Utazásaink

Irány a Skanzen!

Épp a napokban olvastam egy cikket a neten arról, hogy milyen hasznos is lenne, ha minden szünidejét töltő kis- és nagy gyerekhez tartozna egy vidéken élő nagymama, kis háztájival. A cikk arra helyezte a hangsúlyt, hogy az urbanizálódott gyerekeink, így a 21. század első negyedében már sokszor semmilyen kapcsolatban nem állnak azzal a természettel, amely alapvetően kiszolgálja a szükségleteiket, s amely még másfél generációval ezelőtt adott közege volt minden két és fél hónapra szabadságolt óvodásnak, iskolásnak.

Természetesen akinek nincs, az nehezen húz ki a talonból egy tyúkokat, malacokat etető, kiskertet kapálgató nagymamát, de ha mégis szeretné akár csak egy napra is elvarázsolni ebbe a mesevilágnak tűnő vidéki életbe a gyereket, akkor érdemes felkeresni a szentendrei Skanzent.

sk5_v

A Skanzen eddig is izgalmas programokkal várta a kicsiket, emlékszem, hogy a lányok mennyire élvezték a Márton-napi programokat, milyen jól érezték magukat a Bárány évének eseményein, de az elmúlt másfél év újításainak és a tervezett beruházásoknak köszönhetően ez a gyerekbarát szemlélet már nem csak a gondosan összeállított fesztiválprogramokban jelenik meg, hanem a szabadtéri múzeum életét napról-napra átszövi. A játékosan, mesélve tanulás, tanítás kapcsán sok interaktív helyszín hoztak létre a múzeum munkatársai, olyan helyeket, ahol nem csak nézhetik a gyerekek, hanem ki is próbálhatják a paraszti léthez kapcsolódó eszközöket, ágyat vethetnek a tiszta szobában, bebújhatnak a búbos kemencébe, mint a KisBence, tehenet fejhetnek, magot vethetnek.

sk2_v

Égetni való :D

Akik nem csak a fatehenet szeretnék megfejni, azoknak ott a Tanya, ahol számtalan, a klasszikus háztáji részét képező állat és természetesen szakképzett személyzet várja a gyerekeket.

sk3_v

Töltés folyamatban (hogy legyen mit fejni)

Az élménypontok főleg a kisebb gyerekeket célozzák meg, két évestől a tíz évesig itt mindenki kedvére talál elfoglaltságot, de a 13. életévük felé bandukoló Nők is könnyedén megtalálták a maguk szórakozását, ha nem is a magvetésben, de a Felföldi Mezőváros kis szatócsboltját lelkesen eligazgatták. A Felföldi Mezőváros azonban nem csak kipróbálható fotográfiai műhelyt és szatócsboltot rejt magában, hanem hétvégenként maga a város is megelevenedik, a városba érkező színésznő felkorbácsolja a kedélyeket, s mi csak figyelhetjük, ahogy korhű ruhában amatőr- és profi színészek tolmácsolásában megelevenedik a múlt.

sk7_v

Nők a pult mögött

Ha másféle színjátszásra vágynánk, akkor meg semmi más dolgunk nincs, mint kibérelni a bábszínházat, s a magunk kedvére és szórakoztatására különféle valós vagy általunk fabrikált darabokat előadni. Az önfeledt játékot és kikapcsolódást szolgálja Kő Boldizsár szeretnivaló játszótere, ahol kicsi és nagy egyaránt hódolhat a szenvedélyeinek, lehet libikókázni, mászókázni vagy – akár felnőtt fejjel is – hintázni.

sk4_v

Színházcsinálók

Közben pedig vonatkozhatunk, másod- illetve harmadosztályon járhatjuk be a hatvan hektáron elterülő múzeumot, de akár bringát vagy rollert is lehet bérelni.

sk1_v

Élet a másodosztályon

Skanzeni élményprogramunk nem jöhetett volna létre a Happy Family.hu nélkül, hiszen ők kifejezetten olyan termékek és cégek munkáját segítik, akik kisgyerekes, gyerekes családok számára kínálnak termékeket vagy szolgáltatásokat.

Élménytúra a Twickel Szőlőbirtokon

A múlt héten egy ragyogó, kora nyári, szellős, napsütéses napon – aminél szebbet rajzolni se lehetett volna – Szekszárdra utaztam, hogy megtapasztaljam milyen is a Twickel-élmény.

A Twickel ház boraival nagyjából egy éve ismerkedtem meg, azóta is tart a barátságunk, szívesen kortyolgatom a Kajmád sorozat rosé borát, s teljesen ámulatba ejtenek a Zichy sorozat mély színű, testes, illatos, gazdag borai.

Szekszárdra érve rögtön autóba szálltunk, s a Bátaszék fölé tornyosuló domboldalra felhágva megérkeztünk a Molyhos Tölgyhöz, amelyet 2015-ben Magyarország fájának választottak, majd 2016-ban Európa többi fája elől is elorozta a vezetést és amíg nem választanak másikat, addig ez a hatalmas, árnyas fa Európa fája.

Bátaszéki idill kápolnával, kutyával, piknikkel, borokkal

Bátaszéki idill kápolnával, kutyával, piknikkel, borokkal

A fa alatt már borok vártak ránk, idilli környezetben, piknikhez terítve plédek, párnák, egy falatnyi kápolnával, amely egészen mesébe illővé varázsolta a domboldalt. A Twickel szőlejében járva rögvest meg is ismerkedtünk a tulajdonossal Báró Twickel Györggyel, aki röviden összefoglalta a Twickel szőlészet múltját és jelenét, ügyesen beleszőve saját karrierjét, amelyet a magyar földön vásárolt borászat alapvetően meghatározott, hiszen 2002 óta az ő feladata sikerre vinni a Twickel Szőlőbirtokot.

Bátaszék látványára és a báróval való ismeretségre inni kellett, úgyhogy egy könnyű, üde, illatos, a kora nyári időjáráshoz tökéletesen passzoló 2016-os Sauvignon Blanc-t ittunk, néztük az alattunk elterülő tájat és élveztük a könyékből áradó nyugalmat, majd ellátogattunk a bátaszéki régi présházhoz, ahol ez a nyugalom még inkább kézzelfoghatóvá vált. Az enyészetében is hangulatos, ódon fakapujával szelfizésre hívogató épületnél a Twickel Szőlőbirtok egy újabb borcsaládjával, az ár-érték arányban szinte verhetetlen Liszt csoport tagjaival ismerkedhettünk meg.

tw5

A présház környékén 86 hektáron termő kadarka és cabernet sauvignon szőlő található, ennek megfelelően mi is egy vöröset kóstoltunk, a Liszt sorozat kadarkáját, mellé padlizsánkrémes kenyeret haraptunk és a poharunkban egyensúlyozott bor szintjét próbáltuk egy jó fotón összehozni a horizonttal. A kadarka nagyon jól esett, kellemes volt, meggyes-fűszeres jegyeihez jól passzolt a hideg kacsamell. Gyümölcsösségéhez gazdag, de nem nehéz testesség társult.

Mesebeli ebéd a görögszói szőlőben

Mesebeli ebéd a görögszói szőlőben

A szőlőbirtok következő nyolcvan hektárjához újra autóba ültünk, az eldugott, de festői Szálkai-tó érintésével mentünk Görögszóra. A birtok itt lévő területein javarészt cabernet franc terem. A furcsa alakú, hosszan elnyúló sorok között-mögött megbújó tisztáson pedig ott várt ránk az ebéd, a nyári szezonhoz igazított könnyű helyi sajtok, friss gyümölcsök és húsok képében. Szólt a harmonikaszó, mi pedig kóstolgattunk, falatoztunk, hunyorogva néztük a verőfényben fürdő szőlőt, s boldogan kortyoltuk a könnyed rosé-t.

tw4

Utána kicsit ejtőztünk az árnyékos füvön, majd a Twickel Szőlőbirtok szekszárdi feldolgozó üzemében és pincéjében kalandoztunk tovább. Itt nem csak azt tudtuk meg, hogy sok esetben miért jobb a gépi, mint a tw7kézi szüret (gyorsabban kerül a szőlő feldolgozásra, nem melegszik fel feleslegesen), hanem láttunk csömöszölésre alkalmas gázkaros tartályokat, megtekintettük az ászok- és barrique hordókkal alaposan felszerelt pincét és újabb kóstolásokba kezdtünk, amit a Kajmád, Liszt és Zichy borcsalád tételei után a hordóválogatás alapján palackozott Baronesse sorozat Filippa borával zártunk. A kiváló minőségű borból csak kevés palack áll rendelkezésre, a kitűnő bort a báró lányai után elnevezett sorozatban találhatjuk meg. Tereza és Irma után most Filippán a sor, s ha az idei termésből lesz olyan hordó, ami érdemes a Baronesse sorozatra, akkor Johanna jön, a legkisebb Twickel-lány.

A pincelátogatás után búcsút intettünk Szekszárdnak és élményekkel telve tértünk haza.

tw1

Carassia, közelebb visz a csillagokhoz

Pannonhalmára menni maga a csoda. Pannonhalmán az idő lelassul, a tér kitágul, s én a pólusaimon keresztül szívom magamba a helyet. Most pénteken újra megélhettem Pannonhalmát, igaz csak egy villámlátogatás jutott, de abból nem akármilyen.

20170512_181442_Richtone(HDR)_resized

Az apátság gondosan válogatott termékskálája ugyanis egy új elemmel bővült, s az ennek tiszteletére rendezett gálavacsorán mutatták be a Carassia pezsgőket, amihez Gyurik Gábor, a Viator séfje izgalmas, letisztult, szezonális menüsort álmodott.

A Carassia nem új keletű történet, jól példázza azt a gondosságot, precizitást, ahogy az apátság egy-egy terméket kiválaszt, megálmodik. A most pohárba kerülő tételek mögött ugyanis közel 12 év munkája áll, hiszen Gál Tibor már 2005-ben a megfelelő, évszázados múlttal rendelkező bortermelő területet kereste, s találta is meg Kárászteleken, a Szilágyságban. 22, 4 hektárt telepítettek itt újra, majd 2012-ben már a megfelelő, 1200 négyzetméteres pince is megszületett és 2013-ban dolgozták fel az első szőlőt, születtek meg az első – akkor még – gyöngyöző borok, majd jöttek a pezsgők, amelyekkel meg is ismerkedhettünk.

A Carassia Rosé pezsgőjét önmagában is jól esett kortyolgatni, de a pezsgővacsorának megvolt a maga szépsége, élmény volt figyelni, hogyan reflektálnak a tányéron pihenő kompozíciók a poharunkban lévő pezsgőkre.

900-600

A bevezető fogás egy gévagombából készített carpaccio volt, amelyet egy kis frisse saláta koronázott és néhány fenyőmag. Az ügyesen marinált gomba textúrája mellett meglepően hangsúlyos volt a fenyőmag. Persze, 10 éve szinte mindent fenyőmaggal próbálnak eladni, ami nem is csoda, hiszen elképesztő aromák bújnak meg benne, de ennél a fogásnál sokkal inkább azt lehetett érezni, hogy a mag nem fűszere, hanem központja az ételnek, az az origó, ahonnan az ízek indulnak, s ahova visszatérnek. Ehhez a fogáshoz egy Sauska Tokaj Extra brut kóstoltunk, szép harmóniában volt a fogással, a marinádban lévő ízek összecsengtek a pezsgő enyhe zöldességével.

2017-05-12-19-35-49_resized_1

A hideg előételek sorában egy újabb szezonális kedvenc következett, pontosabban kettő, azaz három. A rövid életű spárgák közül ugyanis rögvest mindkét fajtával találkozhattunk, s mellett már ott figyelt az eper is, több formában is. A marinált fehér spárgához jól illett az eper és az abból készített velő, valamint a Carassia Classic Extra Brut. A 2013-as kísérleti jelleggel készített pinot blanc pezsgő szintén megfelelő partnerre talált ebben a fogásban. Erős zöld illatjegyei, meglepő tartalmassága, krémessége és hosszú lecsengése szép hátteret festett a spárgához.

Az előételeket követően megérkeztek a halak, először bőrén sült vörös sügér filét kaptunk, amit nem csak a hibátlanul elkészített hal miatt zártam a szívembe, hanem a panko morzsába forgatott ropogós zöld spárgákért és a hal alatt lapuló, untermannak tűnő, de ízben és állagban a fogás össze többi részével teljesen egyenrangú citrusos lencséért. A fogás méltó partnere volt a citrusos aromákban gazdag Kreinbacher Prestige Brut pezsgőnek, amely tavaly a Champange és Pezsgő Világbajnokságon aranyérmet nyert.

2017-05-12-20-22-07_resized_1

Ahogy a sügérnél a lencse és a spárga, úgy a következő fogásnál is engem a homárral töltött ravioli alatt pihenő vajtök ragu varázsolt el igazán. A blansírozott, apróra kockázott tökhöz friss kapor társult, s a hibátlan ravioli tetején pihenő török mogyoróval összekóstolva valóban újszerű, de annál maradandóbb élményt adott (azaz legközelebb lesz török mogyoró a tökfőzelékünk mellé). A fogáshoz a Carassia Blanc de Blanc Brut pezsgőjét kóstoltuk, amelyben valóban jól kifejezésre került a pezsgő, a pezsgők lényege: elegáns és komplex tétel volt. A zöldfűszeres aromájú pezsgőt egy jóféle frissesség is jellemzte, talán ez az a két tulajdonság, amely tökéletes kísérőjévé tette a fogásnak.

2017-05-12-21-04-41_resized_1

A halas fogások után, hogy az ízlelőbimbóink is felkészüljenek a húsos menetre – egy kis maracuja szorbetval pihentünk.

A szorbet – főleg egy hosszabb menüsor vagy degusztációs vacsora esetében – csodákra képes, az ízkavalkádban rendet vág, hagy időt, hogy kicsit megemésszük – legalább fejben – az elfogyasztott tételeket, lezárja az addigi fogásokat és tiszta lapot nyit az újaknak. Most is ez történt, a szorbet csendes hűse után jólesett a tejes borjúszűz, amely gyönyörű rózsaszín medalionok formájában érkezett, körülötte örvénylett a szegfűgombából és körtéből készített köret, amelynek tökéletes egységét a kókusztej adta meg. A Billecart Salmon Brut Reserve pezsgő finom gyümölcsössége, kellemes virágossága jó hátteret adott a szegfűgomba-körte páros ízrobbanásához.

2017-05-12-21-54-31_resized

A menüsor – a felénk megszokott édes íz helyett – egy sajtválogatással zárult. Háromféle kecskesajttal kényeztethettük magunkat, amihez nem csak az 1729-ben alapított első pezsgőház, a Ruinart R de Ruinart Brut pezsgője passzolt tökéletesen, hanem a paradicsom chutney és a málnavelő is.

A Carassia bemutatkozó estje nagyon jól sikerült, a megismert tételek közül legjobban a Blanc de Blanc Brut fogott meg és ha rajtam múlna, akkor az előttem álló nyár reggeleit szívesen kezdeném egy pohárnyi Carassia Rosé Brut pezsgővel.

Villámlátogatás Párizsban

A Costa Rica-i utunk nem csak egy messzi földre tervezett nyaralást foglalt magában, hanem az átszállás helyéből adódóan egy rapid városnézés is belefért.

Zsófi évek óta Párizsról álmodik. Még franciául is elkezdett tanulni, mert annyira megihlette ez a város, s főleg maga az Eiffel torony. Én nem emlékszem, hogy gyerekként ennyire vágytam volna valahova, úgy látszik kisigényű voltam vagy csak a szocialista berendezkedés és a semmireseelég dolláros valutakeret pont itt tartott minket, a baráti országok ölelésében.

Ezek a Nők azonban már az EU gyermekei, s mi mindent meg is tettünk és teszünk azért, hogy ne csak polgárok, hanem világpolgárok legyenek, élményekkel halmozzuk el őket, s úgy látszik ezek az élmények generálják is az újakat. Zsófinál Párizst.

Egyszerűen csak annyit akartam ebből kihozni, hogy mikor láttuk, tudtuk, hogy oda-vissza a Charles De Gaulle reptéren át visz majd az utunk, felmerült bennünk, hogy jó lenne Zsófit meglepni egy mini városnézéssel. A transzfer alatti kirohangászáshoz már öreg vagyok, nem szeretek azzal a tudattal fejvesztve száguldozni, hogy mikor és hogyan fogom lekésni a gépet, ha még egy műemléket megnézek vagy megvárom, hogy ihatóvá hűljön a kávém.

A lehetőségeink szűkösek voltak, hiszen már így is lógtunk épp eleget, de úgy éreztük, hogy egy éjszaka azért csak belefér. Így aztán a San Joséból induló éjszakai járaton terveztünk aludni, hogy a másnap délután landoló gépről egyenesen a város sűrűjébe vessük magunkat.

A terv nem alakul rosszul, leszámítva azt a közel két órányi erős turbulenciát, ami elkapta a gépet valahol az óceán fölött. Zsófi és az apja édesdeden aludtak, Anna viszont halálán volt, így én hol ébren virrasztottam vele, hol aludtam egy kicsit. Ergo másnap a négy fitt emberből kettő kissé zölden szállt le a gépről, de a terveim mit sem változtak.

A párizsi szállásvadászatkor – az idő rövidsége miatt is – belvárosi helyet kerestem, ahonnan gyalog minden megközelíthető. Így aztán a délután öt már az Operánál talált, ahonnan szépen lesétáltunk a Louvre felé. Útközben egy Pierre Hermé üzletet is leltünk, ahol kedvünkre tobzódtunk a valóban kitűnő macaronok között (Ladurée-vel Londonban csúnyán megjártuk, így volt bennünk egy kis félsz), majd tovább őgyelegtünk a Tuileriák kertje felé, ahol amíg Anna a piramissal fotózkodott, Zsófit elvesztettük. Meglátta az Eiffel tornyot és onnantól kezdve – szó szerint – torony iránt haladtunk. Vaszary okán szerettem volna, ha látják Napóleon sírját, így a Musée d’Orsay mellett elhaladva először az Invalidusok temploma felé vettük az irányt. Akik olvasták a Ketten Párizs ellen-t azok tudják miről beszélek, akik meg nem, azok sürgősen pótolják, alapmű.

IMG_20170302_185834

Hôtel des Invalides

Az Invalidusok azonban már bezárt, a kék óra ereszkedett a városra. Pont erre vártam, az alkonnyal együtt a díszkivilágítás is megérkezett az Öreg Hölgy köré. A templomtól kis utcákon sétálva indultunk el a torony felé. Próbáltam úgy haladni, hogy legyen rálátásunk a toronyra, így a mögötte elterülő park sarkánál bukkantunk ki. Előtte még betértünk egy boulangerie-be, azaz egy fantasztikus illatokkal és péksüteményekkel megpakolt parányi boltba, ahol mindenki készíttetett magának egy kedvére való szendvicset.

IMG_20170302_195833

Ami hibátlan ötletnek bizonyult, mivel a torony tövébe érve kiderült, hogy a páratlan párizsi panorámára este is pont olyan sokan kíváncsiak, mint napközben. Az első átvilágítás után a csodás szerkezet alatt találtuk magunkat, szédülten néztük a hatalmas, de mégis kecses vasszörnyet, majd beálltunk a végeláthatatlan sorba, amelynek egyhangúságát csak a szemetesben hagyott csodás falatokért érkező patkányok jelenléte törte meg, de nekem ezzel semmi bajom nem volt, a Lecsó óta a valódi párizsi hangulathoz szerintem egy-két patkány is szükségeltetik.

Zsófi lelkesedése töretlen volt (pedig ő bírja rosszabbul a várj, majd történik valami típusú időrablásokat), Anna viszont – az átkínlódott repülésének hála – a vállamon aludt. Aztán egyszer csak célba értünk, s egy újabb röpke átvilágítás után már a liftben tartottunk fel, a város fölé. Tériszonyos vagyok, de szerencsés, ha van látvány, ami leköt, akkor alapvetően felül tudom írni a bennem fejlődő rettegést. A liftben itt is elkapott a minekvagyokénitt érzés, remegett a lábam, aztán egyszer csak ott pompázott előttem a Place de la Concorde, kirajzolódott III. Napóleon és Haussmann városa és már el is illant minden fáradtságom, tériszonyom.

IMG_20170302_213156

Éjszakai Párizs

Nem hetente ruccanunk Párizsba, így nem elégedtünk meg a második szint nyújtotta látvánnyal, hanem a torony tetejéig kapaszkodtunk fel, ahol valóban teljes panoráma és jó néhány szuvenírbolt várt ránk. A trópusi nyárból érkezett, ágyat 36 órája nem látott szervezetünk azonban itt kezdett el jelezni, hogy ennyi, fázik és fáradt, úgyhogy miután alaposan, minden irányból ránéztünk Párizsra, fogtuk magunkat és hazametróztunk.

Másnap reggel a kontinentális reggeli és egy csoport német középiskolás közepette terveztük meg a napi programot. Mivel a gépünk este indult, így belőttük, hogy meddig kell visszatérni a szállásunkra, majd útnak indultunk.

IMG_20170303_110626

 

Nagyon szűkre szabott időkeretünk volt, ezért úgy okoskodtam, hogy egy városnéző busszal pont annyival többet látunk, amit nem bírnánk legyalogolni. Kiderült, hogy tévedtem, a busz útvonalából előző este csak a Notre Dame és a Diadalív maradt ki. Ennek ellenére jól esett újra végigmenni a város fő ütőerein, nappali fényben is megnézni a várost. A buszos túra után ebédet kerestünk. Az Opera környékén indultunk vadászatra, első tervek között egy klasszikus, kiülős, jajdenagyonpárizsi helyet kerestem, aztán a Nők meglátták a londoni Pret-a-manger logóját és innentől eldőlt, hogy hol és mit fogunk enni.

IMG_20170303_131436

A délutáni programunk a Rue La Fayette boltjainak felfedezése és a Lafayette áruház megcsodálása volt. A Harrods-hoz hasonlatos élelmiszerosztály és a csodálatos kupola valóban kihagyhatatlan program, a lányok meg két hét teljes bolthiány után boldogan találkoztak újra a szeretett márkáikkal és élvezték azt a fajta konzumerizmust, amelyet Párizs kínált nekik.

IMG_20170303_152253

Szépségek a Lafayette-ben

Desszert gyanánt még ettünk egy féltucat macaront és egy kevés crêpe-t is, majd számtalan, különféle méretű Eiffel toronnyal felszerelkezve nekivágtunk a haza vezető útnak.

IMG_20170303_193727_1_v

Fáradt, de boldog

Élet a vulkánok árnyékában

A karibi térség után egy nagyobb utazás várt ránk. Reggel ügyesen visszamozaikoztunk mindent a bérelt autóba (nem, nem volt könnyű), majd bevágódtunk, s szomorúan intettünk búcsút a barátságos Karib-tengernek és a végtelen nyugalmat árasztó vidéknek.

16797355_1771791106180230_3445028764317286211_oA kissé fejlett úthálózatnak köszönhetően az alig 300 kilométeres távot bő fél nap alatt tettük meg, pontosabban 10 körül indultunk, valahol Cartago-nál egy Sodában megebédeltünk (babosrizst, csirkét, én a magam részéről sajtos és húsos empanadat), s az utolsó napsugarakkal együtt értünk a szállásunkra. De ennyire ne szaladjunk előre.

A harmadik szállásunkat az ország észak-nyugati részén szemeltük ki, a Tenorio és az Arenal vulkán között fekvő területen, az 1973-ban mesterségesen kialakított Arenál-tó partján találtunk egy számunkra tetsző helyet, amelynek a megközelíthetősége eléggé kérdéses volt. Ha az InterAmerika Highway felől közelítettük volna meg, akkor valószínűleg kevésbé vadregényes a dolog, de a ticoc által is előszeretettel használt, tehát a bevitt adatok alapján elég pontos Waze más állásponton volt.

IMG_20170221_160337
San Josét megkerülve, északnak vitt, majd innen kanyarodott rá La Fortunára, ahol egyszer csak elénk tárult az Arenál és már nem is éreztük annyira hiábavalónak az elmúlt sok órás utat. A monumentális, gyönyörű, fenséges vulkán ott terpeszkedett a mezőváros felett, s mi – botor mód – azt hittük, hogy már majdnem célba értünk. Aztán áthajtottunk a gáton, s közel ötven kilométeren keresztül a tó egyenletlen, dimbesdombos partját követő szerpentinen találtuk magunkat, ahol az út mellett a lenyűgöző, kora esti súrló fényekben fürdő táj vonta magára a figyelmünket, valamint a kanyaronként elszórt hirdetőtáblák, amelyek boldogan tudatták velünk, hogy egyre közelebb és közelebb kerülünk az ország egyetlen német pékségéhez. A bratwursttal és savanyú káposztával kecsegtető táblák egyszer csak elfogytak, Nouevo Arenal falvában láttuk is, hogy ott pihen a német pékség közvetlenül az osztrák ételbár mellett, de nem engedtünk a kísértésnek, s csak mentünk tovább, Tilarán felé.

A szállásunk közvetlenül a tó partján feküdt, nem lent a víz szintjén, hanem a fölé magasodó hegygerinc meredek oldalában. A kiépítésnél nem sokat lacafacáztak a szintezéssel, olyan meredek feljárót építettek, hogy kérdéses volt, hogy a négy emberrel és 100 kg csomaggal megpakolt járművünk megbirkózik-e az út dőlésszögével.

Mire óvatosan felkapaszkodtunk a ház mögötti parkolóhoz, kihunytak a fények, s hűvös ereszkedett a tájra. A közel egy hét karibi hőség után szabályosan fáztunk, a szállásunk látványkandallóját is berúgtuk, sőt a légkondit is inkább fűtésre, mint hűtésre bírtam.

Fázósan ismerkedtünk a lakásunkkal, a Nők élvezkedtek az európai környezetben (sehol egy smaragdszemű bogár, van üveg az ablakban és a ház se fából ácsolt), én pedig szemügyre vettem az amerikai konyhámat, ami álmatagon várt ránk a nappaliban.

Másnap hajnalban keltünk. Bár azt hittem, hogy itt – ahol mégiscsak két társasház töri meg a dzsungelt – kevesebb lesz a zaj, tévedtem. A madarakra itt is számítani lehetett, s a házunk mellett húzódó erdőből is elképesztő bőgőmajom koncert szólt reggel és este is.

Mivel a hűtőben csupán egy csomag diabetikus csoki árvállt, így a Nőket hátrahagyva elkanyarogtunk Tilaránba, a közelben található mezővárosba. Tilarán barátságos helynek tűnt, a hegyvonulat tetején lévő platón található városban nem csak hatalmas katedrálist, hanem egyetemet, számos kávézót és legalább három diszkontot találtunk.

IMG_20170222_082456Miután korán ébredtünk, s éhesek voltunk, így nagyjából fél nyolc körül már a tilaráni főtéren fényképezkedtünk. Vásárolni is szerettünk volna, de a ticocat nem hajtja a tatár, így fél kilenc előtt eszükben sem volt kinyitni. Addigra mi már végignéztük a környék nevezetességeit, megtekintettük kívül-belül a helyi katedrálist (elképesztően csúnya, de ennek ellenére a szakralitás mégiscsak jelen volt benne, furcsa, eddig hajlamos voltam kötni az esztétikumhoz ezt az érzést, de itt egyszerűen anélkül is érezhető volt, hogy akár egy mutatós padot láttunk volna), s a helyi zöldségboltban is ámultunk egy keveset.

Aztán elérkezett fél kilenc, majd el is múlt, s nagyjából negyed óra csúszással lassan feltolták a rácsokat és szabad utat kaptunk, hogy feltöltsük az árválló hűtőnket. A bevásárlás számomra itthon is kaland, szeretem felfedezni az újdonságokat, végignézni a kínálatot, Costa Ricában meg egy élménytúra volt. A hatalmas rizses- és babos zsákok mellett végignézhettük a kávékínálatot, a különféle húskészítményeiket, a nekünk rettentően egzotikus zöldség-és gyümölcskínálatukat, betárazhattunk a rendkívül jó tejtermékeikből (van hely, van zöld, van eső, van holstein), majd minden földi jóval megpakolva hazaindultunk s megetettük a Nőket.

A felállás ezen a szálláson sem változott, a férjem a szabadidejében rádiózott, Annával a szálláshoz tartozó medencében lógtunk, Zsófi pedig hol velünk pancsolt, hol az itt is fellelhető hintaágyak vagy függőfotelek valamelyikében héderezett.

A szállás kiválasztásakor fontos szempont volt a medence. Zsófi nem szereti az élő vizeket, zavarja, hogy nem minden esetben tudja, hogy hol ér véget a víz, nem lát benne, egyszóval bizonytalan, ha nincsenek fix határai a víznek. A tenger után neki kedveztünk, a szálláshoz kapcsolódó három medencével valóban boldog lehetett, s mi is. A medencéből csodás kilátás nyílt az Arenál-tóra és a mögötte békésen pöfőgő Arenál vulkánra, valamint a helyi fauna is rendre tiszteletét tette, a ház macskái mellett hatalmas gyíkok és kolibrik tarkították a napunkat.

16905047_1772372766122064_740071958729531227_o

 

Persze nem hevertünk folyamatosan a vízben, hanem kisebb-nagyobb túrákat is tettünk. Már itthon kinéztem egy mutatós túrát, amely az ország jelentős részét uraló dzsungelek világába enged betekintést. Az eső- és köderdőkben gazdag Arenál vulkán jó kiinduló pontja számos túrának, nem egy és nem két – főleg amerikai turistákra – szakosodott cég kínál lehetőséget, hogy kötélen, libegőn vagy gyalogszerrel ismerkedj meg a dzsungellel és annak élővilágával.IMG_20170224_121022

A canopy-s változatot hamar elvetettem, négyből ketten igen tériszonyosak a családban, a libegős változatot szintén elengedtem, mert zavart, hogy egy adott tempóban kell befogadni a látványt, mi van akkor, ha én hosszabban néznék valamit, mire a szék – akaratom ellenére – arrébb libeg velem a következő látványosság felé. Így maradt a gyaloglás. A kiválasztott gyalogtúránkat hat lebegő híd és két vízesés tarkította. A vízeséssekkel már itthon is reklámoztam a túrát, ellenben a hidak jelentőségét és méretét próbáltam minimalizálni. A neten fellelhető információk alapján reggelre foglaltam időpontot (délután leül a köd, több a felhő, rosszabbak a látási körülmények – írták a fórumok), majd egyszer csak ott találtuk magunkat a szukufelhőben úszó nemzetközi csapat tagjaként és óvatosan jártuk a vulkán környéki csapásokat, figyelve a mérges kígyókra és a flóra megannyi szépségére. A korábbi esős napok után (amiből mi a Karibi részen jól kimaradtunk) párás, meleg idő kerekedett, úgyhogy a kis gyaloglás egy idő után teljesítménytúrává vált, amelyben nem csak a páratartalommal és meleggel vívtunk harcot, hanem a rendszeresen előttünk gyalogló párral is, akiket semmi más okból nem szerettünk volna lehagyni, csak hogy ne lássuk őket.

Nem vagyok vadász, nem töltöm a hétvégéimet rendszeresen az erdőben, de valahogy triviális volt, hogy mennyire színesen illik/kell öltözni, ha az ember erdőbe készül. Az előttünk sertepertélő páros azonban pont arra ment, hogy bárhonnan – akár a Holdról is – kiszúrhatók legyenek, a ruházatuk a neon összes létező árnyalatát felvonultatta. Így aztán a Nőkkel folyton-folyvást eléjük próbáltunk jutni, így kerülve ki az optikai környezetszennyezést.

IMG_20170223_094727_v

A táj szépségesen pihent alattunk, mellettünk, felettünk. Az ezernyi pálma mellett számtalan hatalmas páfrány ernyője alatt sétáltunk, néztük a vadpulykákat, a levélvágó hangyákat, kerestük a majmokat és figyeltük a fel-fel bukkanó Arenál-tavat. A túra végén pedig várt ránk a jól megérdemelt kávénk és a kávézó teraszáról az Arenál látványa.

Hazafelé a német pékséget is útba ejtettük. A meglepő helyen valóban német alapanyagokból készített német és európai fogásokkal várják a vendégeket, akik az útjelző tábláknak és az útikönyvek ajánlójának hála rendre meg is állnak egy-egy apfelstrudel-re.

Az osztrák-német hagyomány egyébként nem áll messze a környéktől, az 1860-as években betelepült osztrákok körül sokan élnek errefelé, s ha az ember figyelmesen kanyarog a tó partján, még ki is szúrhatja a klasszikus alpesi házaikat.

IMG_20170223_074349

A következő túránk – néhány nappal később – szintén az Arenálhoz vezetett. Már odafelé láttuk, hogy La Fortuna (a szerencse városa, amit a hetvenes években kitört vulkán nem temetett el) után rengeteg strand, termál vizes spa hirdeti magát. Nem egy vagy kettő, hanem egy főutcára való strandfürdő vetekedett a kegyeinkért.

Az Arenál aktív létének hála, meleg vizekben gazdag ez a környék, amit ügyesen ki is aknáznak. A termálvízre épülő turizmus az egész környéket bőven eltartja, cserében tényleg minőségi kiszolgálásban lehet része annak, aki benevez egy egy- vagy többnapos wellnessezésre. Mi csak egy napra vállalkoztunk, a különféle relax spa-k helyett a Nők aktivitásának és életkorának megfelelő, csúszdás kalandparkot választva, amelyben mindannyian megtaláltuk a nekünk való szórakozást. A Nők imádták a különféle csúszdákat, a hatalmas, családi úszógumival való száguldást, a kiszámítható ütemű, mégis minden alkalommal meglepetésként nyakunkba zúduló hatalmas vödörnyi vizet, mi pedig lehúztunk egy újabb tételt a bakancslistánkról: vízbe merített bárban iszogattuk a koktélunkat.

16831913_1776579242368083_6821439251370899503_n

A tó partja egyébként nincs kiépítve, a környező hegyoldalakon találni jó pár kávézót, éttermet és szállodát, akik viszont mind a kilátással hirdetik magukat. Az egyik legismertebb a Macadamia kávézó, ahol európai sütemények és számunkra kedvelt mód elkészített kávék mellett gyönyörű, árnyas teraszon ülve csodálhatjuk a tavat és élvezhetjük – a hegy tetején álló szélmalmoknak is örök munkát adó – szelet.

IMG_20170226_105953

Az Európába való visszatérésünk előtt még a Csendes-óceáni partvidéken is tiszteletünket szerettük volna tenni. A észak-déli irányba húzódó autópályát kihasználva viszonylag rövid idő alatt eljutottunk a san joséi lakosok által is nagyon kedvelt Playa del Coco-ra, ahol a karibi rész nyugalmas partja helyett egy klasszikus – afféle görög vagy olasz – strandbizniszre épülő városkát találtunk. Az ezeregy fröccsöntött tukán között ott pihent az óceán. Mi pedig hosszan sétáltunk a partján, mire találtunk egy csendes, kissé félreeső, de a part mentén húzódó kávézót, ahonnan jó rálátás nyílt a partra, árnyék is akadt, s a part menti fák közé kifeszített függőágyakról nézhettük a halászó pelikánokat.

IMG_20170227_123425

A déli hőség és az éhség azonban előtt-utóbb véget vetett ennek a sziesztának, így a főutca felé vettük az irányt, hogy egy olyan helyet keressünk, amely jó eséllyel a kikötőben veszteglő valamelyik halászhajóról szerezte be a mai betevőt. Végül találomra választottunk egy helyet, ahol nagyon hamar kiderült, hogy nem csak friss alapanyagokból főznek, hanem aki a konyhán szorgoskodik, az messze többre képes, mint a sodák kedves háziasszonyai. A főételeinken érződött az európai hatás, az ízek kombinációja, az összetevők állaga mind-mind azt harsogta, hogy igen, itt szakács van a konyhán.

A délután egy részét aztán csavargással töltöttük, meg azzal a hiábavaló törekvéssel, hogy Libériában megtaláljunk egy ott élő svájci péket és az ő pékségét. Helyette szemrevételeztük a csodás zöldség- és gyümölcskínálatot, végignéztük a nyár végi leárazásban olcsósított ruhákat, majd a naplementében, a hegyek közé bekúszó árnyakkal együtt visszatértünk az Arenál-tóhoz.

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS