MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

A Francia Intézettel anno új minőség költözött a Fő utcába. Az álmos, patyolattal, postával és egy lepukkant sörözővel megspékelt utcába egyszer csak betört Európa, helyet követelt magának a Duna partján és én boldogan léptem át minden egyes alkalommal a küszöbét, mert annyira más minőséget képviselt, mint amit korábban ismertem, hogy valóban azt az érzetet nyújtotta, mintha Franciaországba érkezett volna az ember. Erre az érzésre erősített rá bombázások után maradt budai foghíjtelkek egyikének romantikus romjait örökbefogadó Pavillon de Paris, amelynek nyitását jó eséllyel az Institut-ben megforduló franciák indukálták, akiknek hiányzott egy kis haza hangulat és az otthoni konyha.

Az étterem pazarul hozta mindezt, elegáns volt, mégsem karót nyelt, sikkesen húzódott meg a vár alatti kertek rejtekén, s kínálta mindazt, ami a francia gasztronómia kvintesszenciája. A Pavillon de Paris a mai napig őrzi ezt a franciás báját, konyhájával ma már nem számít kuriózumnak, de ugyanúgy része annak a képzeletbeli extraterritoriális Franciaországnak, amelynek origója az Institut Francais.

Ebben a valószerűtlenül forró augusztusban Zsófival valamilyen felüdülésre vágytunk, egy kis másra, egy olyan helyre, ahol kicsit kiszakadhatunk a hétköznapokból. Erre teremtett ideális lehetőséget a Pavillon de Paris, ahol a város valósága megszűnt, helyét átvették a romantikus kert nyújtotta képzetek és az étlap kínálta franciás hangulat.

Az étlap többféle lehetőséget kínál. A francia konyha remekeit, a francia gasztronómia által kedvelt alapanyagokra épülő menősort itt-ott más nemzetek fogásai pettyezik. Az olaszos hangulatú tételekre történelmileg van is magyarázat, hiszen akár Medici Katalin idején ezek a receptek is átvándorolhattak volna a taljánoktól a gallok szakácskönyveibe. Az előételektől a desszertekig nagyjából 3-4 fogás közül választhatunk, és nem kell nagyon ügyeskednünk ahhoz, hogy tényleg a klasszikus, már-már sztereotípiának ható francia fogásokra essen a választásunk. Van csiga, akad burgundi marha, naná, hogy van ratatouille és még szép, hogy a desszertek között ott az Île flottante, azaz az Úszó sziget, illetve, ahogy mi ismerjük, a madártej.

A csiga bár illene a sorba, egyikünknek sem nagy kedvence, így egy nagyon kellemes fokhagymás rákkal ütjük fel a menüsort. Hibátlan indítás, a sűrű, már-már karamelles szójás mártáshoz passzol a friss baguette, a jó mennyiségű és ízletes fogás után lelkesen várjuk a főfogásainkat.

Zsófi elé érkező boeuf bourguignon omlós, lassan készült marhahúsát grillzöldségek körítik, az én hatalmas adag francia lecsóm mutatós tálban, csőben sütve kerül asztalra. Mindketten elégedettek vagyunk.

A padlizsánnal, cukkinivel gazdagított lecsó hibátlan, a sajt is helyén van a fogásban, a hús egy pillanatig nem hiányzik az együttesből. Zsófin kifog a nagy adag, én a magam részéről morzsáig eltűntetem a ratatouille-t, nem csoda, hogy desszertre már csak a lányzónak jut kapacitása.

Amíg ő a krémes, ne túl sűrű, de mélyen aranyló habokból menekíti a tojásfehérje szigetet, addig én elmélázom a kert felett. A pincehűs érzete innen-onnan néha felcsap, a budai kertek csalóka éghajlata itt is megérint, az összeérő udvarok, az évszázados, egymásba kapaszkodó otthonok, pincék felől áradó nyugalom magával ragad, szinte semmit nem érzékelek a kint futó mindennapokból.

A Pavillon de Paris-nak ez az erőssége, hogy ugyanarra a fenomenális trükkre képes, ami a Francia Intézet sajátja, azaz pillanatok alatt elröptet Párizsba, az általunk megálmodott kerület sarkán, majd lágyan landolunk egy tetszőleges bistrot-ban, ahol már elénk is lép a hosszú kötényes garçon, hogy felvegye a rendelésünket és belekössön a kétes franciatudásunkba. 

Read this review in English here

A Jó alapanyag egy nagyon szerethető könyv, nem kifejezetten 21. századi, kicsit retró életérzést hordoz magában, ott van benne minden, amiért szerettük Adrian Mole-t és szeretjük Nick Hornby könyveit, amiért elévülhetetlen érdemeket szerzett az Alul semmi vagy amiért épp A nagy kvízválasztó.

Andy története semmi különös, négy év után szétmennek a párjával, Jennel. Erről nem Andy dönt, de aktív részese annak, hogy a kapcsolatuk idáig jutott. Az önsajnálat mocsarából nézve és külső szemlélőként figyelve: Andy egy csődtömeg és az élete is pont ilyen kilátástalan, ami az önsajnálattal töltött hónapok során sem lép át semmilyen más stációba. Andy benne ragad ebben az állapotban, miközben folyamatosan – önmagát remekül akadályozva – próbál ebből kievickélni. Na, azért nem annyira, csak úgy, a látszat szintjén. Ám amíg itt vesztegel, addig van ideje megmutatni a saját közegét, megismertetni az olvasót azzal a szűk, hasonló életkorú réteggel, aki – Andyvel ellentétben – a társadalmi konvencióknak megfelelő irányba tereli az életét. Andy történetének főhőse önmaga, a könyv mégsem róla szól. Ügyesen megírt, rendkívül angol, igazán kellemes olvasmány, csak ajánlani tudom.

A street food sajátos műfaj, benne van a lazaság, a közérthetőség, a viszonylag könnyű, napszaktól független fogyaszthatóság, a gyors elkészíthetőség, de messze többet várunk el tőle, mint egy átlagos szendvicstől. A street foodban vágyjuk a jobb alapanyagokat, azt a kis pluszt, amiért pont nem egy sima szendvicset választottunk, a nemzetköziséget és a hazai mivoltot.

Ezekre a vágyainkra ad egyszerre választ a héjában sült töltött krumplit kínáló Krumpello, amely májusban kezdte meg pop-up működését a belvárosban, majd foodtruckjával rárepült az összes fesztiválra és most, így augusztus végére meg is lett az első állandó üzlethelyisége, a belváros szívében, ott, ahol nappal a turisták és az egyetemisták korzóznak, éjszaka pedig Budapest színe-java megfordul: az Astorián.

A Krumpellót egy nemzetközi inspiráció hívta életre, a két tulajdonos meglátta a rációt egy hasonló termékben, de érezte, hogy van még mit fejleszteni rajta, mire itthon eladható lesz. A hatalmas, fél kilós krumplikba ugyanis nem a Wendy’s-vonalon mozogva kerülnek a feltétek, hanem egy ennél összetettebb, szofisztikáltabb elgondolás mentén. A Krumpellóban ugyanis komplex raguk kerülnek a krumplikba, meg persze sok sajt aminek eredményeképp a töltelék és az alap megszakíthatatlan szimbiózisba kerül.

Az étlap rövid, jól meghatározható, remekül tipizálható nemzeti konyhák jelennek meg egy-egy ízpáros meghatározásánál. Van indiai, azaz currys, van olasz, azaz bolognaival töltött, akad magyaros, azaz lecsóval felpimpelt és így tovább, az ötlet remek, mindenki számára ezek a legkönnyebben köthető ízélmények, így valóban egyszerűbb a választás. A raguk kialakítása igényes, az általam kóstolt négyféle verzió mindegyike tartalmas, ügyesen fűszerezett, közérthető, de nem buta megoldást kínált, jól illett a krumplihoz és szépen összeért vele.

A Krumpello remek idea. Laktató, tartalmas, jó választás ebédre vagy épp vacsorára, az esti belvárosi csavargások idején is pont ideális, főleg, hogy a napok jelentős részén éjfélig nyitva tart.

Vecsés és a gasztronómia metszete sokak számára – teljesen érthetően – egyet jelent a savanyú káposztával. A helyi sváb lakosság által meghonosított és a mai napig igen nagy műgonddal végzett savanyúság készítése mellett azonban más gasztronómiai értékeket is tartogat a város. Mi most az Eprespark Panzió és Rendezvényház éttermében jártunk.

A kisvendéglők ideje 20 éve lejárt. A férjemmel egy darabig lelkesen kerestük a kiskockásokat, aztán rájöttünk, hogy hiába, a műfaj átalakulóban volt, a helyi közösségeknek otthont adó kisvendéglők sorából azonban szépen lassan megszülettek a lokálpatrióta közönséggel megáldott bisztrók, amelyek remekül ötvözték a kockásokról eltűnt nosztalgikus fogásokat és a gasztroforradalomban újra felfedezett értékeket, őrizték a közösség hagyományait és kielégítették a közös tér iránti igényét.

Az Epresparkba lépve ezt a fajta otthonosságot érzem. A rendkívül igényesen felújított épület utcafrontja mást ígér, mint ami a kertben fogad: a panzió csendes, gondozott épülete, az L alakú étteremrész, amely körülöleli a kinti vendégteret, amelyhez külön színpad is tartozik, amit szerencsére a tulajok és a fellépő zenészek nem hagynak parlagon. Az Eprespark biztos pont különféle konferenciákhoz, számos esküvőnek ad otthont, de reptérről érkező vendégek is gyakorta megfordulnak itt és akkor még nem is beszéltünk az étteremről.

Minket a zene vonz. A nyári estén, szabad ég alatt, vacsora közben történő zenehallgatásnak ugyanis megvan a maga varázsa, és az Epres72 Bistro idei nyári választékában nem csak szezonális fogások, hanem nagyon gazdag és minőségi programok is várják a vendégeket. Többek között visszatérő fellépőjük Little G Weevil a magyar származású blues gitáros, aki nagy rutinnal teremti meg a tökéletes atmoszférát.

Miután a langyos nyári estében elfoglaljuk az asztalunkat, már érkeznek is az étlapjaink. Egy oldalnyi fogás közül választhatunk, amely ügyesen kedvez minden vendégnek. Nem csak a hagyományos sváb konyha jelenik meg, a klasszikus bisztróételek is sorra visszaköszönnek és nem kevés az ételintoleranciával élők számára is fogyasztható fogás, amelyért a magam részéről külön hálás vagyok (mint kiderül, az egyik tulajdonos is érintett, így a konyhán – bár a keresztszennyeződés lehetősége nem kerülhető el teljesen, de – nagy gondossággal készítik a mentes fogásokat).

A választás nem könnyű, sokfelé húz a szívünk. A férjem a sült sváb májgombócnál érzi a hívást, ilyet még nem evett és főleg, hogy egy gazdag húslevesben érkezik, így végképp kihagyhatatlan. Én első körben rárepülők a mangós krémlevesre, de aztán felfedezem a túrógombócot és gyors egyeztetés folytatva magammal inkább egy főfogás, desszert irányba mozdulok el. A főételben a férjem az coleslaw-val és hasábburgonyával kínált Epres72 burgert választja (stílszerűen), én pedig egy rosé kacsamellet kérek, amit vargányaragu és zöldborsópüré körít. Majd gondosan helyet hagyok a desszertnek.

A leves tartalmas, a méretes gombócok a helyi sváb lakosság hagyományait őrzik, a gondos takarékoskodásból születő levesbetéteket magasztalják. A férjem elégedett. A hamburger BBQ mártást kap a készítés során, kellően szaftos, a köreteivel pont egy tisztességes adag főétel, amely után már kényelmesen hátra lehet dőlni, hogy teljes odaadással élvezzük a blues muzsikát.

A kacsa omlós, a vargánya kellően karakteres, a borsóban vágynék még valamilyen fűszerre, de ez legyen a legnagyobb bajom (rászoktatott minket a világ a mentára, de nem feltétlen csak abban hiszek). A főfogáshoz egy pohár bor is dukál, könnyebb szekszárdi Szekretár Kékfrankos kerül a poharamba, nincs túl sok tannin, szép kerek kortyokkal bír, jól passzol az ételhez.

Ezt már csak a desszert követi, a hideg túrógombóc, amelyet vaníliás tejföl lágyít és epervelő tesz izgalmassá. A zene közben változó intenzitással szól, sztorik repkednek a csillagfényes estében, egy-egy saját szám születésének hiteles története, valami, ami ahhoz a hangulathoz, pillanathoz kötődik, amely a blues szárnyain hozzánk is elér.

A végén még egy-egy kávéra „gyújtunk”, kellemes ízprofilú olasz alapanyaggal van dolgunk, amiből most cappucinót iszunk, de azt gondolom, érdemes lenne eszpresszóként is kipróbálni. Little G Weevil véget vet a zenének, mi pedig elégedetten, élményekkel, szerethető zenei zsongással tele indulunk haza az éjszakában.

Az Epres72 koncertjeiről, eseményeiről az étterem közösségi média felületein kaphattok információt, foglalni minden esetben érdemes, hogy legyen hely és vacsora is a produkciók mellé.