Utazásaink

Benelux nyár, kis luxussal 2: Hollandia

Másnap északnak indultunk. Az eredeti tervek között Amszterdam szerepelt, mint nyarunk legészakibb pontja, de a szállásvadászat közben a férjem rábukkant egy parányi hotelre, fent az Északi tengernél és ezzel meg is született a döntés: irány Zurich.

A svájciakénál sokkal kisebb település meghódítása előtt azonban még megnéztük magunknak a Den Heldert, ami az Amszterdamot is magába foglaló földnyelv észak kikötővárosa. Den Helderben nagyjából mi képviseltük a turistákat, ami nagyon élvezetes volt. A hűvös, szeles, borús időben jól esett a városi piacot róni, megkóstolni a sonkás-mustáros szendvicset és a hollandok kedvelt palacsintáját, a talkedlire emlékeztető poffertjes-t, amit hatalmas mennyiségben sütöttek, a helyiek legnagyobb örömére.

A piaci ebédet követően átautóztunk az Afsluitdijk zárógáton, ami 32 km hosszan nyúlik el és köti össze Észak-Hollandia két földnyelvét. A gátat azonban nem azért építették, hogy mi könnyedén átjuthassunk a frízföldi Zurich-be, hanem azért, hogy ne törjön be jobban a tenger, s lehetőségük legyen újabb földterületek visszahódítására. Az Afsluitdijk megépítésével ugyanis lehetővé vált az IJssel-tó lecsapolása és részleges feltöltése. Így közel 1650 km²-t hódítottak el a tengertől, azaz az Észak-Holland tartomány egy része és a teljes Flevoland tartomány ezeken a tengerszint alatti poldereken fekszik.

IMG_20170808_155255

Zurichben szemerkélő eső és átható trágyaszag fogadott. A kis helyi fogadóban gyorsan lepakoltuk a holminkat, majd a csepegő esőre fittyet hányva átautóztunk Harlingenbe. Itt már volt ritmusa az esőnek, mi is éreztük, esőkabátba bújva néztük a várost, miközben a helyiek a legnagyobb lelki nyugalommal sétálgattak hajadon főtt és a 15 fokra való tekintettel egy szál rövid gatyában. Amíg bejártuk a várost, várván és remélvén, hogy alábbhagy az eső, az csak felbátorodott, a végén már komolyan zuhogott, még néhány frízföldi is előkapta az ernyőjét. A maradék – a meleg nyári időre való tekintettel – az éttermek előtt kihelyezett kis hencsereken pihent, kávét vagy épp bort kortyolva. Mi vert és ázott hadként botorkáltunk haza és hosszan gőzölögtünk a kis szállodai szobánkban, ázott cipőink pedig a trágyaszaggal vetekedő bukét ontottak magukból.

blognyár2

Másnapra összeszedte magát az Észak-Holland nyár, már nem tűnt elképzelhetetlennek, hogy a szállás és a gát között húzódó szakaszon kialakított napteraszt is igénybe vegyük. De nem időztünk sokat Zurichben, hiszen Makkumban vártak ránk a bicikliink. A holland életérzés kimaxolásához elengedhetetlen a biciklizés. Bár jöttek-mentek a felhők, némelyek esővel terhesen, a nap is sütött, így valóban úgy éreztük, hogy tökéletesen alkalmas az idő, hogy megéljük a holland bringázást.

blognyár21

Viszonylag tempósan rájöttünk, hogy pofára esés nélkül hogyan tudunk felugrani a hihetetlen magas bringáinkra és már a célpontot is kiszemeltük egy pofás kis szélmalom képében, ami Zurich és Makkum között félúton várt ránk. A laposon való biciklizés nem tűnt megerőltetőnek, az autósokban megvolt a kellő rutin, s hamar rá is leltünk a bringásoknak fenntartott utakra, ahonnan már jól látszott a malom. A szél néha becsapósan oldalról fújt, majd szembe fordult velünk, de nagyobb gond nélkül szeltük az utat. Zsófinak ugyan akadt egy kis közjátéka egy kisebb – csalánosban végződő – csatornával, de egy elázott gyerekkel, egy békanyálas biciklivel és jó néhány csaláncsípéssel – komolyabb gond nélkül – megúsztuk.

Egészen halkan elmesélem, hogy a bicikliket utólag fizettük ki, nem kellett kauciót vagy bármilyen értéktárgyat, igazolványt hátrahagynunk, amíg használtuk, csak kérték, hogy ha végeztünk, akkor a bolt előtt támasszuk le őket és szóljunk. Ennyi. Ott.

A makkumi portya után ebédre vágytunk. Az elmúlt napok frite-jei és gofrijai után ráálltunk a helyi szupermarketek által igazán jól készített tésztasalátákra, amelyekben 15% tészta, 60% minőségi kevert saláta volt, valamint olyan feltétek, amelyek a választást nem könnyítették meg. Volt marinált lazac, rák, marokkói csirke (ehhez tészta helyett kuszkusz dukált), cézársaláta, etc… Beszereztük a remek salátáinkat és a verőfényes napsütésben kiköltöztünk a makkumi kikötő mellé, ahol egész délután a ki-be zsilipelő hajókat figyeltük. Néztük, ahol felnyitják a hidakat, ahogy a kis halászhajóktól, a komoly jachtokig mindenki sorra kerül, figyeltük a parton horgászó gyerekeket és szépen belelassultunk az fríz vidék tempójába. Másnap, mikor Zoli barátunknak meséltem, hogy mivel múlattuk az időt, csak annyit mondott: „Igen, arrafelé kiskanállal mérik az időt.” . Nagyon ránk fért ez a fajta lassulás, nem is vágytunk másra, hacsak egy jóféle sörre nem, amit délután a zurichi napterasz fényárjában fogyasztottunk el, miközben a gát tetejéről szemrehányóan figyeltek minket a birkák.

IMG_20170809_093515

Naplementéig mi is felkapaszkodtunk a tájat védő gát tetejére, néztük a tengert, a békésen, de a jelenlétünk miatt kissé bosszúsan étkező birkákat, a kisebb és nagyobb sirályokat és vártuk, hogy hogyan bukik a nap a horizont alá. Aztán sietősen levonultunk a gát aljára, a faluba, s felkészültünk a másnapi indulásra.

IMG_20170809_204819

Aalsmeer előtt egy teljes napunk volt, hogy megismerjük azt az instant Hollandiát, amit a legtöbb turista lát, ha ebbe az országba érkezik, főleg akkor, ha Amszterdamot tekinti célpontnak. Hollandia fővárosától nem messze található ugyanis a Zaanse Schans, amely egy látványos skanzen, afféle zanzásított holland lét, sok-sok szélmalommal, helyre fapapucs üzemmel, sajtüzemnek álcázott irgalmatlan méretű sajtbolttal, s rengeteg turistával. A dolog mégsem csapott át vállalhatatlan giccsbe, jó érzékkel balanszírozott a nagyon talmi és a valódi érték között. Mi pedig pont annyit tettünk belőle magunkévá, amennyi jól esett. A skanzen területén található magánházak között sétálva azt is megtudtuk, hogy a hely alkalmazottainak egy része valóban itt lakik, azért is tűntek kevésbé kirakatnak a házak. Az épületek közül a legnagyobb látványosságnak a malmok számítottak, amelyek között találtunk fűrészmalmot és olajütő malmot is, ez utóbbit alaposan meg is néztük magunknak.

blognyár22

Enni könnyedén tudtunk a skanzenben, számtalan kifőzdében kínáltak ebédet, ki lehetett próbálni a mustárlevest és volt a helyi, angolnára erősen emlékeztető hallal készített szendvicsük is, a mindenhol fellelhető gofriról és a hasfakadásig kóstolható sajtokról nem is beszélve. A skanzennek otthont adó múzeum szintén megért egy látogatást. Most épp a Verkade holland keksz- és csokoládégyártó cég történetébe kaphattunk bepillantást. Az 1886 óta töretlen népszerűségnek örvendő cégről sok-sok infóval gazdagodtunk, miközben kekszet csomagoltunk, pralinékat egyengettünk a dobozokba vagy épp memóriajátékoztunk Zsófival. Még egy működő konsírozógépet is láttam, ami külön öröm volt számomra.

IMG_20170810_115641

Az egész napos skanzentúra után érkeztünk meg Aalsmeerbe, ahol egy tündéri bácsi várt ránk, s mi elfoglalhattuk a gyerekei által egykoron birtokolt tetőtéri szobát. Az egész napos őgyelgés után még sétáltunk egyet Aalsmeerben, néztük a kellemes, jól berendezett otthonokat, a kerítést nem ismerő kerteket, az ápolt köztereket és próbáltuk elképzelni, hogy milyen lehet ilyen közegben élni.

Aalsmeerben korán köszöntött ránk a reggel, ugyanis hétkor már jelenésünk volt a Virágtőzsdén. A hajnali palacsintázás után (igen, a hollandok palacsintában is élen járnak, s ezerféle kapható a boltokban) a néhány háztömbnyire lévő Virágtőzsdére siettünk, ahol már nagyban zajlott az aukció.

blognyár23

Európa licitált a világ számtalan pontjáról érkező növényekre, amelyeket a sikeres licitet követően rögvest össze is készítették a vásárlóknak. Míg maga a licitálás külső szemlélőként meglehetősen unalmasnak tűnt, addig a megrendelt virágok összeállítása, a beérkező növények szétosztása olyan logisztikával zajlott, amit órákig el tudtam volna nézni. A színes bokrétákat tartalmazó kocsikat folyamatosan tolták be a hatalmas áruelosztó csarnokba, ahol száguldozó kisautókon jöttek-mentek a munkások, a megfelelő rendelést az autó mögé kapcsolták, majd a rakományukkal együtt visszasoroltak az eszeveszett tempóban robogó többi autó közé és már el is tűntek a szemünk elől. A hatalmas csarnok felett futó hídról néztük ezt a kocsikra és elektromos kisautókra írt balettet, majd mi is autóba pattantunk, hogy valóra váltsuk Anna álmát és meghódítsuk Amszterdamot.

Amszterdam már az út tervezésekor nagy falatnak tűnt. A szállásfoglalásnál hamar éreztem, hogy nem a városban fogunk lakni, a múzeumok esetében a két héttel korábbi eszméléssel pont lecsúsztunk – úgy októberig – az Anna Frank ház látogatásáról, s a közlekedéssel is meggyűlt a bajom. Pontosabban, mivel elővárosban szálltunk meg, ezért kérdésessé vált a bejutás, illetve annak ára. Végül – hála a férjem holland tudásának és az én kitartó vadászatomnak – a főpályaudvarnál találtunk egy olyan parkolót, amelyben olcsóbban álltunk meg egész napra, mint amennyiért egy bő órát buszozhattunk volna egy irányba, a város felé. Amszterdamra nem készültem, megvettem a múzeumi belépőket, s tudtam, hogy van két napunk felfedezni a várost. Jobbat nem is tehettem volna.

A hajnali Virágtőzsde után kora reggel, kilenc környékén már a város fő csapásán, a Damrakon haladtunk. Kihalt és békés volt minden, a Dam téren lévő Tussaud előtt csak a dolgozók álltak. Meg a Nők, akik a fejükbe vették, hogy be szeretnének menni. Nekem nem kellett kétszer mondani (ok, tudom, hogy borzasztóan vásári, de engem ettől függetlenül szórakoztat), a férjem meg meghajolt a Nők akarata előtt.

blognyár24

Így esett, hogy a két bolondos kamaszlányunk sírva-röhögve fotózkodott Justin Bieber félpucér szobrával, hogy megörökítődtünk a balfékségében sztárrá vált Ed Sheeran-nel, hogy ha nem is hosszú időre, de egy catwalk erejéig modellé avanzsáltak a Nők, s Anna végre újra meghúzhatta Van Gogh fülét.

Mire a négy emeletnyi viaszbábu közül kikeveredtünk, megtelt, életre kelt a város, mi pedig gondosan elvesztünk benne. A múzeumi jegyrendelésünket nem véletlen időzítettem estére, úgy voltam vele, hogy addig – minden időkorlát nélkül – csavarogjunk csak úgy, céltalanul. A negyedik jobb kanyar és ötödik, biciklivel gondosan dekorált híd után jól el is tévedtünk. Jártunk könyvpiacon, voltunk a vörös lámpás negyedben, valahol a sűrűjében ettünk egy jó sült krumplit, alaposan szemrevételeztük a marihuána mintás mindenféléket, megszoktuk, hogy az eddigi krumpli és gofri illat itt a fű jellegzetes, nem túl kellemes (égett tehénszarra emlékeztető ) illatával karöltve jár. Aztán Anna és Zsófi kérésének eleget téve megkerestük John Green híres ifjúsági regényéből készített film amszterdami helyszínei közül a leghíresebbet. Azt a bizonyos padot.

blognyár26

Majd a koradélutáni napsütésben hajóra szálltunk és egy bő órán keresztül szeltük a csatornákat, hallgattuk az idegenvezetőnk keserédes meséjét egy egykorvolt izgalmas városról, ami lassan teljesen kirakattá válik, s feláldozódik a turizmus oltárán. A napközbeni élményeink nem ezt a benyomást keltették bennünk, de való igaz, hogy este, mikor mindenen túl, fáradtan kaptattunk vissza az autóhoz furcsa, számomra korántsem vonzó töltettel telt meg a város.

Addig azonban napsütötte, szép arcát mutatta, ahogy áthaladtunk a Rijksmuseum árkádjai alatt, hallgattuk a rögtönzött vonóshármas koncertet, amit egy tangóharmonika egészített ki, hibátlanul. Figyeltük a körülöttünk kibomló teret és a végén elértünk a Van Gogh Museumhoz. Az egy dolog, hogy én vágytam látni a képeit, de a lányok is találkozni akartak Vincent műveivel, akit személyes ismerősüknek tekintenek egy bizonyos Doctor Who epizód óta. A londoni képek nyomát elmosta már az elmúlt két év sűrű programja, így most újra kezdték az ismerkedést. Szerencsére ebben a múzeum is nagy segítségünkre volt, hiszen a gyerekek számára összeállított külön feladatlappal várták őket, amely gondosan végigvezette tulajdonosát az összes termen és Van Gogh egész munkásságán, életén.

Számomra is most vált világossá sok minden, miközben Annának magyaráztam, hogy micsoda belső indíttatás kellett ahhoz, hogy Vincent festővé akarjon válni. Láttuk a Krumplievőkben lévő zabolátlan tehetséget, ahogy a kifejezésre jutni még nem képes tálentum ott toporog a borzalmas színek és torz arcok mögött. Aztán jöttek a párizsi évek, a plain air és máris megváltozott minden. Jöttek a kicsit innen, kicsit onnan koppintott technikák, témák, majd egyszer csak kibújt a bábból a művész és szemben találtuk magunkat a valódi kifejezésmóddal, azzal, ami már csak az övé.

A gyűjtemény persze nem teljes, hiszen a nagyon nagy alkotások egy része Londonban vagy épp a párizsi Musée d’Orsay-ban található, de a kortársaktól származó képek (Pisarro, Seurat vagy épp Gaugain) jól példázzák a fejlődést, megvan az ív, s a végén – a hiányzó nagy alkotások ellenére – ott a katarzis.

A hajnal óta hajszolt szervezetünk végül benyújtotta a számlát, néhány óra után elbúcsúztunk a múzeumtól és az egyre sűrűsödő estében visszaautóztunk Aalsmeerbe.

Másnap lazábban vágtunk neki a városnak. Egyrészt már otthonosan mozogtunk az utcákon (bár az én viszonylag megbízható belső iránytűmet is hazavágta a rengeteg csatorna), ráérősen szemlélődtünk, ezer és egy sajtboltban teszteltük az érett vagy épp kevésbé érett sajtokat, megállapítván, hogy a kókuszos sajtnak nincs létjogosultsága, ellenben a szarvasgombással, ami azonnali addikciót váltott ki mindannyiunknál.

blognyár25

Kóstoltunk kézműves holland fagylaltot, ettünk unikornisos fagylaltot, megnéztük a város híres közparkját és felfedeztük, hogy egy külön papagájkolónia él a park fái közt (néhány elrepült Gyurrika nem adta fel, hanem asszimilálódott az amszterdami léthez). Mint mindenki, mi is fotózkodtunk a Rijksmuseum mögötti Amsterdam feliratba bújva, majd felkerestünk a John Green filmből egy másik híres helyszínt és egészen estig róttuk a várost, amely egy hatalmas, fényes szivárvánnyal vett tőlünk búcsút, mielőtt elindultunk volna vissza, Maastrichtba.

IMG_20170812_131429

Benelux nyár, kis luxussal 1: Belgium (Hollandiával és Prágával fűszerezve)

Nem tudnék tisztességes vezérelvet mondani, de az idei nyár kapcsán volt néhány tényező, ami mind egy irányba mutatott, Hollandia felé. Egyfelől egy nagyon kedves baráti meghívás, másrészt a dögletes, negyvenfokos pesti nyár, harmadrészt a Nőkben, főleg Annában gyűlő kíváncsiság Amszterdam iránt nagyjából adta, hogy mire is készüljek.

Az előkészületekre megint nem jutott elég idő, valahogy mindig volt még egy cikk, még egy megválaszolatlan email, de aztán egy szombat reggel nekiestünk – több laptop és tablet befogásával – felvázoltuk a terveket, belőttük a célpontokat és vad szállásfoglalásba kezdtünk. A dolog meglehetősen nehezen adta meg magát, nem feslett fel elsőre a kirándulásunk teljes térképe, hol itt, hol ott akadtunk el, ami főleg a főszezonnak, a kései észbekapásnak és a meglehetősen borsos holland áraknak volt köszönhető, na meg a booking csodás rendszerének, amely fantasztikus árakkal kecsegtetett, egészen addig, amíg egy napot tolni nem merészeltem az eredetileg kiszemelt időpontokon.

A lényeg, hogy az étlen és szomjan töltött délelőttünket siker koronázta, megszületett a terv, amihez már csak a programpontokat kellett hozzáilleszteni. Voltak fix tervek (Van Gogh, Jan Van Eyck genti oltára), a többit meg kicsit lazára hagytuk.

Az indulásunk meglehetősen kaotikusra sikerült és a teljes cseh és német úthálózat felújításának, valamint egy remekbe szabott prágai ebédnek hála tisztességesen megcsúsztunk, de még éjfél előtt megérkeztünk Maastichtba, ahol a barátaink – meglepően fitten – vártak ránk. Egy rövid, éjszakába nyúló csevej után mindenki álomba szenderült, s másnap a holland nyárban, házigazdáinkkal együtt szemügyre vettük a várost. Maastricht már pár éve is szimpatikusnak tűnt, jó méretei vannak, akad benne mozi, színház, piac, bolt, nyugi, kis emelkedő (ami egészen egyedülálló, holland viszonylatban), ergo zajlik az élet, de nem dübörög.

A városi ődöngésünk csúcspontját számomra azonban a helyi gótikus templomok egyikében berendezett hatalmas könyvesbolt és a hozzá tartozó kávézó jelentette. Annyira jól esett látni, hogy milyen klassz jelentéstartalommal tölthető meg egy épület, hogy az egykori közösségi jelleg hogyan örökíthető, tökéletesen el tudtam vonatkoztatni az építmény egykori funkciójától és szívből tudtam örülni az újnak. Mint megtudtuk ez a jelenség nem egyedi a Benelux államokban, a leromlott állapotú templomként már nem funkcionáló épületeket az állam eladja, igaz kiköti, hogy az új tulajdonos a tulajdonban vétellel egyetemben teljes körben renoválja is azt.

Blog_nyár

Sokáig lődörögtünk a könyvek között, élveztük a hely atmoszféráját, majd a város egykori fala mentén haladva körbejártuk Maastricht belvárosát, s szépen lassan hazasétáltunk, ahol Zoli várt ránk egy nagy adag házi készítésű spagettivel.

2017-08-04-13-48-50Másnap már önálló felfedezéseket tettünk. Pontosabban visszatértünk a könyvesboltba, mert nekem feltétlen innom kellett egy kávét az apszisban létrehozott kávézóban. Utána pedig kipróbáltuk a város legjobb sült krumplit árusító üzletét, amely a főtéren foglalt helyet és el se lehetett téveszteni, akkora sor kígyózott előtte. A hollandok tényleg tudnak valamit, a krumpli finom volt, a szószválaszték pedig elképesztő. A frite mellé még gyűjtöttünk némi sörtésztába sült rákot és lazacot a helyi sültes bódéból és boldogan belakmároztunk.

Majd átmerészkedtünk a Maas folyó túlfelére, ahol hasonlóan pezsgő élet folyt, mint a belvárosban, s innen lehetett megközelíteni a helyi múzeumot, amiben számtalan németalföldi képet őriznek, többek között az ifjabbik Pieter Breughel néhány alkotását. A múzeumban ketté váltunk. Anna bevállalta, hogy meghallgatja az eszmefuttatásaimat a flamand festészetről és arról, hogy miért volt aljas dolog a világtól, hogy a reneszánsz ellenében a németalföldiekre rásütötte a flamand primitívek kifejezést.

Amíg mi az ecsetkezelés finomságát és a szemüveg adta éleslátást figyeltük egy-egy csendéleten, addig a férjem és Zsófi egy emelettel feljebb a 21. század videóművészetével ismerkedett, valamint a múzeum kupolájának belső falára festett művet csodálta párnákon fekve, furcsa, kissé idegtépően monoton zene kíséretében.

A rövid holland akklimatizálódás után jöhetett is Belgium. Antwerpenbe indultunk, ahol a kikötőben magasodó modern, de igazán megnyerő MAS múzeum környékén szálltunk meg. Az impozáns épület jól uralta a teret, öröm volt ránézni. A belvárosi sétánkat rögtön egy főtéri kávézó ernyője alatt, másik húsz turistával együttszorongó programmal kezdtük. A hirtelen felhőszakadás kipucolta a Grote Markt-ot, de amint szemerkélésbe váltott át, máris megindult a tömeg, ki-ki a maga dolga után. Mi éhesek voltunk, plusz egy kicsit ázottak, így jó néven vettünk volna valami fedett helyet, ami néhány aprócska térrel később ránk is köszöntött egy frites képében. A remek sült krumplihoz és kiemelkedő csípős szószaihoz fejedelmi kilátás is társult az első emeleti ablakból, így kényelmesen ebédeltünk, nem kapkodtuk el. Közben átforgattuk a térképet, s elterveztük, hogy merre teszünk egy nagyobb sétát.

Blog_nyár1

A szűk belvárosi utcákból hamar kiértünk a Meir-re, azaz a helyi Váci utcára, ahol impozáns épületekben kínáltak mindent, ami női szemnek csak érdekes lehet. Építészeti szempontból a legszebb a Meir távolabbi végén található Stadtfeestaal, ami leginkább egy funkcióját vesztett vasútállomásra emlékeztet, holott már eleve áruháznak építették.

Blog_nyár5

Egy darabig elténferegtünk a környéken, megcsodáltuk az épületeket, majd egy kis kanyarral a Rubens háznál teremtünk, ahova – minden sorállás nélkül – rögvest kaptunk jegyet. Meg is voltunk lepve, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy Antwerpenben aznap este tartják a Múzeumok éjszakáját és jó eséllyel mindenki arra spórol. A tömeget elkerülendő mi a nappali üzemmód mellett döntöttünk, de jól elraktároztuk az infót.

Blog_nyár2

A Rubens ház nagyon kellemes volt. Nem is csak a festmények miatt vittem be a Nőket, pontosabban pont nem a festmények miatt vittem be a Nőket, hanem szerettem volna, ha látnak egy ilyen tipikus belga/holland házat belülről is. Alaposan szemrevételeztünk mindent, megállapítottuk, hogy pazar keze volt az öregnek, s Zsófi a baldachinos ágyban rejlő lehetőségeket is alaposan felmérte, két dologgal egészítette volna ki a mester kuckóját: egy kis wifivel és egy tv-vel. Aztán valaki csak adjon be neki a függönyön néha enni, s vigye el a szennyest.

Blog_nyár3

Estig róttuk az utcákat, megnéztük a város számtalan gótikus templomát, ettünk Liège-i gofrit (kelt tésztás, belül cukros/mézgás, nehéz, mint a bűn, de rendkívül addiktív), aztán visszatértünk a szállásunkra, ahonnan a férjemmel még kisétáltunk a kikötőbe, hogy lefotózzuk a naplementét. S ha már ott jártunk, akkor a múzeuméj jóvoltából a kikötői múzeum tárlatát alaposan megnéztük, sőt részt is vettük az interaktív játékukban, napszemüveget és holland képregényt nyertünk, majd ezen felbuzdulva bekucorodtunk egy éjszakáig nyitva tartó eetcafe-ban és figyeltük, ahogy az éjszaka rátelepszik városra.

Blog_nyár4

Másnap az én álmaim kerültek megvalósításra. Nagyjából 16 éves korom óta van egy tétel a nem létező bakancslistámon: látnom kell a genti oltárt. Tudom, ez az emberek 99,9 %-ból furcsa szemöldökfelhúzást és értetlenkedést vált ki, de akkor és ott, amikor csak és kizárólag a művészettörténet érdekelt, tudtam, hogy nekem ezt egyszer élőben is látnom kell.

Gent jó hangulatban várt ránk. Kicsit szeles, de napos idő ígérkezett, kisebb turistahordák kalézoltak csupán a számtalan templom körül, a Szent Nicolas templomban zajlott a bolhapiac, a várost átszelő folyón pedig kisebb-nagyobb sétahajókon furikázott a jónép, miközben az idegenvezetők hangját vitte a szél.

Blog_nyár6

A genti oltárt nem találtuk könnyen. Pontosabban a sokadik térképnézés és a második templombakukucskálás után meglett, de zárva volt, olyannyira, hogy még a másolatot rejtő oldalkápolnán is ott függött a lakat. Jöjjünk vissza később – szólt a verdikt, álljunk sorba jegyért. Neeem, jegyet most nem lehet venni. Majd. A család némileg morc volt, már alapból nem értették, hogy minek vágyom a századik gótikus templomba (ami megint csak tele lett pakolva barokk giccsel, az ellenreformáció jegyében), így aztán amíg ebédelt a pénztáros és zárva tartott a templom, addig a folyóparton napoztunk, figyeltük a várost, gyönyörködtünk a házakban. Aztán én szépen elosontam, hogy 10 perc múlva már a főhajó hosszában elterülő sorba állhassak a jegyemért. A jegyhez ingyen audioguide is társult, erről lemondtam (mi újat tudnának mondani?, meg amúgy se szeretem), s lassan beléptem az elsötétített terembe. Ahol mindenki egy helyen állt. Ott, ahol a guide mondta.

Gyorsan megkerültem a szárnyas oltárt, s a néptelen hátsó fronton gyönyörködtem a képekben, majd amikor az instant tárlatvezetés átterelte a tömeget, akkor a Jan Van Eyck és testvére festette oltár elejét is alaposan szemügyre vettem. Az Arnolfini után megrendítő a méret és az a kidolgozottság, ami minden egyes táblát jellemez. Hihetetlen művészi teljesítmény, tényleg hatalmas élményt jelent annak, aki fogékony erre a korra.

Amíg én bámészkodtam, addig a család többi része napozott és éhezett. Ezen a helyzeten azonban helyben nem nagyon tudtunk segíteni, a vasárnapi zárvatartás a helyi szupermarketeket is utolérte, a gyorséttermeket kihagytuk, úgyhogy éhesen álltunk tovább De Haan-ba. A genti napsütés a tengerparton is kitartott, a dűnék sora mögött megbújó érintetlen partszakaszok mellett gondosan kiépített nyaralóövezetek várták a turistákat. A felső tízezerre kalibrált környezetben meglepően értelmes és finom szendvicsekre bukkantunk, majd a part menti sétányra letelepedve komótosan megebédeltünk, miközben a látóhatáron billegő teherhajókat néztük. A horizonton azonban nem csak a hatalmas hajók lebegtek, hanem Anglia felé tekintve számtalan, nehezen kivehető, de semmiképp nem délibáb szélmalom vette fel a harcot a parton még lágyan, a nyílt vízen feltehetően már komolyabban fújó széllel.

Blog_nyár8

A szél ugyanis kitartóan fújt. A gyakorlott helyiek ponyvák mögé bújtak a szél elől, ott süttették magukat pecsenyepirosra, a vízimentők meg a kis motorcsónakjaikkal bármelyik Baywatch epizódnál látványosabb lendülettel kapaszkodtak fel a part közelében felerősödő hullámokra, hogy egy-egy vakmerőbb fürdőzőt jobb belátásra térítsenek. A napunk itt ért véget. Élveztük a tengeri levegőt, nem is vágytunk többre, csak nézni a nyugalmas délutánt, ahogy szép lassan koraestébe fordul.

Másnap Brüsszelbe indultunk. Itt sem voltak világmegváltó terveink, szerettük volna felmérni a várost, alaposan bejárni, megtekinteni, amit meg kell és hódolni a belga csokoládénak. A sima odaút után kissé lelassult a városba jutásunk. A belgák és a hollandok is – nagy bölcsen – a nagyobb városaik körül számtalan ingyenes parkolót elszórtak, ahonnan tömegközlekedéssel könnyedén megközelíthető a belváros. Igen ám, de a parkolók számossága és mérete nem arányos a városokat – időszakosan – látogató turisták mennyiségével, így a gyors odajutásunkat egy hosszas helyvadászattal fejeltük meg, amely egyikünk idegeinek sem használt. Végül mégis sikerült letenni az autót és rövid, eseménytelen metrózással a főpályaudvarhoz eljutni. Innen már – térkép nélkül – rögvest vitt a lábam a Galerie de la Reine fedett passzázsáig, ahol az első Neuhaus üzlet nyílt a XIX. század második felében, s ahol megszületett a belga praliné.

Blog_nyár9A Nőkkel rögvest bevetettük magunkat a boltba, leteszteltük a cég emblematikus bonbonjait, majd tovább sétáltunk a passzázsban, minden egyes elegáns édességbolt előtt aléltunk egy kicsit, s szép lassan kijutottunk a Grand Place-ra. Ami kicsi.

Ok, tudom, már a Szent Péter térnél megtanultam kamasz koromban, hogy a film, a fotó csalóka dolog, a perspektíva könnyen átveri az embert, de hogy ennyire! A tér egyébként tagadhatatlanul szép, gazdag, aranyozott épületei, az ezernyi ablaka, a gazdagságot, méltóságot sugárzó homlokzatok valóban mutatósak. A tér bejárása, alapos lefotózása után egy mellékutcába tértünk, ahonnan könnyedén eljutottunk a forgalmi dugót is okozó parányi szoborhoz, amely milliók örömére pisil, éjt nappallá téve. A Manneken Pis szintén kisebbnek tűnt, mint korábban hittem, de itt nem volt csalódás, hiszen a környező utcák bármilyen profillal rendelkező boltjai előtt embernagyságú változatai kínálták az adott üzletre jellemző terméket. A mélypont talán a királykék verzió volt, amely egyfelől engedett a természet hívásának, másrészt egy hatalmas műgofrival pózolt, így híva föl az arra járók figyelmét a boltban kapható süteményre. Persze a csokiból készített Manneken Pis is izgalmas látványt nyújtott a bolt kínálatát bemutató vitrinbe állítva, de eljött az a pont, amikor már inkább fásult voltam a hovahugyozezafiú kérdéskörben, mint érdeklődő.

A belvárost keresztül-kasul róttuk, számtalan kisebb-nagyobb utcán jártuk a Grand Place környéki, egyre szélesedő köröket, majd Zsófi érdeklődésének középpontjába tartozó, mangákra és dél-koreai popzenére szakosodott boltokat kutattunk fel, amelyek a magyar piacon eddig még nem jelentek meg és Brüsszel valóságos mekkájuk. A bandák jelvényeivel ellátott ruhák, sapkák, kitűzők gondos vizsgálata után elindultunk a Királyi palotához és annak kertjéhez. Útközben belefutottunk egy kisebb food truck kiállításba, szembe találtuk magunkat néhány mutatós szecessziós épülettel, megcsodálhattuk a szelfizéshez felállított „ugrótornyot”, majd átandalogtunk a parkon és kerestünk egy fritest. Itt is sikerült egy jóféle krumpliárusba botlanunk, alig egy utcányira a Grand Place-tól, a macskaköves járdára kitett ingatag asztal mellett néztük a turisták áradatát, miközben elégedetten falatoztunk.

Blog_nyár10

A főszezon ellenére nem volt tömeg. Persze sokan voltak a városban (ez valószínűleg kitüntetett nemzetközi szerepének is tulajdonítható), de nem volt elviselhetetlen tumultus, egy-egy utcával a fő látványosságoktól meg szinte kisvárosi szintre esett vissza a népsűrűség.

IMG_20170807_194759A belvárosi nap zárásaként megnéztük az Atomiumot. Engem lenyűgözött. Tetszett, ahogy elfoglalja a teret, de nem uralja, igazából nem is polgárpukkasztó, sokkal inkább vonzó, hosszan mélázható látnivaló, amibe most ugyan nem jutottunk be, de kívülről nézve is impozáns volt.

Antwerpenbe visszatérve a Nők kihasználták a lehetőséget és pihenni tértek, mi pedig – hasonló okokból – elléptünk sörözni egy jót.

Irány a Skanzen!

Épp a napokban olvastam egy cikket a neten arról, hogy milyen hasznos is lenne, ha minden szünidejét töltő kis- és nagy gyerekhez tartozna egy vidéken élő nagymama, kis háztájival. A cikk arra helyezte a hangsúlyt, hogy az urbanizálódott gyerekeink, így a 21. század első negyedében már sokszor semmilyen kapcsolatban nem állnak azzal a természettel, amely alapvetően kiszolgálja a szükségleteiket, s amely még másfél generációval ezelőtt adott közege volt minden két és fél hónapra szabadságolt óvodásnak, iskolásnak.

Természetesen akinek nincs, az nehezen húz ki a talonból egy tyúkokat, malacokat etető, kiskertet kapálgató nagymamát, de ha mégis szeretné akár csak egy napra is elvarázsolni ebbe a mesevilágnak tűnő vidéki életbe a gyereket, akkor érdemes felkeresni a szentendrei Skanzent.

sk5_v

A Skanzen eddig is izgalmas programokkal várta a kicsiket, emlékszem, hogy a lányok mennyire élvezték a Márton-napi programokat, milyen jól érezték magukat a Bárány évének eseményein, de az elmúlt másfél év újításainak és a tervezett beruházásoknak köszönhetően ez a gyerekbarát szemlélet már nem csak a gondosan összeállított fesztiválprogramokban jelenik meg, hanem a szabadtéri múzeum életét napról-napra átszövi. A játékosan, mesélve tanulás, tanítás kapcsán sok interaktív helyszín hoztak létre a múzeum munkatársai, olyan helyeket, ahol nem csak nézhetik a gyerekek, hanem ki is próbálhatják a paraszti léthez kapcsolódó eszközöket, ágyat vethetnek a tiszta szobában, bebújhatnak a búbos kemencébe, mint a KisBence, tehenet fejhetnek, magot vethetnek.

sk2_v

Égetni való :D

Akik nem csak a fatehenet szeretnék megfejni, azoknak ott a Tanya, ahol számtalan, a klasszikus háztáji részét képező állat és természetesen szakképzett személyzet várja a gyerekeket.

sk3_v

Töltés folyamatban (hogy legyen mit fejni)

Az élménypontok főleg a kisebb gyerekeket célozzák meg, két évestől a tíz évesig itt mindenki kedvére talál elfoglaltságot, de a 13. életévük felé bandukoló Nők is könnyedén megtalálták a maguk szórakozását, ha nem is a magvetésben, de a Felföldi Mezőváros kis szatócsboltját lelkesen eligazgatták. A Felföldi Mezőváros azonban nem csak kipróbálható fotográfiai műhelyt és szatócsboltot rejt magában, hanem hétvégenként maga a város is megelevenedik, a városba érkező színésznő felkorbácsolja a kedélyeket, s mi csak figyelhetjük, ahogy korhű ruhában amatőr- és profi színészek tolmácsolásában megelevenedik a múlt.

sk7_v

Nők a pult mögött

Ha másféle színjátszásra vágynánk, akkor meg semmi más dolgunk nincs, mint kibérelni a bábszínházat, s a magunk kedvére és szórakoztatására különféle valós vagy általunk fabrikált darabokat előadni. Az önfeledt játékot és kikapcsolódást szolgálja Kő Boldizsár szeretnivaló játszótere, ahol kicsi és nagy egyaránt hódolhat a szenvedélyeinek, lehet libikókázni, mászókázni vagy – akár felnőtt fejjel is – hintázni.

sk4_v

Színházcsinálók

Közben pedig vonatkozhatunk, másod- illetve harmadosztályon járhatjuk be a hatvan hektáron elterülő múzeumot, de akár bringát vagy rollert is lehet bérelni.

sk1_v

Élet a másodosztályon

Skanzeni élményprogramunk nem jöhetett volna létre a Happy Family.hu nélkül, hiszen ők kifejezetten olyan termékek és cégek munkáját segítik, akik kisgyerekes, gyerekes családok számára kínálnak termékeket vagy szolgáltatásokat.

Élménytúra a Twickel Szőlőbirtokon

A múlt héten egy ragyogó, kora nyári, szellős, napsütéses napon – aminél szebbet rajzolni se lehetett volna – Szekszárdra utaztam, hogy megtapasztaljam milyen is a Twickel-élmény.

A Twickel ház boraival nagyjából egy éve ismerkedtem meg, azóta is tart a barátságunk, szívesen kortyolgatom a Kajmád sorozat rosé borát, s teljesen ámulatba ejtenek a Zichy sorozat mély színű, testes, illatos, gazdag borai.

Szekszárdra érve rögtön autóba szálltunk, s a Bátaszék fölé tornyosuló domboldalra felhágva megérkeztünk a Molyhos Tölgyhöz, amelyet 2015-ben Magyarország fájának választottak, majd 2016-ban Európa többi fája elől is elorozta a vezetést és amíg nem választanak másikat, addig ez a hatalmas, árnyas fa Európa fája.

Bátaszéki idill kápolnával, kutyával, piknikkel, borokkal

Bátaszéki idill kápolnával, kutyával, piknikkel, borokkal

A fa alatt már borok vártak ránk, idilli környezetben, piknikhez terítve plédek, párnák, egy falatnyi kápolnával, amely egészen mesébe illővé varázsolta a domboldalt. A Twickel szőlejében járva rögvest meg is ismerkedtünk a tulajdonossal Báró Twickel Györggyel, aki röviden összefoglalta a Twickel szőlészet múltját és jelenét, ügyesen beleszőve saját karrierjét, amelyet a magyar földön vásárolt borászat alapvetően meghatározott, hiszen 2002 óta az ő feladata sikerre vinni a Twickel Szőlőbirtokot.

Bátaszék látványára és a báróval való ismeretségre inni kellett, úgyhogy egy könnyű, üde, illatos, a kora nyári időjáráshoz tökéletesen passzoló 2016-os Sauvignon Blanc-t ittunk, néztük az alattunk elterülő tájat és élveztük a könyékből áradó nyugalmat, majd ellátogattunk a bátaszéki régi présházhoz, ahol ez a nyugalom még inkább kézzelfoghatóvá vált. Az enyészetében is hangulatos, ódon fakapujával szelfizésre hívogató épületnél a Twickel Szőlőbirtok egy újabb borcsaládjával, az ár-érték arányban szinte verhetetlen Liszt csoport tagjaival ismerkedhettünk meg.

tw5

A présház környékén 86 hektáron termő kadarka és cabernet sauvignon szőlő található, ennek megfelelően mi is egy vöröset kóstoltunk, a Liszt sorozat kadarkáját, mellé padlizsánkrémes kenyeret haraptunk és a poharunkban egyensúlyozott bor szintjét próbáltuk egy jó fotón összehozni a horizonttal. A kadarka nagyon jól esett, kellemes volt, meggyes-fűszeres jegyeihez jól passzolt a hideg kacsamell. Gyümölcsösségéhez gazdag, de nem nehéz testesség társult.

Mesebeli ebéd a görögszói szőlőben

Mesebeli ebéd a görögszói szőlőben

A szőlőbirtok következő nyolcvan hektárjához újra autóba ültünk, az eldugott, de festői Szálkai-tó érintésével mentünk Görögszóra. A birtok itt lévő területein javarészt cabernet franc terem. A furcsa alakú, hosszan elnyúló sorok között-mögött megbújó tisztáson pedig ott várt ránk az ebéd, a nyári szezonhoz igazított könnyű helyi sajtok, friss gyümölcsök és húsok képében. Szólt a harmonikaszó, mi pedig kóstolgattunk, falatoztunk, hunyorogva néztük a verőfényben fürdő szőlőt, s boldogan kortyoltuk a könnyed rosé-t.

tw4

Utána kicsit ejtőztünk az árnyékos füvön, majd a Twickel Szőlőbirtok szekszárdi feldolgozó üzemében és pincéjében kalandoztunk tovább. Itt nem csak azt tudtuk meg, hogy sok esetben miért jobb a gépi, mint a tw7kézi szüret (gyorsabban kerül a szőlő feldolgozásra, nem melegszik fel feleslegesen), hanem láttunk csömöszölésre alkalmas gázkaros tartályokat, megtekintettük az ászok- és barrique hordókkal alaposan felszerelt pincét és újabb kóstolásokba kezdtünk, amit a Kajmád, Liszt és Zichy borcsalád tételei után a hordóválogatás alapján palackozott Baronesse sorozat Filippa borával zártunk. A kiváló minőségű borból csak kevés palack áll rendelkezésre, a kitűnő bort a báró lányai után elnevezett sorozatban találhatjuk meg. Tereza és Irma után most Filippán a sor, s ha az idei termésből lesz olyan hordó, ami érdemes a Baronesse sorozatra, akkor Johanna jön, a legkisebb Twickel-lány.

A pincelátogatás után búcsút intettünk Szekszárdnak és élményekkel telve tértünk haza.

tw1

Carassia, közelebb visz a csillagokhoz

Pannonhalmára menni maga a csoda. Pannonhalmán az idő lelassul, a tér kitágul, s én a pólusaimon keresztül szívom magamba a helyet. Most pénteken újra megélhettem Pannonhalmát, igaz csak egy villámlátogatás jutott, de abból nem akármilyen.

20170512_181442_Richtone(HDR)_resized

Az apátság gondosan válogatott termékskálája ugyanis egy új elemmel bővült, s az ennek tiszteletére rendezett gálavacsorán mutatták be a Carassia pezsgőket, amihez Gyurik Gábor, a Viator séfje izgalmas, letisztult, szezonális menüsort álmodott.

A Carassia nem új keletű történet, jól példázza azt a gondosságot, precizitást, ahogy az apátság egy-egy terméket kiválaszt, megálmodik. A most pohárba kerülő tételek mögött ugyanis közel 12 év munkája áll, hiszen Gál Tibor már 2005-ben a megfelelő, évszázados múlttal rendelkező bortermelő területet kereste, s találta is meg Kárászteleken, a Szilágyságban. 22, 4 hektárt telepítettek itt újra, majd 2012-ben már a megfelelő, 1200 négyzetméteres pince is megszületett és 2013-ban dolgozták fel az első szőlőt, születtek meg az első – akkor még – gyöngyöző borok, majd jöttek a pezsgők, amelyekkel meg is ismerkedhettünk.

A Carassia Rosé pezsgőjét önmagában is jól esett kortyolgatni, de a pezsgővacsorának megvolt a maga szépsége, élmény volt figyelni, hogyan reflektálnak a tányéron pihenő kompozíciók a poharunkban lévő pezsgőkre.

900-600

A bevezető fogás egy gévagombából készített carpaccio volt, amelyet egy kis frisse saláta koronázott és néhány fenyőmag. Az ügyesen marinált gomba textúrája mellett meglepően hangsúlyos volt a fenyőmag. Persze, 10 éve szinte mindent fenyőmaggal próbálnak eladni, ami nem is csoda, hiszen elképesztő aromák bújnak meg benne, de ennél a fogásnál sokkal inkább azt lehetett érezni, hogy a mag nem fűszere, hanem központja az ételnek, az az origó, ahonnan az ízek indulnak, s ahova visszatérnek. Ehhez a fogáshoz egy Sauska Tokaj Extra brut kóstoltunk, szép harmóniában volt a fogással, a marinádban lévő ízek összecsengtek a pezsgő enyhe zöldességével.

2017-05-12-19-35-49_resized_1

A hideg előételek sorában egy újabb szezonális kedvenc következett, pontosabban kettő, azaz három. A rövid életű spárgák közül ugyanis rögvest mindkét fajtával találkozhattunk, s mellett már ott figyelt az eper is, több formában is. A marinált fehér spárgához jól illett az eper és az abból készített velő, valamint a Carassia Classic Extra Brut. A 2013-as kísérleti jelleggel készített pinot blanc pezsgő szintén megfelelő partnerre talált ebben a fogásban. Erős zöld illatjegyei, meglepő tartalmassága, krémessége és hosszú lecsengése szép hátteret festett a spárgához.

Az előételeket követően megérkeztek a halak, először bőrén sült vörös sügér filét kaptunk, amit nem csak a hibátlanul elkészített hal miatt zártam a szívembe, hanem a panko morzsába forgatott ropogós zöld spárgákért és a hal alatt lapuló, untermannak tűnő, de ízben és állagban a fogás össze többi részével teljesen egyenrangú citrusos lencséért. A fogás méltó partnere volt a citrusos aromákban gazdag Kreinbacher Prestige Brut pezsgőnek, amely tavaly a Champange és Pezsgő Világbajnokságon aranyérmet nyert.

2017-05-12-20-22-07_resized_1

Ahogy a sügérnél a lencse és a spárga, úgy a következő fogásnál is engem a homárral töltött ravioli alatt pihenő vajtök ragu varázsolt el igazán. A blansírozott, apróra kockázott tökhöz friss kapor társult, s a hibátlan ravioli tetején pihenő török mogyoróval összekóstolva valóban újszerű, de annál maradandóbb élményt adott (azaz legközelebb lesz török mogyoró a tökfőzelékünk mellé). A fogáshoz a Carassia Blanc de Blanc Brut pezsgőjét kóstoltuk, amelyben valóban jól kifejezésre került a pezsgő, a pezsgők lényege: elegáns és komplex tétel volt. A zöldfűszeres aromájú pezsgőt egy jóféle frissesség is jellemzte, talán ez az a két tulajdonság, amely tökéletes kísérőjévé tette a fogásnak.

2017-05-12-21-04-41_resized_1

A halas fogások után, hogy az ízlelőbimbóink is felkészüljenek a húsos menetre – egy kis maracuja szorbetval pihentünk.

A szorbet – főleg egy hosszabb menüsor vagy degusztációs vacsora esetében – csodákra képes, az ízkavalkádban rendet vág, hagy időt, hogy kicsit megemésszük – legalább fejben – az elfogyasztott tételeket, lezárja az addigi fogásokat és tiszta lapot nyit az újaknak. Most is ez történt, a szorbet csendes hűse után jólesett a tejes borjúszűz, amely gyönyörű rózsaszín medalionok formájában érkezett, körülötte örvénylett a szegfűgombából és körtéből készített köret, amelynek tökéletes egységét a kókusztej adta meg. A Billecart Salmon Brut Reserve pezsgő finom gyümölcsössége, kellemes virágossága jó hátteret adott a szegfűgomba-körte páros ízrobbanásához.

2017-05-12-21-54-31_resized

A menüsor – a felénk megszokott édes íz helyett – egy sajtválogatással zárult. Háromféle kecskesajttal kényeztethettük magunkat, amihez nem csak az 1729-ben alapított első pezsgőház, a Ruinart R de Ruinart Brut pezsgője passzolt tökéletesen, hanem a paradicsom chutney és a málnavelő is.

A Carassia bemutatkozó estje nagyon jól sikerült, a megismert tételek közül legjobban a Blanc de Blanc Brut fogott meg és ha rajtam múlna, akkor az előttem álló nyár reggeleit szívesen kezdeném egy pohárnyi Carassia Rosé Brut pezsgővel.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS