő tartalmassága, krémessége és hosszú lecsengése szép hátteret festett a spárgához.

Az előételeket követően megérkeztek a halak, először bőrén sült vörös sügér filét kaptunk, amit nem csak a hibátlanul elkészített hal miatt zártam a szívembe, hanem a panko morzsába forgatott ropogós zöld spárgákért és a hal alatt lapuló, untermannak tűnő, de ízben és állagban a fogás össze többi részével teljesen egyenrangú citrusos lencséért. A fogás méltó partnere volt a citrusos aromákban gazdag Kreinbacher Prestige Brut pezsgőnek, amely tavaly a Champange és Pezsgő Világbajnokságon aranyérmet nyert.

2017-05-12-20-22-07_resized_1

Ahogy a sügérnél a lencse és a spárga, úgy a következő fogásnál is engem a homárral töltött ravioli alatt pihenő vajtök ragu varázsolt el igazán. A blansírozott, apróra kockázott tökhöz friss kapor társult, s a hibátlan ravioli tetején pihenő török mogyoróval összekóstolva valóban újszerű, de annál maradandóbb élményt adott (azaz legközelebb lesz török mogyoró a tökfőzelékünk mellé). A fogáshoz a Carassia Blanc de Blanc Brut pezsgőjét kóstoltuk, amelyben valóban jól kifejezésre került a pezsgő, a pezsgők lényege: elegáns és komplex tétel volt. A zöldfűszeres aromájú pezsgőt egy jóféle frissesség is jellemzte, talán ez az a két tulajdonság, amely tökéletes kísérőjévé tette a fogásnak.

2017-05-12-21-04-41_resized_1

A halas fogások után, hogy az ízlelőbimbóink is felkészüljenek a húsos menetre – egy kis maracuja szorbetval pihentünk.

A szorbet – főleg egy hosszabb menüsor vagy degusztációs vacsora esetében – csodákra képes, az ízkavalkádban rendet vág, hagy időt, hogy kicsit megemésszük – legalább fejben – az elfogyasztott tételeket, lezárja az addigi fogásokat és tiszta lapot nyit az újaknak. Most is ez történt, a szorbet csendes hűse után jólesett a tejes borjúszűz, amely gyönyörű rózsaszín medalionok formájában érkezett, körülötte örvénylett a szegfűgombából és körtéből készített köret, amelynek tökéletes egységét a kókusztej adta meg. A Billecart Salmon Brut Reserve pezsgő finom gyümölcsössége, kellemes virágossága jó hátteret adott a szegfűgomba-körte páros ízrobbanásához.

2017-05-12-21-54-31_resized

A menüsor – a felénk megszokott édes íz helyett – egy sajtválogatással zárult. Háromféle kecskesajttal kényeztethettük magunkat, amihez nem csak az 1729-ben alapított első pezsgőház, a Ruinart R de Ruinart Brut pezsgője passzolt tökéletesen, hanem a paradicsom chutney és a málnavelő is.

A Carassia bemutatkozó estje nagyon jól sikerült, a megismert tételek közül legjobban a Blanc de Blanc Brut fogott meg és ha rajtam múlna, akkor az előttem álló nyár reggeleit szívesen kezdeném egy pohárnyi Carassia Rosé Brut pezsgővel.

Villámlátogatás Párizsban

A Costa Rica-i utunk nem csak egy messzi földre tervezett nyaralást foglalt magában, hanem az átszállás helyéből adódóan egy rapid városnézés is belefért.

Zsófi évek óta Párizsról álmodik. Még franciául is elkezdett tanulni, mert annyira megihlette ez a város, s főleg maga az Eiffel torony. Én nem emlékszem, hogy gyerekként ennyire vágytam volna valahova, úgy látszik kisigényű voltam vagy csak a szocialista berendezkedés és a semmireseelég dolláros valutakeret pont itt tartott minket, a baráti országok ölelésében.

Ezek a Nők azonban már az EU gyermekei, s mi mindent meg is tettünk és teszünk azért, hogy ne csak polgárok, hanem világpolgárok legyenek, élményekkel halmozzuk el őket, s úgy látszik ezek az élmények generálják is az újakat. Zsófinál Párizst.

Egyszerűen csak annyit akartam ebből kihozni, hogy mikor láttuk, tudtuk, hogy oda-vissza a Charles De Gaulle reptéren át visz majd az utunk, felmerült bennünk, hogy jó lenne Zsófit meglepni egy mini városnézéssel. A transzfer alatti kirohangászáshoz már öreg vagyok, nem szeretek azzal a tudattal fejvesztve száguldozni, hogy mikor és hogyan fogom lekésni a gépet, ha még egy műemléket megnézek vagy megvárom, hogy ihatóvá hűljön a kávém.

A lehetőségeink szűkösek voltak, hiszen már így is lógtunk épp eleget, de úgy éreztük, hogy egy éjszaka azért csak belefér. Így aztán a San Joséból induló éjszakai járaton terveztünk aludni, hogy a másnap délután landoló gépről egyenesen a város sűrűjébe vessük magunkat.

A terv nem alakul rosszul, leszámítva azt a közel két órányi erős turbulenciát, ami elkapta a gépet valahol az óceán fölött. Zsófi és az apja édesdeden aludtak, Anna viszont halálán volt, így én hol ébren virrasztottam vele, hol aludtam egy kicsit. Ergo másnap a négy fitt emberből kettő kissé zölden szállt le a gépről, de a terveim mit sem változtak.

A párizsi szállásvadászatkor – az idő rövidsége miatt is – belvárosi helyet kerestem, ahonnan gyalog minden megközelíthető. Így aztán a délután öt már az Operánál talált, ahonnan szépen lesétáltunk a Louvre felé. Útközben egy Pierre Hermé üzletet is leltünk, ahol kedvünkre tobzódtunk a valóban kitűnő macaronok között (Ladurée-vel Londonban csúnyán megjártuk, így volt bennünk egy kis félsz), majd tovább őgyelegtünk a Tuileriák kertje felé, ahol amíg Anna a piramissal fotózkodott, Zsófit elvesztettük. Meglátta az Eiffel tornyot és onnantól kezdve – szó szerint – torony iránt haladtunk. Vaszary okán szerettem volna, ha látják Napóleon sírját, így a Musée d’Orsay mellett elhaladva először az Invalidusok temploma felé vettük az irányt. Akik olvasták a Ketten Párizs ellen-t azok tudják miről beszélek, akik meg nem, azok sürgősen pótolják, alapmű.

IMG_20170302_185834

Hôtel des Invalides

Az Invalidusok azonban már bezárt, a kék óra ereszkedett a városra. Pont erre vártam, az alkonnyal együtt a díszkivilágítás is megérkezett az Öreg Hölgy köré. A templomtól kis utcákon sétálva indultunk el a torony felé. Próbáltam úgy haladni, hogy legyen rálátásunk a toronyra, így a mögötte elterülő park sarkánál bukkantunk ki. Előtte még betértünk egy boulangerie-be, azaz egy fantasztikus illatokkal és péksüteményekkel megpakolt parányi boltba, ahol mindenki készíttetett magának egy kedvére való szendvicset.

IMG_20170302_195833

Ami hibátlan ötletnek bizonyult, mivel a torony tövébe érve kiderült, hogy a páratlan párizsi panorámára este is pont olyan sokan kíváncsiak, mint napközben. Az első átvilágítás után a csodás szerkezet alatt találtuk magunkat, szédülten néztük a hatalmas, de mégis kecses vasszörnyet, majd beálltunk a végeláthatatlan sorba, amelynek egyhangúságát csak a szemetesben hagyott csodás falatokért érkező patkányok jelenléte törte meg, de nekem ezzel semmi bajom nem volt, a Lecsó óta a valódi párizsi hangulathoz szerintem egy-két patkány is szükségeltetik.

Zsófi lelkesedése töretlen volt (pedig ő bírja rosszabbul a várj, majd történik valami típusú időrablásokat), Anna viszont – az átkínlódott repülésének hála – a vállamon aludt. Aztán egyszer csak célba értünk, s egy újabb röpke átvilágítás után már a liftben tartottunk fel, a város fölé. Tériszonyos vagyok, de szerencsés, ha van látvány, ami leköt, akkor alapvetően felül tudom írni a bennem fejlődő rettegést. A liftben itt is elkapott a minekvagyokénitt érzés, remegett a lábam, aztán egyszer csak ott pompázott előttem a Place de la Concorde, kirajzolódott III. Napóleon és Haussmann városa és már el is illant minden fáradtságom, tériszonyom.

IMG_20170302_213156

Éjszakai Párizs

Nem hetente ruccanunk Párizsba, így nem elégedtünk meg a második szint nyújtotta látvánnyal, hanem a torony tetejéig kapaszkodtunk fel, ahol valóban teljes panoráma és jó néhány szuvenírbolt várt ránk. A trópusi nyárból érkezett, ágyat 36 órája nem látott szervezetünk azonban itt kezdett el jelezni, hogy ennyi, fázik és fáradt, úgyhogy miután alaposan, minden irányból ránéztünk Párizsra, fogtuk magunkat és hazametróztunk.

Másnap reggel a kontinentális reggeli és egy csoport német középiskolás közepette terveztük meg a napi programot. Mivel a gépünk este indult, így belőttük, hogy meddig kell visszatérni a szállásunkra, majd útnak indultunk.

IMG_20170303_110626

 

Nagyon szűkre szabott időkeretünk volt, ezért úgy okoskodtam, hogy egy városnéző busszal pont annyival többet látunk, amit nem bírnánk legyalogolni. Kiderült, hogy tévedtem, a busz útvonalából előző este csak a Notre Dame és a Diadalív maradt ki. Ennek ellenére jól esett újra végigmenni a város fő ütőerein, nappali fényben is megnézni a várost. A buszos túra után ebédet kerestünk. Az Opera környékén indultunk vadászatra, első tervek között egy klasszikus, kiülős, jajdenagyonpárizsi helyet kerestem, aztán a Nők meglátták a londoni Pret-a-manger logóját és innentől eldőlt, hogy hol és mit fogunk enni.

IMG_20170303_131436

A délutáni programunk a Rue La Fayette boltjainak felfedezése és a Lafayette áruház megcsodálása volt. A Harrods-hoz hasonlatos élelmiszerosztály és a csodálatos kupola valóban kihagyhatatlan program, a lányok meg két hét teljes bolthiány után boldogan találkoztak újra a szeretett márkáikkal és élvezték azt a fajta konzumerizmust, amelyet Párizs kínált nekik.

IMG_20170303_152253

Szépségek a Lafayette-ben

Desszert gyanánt még ettünk egy féltucat macaront és egy kevés crêpe-t is, majd számtalan, különféle méretű Eiffel toronnyal felszerelkezve nekivágtunk a haza vezető útnak.

IMG_20170303_193727_1_v

Fáradt, de boldog

Élet a vulkánok árnyékában

A karibi térség után egy nagyobb utazás várt ránk. Reggel ügyesen visszamozaikoztunk mindent a bérelt autóba (nem, nem volt könnyű), majd bevágódtunk, s szomorúan intettünk búcsút a barátságos Karib-tengernek és a végtelen nyugalmat árasztó vidéknek.

16797355_1771791106180230_3445028764317286211_oA kissé fejlett úthálózatnak köszönhetően az alig 300 kilométeres távot bő fél nap alatt tettük meg, pontosabban 10 körül indultunk, valahol Cartago-nál egy Sodában megebédeltünk (babosrizst, csirkét, én a magam részéről sajtos és húsos empanadat), s az utolsó napsugarakkal együtt értünk a szállásunkra. De ennyire ne szaladjunk előre.

A harmadik szállásunkat az ország észak-nyugati részén szemeltük ki, a Tenorio és az Arenal vulkán között fekvő területen, az 1973-ban mesterségesen kialakított Arenál-tó partján találtunk egy számunkra tetsző helyet, amelynek a megközelíthetősége eléggé kérdéses volt. Ha az InterAmerika Highway felől közelítettük volna meg, akkor valószínűleg kevésbé vadregényes a dolog, de a ticoc által is előszeretettel használt, tehát a bevitt adatok alapján elég pontos Waze más állásponton volt.

IMG_20170221_160337
San Josét megkerülve, északnak vitt, majd innen kanyarodott rá La Fortunára, ahol egyszer csak elénk tárult az Arenál és már nem is éreztük annyira hiábavalónak az elmúlt sok órás utat. A monumentális, gyönyörű, fenséges vulkán ott terpeszkedett a mezőváros felett, s mi – botor mód – azt hittük, hogy már majdnem célba értünk. Aztán áthajtottunk a gáton, s közel ötven kilométeren keresztül a tó egyenletlen, dimbesdombos partját követő szerpentinen találtuk magunkat, ahol az út mellett a lenyűgöző, kora esti súrló fényekben fürdő táj vonta magára a figyelmünket, valamint a kanyaronként elszórt hirdetőtáblák, amelyek boldogan tudatták velünk, hogy egyre közelebb és közelebb kerülünk az ország egyetlen német pékségéhez. A bratwursttal és savanyú káposztával kecsegtető táblák egyszer csak elfogytak, Nouevo Arenal falvában láttuk is, hogy ott pihen a német pékség közvetlenül az osztrák ételbár mellett, de nem engedtünk a kísértésnek, s csak mentünk tovább, Tilarán felé.

A szállásunk közvetlenül a tó partján feküdt, nem lent a víz szintjén, hanem a fölé magasodó hegygerinc meredek oldalában. A kiépítésnél nem sokat lacafacáztak a szintezéssel, olyan meredek feljárót építettek, hogy kérdéses volt, hogy a négy emberrel és 100 kg csomaggal megpakolt járművünk megbirkózik-e az út dőlésszögével.

Mire óvatosan felkapaszkodtunk a ház mögötti parkolóhoz, kihunytak a fények, s hűvös ereszkedett a tájra. A közel egy hét karibi hőség után szabályosan fáztunk, a szállásunk látványkandallóját is berúgtuk, sőt a légkondit is inkább fűtésre, mint hűtésre bírtam.

Fázósan ismerkedtünk a lakásunkkal, a Nők élvezkedtek az európai környezetben (sehol egy smaragdszemű bogár, van üveg az ablakban és a ház se fából ácsolt), én pedig szemügyre vettem az amerikai konyhámat, ami álmatagon várt ránk a nappaliban.

Másnap hajnalban keltünk. Bár azt hittem, hogy itt – ahol mégiscsak két társasház töri meg a dzsungelt – kevesebb lesz a zaj, tévedtem. A madarakra itt is számítani lehetett, s a házunk mellett húzódó erdőből is elképesztő bőgőmajom koncert szólt reggel és este is.

Mivel a hűtőben csupán egy csomag diabetikus csoki árvállt, így a Nőket hátrahagyva elkanyarogtunk Tilaránba, a közelben található mezővárosba. Tilarán barátságos helynek tűnt, a hegyvonulat tetején lévő platón található városban nem csak hatalmas katedrálist, hanem egyetemet, számos kávézót és legalább három diszkontot találtunk.

IMG_20170222_082456Miután korán ébredtünk, s éhesek voltunk, így nagyjából fél nyolc körül már a tilaráni főtéren fényképezkedtünk. Vásárolni is szerettünk volna, de a ticocat nem hajtja a tatár, így fél kilenc előtt eszükben sem volt kinyitni. Addigra mi már végignéztük a környék nevezetességeit, megtekintettük kívül-belül a helyi katedrálist (elképesztően csúnya, de ennek ellenére a szakralitás mégiscsak jelen volt benne, furcsa, eddig hajlamos voltam kötni az esztétikumhoz ezt az érzést, de itt egyszerűen anélkül is érezhető volt, hogy akár egy mutatós padot láttunk volna), s a helyi zöldségboltban is ámultunk egy keveset.

Aztán elérkezett fél kilenc, majd el is múlt, s nagyjából negyed óra csúszással lassan feltolták a rácsokat és szabad utat kaptunk, hogy feltöltsük az árválló hűtőnket. A bevásárlás számomra itthon is kaland, szeretem felfedezni az újdonságokat, végignézni a kínálatot, Costa Ricában meg egy élménytúra volt. A hatalmas rizses- és babos zsákok mellett végignézhettük a kávékínálatot, a különféle húskészítményeiket, a nekünk rettentően egzotikus zöldség-és gyümölcskínálatukat, betárazhattunk a rendkívül jó tejtermékeikből (van hely, van zöld, van eső, van holstein), majd minden földi jóval megpakolva hazaindultunk s megetettük a Nőket.

A felállás ezen a szálláson sem változott, a férjem a szabadidejében rádiózott, Annával a szálláshoz tartozó medencében lógtunk, Zsófi pedig hol velünk pancsolt, hol az itt is fellelhető hintaágyak vagy függőfotelek valamelyikében héderezett.

A szállás kiválasztásakor fontos szempont volt a medence. Zsófi nem szereti az élő vizeket, zavarja, hogy nem minden esetben tudja, hogy hol ér véget a víz, nem lát benne, egyszóval bizonytalan, ha nincsenek fix határai a víznek. A tenger után neki kedveztünk, a szálláshoz kapcsolódó három medencével valóban boldog lehetett, s mi is. A medencéből csodás kilátás nyílt az Arenál-tóra és a mögötte békésen pöfőgő Arenál vulkánra, valamint a helyi fauna is rendre tiszteletét tette, a ház macskái mellett hatalmas gyíkok és kolibrik tarkították a napunkat.

16905047_1772372766122064_740071958729531227_o

 

Persze nem hevertünk folyamatosan a vízben, hanem kisebb-nagyobb túrákat is tettünk. Már itthon kinéztem egy mutatós túrát, amely az ország jelentős részét uraló dzsungelek világába enged betekintést. Az eső- és köderdőkben gazdag Arenál vulkán jó kiinduló pontja számos túrának, nem egy és nem két – főleg amerikai turistákra – szakosodott cég kínál lehetőséget, hogy kötélen, libegőn vagy gyalogszerrel ismerkedj meg a dzsungellel és annak élővilágával.IMG_20170224_121022

A canopy-s változatot hamar elvetettem, négyből ketten igen tériszonyosak a családban, a libegős változatot szintén elengedtem, mert zavart, hogy egy adott tempóban kell befogadni a látványt, mi van akkor, ha én hosszabban néznék valamit, mire a szék – akaratom ellenére – arrébb libeg velem a következő látványosság felé. Így maradt a gyaloglás. A kiválasztott gyalogtúránkat hat lebegő híd és két vízesés tarkította. A vízeséssekkel már itthon is reklámoztam a túrát, ellenben a hidak jelentőségét és méretét próbáltam minimalizálni. A neten fellelhető információk alapján reggelre foglaltam időpontot (délután leül a köd, több a felhő, rosszabbak a látási körülmények – írták a fórumok), majd egyszer csak ott találtuk magunkat a szukufelhőben úszó nemzetközi csapat tagjaként és óvatosan jártuk a vulkán környéki csapásokat, figyelve a mérges kígyókra és a flóra megannyi szépségére. A korábbi esős napok után (amiből mi a Karibi részen jól kimaradtunk) párás, meleg idő kerekedett, úgyhogy a kis gyaloglás egy idő után teljesítménytúrává vált, amelyben nem csak a páratartalommal és meleggel vívtunk harcot, hanem a rendszeresen előttünk gyalogló párral is, akiket semmi más okból nem szerettünk volna lehagyni, csak hogy ne lássuk őket.

Nem vagyok vadász, nem töltöm a hétvégéimet rendszeresen az erdőben, de valahogy triviális volt, hogy mennyire színesen illik/kell öltözni, ha az ember erdőbe készül. Az előttünk sertepertélő páros azonban pont arra ment, hogy bárhonnan – akár a Holdról is – kiszúrhatók legyenek, a ruházatuk a neon összes létező árnyalatát felvonultatta. Így aztán a Nőkkel folyton-folyvást eléjük próbáltunk jutni, így kerülve ki az optikai környezetszennyezést.

IMG_20170223_094727_v

A táj szépségesen pihent alattunk, mellettünk, felettünk. Az ezernyi pálma mellett számtalan hatalmas páfrány ernyője alatt sétáltunk, néztük a vadpulykákat, a levélvágó hangyákat, kerestük a majmokat és figyeltük a fel-fel bukkanó Arenál-tavat. A túra végén pedig várt ránk a jól megérdemelt kávénk és a kávézó teraszáról az Arenál látványa.

Hazafelé a német pékséget is útba ejtettük. A meglepő helyen valóban német alapanyagokból készített német és európai fogásokkal várják a vendégeket, akik az útjelző tábláknak és az útikönyvek ajánlójának hála rendre meg is állnak egy-egy apfelstrudel-re.

Az osztrák-német hagyomány egyébként nem áll messze a környéktől, az 1860-as években betelepült osztrákok körül sokan élnek errefelé, s ha az ember figyelmesen kanyarog a tó partján, még ki is szúrhatja a klasszikus alpesi házaikat.

IMG_20170223_074349

A következő túránk – néhány nappal később – szintén az Arenálhoz vezetett. Már odafelé láttuk, hogy La Fortuna (a szerencse városa, amit a hetvenes években kitört vulkán nem temetett el) után rengeteg strand, termál vizes spa hirdeti magát. Nem egy vagy kettő, hanem egy főutcára való strandfürdő vetekedett a kegyeinkért.

Az Arenál aktív létének hála, meleg vizekben gazdag ez a környék, amit ügyesen ki is aknáznak. A termálvízre épülő turizmus az egész környéket bőven eltartja, cserében tényleg minőségi kiszolgálásban lehet része annak, aki benevez egy egy- vagy többnapos wellnessezésre. Mi csak egy napra vállalkoztunk, a különféle relax spa-k helyett a Nők aktivitásának és életkorának megfelelő, csúszdás kalandparkot választva, amelyben mindannyian megtaláltuk a nekünk való szórakozást. A Nők imádták a különféle csúszdákat, a hatalmas, családi úszógumival való száguldást, a kiszámítható ütemű, mégis minden alkalommal meglepetésként nyakunkba zúduló hatalmas vödörnyi vizet, mi pedig lehúztunk egy újabb tételt a bakancslistánkról: vízbe merített bárban iszogattuk a koktélunkat.

16831913_1776579242368083_6821439251370899503_n

A tó partja egyébként nincs kiépítve, a környező hegyoldalakon találni jó pár kávézót, éttermet és szállodát, akik viszont mind a kilátással hirdetik magukat. Az egyik legismertebb a Macadamia kávézó, ahol európai sütemények és számunkra kedvelt mód elkészített kávék mellett gyönyörű, árnyas teraszon ülve csodálhatjuk a tavat és élvezhetjük – a hegy tetején álló szélmalmoknak is örök munkát adó – szelet.

IMG_20170226_105953

Az Európába való visszatérésünk előtt még a Csendes-óceáni partvidéken is tiszteletünket szerettük volna tenni. A észak-déli irányba húzódó autópályát kihasználva viszonylag rövid idő alatt eljutottunk a san joséi lakosok által is nagyon kedvelt Playa del Coco-ra, ahol a karibi rész nyugalmas partja helyett egy klasszikus – afféle görög vagy olasz – strandbizniszre épülő városkát találtunk. Az ezeregy fröccsöntött tukán között ott pihent az óceán. Mi pedig hosszan sétáltunk a partján, mire találtunk egy csendes, kissé félreeső, de a part mentén húzódó kávézót, ahonnan jó rálátás nyílt a partra, árnyék is akadt, s a part menti fák közé kifeszített függőágyakról nézhettük a halászó pelikánokat.

IMG_20170227_123425

A déli hőség és az éhség azonban előtt-utóbb véget vetett ennek a sziesztának, így a főutca felé vettük az irányt, hogy egy olyan helyet keressünk, amely jó eséllyel a kikötőben veszteglő valamelyik halászhajóról szerezte be a mai betevőt. Végül találomra választottunk egy helyet, ahol nagyon hamar kiderült, hogy nem csak friss alapanyagokból főznek, hanem aki a konyhán szorgoskodik, az messze többre képes, mint a sodák kedves háziasszonyai. A főételeinken érződött az európai hatás, az ízek kombinációja, az összetevők állaga mind-mind azt harsogta, hogy igen, itt szakács van a konyhán.

A délután egy részét aztán csavargással töltöttük, meg azzal a hiábavaló törekvéssel, hogy Libériában megtaláljunk egy ott élő svájci péket és az ő pékségét. Helyette szemrevételeztük a csodás zöldség- és gyümölcskínálatot, végignéztük a nyár végi leárazásban olcsósított ruhákat, majd a naplementében, a hegyek közé bekúszó árnyakkal együtt visszatértünk az Arenál-tóhoz.

Avalon, avagy az Éden keletre van

Nagyon régen nem voltam Miskolcon, de a pénteki nap után azt gondolom, hogy gyakrabban fogom tiszteletem tenni a környéken. A miskolctapolcai Avalon nyújtotta kényelemért megéri elzarándokolni keletre.

A pénteki sajtótúrán átfogó képet kaptunk a szállodáról, mi több, ebbe a négy óra buszozással tarkított napba számtalan program belefért, hála az ügyes szervezésnek, s még csak nem is rohantunk, kisimultan, jóllakottan indultunk haza Pestre.

A környékbeli gyökerekkel rendelkező tulajdonosoknak az első perctől egyértelmű volt, hogy a szállodát ebben az idilli, de a beruházások szempontjából igen mostohán kezelt zugban kívánják felépíteni, itt valósítják meg az álmukat, egy olyan hotelt, amely nem csak az erdő közelségével csábít, hanem számtalan egyéb kikapcsolódási lehetőséget is ígér és igazi fellegvára lesz majd a családi körben pihenni vágyóknak.

av3

Az Avalon kapuján belépve egy mikrovilág tárul a szemünk elé. A főépület mellett egy gondozott utca fut fel a domb oldalába, afféle Lilaakác köz, finn rönkházak sora bújik meg az enyhén kanyargós út két oldalán. A bejárattal szemben vár ránk az étterem, amelyben nem csak a szállóvendégek kiszolgálása zajlik, a hely olaszos hangvételű konyháját bárki tesztelheti, aki a környéken kirándul, nyaral vagy él.

Mivel még a reggeli idején érkezünk, így gyorsan le is teszteljük, hogy milyen választékkal és minőséggel várják a korgó gyomrú lakókat az Avalonban. A választék rendívül széles, olasz és magyar felvágottak mellett, paraszttál, számtalan saláta, egzotikus gyümölcsökkel tarkított tálak, péksütemények, tejbegríz, tejberizs képezi a svédasztal részét, a laktózmentes termékekről, valamint a különféle táplálékkiegészítőkről nem is beszélve, amit a sportos szállodaigazgató kérésére és a vendégek legnagyobb örömére vette be a kínálatba.

A la carte is kérhető néhány tétel, így logikus, hogy az örök szerelem, egy Eggs Benedict kerül elém reggeli gyanánt, ami nem csak azért tökéletes választás, mert isteni, ha jól van elkészítve, hanem azért célszerű kérni, mert az elkészítése sok mindent elárul a konyháról. Az angol muffin helyett pirítóson szervírozott posírozott tojások minden elvárásomnak megfelelnek és még a kávé is kedvemre való, így teljes elégedettségben hallgatom a szálló történetét, azt, ahogy az elmúlt egy évben az Avalon megtalálta a helyét a piacon, hogy egyre inkább rátalálnak a családos vendégek, de csapatépíteni, családi ebédelni vagy akár csak gokartozni, kalandparkozni is érdemes ellátogatni ide, a wellness szolgáltatásokról nem is beszélve.

av9

Reggeli után rögvest jöhet a jól megérdemelt pihenés, a barátságos hangulatú wellness részlegben várnak ránk a medencék, a szaunavilág és a koktélok. Nem is kell több a tökéletes péntekhez. A wellness azonban nem csak beltéri részből áll, a szálló főépülete mellett található sodrófolyosós medenceegyüttes és a külön faházban pihenő hatalmas finn szauna már most is használható a bátrabbaknak. Mi inkább a fedett részeken heverünk, teszteljük a bio- és infraszaunát, élvezzük a nyugalmat, ami a helyből árad.

av1

Miután kipihentük a reggeli fáradalmait, az Avalon személyzete megmutatja, hogy milyen lakosztályokkal, szobákkal, házakkal várják a vendégeket. A kivétel nélkül üde és fiatal személyzet nagyon jól képzett, nincs olyan kérdésünk, amire ne kapnánk azonnal releváns választ.

av5

A parkban közlekedő golfautók egyikébe pattanva körbejárjuk a birtokot, megnézzük a híres gokart pályát, megtaláljuk a sörkertet, s végiggurulunk a rönkházakkal tarkított mintautcán is, be is kukkantunk az egyik frissiben takarított, még vendégeire váró faillatú házacskába.

av4

A parktúra után pedig asztalhoz ültünk, hogy az Avalon éttermi kínálatának színe-javát megkóstoljuk. A hat fogásos, degusztációsnak is tekinthető menüsort egy igazi klasszikussal indítjuk: pármai sonkával, szűz olíva olajjal, giganti olajbogyóval és helyben készített pizzakenyérrel. Bár pontosan tudom, hogy még öt fogásnak kell hely és a szauna jótékony hatásai ellenére se érzem éhesnek magam, a pizzakenyér eteti magát, a sonka és az olíva meg pikk-pakk eltűnik a ropogós, friss pizzatésztával együtt.

Olaszosan élünk, a tésztát tészta követi, érkezik a Tris pasta azaz lila ravioli libamájjal, zöld gnocchi ricottával és egy kisebb kupac spagetti friss vénusz kagylóval. A házilag készített tészták frissek, finomak, al dente kerülnek a tányérra, csak a raviolinál érzem, hogy picit lehetne vékonyabbra húzva a tészta.

Amíg mi a tésztákat kóstoljuk, addig a mögöttünk álló asztalra egy hatalmas fél parmezán kerül, amit a következő fogáshoz használnak fel. A parmezán igazi partielem, a feltehetően önmagában is nagyon finom szarvasgombás rizottó hozzáadott értéke, nem csak ízben, hanem látványban is. A konyháról érkező hatalmas serpenyőnyi rizottót ugyanis ebbe a parmezánkerékbe borítják, majd a forró rizstől olvadó sajttal alaposan átforgatják és így tálalják.

av6

Sok évvel ezelőtt, mikor végre egy olasz séftől megtanultam rissotót főzni, rissotót ettünk rissotóval. Pontosabban én. Addig, amíg nem lett csömöröm. Azóta mindig berzenkedem, ha risottó kerül elém. Becsületükre váljék, hogy ezt a parmezánban flambírozott szarvasgombás risottót az utolsó morzsáig megeszem (még mindig van hátra három fogás, csak szólok).

Ezután már mindenki veszít a fürgeségéből, így az étteremfőnök szünetet rendel és egy olyan csodás proseccos szorbet, amit akár életmentőnek is nevezhetünk.

Az olasz rendet követve, a tészták sora után jönnek a húsok, először egy könnyű, de mutatós branzino, azaz tengeri sügér filé érkezik. A faszénen grillezett friss hal mellé szicíliai salátát kínálnak, színben és ízben is nagyon üdítő a répából, angol zellerből, édesköményből, uborkából, kápia paprikából, sok chiliből és rengeteg petrezselyem álló mix.

A hal után következik a bárányfartő, amihez zöldséges paradicsomragu társul, valamint házi mártások, amelyek közül a bajor mustármártás egyszerűen addiktívnak bizonyul, így a többieknek esélyük sincs. A bárány omlós, kellemes, a zöldségragu szép aláfestése a húsnak, jól muzsikálnak együtt.

Innen már nincs tovább, mi is érezzük, hogy megteltünk, túl jól vagyunk tartva, már csak egy nyugágy kéne, némi napsütés és kész. De érkeznek a desszertek. Mi pedig feltámadunk halottainkból és a réteslapra rétegzett Avalon krémes és a tiramisu mellett a ház monodesszertjeit is megkóstoljuk.

av7

Az olaszos fekete után pedig kiszédelgünk a szuper miskolctapolcai levegőre, s felkészülünk a nap utolsó programpontjára, a szaunaszeánszra.

Szerencsére akad némi időnk, így már csitult gyomorral megyünk a 20 perces programra, amit napjában többször is tartanak (ez utóbbit most épp a kedvünkért). A fiatalember felkészült, lelkesen magyarázza a szauna és a szeánsz jótékony hatásait, levendulával bódít, majd törölközőre kap és úgy ventillálja a levegőt körülöttünk, hogy attól félünk ott helyben meghal. De szerencsére nem, fitt, ő a hely egyik sportanimátora (ilyen is van a csapatépítőknek és a családoknak is), kemény legény. Mi kissé puhányabbak vagyunk, így kapunk jeget, azzal dörzsöljük magunkat, nyílnak a pórusaink, tisztul a szervezetünk, miközben sör kerül a kövekre és átható kenyérillat szállja meg a szaunát. Utána még jön egy kis levezető eukaliptusz, végezetül – gondosan törölközőkbe csavarva – hagyunk időt magunknak visszahűlni a normál hőfokunkra.

av8

A frissítő, lazító szauna után múlik a teltségérzetünk, kellemesen bágyadtak vagyunk, de nem fáradtak, s ha nem kéne visszamennünk Pestre, akkor fix, hogy itt kényeztetnénk magunkat tovább, ebben az idilli környezetben, ahol minden rólunk, a vendégekről szól.

Ismerkedés Costa Ricával: a karibi életérzés

Másnap már rutinosan keltünk a madárdallal átszőtt hajnalban, hétkor pedig ott sorakoztunk a pazar reggelinkre várva. Siettünk is, várt minket a Karib-tenger, s miután mindenhol az utak siralmas állapotáról olvastunk, így időt szerettünk volna adni magunknak, hogy biztonságban odaérjünk. Albánián edzett lelkünk azonban örvendezett, a tico úthálózat egyáltalán nem volt olyan gyalázatos, mint amilyennek lefestették, sőt ahogy átvágtunk a fél országon, jól lehetett látni, hogy folyamatosan javítják, karban tartják az utakat. Amiken lehet menni, de nem gyorsan. A városokban átlagban 40 km-es sebességkorlátozás van érvényben, iskola közelében – ha iskolások is vannak az utcán – akkor 25. Mivel ez egy rendkívül fiatal társadalom és nagyon sok a gyerek, így minden falura jut legalább egy iskola, azaz egyszer 25 km-re lassítás plusz két, házi gyártású fekvőrendőr.

IMG_20170220_111037

Pura vida

A városokon kívül 60 vagy 80 km a sebességhatár, ennél gyorsabban csak az Inter-America Highway-en lehet menni. Kilencvennel. Néha. Pura vida. Ráérünk. Persze a helyiek nem sokat foglalkoznak ezekkel a számokkal, ahogy már másnapra megtanultuk, hogy a dupla záróvonal is annyit ér, amennyit ők gondolnak róla. Egyszóval nagy odafigyeléssel és közepes tempóban lecsorogtunk San Joséból az ország legnagyobb kikötővárosába, Limónba, majd innen – a tengert követve – majdnem Panamáig mentünk, hogy elérjük az útikönyvek szerint a bohémek és a megszokott utakat hátra hagyó turisták által kedvelt karibi partvidéket.

IMG_20170217_130659

Dzsungelház és ura

IMG_20170217_130817

Ablak a kókuszpálmákra

A déli partvidék központjának számító Puerto Viejoban hamar ráleltünk a házunkra, épp csak befordultunk a partig futó dzsungelbe vesző úton, s máris ott találtuk magunkat a rendkívül színes, puritán, de a maga módján pofás nyaralónk előtt. Az ezerszínűre festett fa házikó földszintjén egy hatalmas nyári konyha terült el, az emeleten pedig két, szúnyoghálóval fedett franciaágy pihent, s az esőerdőre nyíló kilátás tette igazán egyedivé a szobát.

Hamar belaktuk a helyet, azaz kipakoltuk a hatezer bőröndünket és a férjem nekiállt felmérni a terepet, hogy hogyan fog tudni antennát építeni és rádiózni, Zsófi felfedezte a teraszon lévő hintaágyat és az elkövetkező négy napra be is költözött, mi pedig Annával a lehető leggyorsabban előhúzgáltuk a fürdőcuccainkat és meg se álltunk a tengerig. A San Joséban kezdődött alapzaj itt felerősödött, egész nap szólt valami, a reggeli hangrobbanás után se hallgattak el az erdő lakói, hol a majmoknak, hol a madaraknak akadt valami fontos közölnivalója, s a tetőnk alatt lakó madarak is rendre becsatlakoztak az erdei kórusba.

20170218_070616

A tenger melegen és békésen várt ránk, a Playa Negra fekete, vulkanikus homokjában hatalmas sétát tettünk, élveztük a magányt, hogy nincsenek bérelhető nyugágyak, nincs napernyő, senki se tartja a markát, csak a táj van, a tökéletes nyugalom, a földnyelven terpeszkedő, mindent körülölelő dzsungel, amelyből valamiféle sűrű pára szállt vagy csak a felhők ültek meg a fák csúcsain.

Miután kigyönyörködtük magunkat, Zsófinak is meg szerettük volna mutatni, hogy milyen csodára leltünk, azaz akarata ellenére talpra állítottuk és levonszoltuk a tengerhez, ahol fürdeni ugyan nem volt hajlandó, de lelkesen firkálgatott a homokba. Zsófinak mindig vannak aktuális szerelmei. Hol a Jégvarázs tölti ki az életét, hol egy francia rajzfilm miatt kezd el franciául tanulni, most épp Batman uralja a képzeletét, így a klasszikus homokbaszivecskerajzolás helyett I believe in Batman szöveget hagyta hátra a mulandó homoktáblán. Pontosabban azt, hogy I belive in Batman. Miután girbegurbán behúzta ezeket a sorokat a homokba, lassan odébb is álltunk, hogy utat engedjünk a szintén a part mentén andalgó fogatócsoportnak, akik két, helyes pasas part menti sétáját rögzítették. Már épp fordultunk volna haza, amikor a stáb egyik tagja utolért minket, s pillanatok alatt a kamerák kereszttüzében találtuk magunkat. Hála Zsófi kissé hibás angoljának.

Így aztán röpke pár perc erejéig belekerültünk egy amerikai utazós műsorba, amit hosszadalmas papírozás követett, hogy valóban engedélyezzük-e a velünk készült jelenet adásba kerülését.

IMG_20170217_172749

Zsófi a sztár

Innen üzenem: ha valaki három csapzott Nőt lát pironkodni egy fekete homokos tengerparton, szóljon!

A séta után már estébe fordul a nap, s a Costa Rica-i napsütéses órák a végükhöz közeledtek. San Joséban is hirtelen tört ránk a sötét, de a keleti oldalon úgy tűnt el a fény esténként, mintha valaki elfújta volna a gyertyát. Amilyen korán világosodott, olyan korán is lett sötét. Hét körül már éjszakai sötétségben sétáltunk el vacsorát cserkészni.

A főzés nem szerepelt a Costa Rica-i terveim között, s a házban található nyári konyha felszereltsége sem erősített meg abban, hogy nekem kéne etetni a famíliát. Szerencsére ez nem volt akkora probléma, a helyiek ugyanis rengeteg klassz kis büfét, úgynevezett Soda-t üzemeltetnek, ahol nagyjából 8-10-féle étel kapható, meg persze natural, azaz helyi gyümölcsökből tejjel vagy vízzel készített smoothie.

IMG_20170217_180543

Első este a karibi konyha oltárán áldoztunk, a szállásadónk által javasolt Ghetto Girl nevű ételbárban egy nagyobb válogatást kértünk, karibi fűszeres csirkét, marharagut, sült banánt ettünk, természetesen babbal és rizzsel.

Ahogy a kávéfarm kötelező eleme volt az utazásnak, úgy a másnapi program is a tervhez tartozott. Zsófi – aki kevés dologért hajlandó látványosan lelkesedni – az utazás tervezésekor az ott honos állatok hallatán mutatott némi érdeklődést, így aztán kerestem egy olyan helyet, ahol jó eséllyel láthat jaguárt, lajhárt, majmot és hangyászt.

IMG_20170218_104334

Tammy

A Jaguar Resque Fondation pont kapóra jött, hiszen az állatmenhely közel esett a szállásunkhoz és a különféle kritikák olvastán is jónak tűnt. Az előző napi nyugi után itt kissé sok turistába botlottunk, az alattunk elterülő népszerű Punta Uva-ból sokan választották ugyanezt a programot. A kezdeti tumultus szerencsére hamar megszűnt, ahogy 10 fős csoportokra bontva elindultunk felfedezni az állatokat. A vezetőnk, egy nagyon helyes ausztrál lány volt, aki két hétre jött önkénteskedni a menhelyre, aztán már két éve itt dolgozik. A menhely dolgozóinak jelentős része nő – legalábbis akiket a séta folyamán láttam – érettségitől a nyugdíjig minden korosztályból akadt egy-két állatbolond.

A sétát a bébilajhároknál kezdtük, akik – nem kis csalódásomra – sokkal gyorsabbnak bizonyultak a vártnál, a szittereket is gyakorta mozgásra késztették, mikor épp átlendültek egy-egy kötélen vagy túl gyorsan érték el a lajhárjátszótér végét. A cuki, zen arckifejezéssel megáldott, pihepuha lajhárbabákat az anyjuk hátrahagyta, s most több önkéntes őrzi, nevelgeti őket, amíg elég nagyok nem lesznek, hogy visszaköltözzenek a dzsungelbe.

IMG_7621

A lajhárok után jött a nem túl barátságos pelikán, a kajmánok és krokodilok rémisztő hada, akikről azt is megtudtuk, hogy főleg a rendőrség jóvoltából kerülnek a menhelyre, az egyik példányt például azért, mert megtámadott egy embert.

Alvó nyílméregbéka

Alvó nyílméregbéka

A krokodilokat hátrahagyva Costa Rica egyik nemzeti állatát, a nyílméregbékát is felkutattuk, óvatosan hajtogattuk fel a mesterséges kis tó partján burjánzó növények leveleit, hogy ráleljünk az ott pihenő békákra. Találtunk is vagy egy fél tucatot, aztán megismerkedtünk a fejre esett bambival és beleszerettünk Tammy-ba, a hangyászba, aki szintén zizi egy kicsit, de akkor nagy úr a rezervátumban, hogy külön személyzet őrzi egész nap. Ő meg oda megy, ahova csak akar.

A program végén bébimajmokkal barátkozunk, majd – már nagy gyakorlatra téve szert – kávét és naturalt rendeltünk, s a dzsungelbe ágyazott terasz félárnyékában megpihentünk.

20170218_070242A következő napokban főleg a tengernek hódoltunk, élveztük a folyamatos hullámverést, homokvárakat építettünk, hatalmasakat sétáltunk, s esténként a teraszon ülve a gekkókat figyeltük, s hallgattuk a dzsungel ezernyi hangját. Míg este a gekkók vonták magukra a figyelmünket, úgy napközben a kertünket útba ejtő aguti és a virágkelyheket látogató kolibrik töltötték meg élettel a ház környékét.

A karibi tartózkodásunkhoz még egy program kapcsolódott. Ahogy szerelmese vagyok a kávénak, épp annyira szeretem a csokoládét is. Pontosabban tisztelem. A klasszikus táblásokkal nem ápolok túl jó viszonyt, de a különlegességekre mindig vevő vagyok, s a csokoládékészítés folyamatát is előszeretettel tanulmányozom. Magyar viszonyban szinte mindent láttam, voltam számtalan csokoládékészítő kurzuson, hallgattam elméletet Szántó Tibornál, teszteltem az itthon elérhető legextrémebb csokoládékat, beleszerettem a raw csokiba és bármennyit képes vagyok megenni az új őrületnek számító szőke csokoládéból.

A kakaóültetvényen tett kalandos túránkról és a csokoládékészítésről az Origon olvashatjátok hosszabb lélegzetvételű írásomat.

IMG_20170220_163415

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS