Utazásaink

Varsó gasztroszemmel

Az egy hetes varsói tartózkodásomat kifejezetten a gasztronómia inspirálta, a Magyar Cukrász Iparosok Országos Ipartestületének küldöttségével tanulmányozhattam a lengyel konyhát, pontosabban afféle fogadatlan Vergiliusként kalauzoltam végig a csapatot az általam imádott lengyel ízeken, miközben magam is rácsodálkoztam annak változatlan voltára.

A lengyelek ugyanis nem engednek a hagyományaikból. Nálunk nem érezni azt, amit felénk, hogy az utóbbi 15 évben futva menekülünk mindentől, ami köthető a magyar gasztronómiához, majd nagy felfedezésként rájövünk – “a nagy öregeknek hála” – hogy mind a turisták, mind a magyarok pont ezeket az ízeket keresik, s hirtelen előkerülnek a rántott húsok, a kis piros lábosok és már nem is olyan ciki a kockás terítő.

A lengyelek ezt nemes egyszerűséggel kihagyták, alakítgatják, reformálják a maguk konyháját, de értő gonddal nyúljak az alapanyagokhoz, nem mímelnek mást, mint, ami a sajátjuk, óvják az értékeiket és szeretik azt, amijük van.

S ezt jó látni. A belvárosban nem csapdákkal, hanem hagyományos lengyel fogásokat kínáló, lengyelekkel és külföldiekkel zsúfolásig teli éttermekkel, cukrászdákkal és talponállókkal találkozni, ahol nem drágán adnak vackokat, hanem igen tisztességes adagokat kínálnak, barátságos áron és a minőséggel sincs gond sehol.

A lengyeleknél egy ponton érezni még némi lemaradást és ez a kávé, a nemzetközi kávéláncok mellett kevés kisebb, jó minőségű kávézóval bírnak, bár ahhoz képest, hogy 10 éve még a zaccos változatot kínálták mindenütt, nagy az előrelépés.

varso4

Ha Varsóban járunk, akkor feltétlen érdemes felkeresni a Zapiecek lánc bármelyik egységét, elveszni a rengeteg pirog között, kipróbálni a hagyományos desszerteket a város legrégebbi cukrászdájában, az A. Blikle-ben, majd a cukrászdával szemközti oldalon lévő talponállóban venni 1-2-3 vékony cukormáz réteggel bevont, rózsalekváros fánkot a Stara Pączkarnia kiadóablakánál.

varso6

Ha szeretnénk megérteni a Chopin-féle Varsót, akkor irány a Hotel Bristol varázslatos kávézója vagy étterme. A kávézóba betűz a kora délutáni napfény, a letisztult, de barátságos belső térben jól képzett személyzet és első osztályú sütemény vár ránk. Valódi élmény a hely. Mindenestül.

varso3

Ha pedig szeretnénk látni, hogy a modern szelek mit tudnak kihozni a lengyel gasztronómiából, akkor feltétlen el kell tölteni egy estét a Brasserie Warszawska termeiben, ahol puha fények ölelnek körül, a vendéglátás magas, de nem idegesítően karót nyelt nívón zajlik, s ahol a lengyel alapanyagok játsszák a főszerepet a rövid, de tartalmas étlapon. A szezonális tételek mellett örök klasszikusokba is botlani, ilyen a rozskovásszal készített savanyú leves, amelyet bármelyik górál paraszt asztalán megtalálni a Tátrában és itt, a diplomata negyed szívében sem tagadja meg a konyha a gyökereit, az egyszerűségében hibátlan étel nem nyakatekerten, csak lágyan átdolgozva kerül elénk, megőrizve minden erényét.

varso1

A desszertek azonban új utakra visznek minket. Amíg az egy hetes út során csak közepesen jó franciás desszerteket sodort elénk az élet a város cukrászdáit járva, itt, ebben a bisztróban megvalósulni látszik az, amiről a modern desszertkészítés szól: az egyediség, az alapanyagok tisztelete, a letisztultság, az édes helyett az ízek közti harmóniával való teremtés. Az étterem desszertválasztéka szűk, nem követi a hagyományokat, itt nincs szarlotka, sernik vagy WZka, ellenben olyan élményt kínál a séf Mateusz Wichrowski, amely jogossá teszi az immár negyedjére megszerzett Bib Gourmand minősítést.

Egyszóval Varsót érdemes végigenni. Nem kell félni a belvárosi helyektől sem, nyugodt szívvel válogathatunk a jobbnál-jobb éttermek között, csak a kávéval, na, azzal legyünk óvatosak.

Barcelona és a Nők

Az az igazság, hogy úgy terveztem, hogy ötévente egyszer visszatérek. Nem tudom, hogy mi fogott meg igazán ebben a városban, de nem is firtattam, firtatom az okát, nekem ott jó, azaz ha lehet, megyek.

Felkészülés

Mostanra szerencsére a Nők is megérettek Barcelonára, úgyhogy egy kiterjesztett hétvégét magunkra szántam, majd megnyitottam a kedvenc táblázatkezelőmet, a fülekre felírtam az adott napjainkat, s elkezdtem felskiccelni, hogy mi az, amit feltétlen látni kell és milyen is a tökéletes sorrend.

A Kinga barátnőmmel közös utunk előkészítése során már nagyjából kialakítottam a kezdő Barcelona-rajongóknak ideális menetrendet, így azon csak egy keveset kellett módosítanom ahhoz, hogy a Nők számára is bevethető legyen.
Az időintervallum négy teljes napból állt, azaz bőven jutott időnk mindenre. A felkészülés jelentős része a látnivalókat üzemeltetőkkel való levelezésből állt, hogy a Nőknek kell-e diák vagy elég a személyi, a szállással is lepacsiztam, hogy korábban odavihessük a bőröndjeinket és a bődült soknak tűnő, közel 200 euro-s Barcelona Card költségeinek lefaragását is tervbe vettem.

A Nők a maguk 13 éves létükkel Barcelonában már nem számítanak gyereknek, pontosabban kevés helyen tekintik őket annak, főleg ott, ahol vastagon fog az intézmény ceruzája. A tömegközlekedésben sincs ez másképp, épp ezért eleinte elrettentő számok jöttek ki, de mire minden fórumot végigolvastam, kiderült, hogy nem csak hogy a Barcelona Card teljességgel felesleges, de az Hola BNC elnevezésű turistabérletre sincs szükségem, csupán egy T10-es gyűjtőjegyre, ami az egész várost lefedő 1-es körzetben 10 utazásra 10,20 euro. Többen is használhatják és egy utazás 1,25 óráig él. Azaz a reptérről 3 euro közeli összegből jutottunk be a belvárosi szállásunkig, szűk egy óra alatt.

A nevezetességek mellett egy kis extra programmal is készültem. Az út előkészítése gyanánt megnézettem a Nőkkel a Lakótársat keresünk első részét (félsiker volt), illetve a Vicky, Chistina, Barcelona című Woody Allen filmet, amit Curz és Bardem spanyol veszekedéséért bármikor hajlandó vagyok újranézni.

A film most sok párhuzamot mutatott a későbbi Éjfél Párizsban-nal és adott egy remek tippet: menjünk gitárestre. Kissé bizalmatlanul fordultam az internethez, de szerencsém volt, a gót negyed szélén, a Rambla mellett álló Pi katedrálisban rendszeresen tartanak spanyol gitáresteket, s ottlétünk idején is épp adódott egy. Így lett jegyünk egy gitárestre.

A klasszikus látnivalók mellett törekedtem arra, hogy a Nők ne kiképzőtábornak éljék meg az utat, a vasárnapot a pihenés köré szerveztem, egy kis park, egy kis vidámpark, egy kis tengerpart és persze a várost ellepő számtalan ruhabolt okozta csábítást is belekombináltam a tervbe.

Indulás, első nap

Mire leadtam a következő lapszámot, előkészítettem az azt követő sajtóeseményt, megvirradt az indulás hajnala. Ja nem, nem virradt, kettő volt, Zsófi kómás, a többiek csak zombik, kint hideg, rajtunk az ottani 15 fokra kalibrált átmeneti kabát, a húzós bőröndjeinket óvatosan emelgetve átvágtunk a környéken, majd három környékén landoltunk a reptéren. A reptéri váró még lehangolóbb lett, mióta nem jártam arra, a bezárt luxusbódék, a zárt és még sokáig zárva tartó kávézók látképét csak a felfeslett ülések látványa rontotta tovább.

Kissé kábultan vártuk a rózsaujjú hajnalt meg a magenta színű gépet, aztán egyszer csak minden beindult, mi sorban álltunk, aztán már a gépen ültünk, majd háromnegyed kilenc környékén landoltunk az El Prat-on. Ahonnan rövid, húsz perces vágtával elértük az épp induló renfe elnevezésű vonatot és mire belefeledkeztünk volna az útitársaink mustrálásába, már meg is érkeztünk a Casa Batlló és a Casa Mila tűszomszédságában lévő pályaudvarra, ahonnan két metrómegállóval a szállásra küzdöttük a csomagokat.

Itt nem, hogy le tudtuk tenni a terheinket, hanem – az előszezonnak hála – már kész is volt a szobánk, beköltözhettünk. Nem időztünk sokat a szálláson, csak lecsaptuk a felesleges pakkunk, kisebb hátizsákokat kaptunk elő a bőröndökből, magunkhoz vettük a feltétlen szükséges dolgokat és elindultunk felfedezni a várost.

IMG_20180217_085347

Mivel a gót negyed szívében laktunk (erre bíztatok mindenkit, aki egy kis utcai zaj mellett is tud aludni, s sajnálja az időt a ki-be utazgatásra a szálláshoz), így öt perc múlva már a Kolumbusz szobor lábánál álltunk, vizslattuk a párás reggelben ébredő várost, néztük a Rambla-t, majd szinte észrevétlen el is indultunk felfelé.

IMG_20180216_110247

A kellemes, 15 fokos, kissé párás, a napsütés gondolatával játszó időben felsétáltunk a La Boqueria piacig, amely azonnal el is nyelt minket. Eredeti terveim szerint – miután kigyönyörködtük magunkat a gyümölcsökben, megtekintettük a partra vetett tengeri világot és megmutattam a kedvenc tojásosomat, fogjuk magunkat és a Kiosk Universal kínálatára bízzuk. Ezt azonban benéztem, mivel a Kiosk arculatot váltott, s jelen kínálatával Zsófi nem tudott volna mit kezdeni. Így aztán arrébb álltunk és egy másik tapas bárban rendeltem három hatalmas, serrano sonkával megrakott paradicsomos bagettet.

IMG_20180216_111623

Feltankolva folytattuk az utat, be-be tévedtünk kisebb keresztutcákba, felkaptattunk a Placa Catalunya-ra, majd visszasétáltunk a gót negyedbe, hogy Anna láthassa a 12 ludat, akik a katedrális kerengőjében élnek. A templomba történő bejutás kissé komplikáltabb lett, mint amilyen 6 éve volt, igaz, túl vannak egy komolyabb terrortámadáson, így érthető, hogy a kerengőbe se lehet már csak úgy, kedvünkre beugrani. A püspöki palota azonban még mindenki számára nyitva áll, a legeslegszebb postaláda mögött húzódó épületből most is pazar kilátás nyílt a katedrálisra.

IMG_20180216_121827

A ludak köszönték, mind megvoltak a kerengőben, gondosan mosták magukat, rendezték a tollaikat, így értékelhető kép híján álltunk tovább, hogy elsétáljunk a Katalán Zene Palotájához, amit kívülről megcsodáltunk.

IMG_20180216_123614

Ahogy a püspöki palota lépcsőinél, úgy itt is felhívtam a Nők figyelmét a mozaikokra, majd jöhetett a Világkiállítás egyik gyöngyszeme, a Diadalkapu. Az impozáns téren kevesen voltak, a kapu teljes pompájában trónolt, mögötte pedig az utolsó simításokat végezték a farsangi bódék bontásán. A pálmafák között szédelegve közelebbről is szemügyre vettünk néhány mandarinnal roskadásig tele lévő fát, majd jöhetett az első olyan megálló, ami kifejezetten nekik lett beleszerkesztve a napba.

IMG_20180216_131834

IMG_20180216_133904

A különféle tévés sorozatokra szakosodott üzletek sorában a Norma Comic viszi a prímet. Hatalmas boltban rengeteg rajongói tárgy volt, elképesztő mennyiségű szakirodalom, képregény, manga, csak sajnos mind spanyolul. Azért átadtuk magunkat a lelkes comic fan énünknek, majd megindultunk át a városon, hogy a Passeig de Gracia környékén kibukkanva kávéra és Accessorize-ra leljünk.

Annával ez a kedvenc üzletünk, amelynek fájó hiánya még mindig az üresség érzetével tölt el minket, ha a bécsi kiruccanásunkra gondolunk. A nálunk fellelhető női bigyóbolt választéka fölé magasodó, attól minden tekintetben klasszisokkal jobb lánc üzletébe még hat éve tévedtünk be Kinga barátnőmmel, s most, a program összeállításakor beugrott, hogy a bécsi fiaskót könnyedén tudom majd orvosolni.

IMG_20180216_161032

Így aztán egy jó kávé és egy zacskónyi, könnyed, vaníliával töltött fánk után készen álltam kibekkelni, amíg a Nők válogatnak, nézelődnek. A spanyol falatnyi fánkok ellen nincs orvosság, addiktívak. Még a kávézókban is finom példányokba botlottam, de a Rambla Catalunya-n megbújó Forn de Sant Jaume süteményeiért még másnap is visszatértünk.

IMG_20180216_163755

A csellengésünknek az idő vetett véget, fél hatra jegyünk volt a Casa Mila-ba, más néven La Pedrera-ba. Az utolsó turnusra váltottam jegyet, egyrészt mert már korábban is bevált, másrészt meg ez esett egybe a február közepi naplementével, amelynek látványos részét a tetőn szerettem volna megélni. A lányok addigra már egészen kenték-vágták Gaudi rövidített élettörténetét, kezdtek rájönni, hogy nincs menekvés, mire hazamennek bizony ott lesz a fejükben egy csomó haszontalan, de szépséges ismeret az organikus építészetről.

A bejutás után – a várost uraló ázsiai utazókkal együtt – kicsit megpihentünk a bérház udvarán, majd felkerekedtünk és röpke hét emelet megmászását követően kiértünk a tetőre. Itt is sokan voltak, de valahogy eloszlott a nép, a fotók esetében voltak bajaim csupán, hogy valakinek a könyöke, feneke, lába mindig belóg. Sütött a nap, a messzeségben ott csillogott a tenger, körülöttünk a hegyek, alattunk a zajló város, s nem messze az egyre szélesebbre hízó Sagrada Familia.

IMG_20180216_171240

IMG_20180216_171642

Hosszan bóklásztunk a lépcsőkkel szabdalt hatalmas tetőteraszon, fotóztuk a tájat, a kéményeket, egymást, majd lassan leereszkedtünk a padlástérbe, ahol egy korrekt, bárki számára érthető kiállításon mutatták be Gaudi életét, az akkori Barcelonát. A ház makettjén kívül, a Sagrada Familia terveit is láthattuk, illetve ízelítőt kaphattak a Nők ennek az örült építésznek a munkastílusából.

IMG_20180216_171804

Mire kiértünk, ránk szakadt a kék óra, mi pedig engedelmeskedtünk neki, a tenger felé sétálva fotóztuk a város ezernyi csodáját, a tengerparti sétányt, majd gyűjtöttünk egy adag mikrózható paellát és – az aznap megtett 25 kilométer után – utolsó erőnkkel megmásztuk a szállásunkhoz vezető négy emeletet.

IMG_20180216_201527

Második nap

Másnap korán, hétkor keltünk, s nyolcra már alapvetően össze is szedtük magunkat. Majd reggeli után néztünk. Eredetileg a piacon szerettem volna kezdeni a napjainkat, de a Universal pálfordulása után valahogy már nem kínzott a vágy, hogy ott kosztoljak, így a kertek alatt, azaz a belváros szívében kerestem reggel is nyitva tartó helyet, ami a spanyoloknál koránt sem olyan egyszerű. A régi szállásunk háztömbjében azonban felleltük a Tiana kávézót, amelynek szorgos munkatársai már hétkor felhúzták a redőnyt és este 10-ig kiszolgálták a kávéra és szendvicsre éhezőket.

A hely erre a pár napra a törzshelyünkké vált, minden reggel és egyszer-kétszer nap közben is a Carrer d’Ample és d’Avinyo sarkán voltunk, ettük a sonkás szendvicset, a Nők itták a kakaójukat, én meg elégedetten kortyoltam a kávém. A reggelik után mindig csináltattunk három hatalmas, serranoval megpakolt bagett-szendvicset, ami a kirándulásainkra elkísért és az első éhünket volt mivel elverni.

IMG_20180217_082512

A szombati napot a Montjuic megismerésének szenteltem. Úgy terveztem, hogy a Parallel-ig elsétálunk, ott felülünk a helyi fogaskerekűre (funicular), majd a libegővel (teleferico) pikkpakk a hegytetőn termünk.

Természetesen a libegő karbantartása egybeesett az utunkkal, így a hegyoldalban véget érő fogaskerekű útját gyalogszerrel folytattuk. Én itthon már a google maps segítségével modelleztem, hogy milyen útvonalon és mennyi idő alatt jutunk majd fel a várhoz, de a csalárd program – atlétákra optimalizált – adatai elrejtették előlem a tényt, hogy sokat és meredeken kell felfelé gyalogolni. Ezzel nekem személy szerint semmi bajom nem volt, ellenben Zsófival, aki az első métereken megérezte, hogy komoly megpróbáltatás vár még rá és úgy ódázta ezt, ahogy csak lehetett. Meglehetősen lassan, sok – felesleges – pihenőt beiktatva, rengeteg győzködést, hízelgést bevetve sikerült felcsalni a Nőt a hegyre, aki onnantól kezdve már a lejtőn való ereszkedésnek sem tudott szívből örülni.

A vár zárva volt, de azért alaposan körbejártuk, majd az egyetlen lehetséges útvonalon indulva ereszkedni kezdtünk a barcelonai skanzen, a Poble Espanyol felé. Térkép híján kissé kalandosan haladtunk, Zsófi az összes általa ismert zokszót felhasználta, hogy tudassa velünk: ellenére van a séta. A végén már arra jutottunk Annával, hogy ha a húga a sok menetelésben elpatkol, akkor a fejfájára csak annyit iratunk: „Várjatok!”.

Nem tudom, hogy a fakuló emlékeimnek, a folyamatosan trillázó gyereknek vagy minket köszönhetően, de gáláns kitérővel jutottunk el a skanzenig. A haladást Anna találmánya tette kiegyenlítettebbé, ő volt az, aki kpop slágerekkel szórakoztatta a húgát, Zsófi így kvázi letáncolt a Montjuic oldalán. Ez már önmagában megérte, hogy a szombati sportesemények katalán résztvevői és az arra tévedő turisták mind hülyének néztek.

IMG_20180217_111843

A skanzenben érezhető volt az előszezon, békés néptelenségben várt ránk egész Spanyolország. Anna kerített egy audio- és vizuál guide-ot (pont annyira vonzódik ezekhez, amennyire én ódzkodom tőlük), s az ő vezetésével feltérképeztük a kora tavaszi kábulatban pihenő helyet. Alaposan bejártuk a legtöbb zegét és zugát, a katalán tájegység egy padján megettük a sonkás szendvicseinket, majd a toledói részben helyt kapó Torrons Viens boltban Zsófival lefölöztük a kóstolófalatokat (természetesen a későbbi vásárlás biztos tudtában) és ezzel kipipáltuk a skanzent, jöhetett az én nagy pillanatom.

Mies van der Rohe német pavilonja egyszerűen tökéletes. Az 1929-es, második barcelonai világkiállításra épített pavilont a mester 100. születésnapján építették fel újra a – világkiállításnak egykor helyt adó – Placa Espana oldalában. Az épület látogatható és szerencsére látogatják is. A ma is korszerű, elképesztő terekkel bíró épületben számomra lenni jó.
A Nők közepesen értették a lelkesedésemet, a modern építészet elmúlt közel 100 éve már utolérte az akkor úttörőnek számító van der Rohe-t, így nem értették, hogy milyen friss szemléletről beszélek, én meg úgy éreztem korai lenne belevágni Frank Lloyd Wright és a Bauhaus ismertetésébe. De meghajoltak az akaratom előtt, hagyták, hogy kiéljem magam (szerintem csendben legyintettek is). Én meg jártam az épületet, szívtam magamba a benne áramló energiákat, élveztem a nyugalmát, figyeltem az elém táruló perspektívákat, ahogy újabb és újabb térszelvények bomlanak ki az üveg, a fém és a kő metszéspontjaiban.

IMG_20180217_124401
IMG_20180217_125549

Természetesen a Nők benyújtották a számlát: a tömény művtöri, a Montjuic komplett feltérképezése után közölték, hogy a térkép tanúsága szerint a közelben vagy egy Primark és ők az látni kívánják. Az idő esőre állt, így aztán engedtem nekik és az utolsó jegyeink felhasználásával (bár én kampányoltam a gyaloglás mellett, sikertelen) nagyjából 10 perc alatt eljutottunk a kiszemelt plázáig, amely magában rejtette e jeles műintézményt. Itt közepes méretű tobzódásba kezdtünk, majd jött a felismerés, hogy a világ végén vagyunk, a város egy olyan szegletében, ahol pont nincs metro és egy darab jegyünk sincs. Maradt a séta. A Diagonal felső szakaszától indulva először a Passeig de Gracia célt lőttem be, aztán úgy gondoltam, hogy onnan már könnyedén lehömpölygünk a tengerig. Amíg a szemerkélő, ködszerű esőben tartottunk a célunk felé, szembetaláltuk magunkat egy igazi gamer kávézóval. Enni nem vágytunk itt (olyan vajkrémes tortákat mértek, hogy az embernek már a látványtól fájt a gyomra), de az enteriőr megérte, hogy körbefotózzuk.

A városban már nem sokat csavarogtunk, csak ettünk néhány szendvicset és hazamentünk pihenni, mivel estére koncertjegyünk volt. Az egy órányi láblógatás csodákat tett, szinte minden fáradtság nélkül indultunk útnak. A koncert előtt még volt időnk egy jót tévelyegni az óváros utcáin, esti fényében vagy épp derengésében fotózni a Placa Reial-t és a Katedrálist, sőt a sok jövés-menésbe még az év első fagylaltja is belefért.

IMG_20180217_202719

A Basilica Santa Maria del Pi előtt már állt a sor, javarészt külföldiek támasztották az ódon falakat, bebocsáttatásra várva, de így utólag az gondolom, hogy nagyon megért az a negyed óra, amit egyik lábamról a másikra állva töltöttem. Pedro Javier González estje hibátlan volt. Először élmény volt nézni is, hogy micsoda virtuozitással játszik ezen a hangszeren, a vége felé pedig jó volt csukott szemmel hagyni, hogy az Al Di Meola, Paco de Lucia albumok ismert dallamai vigyenek magukkal. A Nők is élvezték, bár Zsófi panaszkodott kissé a templomi padok alacsony komfortfokozatára.

Ezen a szombaton is összejött a 25 kilométeres gyalogtúra, így altató se kellett, csak összehangolt ébresztők kakofóniája, hogy másnap ne aludjunk el.

Harmadik nap

Muszáj volt, mert 10-kor várt ránk a Güell Park. A reggeli napsütésben már hegymenetben kaptattunk fel a kertig, ahol kisebb küzdelem árán megtekintettük a híres gyíkot, átvergődve magunkat a korán kelő ázsiaiakon, megnéztük a terasz fel nem bontott felét, pózoltunk a kamerának, a tengert kémlelve hunyorogtunk a napsütésben, majd elindultunk, hogy bejártjuk a kert egészét. Eddig soha nem kellett fizetnem a Güell Parkban történő lődörgését.

IMG_20180218_094349

Mondhatnám, hogy sokkért ért a dolog, de ez nem lenne igaz, a hírekből tudni, hogy 2-3 éve így döntöttek és most, aki a Gaudi által megálmodott lépcsősort, a piacteret és a közösségi térnek épült végtelen padsort látni kívánja, annak fizetni kell. Jó eséllyel az ebből befolyó összegből javítják most a piactér tetőszerkezetét és ezért van feltúrva, felállványozva szinte az egész fizetős helyszín.

IMG_20180218_095216

Ha már benne volt a lábunkban az a sok menés, akkor a parkot sem apróztuk el, szinte minden sétányán jártunk, a nem hivatalos mezsgyéken is és a remek kilátást biztosító, kissé szeles kőkereszthez szintén feljutottunk. Itt újult erővel tört elő Zsófiból a montjuic-i lény, de a kedélyeket könnyedén tudtam csillapítani: sonkás szendviccsel és az ígérettel, hogy most valami egészen más következik, jön a Tibidabo.

A Tibidabo légvonalban viszonylag közel van a Güell Parkhoz, de tömegközlekedéssel némileg komplikált megközelíteni. Egy kissé vissza kell térni a városba, hogy a megfelelő irányba induló eszközök sorára felkapaszkodva eljussunk a hegy tetején álló tortakatedrálisokhoz és az előttük elterülő vidámparkhoz.

Mire váltott lovaink befutottak a Tibidabóra, addigra a reggeli csalóka napfény igazi napsütéssé erősödött, így kabátot hol levéve, hol felhúzva próbáltunk sülni is és nem megfagyni. Felültünk az óriáskerékre, kipróbáltuk az Avio-t, a barcelonai látkép felett köröző kisrepülőt, majd a Nők az egekbe vágytak, én meg egy sörre. Így esett, hogy amíg a két lányzó önállósította magát a parkban (ahova nem kell belépőt venni, csak az attrakciókra szánt jegyeket), addig én egy jó katalán sörrel, némi sajttal és olajbogyóval elhelyezkedtem a pazar kilátást nyújtó teraszok egyikén és az átfagyást kockáztatva pólóra vetkeztem és élveztem az életet meg a napsütést.

IMG_20180218_135408

Ezt a programot nagyjából kora délutánig űztük, szerepelt benne még egy adag frissen sült churros és kevéske forró csokoládé, majd ahogy a nap veszíteni kezdett az erejéből, úgy vált egyre szelesebbé a Tibidabo és mi lassan búcsút intettünk neki. Visszafelé a Passeig de Gracian leszálltunk a járművekről és sétálva, kávézva andalogtuk át a délutánt, majd kerítettünk néhány pulóvert és lementünk a tengerpartra.

Barcelonetán zajlott az élet, rengeteg hamis, de ennek megfelelően olcsó Rawban, Gugci és Luivuiton mellett haladtunk a part felé. Néhány árus még a homokon is üldözte az itt ejtőzőket, őket leszámítva azonban idilli és látványos naplemente tárult a szemünk elé, valamint részben tanúi lehettünk egy ügyes és gyors zsebelésnek. Igen, minden útikönyv leírja, mindenki elmondja, de valahogy ott az emberben nem mindig tudatosul: rengeteg a zsebes, vigyázni kell az értékeinkre. Egy kedves, de kissé egyszerű teremtéstől úgy szedték el a telefonját, hogy megkockáztatták, hogy észreveszem (a padon, amin ültünk mögénk pakolt le a lány, kabátot, telefont). Pillanatok alatt lába kélt. Óvatosan.

Az incidens után kissé arrébb álltunk, néztük, ahogy az arany és narancs árnyalatok átadják a helyüket a vöröses-lilás színeknek, majd jön az áttetszőnek tűnő, de fotón igencsak markáns kék óra és a díszkivilágításban tovább tündökölt a part.

IMG_20180218_185733

Negyedik nap

Utolsó napra hagytam az egyik legnagyobb adum. Egyrészt úgy gondoltam, hogy talán a hétvégi turistákkal kevesebben lesznek a templomnál, másrészt a felütés mellett a lezárás is fontos része minden történetnek és a Sagrada Familia ebben felülmúlhatatlan. Az épület most megint új arcát mutatta. Mióta láttam, azóta terebélyesebb lett, a kisebb tornyok okozta karcsú látképe hízásnak indult az oldalkápolnának és a most épülő, meglehetősen pocakos toronynak köszönhetően, légiessége a múlté, de egyre jobban látszik, hogy milyen monumentális lesz, ha egyszer elkészül. A határidő lassan az építőmesterek körmére ég, alig négy évük van szerkezetkész állapotba hozni az épületet, amelynek a hajó feletti tornyainak még csak most kezdenek neki.

IMG_20180219_102004

Az építkezés a templombelső terén is nyomot hagyott. Míg hat éve egy rendezett katedrálisbelsővel találkoztunk, most – az építkezés okán – a tér jelentős része el van kerítve, a főhajó nem átjárható, az egységes térélményt csak a mennyezet adja meg. Amit viszont órákig lehet nézni, annyira szuggesztívek azok a hiperbolikus elemek, amelyekkel Gaudi felcserélte a kedvelt boltozati formákat.

IMG_20180219_110854

Természetesen a tornyokba is felkalauzoltam a Nőket, akik már csak hírből hallották, hogy egykor még lépcsőn másztam meg a Születés tornyait, s boldogan konstatálták, hogy őket lift viszi a fellegekbe. Alaposan megnéztünk mindent, engem megint elvarázsolt a modern kori építőmesterek munkája, a tetőre szerkesztett hatalmas daru, az elképesztő méretű betonelemek, a konténerek, s kezdtem igencsak jogosnak érezni, hogy lent, a tér közepét elkerítették. Történjék bármi.

IMG_20180219_111817
A torony után még adtunk időt magunknak a templomban, elprücskörésztünk a Születés kapujának hatalmas ajtószárnyain nyíló világ megismerésével, a üvegablakokon beáradó fény csodálásával, majd az altemplomba mentünk, ahol a Gaudi életmű egy újabb, jól rendszerezett feldolgozásával találkozhattak a Nők és ízelítőt kaphattunk abból, hogy négy év múlva mekkora épület fogja várni az ide tévedőket.

IMG_20180219_112120

Végül még kívülről is megcsodáltuk, majd alászálltunk a tenger felé húzódó városba, kávékat, ruhákat, szendvicseket, élményeket gyűjtöttünk, óriás palacsintát ettünk és vacsorára egy baszk étterembe tértünk, ahol tapasokkal és igazán finom paellával zártuk a barcelonai létünket.

IMG_20180219_210343

Benelux nyár, kis luxussal 2: Hollandia

Másnap északnak indultunk. Az eredeti tervek között Amszterdam szerepelt, mint nyarunk legészakibb pontja, de a szállásvadászat közben a férjem rábukkant egy parányi hotelre, fent az Északi tengernél és ezzel meg is született a döntés: irány Zurich.

A svájciakénál sokkal kisebb település meghódítása előtt azonban még megnéztük magunknak a Den Heldert, ami az Amszterdamot is magába foglaló földnyelv észak kikötővárosa. Den Helderben nagyjából mi képviseltük a turistákat, ami nagyon élvezetes volt. A hűvös, szeles, borús időben jól esett a városi piacot róni, megkóstolni a sonkás-mustáros szendvicset és a hollandok kedvelt palacsintáját, a talkedlire emlékeztető poffertjes-t, amit hatalmas mennyiségben sütöttek, a helyiek legnagyobb örömére.

A piaci ebédet követően átautóztunk az Afsluitdijk zárógáton, ami 32 km hosszan nyúlik el és köti össze Észak-Hollandia két földnyelvét. A gátat azonban nem azért építették, hogy mi könnyedén átjuthassunk a frízföldi Zurich-be, hanem azért, hogy ne törjön be jobban a tenger, s lehetőségük legyen újabb földterületek visszahódítására. Az Afsluitdijk megépítésével ugyanis lehetővé vált az IJssel-tó lecsapolása és részleges feltöltése. Így közel 1650 km²-t hódítottak el a tengertől, azaz az Észak-Holland tartomány egy része és a teljes Flevoland tartomány ezeken a tengerszint alatti poldereken fekszik.

IMG_20170808_155255

Zurichben szemerkélő eső és átható trágyaszag fogadott. A kis helyi fogadóban gyorsan lepakoltuk a holminkat, majd a csepegő esőre fittyet hányva átautóztunk Harlingenbe. Itt már volt ritmusa az esőnek, mi is éreztük, esőkabátba bújva néztük a várost, miközben a helyiek a legnagyobb lelki nyugalommal sétálgattak hajadon főtt és a 15 fokra való tekintettel egy szál rövid gatyában. Amíg bejártuk a várost, várván és remélvén, hogy alábbhagy az eső, az csak felbátorodott, a végén már komolyan zuhogott, még néhány frízföldi is előkapta az ernyőjét. A maradék – a meleg nyári időre való tekintettel – az éttermek előtt kihelyezett kis hencsereken pihent, kávét vagy épp bort kortyolva. Mi vert és ázott hadként botorkáltunk haza és hosszan gőzölögtünk a kis szállodai szobánkban, ázott cipőink pedig a trágyaszaggal vetekedő bukét ontottak magukból.

blognyár2

Másnapra összeszedte magát az Észak-Holland nyár, már nem tűnt elképzelhetetlennek, hogy a szállás és a gát között húzódó szakaszon kialakított napteraszt is igénybe vegyük. De nem időztünk sokat Zurichben, hiszen Makkumban vártak ránk a bicikliink. A holland életérzés kimaxolásához elengedhetetlen a biciklizés. Bár jöttek-mentek a felhők, némelyek esővel terhesen, a nap is sütött, így valóban úgy éreztük, hogy tökéletesen alkalmas az idő, hogy megéljük a holland bringázást.

blognyár21

Viszonylag tempósan rájöttünk, hogy pofára esés nélkül hogyan tudunk felugrani a hihetetlen magas bringáinkra és már a célpontot is kiszemeltük egy pofás kis szélmalom képében, ami Zurich és Makkum között félúton várt ránk. A laposon való biciklizés nem tűnt megerőltetőnek, az autósokban megvolt a kellő rutin, s hamar rá is leltünk a bringásoknak fenntartott utakra, ahonnan már jól látszott a malom. A szél néha becsapósan oldalról fújt, majd szembe fordult velünk, de nagyobb gond nélkül szeltük az utat. Zsófinak ugyan akadt egy kis közjátéka egy kisebb – csalánosban végződő – csatornával, de egy elázott gyerekkel, egy békanyálas biciklivel és jó néhány csaláncsípéssel – komolyabb gond nélkül – megúsztuk.

Egészen halkan elmesélem, hogy a bicikliket utólag fizettük ki, nem kellett kauciót vagy bármilyen értéktárgyat, igazolványt hátrahagynunk, amíg használtuk, csak kérték, hogy ha végeztünk, akkor a bolt előtt támasszuk le őket és szóljunk. Ennyi. Ott.

A makkumi portya után ebédre vágytunk. Az elmúlt napok frite-jei és gofrijai után ráálltunk a helyi szupermarketek által igazán jól készített tésztasalátákra, amelyekben 15% tészta, 60% minőségi kevert saláta volt, valamint olyan feltétek, amelyek a választást nem könnyítették meg. Volt marinált lazac, rák, marokkói csirke (ehhez tészta helyett kuszkusz dukált), cézársaláta, etc… Beszereztük a remek salátáinkat és a verőfényes napsütésben kiköltöztünk a makkumi kikötő mellé, ahol egész délután a ki-be zsilipelő hajókat figyeltük. Néztük, ahol felnyitják a hidakat, ahogy a kis halászhajóktól, a komoly jachtokig mindenki sorra kerül, figyeltük a parton horgászó gyerekeket és szépen belelassultunk az fríz vidék tempójába. Másnap, mikor Zoli barátunknak meséltem, hogy mivel múlattuk az időt, csak annyit mondott: „Igen, arrafelé kiskanállal mérik az időt.” . Nagyon ránk fért ez a fajta lassulás, nem is vágytunk másra, hacsak egy jóféle sörre nem, amit délután a zurichi napterasz fényárjában fogyasztottunk el, miközben a gát tetejéről szemrehányóan figyeltek minket a birkák.

IMG_20170809_093515

Naplementéig mi is felkapaszkodtunk a tájat védő gát tetejére, néztük a tengert, a békésen, de a jelenlétünk miatt kissé bosszúsan étkező birkákat, a kisebb és nagyobb sirályokat és vártuk, hogy hogyan bukik a nap a horizont alá. Aztán sietősen levonultunk a gát aljára, a faluba, s felkészültünk a másnapi indulásra.

IMG_20170809_204819

Aalsmeer előtt egy teljes napunk volt, hogy megismerjük azt az instant Hollandiát, amit a legtöbb turista lát, ha ebbe az országba érkezik, főleg akkor, ha Amszterdamot tekinti célpontnak. Hollandia fővárosától nem messze található ugyanis a Zaanse Schans, amely egy látványos skanzen, afféle zanzásított holland lét, sok-sok szélmalommal, helyre fapapucs üzemmel, sajtüzemnek álcázott irgalmatlan méretű sajtbolttal, s rengeteg turistával. A dolog mégsem csapott át vállalhatatlan giccsbe, jó érzékkel balanszírozott a nagyon talmi és a valódi érték között. Mi pedig pont annyit tettünk belőle magunkévá, amennyi jól esett. A skanzen területén található magánházak között sétálva azt is megtudtuk, hogy a hely alkalmazottainak egy része valóban itt lakik, azért is tűntek kevésbé kirakatnak a házak. Az épületek közül a legnagyobb látványosságnak a malmok számítottak, amelyek között találtunk fűrészmalmot és olajütő malmot is, ez utóbbit alaposan meg is néztük magunknak.

blognyár22

Enni könnyedén tudtunk a skanzenben, számtalan kifőzdében kínáltak ebédet, ki lehetett próbálni a mustárlevest és volt a helyi, angolnára erősen emlékeztető hallal készített szendvicsük is, a mindenhol fellelhető gofriról és a hasfakadásig kóstolható sajtokról nem is beszélve. A skanzennek otthont adó múzeum szintén megért egy látogatást. Most épp a Verkade holland keksz- és csokoládégyártó cég történetébe kaphattunk bepillantást. Az 1886 óta töretlen népszerűségnek örvendő cégről sok-sok infóval gazdagodtunk, miközben kekszet csomagoltunk, pralinékat egyengettünk a dobozokba vagy épp memóriajátékoztunk Zsófival. Még egy működő konsírozógépet is láttam, ami külön öröm volt számomra.

IMG_20170810_115641

Az egész napos skanzentúra után érkeztünk meg Aalsmeerbe, ahol egy tündéri bácsi várt ránk, s mi elfoglalhattuk a gyerekei által egykoron birtokolt tetőtéri szobát. Az egész napos őgyelgés után még sétáltunk egyet Aalsmeerben, néztük a kellemes, jól berendezett otthonokat, a kerítést nem ismerő kerteket, az ápolt köztereket és próbáltuk elképzelni, hogy milyen lehet ilyen közegben élni.

Aalsmeerben korán köszöntött ránk a reggel, ugyanis hétkor már jelenésünk volt a Virágtőzsdén. A hajnali palacsintázás után (igen, a hollandok palacsintában is élen járnak, s ezerféle kapható a boltokban) a néhány háztömbnyire lévő Virágtőzsdére siettünk, ahol már nagyban zajlott az aukció.

blognyár23

Európa licitált a világ számtalan pontjáról érkező növényekre, amelyeket a sikeres licitet követően rögvest össze is készítették a vásárlóknak. Míg maga a licitálás külső szemlélőként meglehetősen unalmasnak tűnt, addig a megrendelt virágok összeállítása, a beérkező növények szétosztása olyan logisztikával zajlott, amit órákig el tudtam volna nézni. A színes bokrétákat tartalmazó kocsikat folyamatosan tolták be a hatalmas áruelosztó csarnokba, ahol száguldozó kisautókon jöttek-mentek a munkások, a megfelelő rendelést az autó mögé kapcsolták, majd a rakományukkal együtt visszasoroltak az eszeveszett tempóban robogó többi autó közé és már el is tűntek a szemünk elől. A hatalmas csarnok felett futó hídról néztük ezt a kocsikra és elektromos kisautókra írt balettet, majd mi is autóba pattantunk, hogy valóra váltsuk Anna álmát és meghódítsuk Amszterdamot.

Amszterdam már az út tervezésekor nagy falatnak tűnt. A szállásfoglalásnál hamar éreztem, hogy nem a városban fogunk lakni, a múzeumok esetében a két héttel korábbi eszméléssel pont lecsúsztunk – úgy októberig – az Anna Frank ház látogatásáról, s a közlekedéssel is meggyűlt a bajom. Pontosabban, mivel elővárosban szálltunk meg, ezért kérdésessé vált a bejutás, illetve annak ára. Végül – hála a férjem holland tudásának és az én kitartó vadászatomnak – a főpályaudvarnál találtunk egy olyan parkolót, amelyben olcsóbban álltunk meg egész napra, mint amennyiért egy bő órát buszozhattunk volna egy irányba, a város felé. Amszterdamra nem készültem, megvettem a múzeumi belépőket, s tudtam, hogy van két napunk felfedezni a várost. Jobbat nem is tehettem volna.

A hajnali Virágtőzsde után kora reggel, kilenc környékén már a város fő csapásán, a Damrakon haladtunk. Kihalt és békés volt minden, a Dam téren lévő Tussaud előtt csak a dolgozók álltak. Meg a Nők, akik a fejükbe vették, hogy be szeretnének menni. Nekem nem kellett kétszer mondani (ok, tudom, hogy borzasztóan vásári, de engem ettől függetlenül szórakoztat), a férjem meg meghajolt a Nők akarata előtt.

blognyár24

Így esett, hogy a két bolondos kamaszlányunk sírva-röhögve fotózkodott Justin Bieber félpucér szobrával, hogy megörökítődtünk a balfékségében sztárrá vált Ed Sheeran-nel, hogy ha nem is hosszú időre, de egy catwalk erejéig modellé avanzsáltak a Nők, s Anna végre újra meghúzhatta Van Gogh fülét.

Mire a négy emeletnyi viaszbábu közül kikeveredtünk, megtelt, életre kelt a város, mi pedig gondosan elvesztünk benne. A múzeumi jegyrendelésünket nem véletlen időzítettem estére, úgy voltam vele, hogy addig – minden időkorlát nélkül – csavarogjunk csak úgy, céltalanul. A negyedik jobb kanyar és ötödik, biciklivel gondosan dekorált híd után jól el is tévedtünk. Jártunk könyvpiacon, voltunk a vörös lámpás negyedben, valahol a sűrűjében ettünk egy jó sült krumplit, alaposan szemrevételeztük a marihuána mintás mindenféléket, megszoktuk, hogy az eddigi krumpli és gofri illat itt a fű jellegzetes, nem túl kellemes (égett tehénszarra emlékeztető ) illatával karöltve jár. Aztán Anna és Zsófi kérésének eleget téve megkerestük John Green híres ifjúsági regényéből készített film amszterdami helyszínei közül a leghíresebbet. Azt a bizonyos padot.

blognyár26

Majd a koradélutáni napsütésben hajóra szálltunk és egy bő órán keresztül szeltük a csatornákat, hallgattuk az idegenvezetőnk keserédes meséjét egy egykorvolt izgalmas városról, ami lassan teljesen kirakattá válik, s feláldozódik a turizmus oltárán. A napközbeni élményeink nem ezt a benyomást keltették bennünk, de való igaz, hogy este, mikor mindenen túl, fáradtan kaptattunk vissza az autóhoz furcsa, számomra korántsem vonzó töltettel telt meg a város.

Addig azonban napsütötte, szép arcát mutatta, ahogy áthaladtunk a Rijksmuseum árkádjai alatt, hallgattuk a rögtönzött vonóshármas koncertet, amit egy tangóharmonika egészített ki, hibátlanul. Figyeltük a körülöttünk kibomló teret és a végén elértünk a Van Gogh Museumhoz. Az egy dolog, hogy én vágytam látni a képeit, de a lányok is találkozni akartak Vincent műveivel, akit személyes ismerősüknek tekintenek egy bizonyos Doctor Who epizód óta. A londoni képek nyomát elmosta már az elmúlt két év sűrű programja, így most újra kezdték az ismerkedést. Szerencsére ebben a múzeum is nagy segítségünkre volt, hiszen a gyerekek számára összeállított külön feladatlappal várták őket, amely gondosan végigvezette tulajdonosát az összes termen és Van Gogh egész munkásságán, életén.

Számomra is most vált világossá sok minden, miközben Annának magyaráztam, hogy micsoda belső indíttatás kellett ahhoz, hogy Vincent festővé akarjon válni. Láttuk a Krumplievőkben lévő zabolátlan tehetséget, ahogy a kifejezésre jutni még nem képes tálentum ott toporog a borzalmas színek és torz arcok mögött. Aztán jöttek a párizsi évek, a plain air és máris megváltozott minden. Jöttek a kicsit innen, kicsit onnan koppintott technikák, témák, majd egyszer csak kibújt a bábból a művész és szemben találtuk magunkat a valódi kifejezésmóddal, azzal, ami már csak az övé.

A gyűjtemény persze nem teljes, hiszen a nagyon nagy alkotások egy része Londonban vagy épp a párizsi Musée d’Orsay-ban található, de a kortársaktól származó képek (Pisarro, Seurat vagy épp Gaugain) jól példázzák a fejlődést, megvan az ív, s a végén – a hiányzó nagy alkotások ellenére – ott a katarzis.

A hajnal óta hajszolt szervezetünk végül benyújtotta a számlát, néhány óra után elbúcsúztunk a múzeumtól és az egyre sűrűsödő estében visszaautóztunk Aalsmeerbe.

Másnap lazábban vágtunk neki a városnak. Egyrészt már otthonosan mozogtunk az utcákon (bár az én viszonylag megbízható belső iránytűmet is hazavágta a rengeteg csatorna), ráérősen szemlélődtünk, ezer és egy sajtboltban teszteltük az érett vagy épp kevésbé érett sajtokat, megállapítván, hogy a kókuszos sajtnak nincs létjogosultsága, ellenben a szarvasgombással, ami azonnali addikciót váltott ki mindannyiunknál.

blognyár25

Kóstoltunk kézműves holland fagylaltot, ettünk unikornisos fagylaltot, megnéztük a város híres közparkját és felfedeztük, hogy egy külön papagájkolónia él a park fái közt (néhány elrepült Gyurrika nem adta fel, hanem asszimilálódott az amszterdami léthez). Mint mindenki, mi is fotózkodtunk a Rijksmuseum mögötti Amsterdam feliratba bújva, majd felkerestünk a John Green filmből egy másik híres helyszínt és egészen estig róttuk a várost, amely egy hatalmas, fényes szivárvánnyal vett tőlünk búcsút, mielőtt elindultunk volna vissza, Maastrichtba.

IMG_20170812_131429

Benelux nyár, kis luxussal 1: Belgium (Hollandiával és Prágával fűszerezve)

Nem tudnék tisztességes vezérelvet mondani, de az idei nyár kapcsán volt néhány tényező, ami mind egy irányba mutatott, Hollandia felé. Egyfelől egy nagyon kedves baráti meghívás, másrészt a dögletes, negyvenfokos pesti nyár, harmadrészt a Nőkben, főleg Annában gyűlő kíváncsiság Amszterdam iránt nagyjából adta, hogy mire is készüljek.

Az előkészületekre megint nem jutott elég idő, valahogy mindig volt még egy cikk, még egy megválaszolatlan email, de aztán egy szombat reggel nekiestünk – több laptop és tablet befogásával – felvázoltuk a terveket, belőttük a célpontokat és vad szállásfoglalásba kezdtünk. A dolog meglehetősen nehezen adta meg magát, nem feslett fel elsőre a kirándulásunk teljes térképe, hol itt, hol ott akadtunk el, ami főleg a főszezonnak, a kései észbekapásnak és a meglehetősen borsos holland áraknak volt köszönhető, na meg a booking csodás rendszerének, amely fantasztikus árakkal kecsegtetett, egészen addig, amíg egy napot tolni nem merészeltem az eredetileg kiszemelt időpontokon.

A lényeg, hogy az étlen és szomjan töltött délelőttünket siker koronázta, megszületett a terv, amihez már csak a programpontokat kellett hozzáilleszteni. Voltak fix tervek (Van Gogh, Jan Van Eyck genti oltára), a többit meg kicsit lazára hagytuk.

Az indulásunk meglehetősen kaotikusra sikerült és a teljes cseh és német úthálózat felújításának, valamint egy remekbe szabott prágai ebédnek hála tisztességesen megcsúsztunk, de még éjfél előtt megérkeztünk Maastichtba, ahol a barátaink – meglepően fitten – vártak ránk. Egy rövid, éjszakába nyúló csevej után mindenki álomba szenderült, s másnap a holland nyárban, házigazdáinkkal együtt szemügyre vettük a várost. Maastricht már pár éve is szimpatikusnak tűnt, jó méretei vannak, akad benne mozi, színház, piac, bolt, nyugi, kis emelkedő (ami egészen egyedülálló, holland viszonylatban), ergo zajlik az élet, de nem dübörög.

A városi ődöngésünk csúcspontját számomra azonban a helyi gótikus templomok egyikében berendezett hatalmas könyvesbolt és a hozzá tartozó kávézó jelentette. Annyira jól esett látni, hogy milyen klassz jelentéstartalommal tölthető meg egy épület, hogy az egykori közösségi jelleg hogyan örökíthető, tökéletesen el tudtam vonatkoztatni az építmény egykori funkciójától és szívből tudtam örülni az újnak. Mint megtudtuk ez a jelenség nem egyedi a Benelux államokban, a leromlott állapotú templomként már nem funkcionáló épületeket az állam eladja, igaz kiköti, hogy az új tulajdonos a tulajdonban vétellel egyetemben teljes körben renoválja is azt.

Blog_nyár

Sokáig lődörögtünk a könyvek között, élveztük a hely atmoszféráját, majd a város egykori fala mentén haladva körbejártuk Maastricht belvárosát, s szépen lassan hazasétáltunk, ahol Zoli várt ránk egy nagy adag házi készítésű spagettivel.

2017-08-04-13-48-50Másnap már önálló felfedezéseket tettünk. Pontosabban visszatértünk a könyvesboltba, mert nekem feltétlen innom kellett egy kávét az apszisban létrehozott kávézóban. Utána pedig kipróbáltuk a város legjobb sült krumplit árusító üzletét, amely a főtéren foglalt helyet és el se lehetett téveszteni, akkora sor kígyózott előtte. A hollandok tényleg tudnak valamit, a krumpli finom volt, a szószválaszték pedig elképesztő. A frite mellé még gyűjtöttünk némi sörtésztába sült rákot és lazacot a helyi sültes bódéból és boldogan belakmároztunk.

Majd átmerészkedtünk a Maas folyó túlfelére, ahol hasonlóan pezsgő élet folyt, mint a belvárosban, s innen lehetett megközelíteni a helyi múzeumot, amiben számtalan németalföldi képet őriznek, többek között az ifjabbik Pieter Breughel néhány alkotását. A múzeumban ketté váltunk. Anna bevállalta, hogy meghallgatja az eszmefuttatásaimat a flamand festészetről és arról, hogy miért volt aljas dolog a világtól, hogy a reneszánsz ellenében a németalföldiekre rásütötte a flamand primitívek kifejezést.

Amíg mi az ecsetkezelés finomságát és a szemüveg adta éleslátást figyeltük egy-egy csendéleten, addig a férjem és Zsófi egy emelettel feljebb a 21. század videóművészetével ismerkedett, valamint a múzeum kupolájának belső falára festett művet csodálta párnákon fekve, furcsa, kissé idegtépően monoton zene kíséretében.

A rövid holland akklimatizálódás után jöhetett is Belgium. Antwerpenbe indultunk, ahol a kikötőben magasodó modern, de igazán megnyerő MAS múzeum környékén szálltunk meg. Az impozáns épület jól uralta a teret, öröm volt ránézni. A belvárosi sétánkat rögtön egy főtéri kávézó ernyője alatt, másik húsz turistával együttszorongó programmal kezdtük. A hirtelen felhőszakadás kipucolta a Grote Markt-ot, de amint szemerkélésbe váltott át, máris megindult a tömeg, ki-ki a maga dolga után. Mi éhesek voltunk, plusz egy kicsit ázottak, így jó néven vettünk volna valami fedett helyet, ami néhány aprócska térrel később ránk is köszöntött egy frites képében. A remek sült krumplihoz és kiemelkedő csípős szószaihoz fejedelmi kilátás is társult az első emeleti ablakból, így kényelmesen ebédeltünk, nem kapkodtuk el. Közben átforgattuk a térképet, s elterveztük, hogy merre teszünk egy nagyobb sétát.

Blog_nyár1

A szűk belvárosi utcákból hamar kiértünk a Meir-re, azaz a helyi Váci utcára, ahol impozáns épületekben kínáltak mindent, ami női szemnek csak érdekes lehet. Építészeti szempontból a legszebb a Meir távolabbi végén található Stadtfeestaal, ami leginkább egy funkcióját vesztett vasútállomásra emlékeztet, holott már eleve áruháznak építették.

Blog_nyár5

Egy darabig elténferegtünk a környéken, megcsodáltuk az épületeket, majd egy kis kanyarral a Rubens háznál teremtünk, ahova – minden sorállás nélkül – rögvest kaptunk jegyet. Meg is voltunk lepve, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy Antwerpenben aznap este tartják a Múzeumok éjszakáját és jó eséllyel mindenki arra spórol. A tömeget elkerülendő mi a nappali üzemmód mellett döntöttünk, de jól elraktároztuk az infót.

Blog_nyár2

A Rubens ház nagyon kellemes volt. Nem is csak a festmények miatt vittem be a Nőket, pontosabban pont nem a festmények miatt vittem be a Nőket, hanem szerettem volna, ha látnak egy ilyen tipikus belga/holland házat belülről is. Alaposan szemrevételeztünk mindent, megállapítottuk, hogy pazar keze volt az öregnek, s Zsófi a baldachinos ágyban rejlő lehetőségeket is alaposan felmérte, két dologgal egészítette volna ki a mester kuckóját: egy kis wifivel és egy tv-vel. Aztán valaki csak adjon be neki a függönyön néha enni, s vigye el a szennyest.

Blog_nyár3

Estig róttuk az utcákat, megnéztük a város számtalan gótikus templomát, ettünk Liège-i gofrit (kelt tésztás, belül cukros/mézgás, nehéz, mint a bűn, de rendkívül addiktív), aztán visszatértünk a szállásunkra, ahonnan a férjemmel még kisétáltunk a kikötőbe, hogy lefotózzuk a naplementét. S ha már ott jártunk, akkor a múzeuméj jóvoltából a kikötői múzeum tárlatát alaposan megnéztük, sőt részt is vettük az interaktív játékukban, napszemüveget és holland képregényt nyertünk, majd ezen felbuzdulva bekucorodtunk egy éjszakáig nyitva tartó eetcafe-ban és figyeltük, ahogy az éjszaka rátelepszik városra.

Blog_nyár4

Másnap az én álmaim kerültek megvalósításra. Nagyjából 16 éves korom óta van egy tétel a nem létező bakancslistámon: látnom kell a genti oltárt. Tudom, ez az emberek 99,9 %-ból furcsa szemöldökfelhúzást és értetlenkedést vált ki, de akkor és ott, amikor csak és kizárólag a művészettörténet érdekelt, tudtam, hogy nekem ezt egyszer élőben is látnom kell.

Gent jó hangulatban várt ránk. Kicsit szeles, de napos idő ígérkezett, kisebb turistahordák kalézoltak csupán a számtalan templom körül, a Szent Nicolas templomban zajlott a bolhapiac, a várost átszelő folyón pedig kisebb-nagyobb sétahajókon furikázott a jónép, miközben az idegenvezetők hangját vitte a szél.

Blog_nyár6

A genti oltárt nem találtuk könnyen. Pontosabban a sokadik térképnézés és a második templombakukucskálás után meglett, de zárva volt, olyannyira, hogy még a másolatot rejtő oldalkápolnán is ott függött a lakat. Jöjjünk vissza később – szólt a verdikt, álljunk sorba jegyért. Neeem, jegyet most nem lehet venni. Majd. A család némileg morc volt, már alapból nem értették, hogy minek vágyom a századik gótikus templomba (ami megint csak tele lett pakolva barokk giccsel, az ellenreformáció jegyében), így aztán amíg ebédelt a pénztáros és zárva tartott a templom, addig a folyóparton napoztunk, figyeltük a várost, gyönyörködtünk a házakban. Aztán én szépen elosontam, hogy 10 perc múlva már a főhajó hosszában elterülő sorba állhassak a jegyemért. A jegyhez ingyen audioguide is társult, erről lemondtam (mi újat tudnának mondani?, meg amúgy se szeretem), s lassan beléptem az elsötétített terembe. Ahol mindenki egy helyen állt. Ott, ahol a guide mondta.

Gyorsan megkerültem a szárnyas oltárt, s a néptelen hátsó fronton gyönyörködtem a képekben, majd amikor az instant tárlatvezetés átterelte a tömeget, akkor a Jan Van Eyck és testvére festette oltár elejét is alaposan szemügyre vettem. Az Arnolfini után megrendítő a méret és az a kidolgozottság, ami minden egyes táblát jellemez. Hihetetlen művészi teljesítmény, tényleg hatalmas élményt jelent annak, aki fogékony erre a korra.

Amíg én bámészkodtam, addig a család többi része napozott és éhezett. Ezen a helyzeten azonban helyben nem nagyon tudtunk segíteni, a vasárnapi zárvatartás a helyi szupermarketeket is utolérte, a gyorséttermeket kihagytuk, úgyhogy éhesen álltunk tovább De Haan-ba. A genti napsütés a tengerparton is kitartott, a dűnék sora mögött megbújó érintetlen partszakaszok mellett gondosan kiépített nyaralóövezetek várták a turistákat. A felső tízezerre kalibrált környezetben meglepően értelmes és finom szendvicsekre bukkantunk, majd a part menti sétányra letelepedve komótosan megebédeltünk, miközben a látóhatáron billegő teherhajókat néztük. A horizonton azonban nem csak a hatalmas hajók lebegtek, hanem Anglia felé tekintve számtalan, nehezen kivehető, de semmiképp nem délibáb szélmalom vette fel a harcot a parton még lágyan, a nyílt vízen feltehetően már komolyabban fújó széllel.

Blog_nyár8

A szél ugyanis kitartóan fújt. A gyakorlott helyiek ponyvák mögé bújtak a szél elől, ott süttették magukat pecsenyepirosra, a vízimentők meg a kis motorcsónakjaikkal bármelyik Baywatch epizódnál látványosabb lendülettel kapaszkodtak fel a part közelében felerősödő hullámokra, hogy egy-egy vakmerőbb fürdőzőt jobb belátásra térítsenek. A napunk itt ért véget. Élveztük a tengeri levegőt, nem is vágytunk többre, csak nézni a nyugalmas délutánt, ahogy szép lassan koraestébe fordul.

Másnap Brüsszelbe indultunk. Itt sem voltak világmegváltó terveink, szerettük volna felmérni a várost, alaposan bejárni, megtekinteni, amit meg kell és hódolni a belga csokoládénak. A sima odaút után kissé lelassult a városba jutásunk. A belgák és a hollandok is – nagy bölcsen – a nagyobb városaik körül számtalan ingyenes parkolót elszórtak, ahonnan tömegközlekedéssel könnyedén megközelíthető a belváros. Igen ám, de a parkolók számossága és mérete nem arányos a városokat – időszakosan – látogató turisták mennyiségével, így a gyors odajutásunkat egy hosszas helyvadászattal fejeltük meg, amely egyikünk idegeinek sem használt. Végül mégis sikerült letenni az autót és rövid, eseménytelen metrózással a főpályaudvarhoz eljutni. Innen már – térkép nélkül – rögvest vitt a lábam a Galerie de la Reine fedett passzázsáig, ahol az első Neuhaus üzlet nyílt a XIX. század második felében, s ahol megszületett a belga praliné.

Blog_nyár9A Nőkkel rögvest bevetettük magunkat a boltba, leteszteltük a cég emblematikus bonbonjait, majd tovább sétáltunk a passzázsban, minden egyes elegáns édességbolt előtt aléltunk egy kicsit, s szép lassan kijutottunk a Grand Place-ra. Ami kicsi.

Ok, tudom, már a Szent Péter térnél megtanultam kamasz koromban, hogy a film, a fotó csalóka dolog, a perspektíva könnyen átveri az embert, de hogy ennyire! A tér egyébként tagadhatatlanul szép, gazdag, aranyozott épületei, az ezernyi ablaka, a gazdagságot, méltóságot sugárzó homlokzatok valóban mutatósak. A tér bejárása, alapos lefotózása után egy mellékutcába tértünk, ahonnan könnyedén eljutottunk a forgalmi dugót is okozó parányi szoborhoz, amely milliók örömére pisil, éjt nappallá téve. A Manneken Pis szintén kisebbnek tűnt, mint korábban hittem, de itt nem volt csalódás, hiszen a környező utcák bármilyen profillal rendelkező boltjai előtt embernagyságú változatai kínálták az adott üzletre jellemző terméket. A mélypont talán a királykék verzió volt, amely egyfelől engedett a természet hívásának, másrészt egy hatalmas műgofrival pózolt, így híva föl az arra járók figyelmét a boltban kapható süteményre. Persze a csokiból készített Manneken Pis is izgalmas látványt nyújtott a bolt kínálatát bemutató vitrinbe állítva, de eljött az a pont, amikor már inkább fásult voltam a hovahugyozezafiú kérdéskörben, mint érdeklődő.

A belvárost keresztül-kasul róttuk, számtalan kisebb-nagyobb utcán jártuk a Grand Place környéki, egyre szélesedő köröket, majd Zsófi érdeklődésének középpontjába tartozó, mangákra és dél-koreai popzenére szakosodott boltokat kutattunk fel, amelyek a magyar piacon eddig még nem jelentek meg és Brüsszel valóságos mekkájuk. A bandák jelvényeivel ellátott ruhák, sapkák, kitűzők gondos vizsgálata után elindultunk a Királyi palotához és annak kertjéhez. Útközben belefutottunk egy kisebb food truck kiállításba, szembe találtuk magunkat néhány mutatós szecessziós épülettel, megcsodálhattuk a szelfizéshez felállított „ugrótornyot”, majd átandalogtunk a parkon és kerestünk egy fritest. Itt is sikerült egy jóféle krumpliárusba botlanunk, alig egy utcányira a Grand Place-tól, a macskaköves járdára kitett ingatag asztal mellett néztük a turisták áradatát, miközben elégedetten falatoztunk.

Blog_nyár10

A főszezon ellenére nem volt tömeg. Persze sokan voltak a városban (ez valószínűleg kitüntetett nemzetközi szerepének is tulajdonítható), de nem volt elviselhetetlen tumultus, egy-egy utcával a fő látványosságoktól meg szinte kisvárosi szintre esett vissza a népsűrűség.

IMG_20170807_194759A belvárosi nap zárásaként megnéztük az Atomiumot. Engem lenyűgözött. Tetszett, ahogy elfoglalja a teret, de nem uralja, igazából nem is polgárpukkasztó, sokkal inkább vonzó, hosszan mélázható látnivaló, amibe most ugyan nem jutottunk be, de kívülről nézve is impozáns volt.

Antwerpenbe visszatérve a Nők kihasználták a lehetőséget és pihenni tértek, mi pedig – hasonló okokból – elléptünk sörözni egy jót.

Irány a Skanzen!

Épp a napokban olvastam egy cikket a neten arról, hogy milyen hasznos is lenne, ha minden szünidejét töltő kis- és nagy gyerekhez tartozna egy vidéken élő nagymama, kis háztájival. A cikk arra helyezte a hangsúlyt, hogy az urbanizálódott gyerekeink, így a 21. század első negyedében már sokszor semmilyen kapcsolatban nem állnak azzal a természettel, amely alapvetően kiszolgálja a szükségleteiket, s amely még másfél generációval ezelőtt adott közege volt minden két és fél hónapra szabadságolt óvodásnak, iskolásnak.

Természetesen akinek nincs, az nehezen húz ki a talonból egy tyúkokat, malacokat etető, kiskertet kapálgató nagymamát, de ha mégis szeretné akár csak egy napra is elvarázsolni ebbe a mesevilágnak tűnő vidéki életbe a gyereket, akkor érdemes felkeresni a szentendrei Skanzent.

sk5_v

A Skanzen eddig is izgalmas programokkal várta a kicsiket, emlékszem, hogy a lányok mennyire élvezték a Márton-napi programokat, milyen jól érezték magukat a Bárány évének eseményein, de az elmúlt másfél év újításainak és a tervezett beruházásoknak köszönhetően ez a gyerekbarát szemlélet már nem csak a gondosan összeállított fesztiválprogramokban jelenik meg, hanem a szabadtéri múzeum életét napról-napra átszövi. A játékosan, mesélve tanulás, tanítás kapcsán sok interaktív helyszín hoztak létre a múzeum munkatársai, olyan helyeket, ahol nem csak nézhetik a gyerekek, hanem ki is próbálhatják a paraszti léthez kapcsolódó eszközöket, ágyat vethetnek a tiszta szobában, bebújhatnak a búbos kemencébe, mint a KisBence, tehenet fejhetnek, magot vethetnek.

sk2_v

Égetni való :D

Akik nem csak a fatehenet szeretnék megfejni, azoknak ott a Tanya, ahol számtalan, a klasszikus háztáji részét képező állat és természetesen szakképzett személyzet várja a gyerekeket.

sk3_v

Töltés folyamatban (hogy legyen mit fejni)

Az élménypontok főleg a kisebb gyerekeket célozzák meg, két évestől a tíz évesig itt mindenki kedvére talál elfoglaltságot, de a 13. életévük felé bandukoló Nők is könnyedén megtalálták a maguk szórakozását, ha nem is a magvetésben, de a Felföldi Mezőváros kis szatócsboltját lelkesen eligazgatták. A Felföldi Mezőváros azonban nem csak kipróbálható fotográfiai műhelyt és szatócsboltot rejt magában, hanem hétvégenként maga a város is megelevenedik, a városba érkező színésznő felkorbácsolja a kedélyeket, s mi csak figyelhetjük, ahogy korhű ruhában amatőr- és profi színészek tolmácsolásában megelevenedik a múlt.

sk7_v

Nők a pult mögött

Ha másféle színjátszásra vágynánk, akkor meg semmi más dolgunk nincs, mint kibérelni a bábszínházat, s a magunk kedvére és szórakoztatására különféle valós vagy általunk fabrikált darabokat előadni. Az önfeledt játékot és kikapcsolódást szolgálja Kő Boldizsár szeretnivaló játszótere, ahol kicsi és nagy egyaránt hódolhat a szenvedélyeinek, lehet libikókázni, mászókázni vagy – akár felnőtt fejjel is – hintázni.

sk4_v

Színházcsinálók

Közben pedig vonatkozhatunk, másod- illetve harmadosztályon járhatjuk be a hatvan hektáron elterülő múzeumot, de akár bringát vagy rollert is lehet bérelni.

sk1_v

Élet a másodosztályon

Skanzeni élményprogramunk nem jöhetett volna létre a Happy Family.hu nélkül, hiszen ők kifejezetten olyan termékek és cégek munkáját segítik, akik kisgyerekes, gyerekes családok számára kínálnak termékeket vagy szolgáltatásokat.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS