Utazásaink

Német nyár, francia nyár: A franciák

Ha nem Toszkána, hát legyen Provence! – vetődött fel bennem már kora tavasszal, amikor a nyári program szervezésébe fogtam.

A szállással kapcsolatos terveim nagyjából megegyeztek az olasz favoritommal, legyen egy nagy kertünk, tudjunk fürödni, legyen nyugi, cserébe lemondunk a városról, a boltokról, a nyüzsgésről. A foglaláskor még nem is tudtam, hogy ez mennyire így lesz. A pontosan hova kérdéskörét nyitva hagytam, úgy voltam vele, hogy a régióban bárhol jók leszünk, ha megtalálom A szállást. Ami meg is lett, szemben a Mont Sainte-Victoire-ral, nagyjából a semmi és a minden közepén, egy hegytetőn, ahonnan lejutni ugyan nehézkes volt, de fél órára terült el Marseille, és bújt meg Aix-an- Provence.

Olasz házigazdáink már a levelezés alatt barátságosnak tűntek, ezt a személyes találkozó csak fokozta, ami fontos volt, hiszen az ikerház másik felében ők élték a mindennapjaikat, Polly, a chavalier spániel, Bijoux, a kertimacskává vedlett angóra és Mimi, a sasorrú cirmos társaságában. A kompánia nagyon szerethető volt, a ház minden provence-i elvárásnak megfelelt, anélkül, hogy öncélú giccsbe hajlott volna, a hegytetőről nem csak a Cézanne szívének oly kedves hegyvonulat, hanem a fenyőkkel, levendulabokrokkal, termésüktől roskadozó barackfákkal tarkított lankák is jól szemmel tarthatók voltak.

IMG_20190623_193711

De flóráért és faunáért nem kellett messzire menni, a kertben számtalan fa, bokor, virág és gyümölcs gondoskodott róla, hogy ne csak a helyi triumvirátussal találkozzunk. Színpompás pillangók sürögtek egész nap a levendulásban, amely döngött a méhektől, a déli verőn már kórust cicegtek a kabócák, kisebb-nagyobb szöcskéket kellett kitessékelni a nappalinkból, és a medencébe is mindig akadt néhány pórul járt jószág, amelyek mentésére külön akciókat szerveztünk, vietnámi papucsokkal felszerelkezve halásztuk ki a halálra vált hajótörötteket.

AirBrush_20190624134433

A hűs német nyár valahol a svájci hegyek környékén búcsút intett nekünk, s mire leértünk a provence-i hegyekbe, beütött a kánikula. Nem csak helyi szinten, a megszokott módon lett meleg, hanem az Európán átsöprő, Franciaországot térdre kényszerítő afrikai hőség egyenesen a mi fejünk felett tombolt a legjobban, napokon át.

IMG_20190702_102505_1

Ez némileg korlátozta a terveinket, egyszerűen a család kevésnek mutatkozott a 45 fokban való városnézésre, amit részben meg is értettem. A meleg okán valóban a pihenésé lett a közel két hetünk, amiben számos könyv, jó néhány francia vígjáték, rengeteg közös étkezés, és még több közös pancsolás fért bele.

A legforróbb napokon azonban a kőház hűvösének élvezete adta a legnagyobb örömet, az elképesztő perzselést kívül rekesztettük a súlyos fa zsalugáterekkel, mi pedig elnyúltunk a reggeli hűstől kellemes ágyneműnk tetején, s hol fél szemmel a zsaluk közt betűző pászma vándorlását figyeltük, hol olvastunk, hol boldogan ájultunk el, hogy egy hűvösebb órára ébredvén már a kerti medencében lubickolhassunk.

IMG_20190630_192429

A városnézéseket azonban nem iktattuk ki teljesen. A hőség tetőzése előtt ellátogattunk Aix-en-Provence-ba, amely csendben várta a napnyugtát. A város belső magja nagyon mutatós, igazi vidéki kisváros, nagyobb, látványosabb épületekkel, egy egészen elképesztően hangulatos katedrálissal, az ókori alapokra épített, román jellegű, de gót beütésekkel tarkított Cathédrale Saint-Sauveur-rel, számtalan szappanbolttal és természetesen calissons üzlettel.

IMG_20190624_164502_1

A mandulás sütemény ugyanis jelképe ennek a városnak, itt őshonos, a legszigorúbb ellenőrzések között itt készül az igazi és megismételhetetlen ebből a falatnyi süteményből, amelyet egyébként az egész régióban, szinte mindenütt kapni. Természetesen mi sem maradhattunk ki a jóból, így amíg fel-alá járkáltunk a városban, betértünk egy igazoltan valódi, eredeti Calisson d’Aix-t áruló üzletbe, és egy kisebb vagyon ellenében gyűjtöttünk három szemet.

IMG_20190624_181726

Majd Cézanne keresésére indultunk. Ebben csúfos kudarcot vallottunk, annak ellenére, hogy nagyon törekedtünk a jó megfejtésre. Mivel a város egyértelműen a Cézanne életmű köré épül, és a festő annyi pontján és annyi formában volt jelen a város életében, a férjem nem a megfelelő házat választotta ki az alternatívák közül, így a műhely helyett egy klassz séta, és egy egyébként mutatós, de zárt, Cézanne-hoz köthető épület lett a jutalmunk.

AirBrush_20190624194116

A hőség jöttét jelző nemzetközi site-ok és a francia híradások is ekkor kezdték el pontosítani az előrejelzéseiket, bár nagy szakmai tudás nem kellett hozzá, érezni lehetett, ahogy a hűs hegytetőt elönti a forróság. A tetőzés előtt azonban – a még csak 40 fokban – Marseille felé vettük az utunkat. Marseille-be nekem még vissza kell mennem. Olyan vonzása van a városnak, ami szinte Barcelonával vetekszik, bár azért ebben van némi túlzás, de a kikötőváros egyébként sok hasonlóságot mutat a legkedvesebb katalán városommal. Marseille utcáin járkálva az embernek az a meghasonlott érzése támad, hogy egy kissé néptelen, posztapokaliptikus Párizsban lófrál, vagy egy képzeletbeli – talán az Eredetbe való – városban, amit Párizs és Barcelona gondos mixéből álmodott meg egy mesterséges intelligencia.

AirBrush_20190625212541

Marseille entrée-ban kitűnő. Annak, aki teheti, javaslom, hogy busszal vagy vonattal érkezzen a Saint Charles pályaudvarra, és a Le Grand Escalier tetejéről nyíló látvány legyen az első benyomása a városról. A kikötőtől beljebb, a hegytetőn található pályaudvarról a város felé vezető grandiózus lépcső és a látvány kitűnő nyitány, pazar felütés, amelyet a város egészen addig fenn tud tartani, amíg a lépcsőn lesétálva be nem érünk az első bulvárra. Itt jönnek a helyi erők, a felfoghatatlan kosz, húgyszag, közben a tengeri szél becsellengi a várost, helyenként a pastis édes ánizsillata száll, azaz Marseille egy komoly érzelmi hullámvasútra ültet, amelyben megvalósult Catullus örökbecsű mondás „Odi et amo.”.

AirBrush_20190702181141

Mi pedig mentünk, rendíthetetlenül haladtunk át a városon, a régi erőd felé, a szikrázó fényben hunyorogva lestük a kikötő fölé magasodó Notre-Dame de la Garde templom sziluettjét, majd engedtünk a hőségnek és boldog, majdnem szakrális fél órát töltöttünk a város egyik hűvös templomában, a Saint Lorent-ban, amely a letisztultságával a provence-i román stílus egyik kiemelkedően szép példája.

AirBrush_20190702181256

Miután normál hőmérsékletre hűltünk, előkaptuk a belváros szívében lévő turisztikai központban szerzett térképet, és annak javasolt útvonalai közül választottunk olyan, amely kifejezetten a kikötő mögötti szűk utcácskákra koncentrált. A térkép készítése idején nem volt negyven fok, így az ígért kézműves boltok és csodahelyek jelentős része a lehúzott redőny mögött rejtezett, de mi tisztességgel végigjártuk a negyed minden zegét-zugát.

A következő megállónk egy légkondicionált kávézó volt, ahol hosszan élveztük a jegeskávé nyújtotta örömöket, majd a férjemet hátrahagyva, mi nők elindultunk a boltokat rejtő városrész felé, amely nem tartogatott sok örömet, mivel a franciákban a késztetés csírája sincs meg a szieszta utáni hosszabbított nyitvatartásra. Míg tőlük délre a spanyoloknál éjszakába nyúlóan zajlik a biznisz, kicsit keletre, az olaszoknál is működik az éjszakai élet, a dél-franciák köszönik szépen, háromkor kidörzsölik az álmot a szemükből, hatig nagy kegyesen visszatérnek az üzleteibe, majd szempillantás alatt zárnak, ahogy törvényesen erre lehetőségük nyílik.

A következő kirándulásunk már a necces kategóriába tartozott. A közel 45 fok nem kedvezett Arles-nak, hacsak azért nem, mert csodás fotókat tudtam készíteni a turistaszezon kellős közepén, ugyanis a város – a Sárga Kávéház kivételével – teljesen elnéptelenedett. A helyiek bölcsen behúzódtak a középkori falak közé, a turisták meg eleve meg sem érkeztek ebbe – az egyébként elragadó, sokszínű, szeretnivaló, formás – kisvárosba.

IMG_20190627_114525

Arles előkelő helyet foglalt el az előzetes listán, egyszerűen azért, mert Van Gogh legjelentősebb alkotásai ehhez a Rhone partján lévő falatnyi, ókori romokra épülő városkához és a környékhez köthetők.

IMG_20190627_125840

Nem véletlen, hogy az egyetlen kisebb csoportosulásba a híres-neves Sárga Kávéháznál futottunk bele, akiket a hírnév sajnos rossz irányba vitt, így – a terveinket sutba dobva – nem kávéztunk hosszan azon a bizonyos teraszon, hanem a negyvenfokos kánikulában tovább keresgéltük a négyünk ízlésének egyszerre megfelelő, nem riviérai árakkal dolgozó vendéglátó egységet.

IMG_20190627_142058

Az Aréna mellett meg is leltük, egy középkori házacska aljában. A parányi üzletet nem a személyzet, a kialakítás vagy a lokáció tette vonzóvá, hanem azok a minden földi jóval megpakolt tányérok, amelyeket a közepesen lelkes kisegítő személyzet lavírozott épp az egyetlen foglalt asztal felé. A látvány győzött, a forró, száraz melegben, az árnyékot adó ódon falak tövében asztalhoz ültünk.

IMG_20190627_131001

Ha már Marseille esetében szó került a katalánokról, akkor Arles kapcsán még egyértelműbb módon kiviláglott a spanyol kapcsolat. Az utcák hangulatában itt is tetten lehetett érni a még délebbi vidéket, az étlapok kínálatában ott várt ránk a paella, a város közepén heverő arénában pedig – mi sem természetesebb – a mai napig tartanak bikaviadalokat. A meghasonlott érzést csak tovább fokozta Zsófi ebédje, a lány ugyanis egy komplett katalán hidegtálat kapott, bár sok időm nem volt foglalkozni a többiek kosztjával, mert megérkezett elém is az a színpompás csoda, amelynek okán emellett a hely mellett döntöttünk.

IMG_20190627_134313

A csupa zöldségből álló vegyes ízelítő közepén egy tejszínes, friss burrata trónolt, azt vette körbe számos izgalmas tétel. Volt ott érett, cikkekben heverő paradicsom, édes, lédús, hideg sárgadinnye, akadt paradicsomtatár, kevés hűs, pestóval összeforgatott párolt cukkini, grillezett padlizsán paradicsommártással (szintén hidegen), tapenade-os, azaz olívabogyó pástétommal megkent baguette, és pan am tomaquet, azaz a legjobb katalán paradicsomos kenyér.

IMG_20190627_122110

A bőséges ebéd után vadászni indultunk. Délelőtt, a Vincent Van Gogh Foundation kiállításai után, a helyi boltban belefutottunk egy térképbe, amelyen jelezték, hogy Vincent melyik képe hol készült. A városon kívüli, szántókon jelzett festmények helyszínének beazonosításáról gyorsan letettünk, de híres szobáját ábrázoló képnek otthont adó egykori épület helyének felkutatására vállalkoztunk.

IMG_20190627_142445

A rodoszi óváros bejáratára kísértetiesen hasonlító városkapu mögött elterülő lakónegyedben – tíz perc eltévedést beiktatva – meg is leltük a helyet, ahonnan festhette azt, amit ma már nem látni.

IMG_20190627_143321

A Nők, akik eddig kvázi szó nélkül főttek a majdnem ötven fokban itt fáradtak el, így az aréna és az ókori színház feltérképezése után már csak egy képeslap feladását vállaltuk be, majd boldogan hazakanyarodtunk a délután szorításából lassan kicsúszó dombtetőre, ahol várt ránk a Polly, Bijoux, Mimi, és a hűs medence.

IMG_20190626_214849

 

Német nyár, francia nyár: A németek

Az idei nyaralásunk – a szokásokhoz híven – több összetevőből állt. Egyfelől már érett egy ideje, hogy újra ellátogassunk a kedvenc nemzetközi rádióamatőr találkozónkra, másfelől ugyan bennem erősen dolgozott a tavalyi toszkán élmény, de a férjem nem kívánt az olaszoknál nyaralni.

Mivel megint egész Európát szerettük volna átszelni, az utat gondos előkészítés előzte meg. A nemzetközi találkozóra a Boden-tó partján már tavaly ősszel elfogytak a szállások, a férjem is ekkortájt tett szert egy klassz kis apartmanra. Az itt töltött napjaink adottak voltak, így ehhez viszonyítva kellett kisakkozni a francia létet, hogy mindenki visszaérjen lapzártára, táborkezdetre, munkába.

Látkép a teraszról

Látkép a teraszról

A terv nem volt túl bonyolult: pihenünk, hol aktívabban, hol passzívabban simulunk bele a helyi létbe. Ez könnyen meg is oldottuk, az első teljes napunk más a Messén talált, ahol a férjem és Zoli barátunk azonnal belevetette magát a hobbijukat prezentáló számtalan hangárba, hogy új kütyükkel gazdagodjanak, és régi barátokkal találkozzanak. Mi a Nőkkel a bolhapiacra indultunk, ami nekik közepesen lehetett izgalmas, számomra azonban egy komolyabb időutazást tartogatott. Gyerekkorom eszközei sorjáztak elő, már-már gyűjtői példányokká avanzsálva. Hosszan tekeregtünk a sorok között, Zsófi közepesen unatkozva, Anna a nálam öregebb példányokat lesve, én pedig néha anekdotákat szőve egy-egy tárgy köré.

Mesebeli kínálat

Mesebeli kínálat

Az érdeklődés lankadtával elhagytuk a vásár területét, hogy a tó partján elterülő Friedrichshafenben csavarogjunk egy nagyot. Néhány évvel ezelőtt már bejártuk a várost, így most jó ismerősként köszönthettük újra. A nap nagy részében bóklásztunk a belvárosban, üldögéltünk az esőfelhőkkel terhes tó partján.

Boden-tó

Boden-tó

Másnapra hasonló terveink voltak, némi határátlépéssel tarkítva, ugyanis a Boden-tó több ország határán fekszik. Északi partvidékét a németek uralják, keleti csücske az osztrákoké, déli részén pedig már Svájc terül el. Mivel Edömér barátnőm hosszan állomásozott a tó nyugati szegletében, Konstanz városában, amelyről azóta is ódákat zeng és rendre vissza is tér, így adott volt, hogy a hűvös reggelben ebbe az irányba indulunk kirándulni. A fiúk most is a kiállításra vágytak (ki érti ezt…), így Meersburgban magunkra maradtunk, ahonnan egy könnyed fél órás sétahajókázással jutottunk el Konstanzba. Meersburg már a vízről is mutatósnak tűnt, el is tettem talonba, délutáni program gyanánt.

Álmos, reggeli Meersburg

Álmos, reggeli Meersburg

Konstanz bejáratánál egy hatalmas forgó női szobor fogadott, mögötte terült el a zsinat épülete, amögött pedig ott zsizsegett a belváros.

A szobor egyébként egészen új alkotás, a konstanzi zsinatot kritizáló, közel 9 méter magas Imperia, a római kurtizán kezében törpeként ábrázolja a politikai hatalmával rendre visszaélő egyházi és világi fejedelmeket.

Valahol a Trónok harcában is van valami hasonló szobor...

Valahol a Trónok harcában is van valami hasonló szobor…

Miután megcsodáltuk a lassan körbeforgó szobrot, a hajóról lelépve rögvest egy balkanyart vettünk, és tempós húsz perces sétával átléptünk Svájcba. Kreuzlingenen átsétálva magunkba szívtuk a svájci levegőt, majd egy másik határátkelőn visszatérve, Konstanz belvárosában találtuk magunkat.

Falatnyi Svájc

Falatnyi Svájc

Nem kispályás járgány, Svájc

Nem kispályás járgány, Svájc

A gazdagon díszített épületekkel tarkított város meglepően nagy, sok utcácskája vár felfedezésre, épületeinek homlokzata pazar, terei szépen bomlanak ki egymás után.IMG_20190622_130142

IMG_20190622_132334

Egy hátsó udvarban, csak úgy

Bár a szabad eltévedés híve vagyok, itt most alaposan megnéztük magunknak az összes utcácskát, vissza-visszatérve a piactéren lévő karikatúra szobrokkal gazdagon megpakolt Császár kútjához, amelynek vonzó állatfiguráitól nehezen szabadultunk. A szarkazmus úgy látszik jellemző a városra, amíg a zsinatot kifigurázó szobor fogadott minket a kikötőben, addig a kút káváján a közel sem köztiszteletet ébresztő császári figurák egyedi ábrázolásával találkozhattunk, akik – a második világháborúban a német győzelemhez felajánlott, pusztán fémmé degradált szobrok helyett – új életet és egészen új jelentést adtak a kútnak.

Kedvenceink

Kedvenceink

Konstanzban nem csak a várost érdemes járni, hanem jó kiülni a kikötőbe, szemlélni a vizet, nézni a horizontot, picit pihenni.

Teljes szerelésem a német nyárra. Meg tudnám szokni.

Teljes szerelésem a német nyárra. Meg tudnám szokni.

Mi is így tettünk, majd visszakapaszkodtunk egy sétahajóra, és a napsütéssel kacérkodó időben bejártuk Meersburg városát.

A csalogató Meersburg

A csalogató Meersburg

Néhány éve egyszer már futólag jártunk erre, de épp csak vacsorát kerestünk, amit nem találtunk. Most tüzetesebben szemrevételeztünk a domboldalnak futó városkát, majd megállapítottuk, hogy vendéglátásban még mindig nem erősek. Igaz, már javában a délutánban jártunk, de öt körül szinte esélytelennek tűnt beülni bárhova egy kávéra. Szerencsére a tóparti promenádon zajlott némi élet, így itt fagylaltra is leltünk, pad is akadt. Mi pedig boldogan fagylaltozva vesztegettük el az aznapi utolsó lehetőségünket, hogy hajóval visszatérjünk Friedrichshafenbe.

Térszelvények, Meersburg

Térszelvények, Meersburg

A turisztikai központban semmi jóval nem kecsegtettek, bár javasolták, hogy ha nagyon belehúzunk, akkor még az utolsó buszt, hat körül megcsíphetjük. Ha nem is életünk sprintje volt, de igen tempósan jutottunk el a buszállomásig, amelyet alaposan eldugtak, így a kikötő egyik étterméből a pincér – akit kínunkban megkérdeztünk, hogy pontosan hova is dugták a buszmegállót – velünk tartott az utolsó pár száz méteren, hogy biztos befutói legyünk a Meersburg-Friedrichshafen járatnak.

A sikert sörrel koronáztuk, estére a helyi kínálatból vettünk közepes merítést, majd a szállásunk hatalmas étkezőasztalát körülülve gondos mérlegeléssel próbáltuk megállapítani, hogy melyik tétel hol helyezkedik el a skálán. Akadtak furcsa, majdnem beteg főzetek, de olyanba is belefutottunk, ahol a tiszteletreméltó, a helyi értékeket felvonultató külső (zeppelin) mögött vállalhatatlan szappaníz lappangott. Erős esténk volt.

Sörmustra

Sörmustra

Élményekkel teli szünet, avagy séta Da Vinci furmányos képzeletében

Tavaly keresztül-kasul jártuk Toszkánát, és őszintén mondom, nem volt olyan kisváros vagy falu, ahol ne futottunk volna bele – valamilyen módon – Da Vinci zsenialitásába. Ha Rómánál hajlamosak vagyunk elhinni, hogy Isten Michelangelo tervei alapján alkotta, akkor Itália számos régiójára ez a mondás ugyanígy áll, csak itt az alkotó zseni Leonardo.

Az elmúlt évek során a Nők elszenvedték, majd megszokták a művészettörténettel kapcsolatos kirohanásaimat, amely egészen kiskoruk óta a nyaraink, kiruccanásaink részét képezi, legyen szó a pulai arénáról vagy épp Fra Angelico Angyali üdvözletéről.

Ez a nyár is lehetőséget kínált a tobzódásra, hiszen annak a hegynek az árnyékában töltöttünk heteket, amelyet Cézanne oly kitartóan festett, és a két évvel ezelőtti amszterdami utunk után, most Arles-ban ugyanazt a levegőt szívhattuk, amely oly inspirálóan hatott Van Gogh-ra.

De nem minden esetben kell a helyszínekre utaznunk, ha egy kis kultúrszomjunk támad, szerencsére a vándorkiállítások rendre eltalálnak Budapestre, így idén nem mi kergettük Da Vinci-t, hanem ő jött el hozzánk, hóna alá csapva számtalan találmányát, és néhány emblematikus festményét.

A belváros szívében található kiállítótérben most a reneszánsz Itália elevenedik meg, benne egy polihisztor alkotóval, aki nem csak a megrendeléseknek próbál – az állvány mögött állva – megfelelni, festve ezernyi angyalt és Máriát, hanem hol a Sforzáknak, hol a gaz Borgiáknak tervezi a különféle haditechnikai eszközöket. Ha épp marad egy kis ideje, akkor a víz sodrását, a madarak röptét figyelve keresi az emberi teljesítőképesség határait, olyan szerkezetek skicceit vetve papírra, amelyek jó 400 évvel megelőzik a korukat.

davinci2_v

A kiállítás ezeket, a kor általános technikai fejletlenségéből fakadóan ki nem vitelezett ötleteket valósítja meg, olyan maketteket mutatva, amelyek működésbe hozásával mi magunk is eldönthetjük, hogy az ötlet életképes volt, vagy csak egy vágyálom.

A korhű anyagok felhasználásával megalkotott makettekből és a reprodukciókból álló anyag önmagában is elég színes, rengeteg kiegészítő információval megspékelve valóban tartalmas, de ha igazán el szeretnénk mélyedni Da Vinci műveiben, ha szeretnénk még jobban megismerni a kort, amiben alkotott és a művészt magát, akkor érdemes tárlatvezetéssel megnézni a kiállítást. Kovács Krisztián történésznek köszönhetően a Nők számos extra kérdésre is választ kaptak, igaz egy-két helyzetben nekik kellett megadni a megfejtéseket.

davinci1_v

Nagyon tartalmas két órát töltöttünk a kiállításon, öröm volt látni, ahogy a Nők is magukra találtak, meglelték – ok, némi rávezetéssel – az összefüggéseket, a korábbi évek, az olasz utak tapasztalataiból ki-ki világlott egy-egy olyan kapaszkodó, amelynek segítségével jobban megértették Da Vincit és a kort, amelyben alkotott.

A magam részéről mindenképp iskolás gyerekeknek javaslom a kiállítást, sőt, inkább felsősöknek, akik már kicsit értik a fizika törvényszerűségeit, és az elvontabb tartalommal is jobban megbirkóznak. Kalandra fel!

davinci3_v

BalatonBor 4. kiadás

10 évvel ezelőtt, egy osztrák sajtótúra során olyasmivel találkoztunk, amit itthon addig nem láttunk: a burgenlandi borászok egymás borait ajánlották, sőt közös szortimenttel is rendelkeztek, amelyet szintén minden pincészetben meg lehetett vásárolni.

Ez a fajta mentalitás lenyűgözött. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy egyszer nálunk valami ehhez hasonló bontakozzék ki, de az utóbbi évek számtalan kellemes meglepetést tartogattak, a különféle borrégiókban sorra születtek és születnek a jobbnál-jobb együttműködések, amelyek nem csak a marketingköltség szétosztását célozzák, hanem kifejezetten a megújulás, az innováció, és a premizálódás irányába mutatnak. A közösség által alapított bormárkákban, egyedi struktúrákban ugyanis a legtöbb esetben a borászok együttes döntése alapján kerülnek beválasztásra a – bizonyos szempontok alapján megszabott – tételek.

Így van ez a BalatonBornál, amely egy közösségi összefogáson alapuló régiós bormárka. Az egyedi borok mellett a regionális, közösségi termékek megjelenése új szín és lendületet vitt a magyar borpiacba, a termék beltartalmán túl olyan pluszt, emberi értékeket, a lokációhoz, közösséghez kapcsolódó tartalmat adva a bornak, amellyel egészen más szintre emelte.

A BalatonBor a Balatoni borrégió területéről szüretelt Olaszrizlingből készülő könnyed, jóivású reduktív bor. A bíráló bizottság döntése értelmében csak minőségi, hibátlan borok kerülhetnek lepalackozásra. A borok és a felvásárolt szőlő piaci ára is adott: így fognak össze a borászok a szőlő alacsony felvásárlási ára ellen. A bíráló bizottság által jóváhagyott borok egységes cimkével és csavarzárral kerülnek lepalackozásra.

bb1

A sajtó munkatársainak szervezett bemutatón a BalatonBor mellett más, hasonló koncepción alapuló regionális közösségi termékek is bemutatkoztak: a villányi REDy, illetve a pannonhalmi régió PH-Érték bora.

A BalatonBor mellett a térség fontos közösségi márkája még a HegyBor, amelynek bírálata is most zajlott, ezek a tételek is kóstolhatók már.

bb2

 

Velence a megunhatatlan, második rész

Másnap egy olyan programot illesztettem az útitervbe, ami eddigi velencei útjaim során mindig kimaradt. Vendégségbe mentünk Peggyhez. A Peggy Guggenheim gyűjtemény Dorsoduro negyedben, az Accademia és a Santa Maria Salute között található, egy félbe maradt palotában, a Palazzo Venier dei Leoniban ott sorakoznak a 20. század nagyjai. Számomra a velencei művészetből nagyjából az első út végére lett közepesen elég. Anya végigvonszolt a San Rocco-tól az Accademián át az összes templomon, hosszan keringve kutattunk fel válogatott lovas szobrokat, fölöztük le a helyi művészet legjavát. A velencei művészet szép, de könnyen jól lehet vele lakni. A negyedik templomban már ugyanaz vár, és egy idő után az ember elveszti a lelkesedését. Ezért is örültem annyira annak, hogy Peggy másra vágyott, így nekem is lehetőségem volt a nagy kedvenceim között tölteni egy kis időt. Többek között olyan nevekkel hozott össze a sors, mint Magriette, Kandinsky, Picasso, Duchamp, Braque, Klee, Dali, Mondrian, Mirò és Chagall.

IMG_20190408_101734

A palotának egészen elképesztő kisugárzása van, bár állítólag a Dózse palota után a leglátogatottabb helye Velencének, mégis azt lehetett érezni, mintha valami titkos kézfogás által juthattunk volna be erre az eldugott helyre. Furcsa ellentmondás, hogy közben több iskolás csoportot is bevezényeltek a termekbe, a kamaszoknak az összes műről tartottak előadást, az kisiskolások viszont csak egyetlen mű előtt ücsörögtek a földön.

IMG_20190408_093701

Az idő nem kegyelmezett, esőbe fordult, így kénytelenek voltunk az odafele menet egy gyors kávéval már tesztelt sarki bárt egy leülős – azaz sokkalta drágább – változatban újfent megtekinti, majd mikor alábbhagyott a gyors eső, akkor úttalan utakon, számtalan kézműves maszkműhely mellett elhaladva, vágtunk keresztül a Santa Croce negyeden, hogy végül a vasútállomásnál bukkanjunk ki.

IMG_20190408_120130

 

Ez is eltévedés volt a javából, a google maps kényelmi szolgáltatásait hátrahagyva, a sárga irányjelzőtáblák alapján tájékozódva haladtunk, amely azért nagyfokú intuíciót vár az embertől, bár az is lehet, hogy a táblák felét már megette az idő. Mindenesetre lassan és kanyargósan fedeztük fel ezt a negyedet is, a vasút közelében akadt ugyan pár turista, de addig a kutya se zavarta köreinket. Az ebéd és a szieszta most is a program részét képezte, így egy tisztességes, bivaly mozzarellával alaposan összefőzött paradicsomos sugoval tálalt friss gyúrt tagliatellét, és egy kisebb ájulásszerű alvást követően a San Marco mögötti luxusboltok csodálásával, egy hibátlan Venchi fagylalttal, és a San Polo negyed teljes feltérképezésével töltöttük a nap további részét.

Venchinél komolyan gondolják a Húsvétot

Venchinél komolyan gondolják a Húsvétot

Ilyen szépségekbe botlottunk

Ilyen szépségekbe botlottunk

Ca d'Oro az esti fényekben

Ca d’Oro az esti fényekben

Róma után ítt is találkoztunk az álakvarellistákkal. Öröm volt látni, hogy van aki tényleg megfesti ezt a várost.

Róma után  itt is találkoztunk az álakvarellistákkal. Öröm volt látni, hogy van aki tényleg megfesti ezt a várost.

Az utolsó fényekben fürdő kanális

Az utolsó fényekben fürdő kanális

Az utolsó teljes napunkra az Accademiát tartogattam. Úgy gondoltam az a legjobb, ha estefele megyünk, mindenek után. A szemtelenül drága vaporetto árak miatt egy napot szenteltünk a hajózásnak. Úgy terveztem, hogy néhány oda-vissza menet a kettes járattal pont megmutatja az épületeknek azon arcát, amit a kanálishoz futó callékról, a csatorna felett átívelő hidakról csak részben láttunk. Így aztán a nap jelentős részét átvaporettoztuk, majd – Brunettinek engedve -felkerestük a San Polo negyedben elrejtett Tonolo cukrászdát, ami valóban kihívásnak bizonyult. Itt bevetettem a modern technikát, a Frari és a San Rocco takarásában megbújó bolt nehezen adta meg magát, aminek részint a szokásos kávés eltévelyedéseink voltak az okai, meg maga a Frari, amiben Canova síremléke miatt muszáj volt bemennünk. A kamasz énem ugyanis ezért lelkesedett a legjobban. Rettentően tetszett az egész (mert nagyon más, mint a többi), így a pestisben elhunyt, de a tömegsírba tétel megúszó Tiziano síremlékére fittyet hányva most is csak ezzel bírtam betelni. A síremléket Canova Tizianonak tervezte, de ahogy ez lenni szokott – anyagi okokból – nem valósult meg. Később mások is bejelentkeztek a síremlékre, amely végül a készítője szíve felett magasodik a Frariban.

Canova sírja

Canova sírja

A Frari után viszont már egyenesen a Tonoloba tartottunk, ahol csak olasz vendégek és elképesztően könnyű, habos sütemények fogadtak minket, rendkívül jutányos áron. Ezt követte egy előre eltervezett kávézás a Frarival szemben, majd jöhetett a véget nem érő csavargás, célzottan hazafele, a már bevettnek számító ebéd és szieszta irányába, majd – egy kisebb elalvásnak hála – fejvesztett tempóban ügettünk el az Accadémiába. Az Accadémia furcsa hely. A megvilágítás egyenesen pocsék, a tálalás ósdi, a képek egy része remek, a többi viszont tökéletes lehetőséget kínált nekem, hogy apám hagyatékát átörökítsem.

Apa keze közül közel 400 festő került ki. Nem művészek, hanem iparosok, akik – a művészek egy jelentős részével ellentétben – szakmai ismeretekkel bőséggel rendelkeztek, mind szerkesztési, mind technikai értelemben. Apa maga nem volt tehetséges, de tanárnak nagyszerű volt, szerette az embereit, de a hibákat nem tűrte, hiszen az ő festői számára a pingálás nem önmegvalósítás volt, hanem valódi munka, megélhetés.

Apa magasra tette a mércét, nyugdíjas éveit végigasszisztáltam mellette, megtanulván azonnal kiszúrni a hibát, látni, amit a festő nagyon szeretne, ha nem vennénk észre, és ami egy laikus számára sokszor rejtve is marad. Apa adománya a mai napig az enyém, a legnagyobbaknál is a hibára ugrik a szemem, ami kissé cinikussá tesz és a nonfiguratív felé mozdít.

Ez történt most is, egyszer csak – Giorgione Vihara után – azt vettem észre, hogy erősen középszerű képek során haladunk végig. A Vasari termet a tavalyi tapasztalatok után élből kihagytuk, jöhettek a felújításnak hála egy folyosóra és néhány terembe összehordott alkotások, ahol nagyon hamar kiderült, hogy kinek hány modellre volt pénze, s hogy Tintoretto is követett el hülyeségeket.

Keresd a hibát! :)

Keresd a hibát! :)

Az Accadémia után még rövid ajándékvadászatba fogtunk, ahol rögvest láthatóvá vált, hogy a turistákat magáról levetni kívánó Velence polgárai milyen remek vámot szednek az egy napra érkezőkből: míg a Főcsapáson 4-6 euroért vesztegették az apró muránói díszeket, addig a San Marco mögött ugyanaz 25 euroért talált gazdára. Sőt a lányok tanúi voltak annak, ahogy egy nőre az eladó rákényszerítette, hogy megvegyen egy tárgyat, amit csak kézbe fogott, hogy alaposabban megnézze.

Miután mindenünk meglett, felszálltunk a San Marcoról induló kettesre és hosszan andalogtunk fel a csatornán az alkonyi fények kíséretében, majd kieveztünk a Tronchetto mögé, és mire a Giudecca békésen pihenő palotáihoz értünk, már teljes sötétség borult a városra. A Nők álmosan és fázósan pislogtak, én a szerényen megvilágított várost fotóztam, s élveztem, ahogy hét után, mintegy varázsütésre kiürül a város. Némán, szinte hangtalan úszott fel velünk a vaporetto a Kaszinóig, ahol búcsút intettünk Velencének.

IMG_20190409_205025

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS