MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

Agglegény vacsora

Hozzávalók:

80 dkg krumpli

1 db póréhagyma

6 db zöldpaprika

4 db paradicsom

20 dkg lángolt kolbász

6 db tojás

2-3 csipetnyi só

frissen őrölt fekete bors

3 evőkanál étolaj

2 evőkanál étolaj

A krumplit meghámozom, majd kisebb kockákra vágom. Egy peremes nagyobb serpenyőben kevés olajat hevítek, erre teszem a krumplit, finoman sózom és gyakori kevergetés mellett, fedve párolom, majd színesre sütöm.

Amíg készül a krumpli, addig a póréhagymát megpucolom, végét lecsapom, zöld szárát félreteszem és a fehér részét egészen vékonyan felkarikázom. Egy közepes serpenyőben nem túl erős lángon megdinsztelem, majd hozzáadom a kicsumázott és vékony karikára szelt paprikát, és amikor a zöldség már kicsit fonnyadni kezd, akkor a serpenyőbe teszem az apróra kockázott paradicsomot és a félkarikákra szelt lángolt kolbászt is, majd az egészet finoman sózom, borsozom.

Amikor megsült a krumpli, akkor felütöm a tojásokat, elhabarom és a krumplihoz adva azzal összesütöm. Tálaláskor egy nagyobb adag tojásos krumplira halmozva kínálom a kolbászos zöldségeket.

Egészen érdekes felütése volt a tegnapi sajtóeseménynek. Megérkezve rögvest a Caffè Vergnano kávészakértőjével, a szakma egyik emblematikus figurájával, Gávris Ivánnal kezdtünk önfeledt Itália-dicséretbe, amelynek harmadik mondatánál már az első olasz kávézó megalapításánál jártunk (1720, Florian, Velence), majd innen a családi vállalkozásokra ugrott a beszélgetésünk, azt fejtegetve, hogy a negyven év szocializmus főleg ezt, ezeket az évszázadokon átívelő, már-már történelmi jelentőségű vállalkozásokat vette el tőlünk.

Mert a jó családi vállalkozások garanciát jelentenek a vevőnek és az abban dolgozóknak is, ahol van perspektíva, elhivatottság és a minőség iránti töretlen hit is öröklődik, nem csak a géppark.

Aztán kezembe került Iván új alkotása, az olasz pisztáciakrémmel kínált, cortado méretekkel rendelkező desszertkávé, amit liofilizált málna tett teljessé. Ahogy asztalhoz keveredtem, már az is kiderült, hogy honnan származott az ihlet, a Vergnano legújabb partnerétől, a Félegyházi Családi Pékségtől, ahol a pisztáciás-málnás csiga minden előzetes várakozásnál nagyobbat szólt a fogyasztók között.

Amíg én a kávémat kortyolgattam, addig a Verganano és a Félegyházi pékség képviselői beszélgettek, meséltek és a mesék a családi cégek erejéről szóltak, ahogy a generációk egymásra támaszkodva fejlesztik azt, amiben hisznek, készítik el azt, amit önmaguknak is szívesen adnának. És ha ez a két termékportfólió pont kiegészíti egymást, akkor miért is ne dolgozhatna együtt két családi vállalkozás?! Itt is ezt történt, a Félegyházi pékség számára beszállító Coca-Cola HBC Magyarország számára teljesen egyértelmű volt, hogy a Félegyházi számára a Vegnano lenne a tökéletes választás. A piacon egyre markánsabban jelenlévő, családi kézben tartott Félegyházi számára ugyanis rendkívül fontos, hogy az üzleteiben elfogyasztott, reggeli, napközbeni vagy épp délutáni sütizés mellé kínált vagy a vásárlással egybekötött kávé ugyanazt a magas minőséget képviselje, mint az üzletben árusított összes más portéka. Így mostantól a Félegyháziaknál is a jó olasz kávé kotyog, a klasszikus és szezonális kínálat elemei mind a Vergnano prémium blendjeiből készülnek, hogy teljessé tegyék a Félegyházi-élményt.

Idén kicsit megcsúsztunk az ajánlóval, bevallom, a nyár jelentős része listaírással telt és nem olvasással. De most minden pótlásra kerül, hogy ebben a szezonban már biztosan legyen mit olvasnotok!

Trom Kata – Tedd a helyére!

Trom Kata könyvét mondatonként olvastam. Nem azért, mert ennyire nehéz olvasmány lett volna, inkább elgondolkodtatott, sok mindenen, sok otthonon, sok általam hozott döntésen. Kata nagyon izgalmas módon közelít az otthon fogalmához, a térben való elhelyezkedésünkhöz, a térrel való egymásra hatásunkhoz. Példái szemléletesek, saját tapasztalatain keresztül a mi magunk életét is könnyedén górcső alá vehetjük. A tér-lélek-tan szemlélet jegyében született könyv a harmónia és a rend megteremtésének lehetőségein kalauzol végig. A szerző személyes történeteivel és esettanulmányaival szemléletesebbé tett útmutató azon az ösvényen indít el, amelyet aztán mindannyian a magunk tempójában és ízlése szerint járhatunk be. Trom Kata a tér-lélek-tan megalkotója, több mint tizenöt éve kezdte el kidolgozni egyedi világszemléletét magyar gyökerei és különböző kultúrák, spirituális hagyományok ötvözésével. Ebben a folyamatban művészettörténész végzettsége mellett nagy segítségnek bizonyult, hogy évekig élt Japánban és Portugáliában, hosszabb időt töltött Indiában, Angliában. Tanítványait és az otthonuk kialakításában vagy átrendezésében helyszíni tanácsadást kérőket segíti felismerni és megérteni környezetük és életük sokrétű összefüggésrendszerét. Könyveiben a külső és belső (fizikai és lelki) tereink közötti kapcsolat és átjárás titkait fogalmazza meg. A tér-lélek-tan folyamatosan fejlődő rendszere szemléletváltásra inspirál.

Cziglán Karolina – Elfogadó kapcsolódás

A negyvenes éveimre az egyik vezérelvem lett a kapcsolataim minőségének felülbírálása. Ez valószínűleg adódott a két erősen kamaszodó gyerek neveléséből is, meg abból a felismerésből, hogy ezekre a kapcsolatokra mekkora szükségem is van valójában. A felszínesség soha ne volt a mélyebb kapcsolataimra jellemző, apám sajátosan és néha sajnálatosan őszinte hozzáállását örököltem, a színlelés, a semmiről folytatott diskurzusok nem tartoznak a kedvenc elfoglaltságaim közé. Éppen ezért ápolom azokat a közeli és munkatársi kapcsolataimat, amelyeket bármilyen okból fontosnak ítélek és ennek egyik legjobb módja az elfogadás. Elég mélyek, hitelesek, bensőségesek a kapcsolataim? Hogyan engedhetném közelebb az embereket úgy, hogy ne veszítsem el önmagam? Gyakran eltávolodunk egymástól, vajon mit rontok el ilyenkor? Akiben felvetődtek már hasonló kérdések, az biztosan izgalmas kalandnak fogja találni az utat, amelyet a könyv olvasójaként bejárhat. Az intimitás, ez a sokszínű, egyszerre vágyott és ijesztő élmény a legszebb és legfájóbb tapasztalatok forrása is lehet. A szerző a sebezhetőség és az elfogadás fontosságát hangsúlyozza, valamint azt, hogy az intimitás megélésének alapja az önmagunkkal való kapcsolat. A kötet személyes történeteken keresztül teszi könnyen befogadhatóvá az intimitás paradoxonjának súlyos kérdéseit, emellett gyakorlatokat is kínál az olvasónak, amelyek segíthetnek, hogy hitelesebb és meghittebb kötelékeket alakítson ki a környezetében élő emberekkel.

Heather Fawcett – Emily Wilde atlasza a Másvidékről

Emily Wilde tündérenciklopédiáját olvasni igazi felüdülés volt, a finoman archaikus nyelvezet, az ügyesen szerkesztett világ, a kedvelhető szereplők és a remek történetvezetés együttesen szórakoztató, teljes mértékben kikapcsoló, koherens fantasyt eredményezett, amelynek világába – még ha olyan kegyetlen hideg is volt – jó volt elmerülni. A második kötet ott folytatódik, ahol az előző történet véget ért, Emily és Wendell újabb közös küldetésre indul. Kettejükre új kalandok várnak az osztrák Alpok festői vidékén, ahol Emily szerint Bambleby birodalmának ajtaja is rejtőzhet, melynek megtalálása segíthetne a férfinak megmenekülni családja gyilkos cselszövései elől. Heather Fawcett nagy sikerű trilógiájának második részében Emilyre ismét nagy veszély vár. Minden erdőben és hasadékban veszedelmes szerzetek leselkednek rá, miközben nemcsak a tündérajtók, de szívének rejtélyes működését is meg kell fejtenie, mielőtt kifut az időből. (Emily Wilde kalandjai során a rejtettek számos titkára fényt derített, mint ahogy tudóstársát és korábbi riválisát, Wendell Bamblebyt is leleplezte. Mert Bambleby nemcsak őrjítően megnyerő férfi, hanem száműzött tündérkirály is egyben, de egy tündért szeretni veszélyes dolog.)

Fiona McPhillips – A hallgatás sebei

Az élsport csillogó világa mögött szörnyek laknak. Ezt már egyre többet halljuk és lassan el hisszük, annak ellenére, hogy az áldozatok hangját sokszor és sokféleképp próbálják elnyomni a rendszert kihasználók, az azt élvezők. Fiona McPhillips bemutatkozó regényében semmi sem hangosabb a bosszúvágynál és az igazság követelésénél. A hallgatás sebei tragikus látlelet egy olyan jelenségről, amely mindmáig sok fiatalt érint, miközben a prózája a Dennis Lehane-i neonoir legjobb elemeiből táplálkozik. Írország az 1980-as évek második felében. A lakosságot recesszió sújtja, az egyre növekvő munkanélküliség következtében sokan elhagyják a hazájukat. A tinédzserek egy része a sportban látja a kitörési lehetőséget, és többen is próbálnak bekerülni a jó nevű Highfield gimnáziumba, amelynek legendás úszótanára, Maurice McQueen egyenesen a legnagyobb világversenyekre neveli ki a tehetségeket. A nemzetközi sikerek mellett arról viszont már mindenki mélyen hallgat, hogy McQueen az edzések után nem egy lányt szexuális együttlétre kényszerít. Amikor egyikük öngyilkosságot követ el, és a boncolás során kiderül, hogy terhes volt, az események végzetesen felgyorsulnak. Az áldozat legjobb barátnője, Louise Manson az igazság kiderítésének reményében győzi meg anyját, hogy iskolát váltson és a Highfieldbe kerüljön, ahol bár először nehezen illeszkedik be a többiek közé, de jó sporteredményei miatt idővel befogadják. És hamarosan felfigyel rá McQueen is. Ami pedig ezután történik, az nemcsak a lány és társai tanulással töltött éveit határozzák meg, hanem végigkísérik az egész életüket.

Kovács Krisztián – Ablakok az ébrenlétbe

A Minden csendes és nyugtalan nagyon közel volt hozzám, a közös múlt, az egyformán ismert város, a Kodak-aranyba hajló emlékek azonossága és a történetszövés egyedisége megfogott, szerettem. Nagyon vártam az őszre beharangozott új könyvet is, végre meg is érkezett a nyomdából, az Ablakok az ébrenlétbe, amely elsősorban a barátságról szól. Ám, ahogy az igaz barátságokból sem csupán két ember kapcsolata rajzolódik ki, hanem annak az egész világnak a képe is, amiben nekik élni adatott, az Ablakok az ébrenlétben is az élet teljességéről szól, miközben szereplőinek egymáshoz fűződő viszonyát feltárja. Minden ismerős kissé, és mégis minden egészen kiszámíthatatlan módon működik. Fiatal fiúk találnak egymásra egy vidéki magyar kisvárosban, valamikor a rendszerváltáson már túl, de a kétezres éveken még innen. Esendő vagy egészen szörnyű apák árnyékában, szeretetteli vagy legalábbis nem teljesen rideg anyák oltalmából előmerészkedve, csodálatos lányok igézetében, a hirtelen elveszített naivitáshoz mégis mindhalálig ragaszkodva. Sallai Ervin már felnőtt fejjel igyekszik felidézni az eseményeket, az alakokat, barátait, Botát, Kafkát meg Mancit és mindazt, ami velük történt vagy történhetett volna. Hiszen a legnagyobb rejtély az élet a maga hétköznapiságában, ahogy egyszerre tud elviselhetetlen és elviselhetetlenül gyönyörű is lenni.

Eva Grazia Sáenz de Urturi – Akvitánia

Urturi A fehér város csöndje trilógiával nálam befutó lett, nagyon szerettem a plasztikus leírásait, a karakterábrázolás módját, a hitvilágot, múltat , Vittoria múltját a regény jelenébe behozó történetszövést, kicsit Zafónt kaptam, közben egy kis Bíbor folyókat, de mindezt izgalmas, új, egyedi hangon. A trilógia után most itt az új regény, az Akvitánia, ami a múltba kalauzolja el olvasóit. 1137-ben a tizenhárom éves Akvitániai Eleonóra bosszút esküszik a francia király, VI. (Kövér) Lajos ellen, aki sejtése szerint meggyilkoltatta szeretett apját, X. Vilmost, Akvitánia hercegét. Hozzámegy a frissen trónra lépő, tapasztalatlan VII. Lajoshoz, hogy Franciaország királynéjaként aláássa a Capet-ház hatalmát, és kiderítse, ténylegesen kinek állt érdekében az apja és az időközben szintén elhalálozott francia király megöletése. Ebben a nyomozásban nagy segítségére vannak az akvitániai macskák, a hírhedt kémhálózat mindenhová befurakodó ügynökei is. Urturi nagyszabású, tizenkettedik századi történelmi víziójában egymást érik a szenvedélyes szerelmi és hatalmi csatározások, a valódi, nem kis emberáldozattal járó várostromok, ahogy a vérfertőző kapcsolatok és az erőszakos, kegyetlen kínzások sem mennek ritkaságszámba. A nagy fordulatszámon pörgő cselekmény középpontjában azonban mindvégig az elszánt és merész Eleonóra áll, korának különös és különleges asszonya, aki a francia királytól való válása után az angol trón királynéjaként is zavarba ejtően kitűnt erényeivel, befolyásával és tetteivel a középkor férfiak uralta világában.

Paula Hawkins – Kéksötét

Amikor egy világhírű képzőművész egyik alkotásáról kiderül, hogy emberi csontot is tartalmaz, három ember élete végzetesen összefonódik a titkok és hazugságok hálójában. Eris aprócska szigetén egyetlen ház áll, benne egyetlen lakóval. A szigetre egyetlen úton lehet be- és kimenni, ám a dagály érkezte mindennap tizenkét órára elvágja a skót szárazföldtől. Ezt a parányi szigetet vette meg, és itt alkotott valaha Vanessa, a híres művész. A lenyűgöző, páratlan tehetségű Vanessa, akinek hírhedten csalfa férje húsz évvel ezelőtt nyomtalanul eltűnt. A ház most Grace otthona. Egy magányos, idős nőé, aki az árapályra hangolta életét, és a világtól háborítatlanul szeretne élni. Most azonban egy váratlan látogató tart felé, kinek érkeztével nem csak Eris titkai bukhatnak a felszínre, hanem valami sokkal borzalmasabb is. Paula Hawkins új regénye a hatalom és művészet összefüggéseit feszegeti lassan adagolt, egyre növekvő feszültségben. Kifinomult stílusával és erőteljes megoldásaival a Kéksötét napjaink egyik legemlékezetesebb thrillere.

Benjamin Stevenson – Ezen a vonaton mindenki gyanús

Benjamin Stevenson sajátos vonalvezetésű előző regénye, A családomban mindenki gyilkos után örömmel láttam, hogy Ernest következő története is napvilágot látott. A hófödte vidéken együtt vakációzó család, a családi titkok és az arra alkalmazott „unoetodox” megoldások igazán szórakoztatóvá tették Stevenson regényét és ez az Ezen a vonaton mindenki gyanús esetében sincs másképp. „Amikor ​meghívást kaptam az Ausztrál Krimiírók Társaságának fesztiváljára a helyi Orient Expressz, a Ghan fedélzetére, reménykedtem benne, hogy az utazás némi inspirációval szolgál majd a következő könyvemhez. Ezúttal regényt akartam írni ‒ elég volt az egymást gyilkoló hús-vér emberekből. Sejthetitek, hogy nem így sült el a dolog. A fesztivál vendéglistája a krimiirodalom krémjéből állt. Ott voltam én, a debütáló szerző, aztán egy fickó, aki helyszínelős krimiket ír, egy legendás bestseller író, meg egy nő, aki jogi krimikben jártas, egy másik, aki pszichothrillerekben, valamint egy szépirodalmi nagyágyú. Ám amikor egyikünket meggyilkolják, a vonaton utazó írók ‒ velem az élen ‒ azonnal nyomozókká válnak. Együtt csak sikerül megoldanunk egy bűnügyet. Elvégre nemcsak a megoldásban vagyunk profik, hanem az elkövetésben is. De hogyan lehet kideríteni, ki a gyilkos, ha az összes gyanúsított tudja, hogyan ússzon meg egy gyilkosságot?

Sissel Jo Gazan – A fecske röpte

Sissel könyvei szabályosan beszippantják az embert, a maguk hétköznapiságában egyediek, kis drámáin keresztül éles társadalomkritikát fogalmaz meg, kérdései, felvetései sokáig az olvasóval maradnak. A fecske röptében Soren Marhauge, a szabadúszó nyomozó egy profitorientált összeesküvés nyomába ered, amelynek gyökerei a Big Pharma legmagasabb szintjétől egészen a dán kormányig nyúlnak. Amikor Kristian Storm professzort, a vitatott nézeteiről hírhedtté vált immunológust felakasztva találják az irodájában, asszisztense, Marie Skov nem hajlandó elhinni, hogy öngyilkos lett. A néhai tudós egy nemrégiben tett nyugat-afrikai kutatóútja során megdöbbentő igazságot tárt fel a fejlődő világban zajló immunológiai kutatásokról, és Marie úgy gondolja, hogy főnökét elhallgatatták, mielőtt a nyilvánosság elé tárhatta volna, amit felfedezett. Storm riválisának segítségével Soren Marhauge volt rendőrnyomozó veszi át az ügyet, és elhatározza, hogy kideríti, mi is történt valójában a professzorral. A viharos tempójú nyomozás során Marie problémás családjának és Marhaugénak a szintén biológus Annával való bonyolult kapcsolatának részletei is kibontakoznak. Marhauge ismét megküzd a saját démonaival, miközben egy olyan titkos társaság után nyomoz, amely bármilyen áron megpróbálja megvédeni a titkait.

Bibók Bea – Ellopott gyermekkor

Bibók Bea könyvéről egy hosszabb előadást is sikerült meghallgatnom, amelyből kiderült, hogy az írónő saját gyerekkori élményeit és a hozzá érkező páciensek esettanulmányait alapul véve írta meg a parentifikáció veszélyeire felhívó könyvét. A parentifikáció sok esetben jöhet létre, egy-egy szenvedélybeteg szülő, válás hatására válhat a felhőtlen gyerekkorban élő gyerekből felelősségteljes kvázi családfő, akit a szülei akarva vagy akaratlanul kényszerítenek bele egy olyan élethelyzetbe, ami a korának, érzelmi fejlettségének és a társadalomban betöltött szerepének egyáltalán nem felel meg. Ebben a szerencsétlen felállásban a gyerek mindig veszít, nem csak az ártatlan, felhőtlen gyerekkort, hanem a felnőttekbe vetett hitét és kicsit a saját jövőjét is. „Ebben a kötetben konkrét példákon keresztül mutatom be, hogyan alakul ki és működik a parentifikáció, és milyen kötődési problémák állnak a hátterében. Foglalkozom azzal is, hogy az életben milyen nehézségeik vannak a parentifikáltaknak, milyen társat választanak, és milyen dinamikák jellemzik a kapcsolataikat. A bemutatott esetek és a kötet utolsó fejezetében található gyakorlati feladatok révén tudatosítani szeretném a megtanult gyermekkori működést, hogy az önreflexió fejlesztése által elérhető legyen egy önazonosabb, boldogabb, kiegyensúlyozottabb élet.”

Iglódi Csaba – Az ígéret szép szó

A nagy sikerű Dreher-szimfónia után Iglódi Csaba új sorozattal jelentkezik! “Ki vagy te valójában, Késmárki Bertalan?” Erre a kérdésre talán még maga az érintett sem tud válaszolni. Lelencbe adott csibész, akit zseniális elméje nem mindig a legtörvényesebb megoldások felé terel? Páratlan szorgalmú könyvesbolti inas, aki pillanatok alatt ráérez a kereskedő lét ízére? Pest irigyelt suhanca, aki bejáratos a város kétes hírű fényírdájába, ahol nem csak az úri közönség fényképeszkedik? Esetleg szeretetéhes ifjú, aki az ujja köré csavar egy ártatlan kisasszonyt is? Egy biztos, ahol ő felbukkan, ott felbolydul a város. Iglódi Csaba kiváló alapanyagból gyúrja meg hősét – fiatal kora ellenére traumákban bővelkedő gyerekkorral, pengeéles ésszel és kellő mennyiségű zsiványsággal -, majd visszanyúl a kalandregény műfajához, és a közepébe állítja őt. Csepegtet bele az 1860-as évek izgalmas érdekességeiből jócskán, csavar a kalandokon párat, és Késmárki Bertalan kalandjainak első része után már a következő kötetért nyúlna az olvasó.

Shelley Parker Chen – A sötétségbe fojtott világ

A nappá vált lány elragadó prózája, szerethető karakterei és sajátos történetszövése sok rajongót szerzett magának, nem véletlen, hogy A sötétségbe fojtott világ megjelenését sok olvasó ünnepelte. Mennyit áldoznál fel azért, hogy megszerezd a világot? Csu Jüancsang, a Fénylő Király, csodálatos győzelmet aratott, amikor elszakította Kína déli részét mongol uraiktól. Most új vágytól ég: meg akarja szerezni a trónt, és császárrá akarja koronázni magát. Nem ő azonban az egyetlen, akit efféle becsvágy hajt. Déli szomszédja, Csang asszony, a kurtizán, a férjének akarja megszerezni a trónt – és elég erős hozzá, hogy eltörölje Csút a Föld színéről. Ahhoz, hogy játékban maradjon, a fiatal nőnek kockára kell tennie mindent, és szövetségre kell lépnie egy régi ellenségével, a tehetséges, ám kiszámíthatatlan eunuchhal, Oujang tábornokkal, aki már mindent feladott azért, hogy bosszút állhasson apja gyilkosán, a nagykánon. A déliek tudtán kívül egy új szereplő még közelebb került a trónhoz. A lenézett tudós, Vang Paohsziang addig mesterkedett, amíg el nem jutott a fővárosba, és most halálos udvari játékai azzal fenyegetnek, hogy térdre kényszerítik a birodalmat. Paohsziang ugyanis szintén bosszúra éhezik: ő akar lenni a történelem legelfajzottabb nagykánja, hogy ezzel űzzön gúnyt az értékekből, amelyeket mongol harcosokból álló családja jobban szeretett nála. A trónkövetelők eltökélték, hogy bármit megtesznek a győzelemért. Csakhogy amikor az ember vágyának tárgya az egész világ, az még a legkegyetlenebbek számára is túl sokba kerülhet.

Dan McDorman – Egy gyilkosság megírásának krónikája

Július negyediki hétvége a tiszteletreméltó West Heart vadászklubban. Az első esti koktélozásra még csak néhány vendég jelenik meg: a klub elnöke, a pénztáros a terhes feleségével, a kotnyeles iskolásfiú, a gyászoló apa, a szófukar gondnok, a leendő klubtag, a magánnyomozó.
És lesz majd egy holttest.
Meg egy megoldásra váró csavaros rejtély.
Minden más a szereplőkön múlik.
És, mint meglátod, rád is szerep vár ebben a nyomozásban.
Az Egy gyilkosság megírásának krónikája elképesztően eredeti és fantáziadús detektívregény, amely tiszteletadás a műfaj klasszikusai előtt, valamint ördögien ravasz kirakós, amelyhez hasonlót még sosem olvashattál.

Shannon Chakrborty – Amína asz-Sziráfi kalandjai

Shannon Chakrborty új sorozatában a démonok és kalózok veszik át a főszerepet, mindehhez az arab kultúra szolgáltatja a hátteret. A címszereplő Amína asz-Sziráfi, aki az Indiai-óceán hírhedt kalózaként már túlélt ármánykodó zsiványokat, bosszúszomjas kalmárhercegeket, számos férjet és még egy démont is, hogy most visszavonultan élhessen anyaként a családjával, lehetőség szerint anélkül, hogy a legkisebb köze is legyen a természetfölöttihez. De ahogy az lenni szokott, csak jön egy utolsó munka, egy nagy meló, amelyre egyetlen rabló sem mondhat nemet, Amína is visszatér egykori életéhez, régi legénységével. Egy eltűnt lányt kell csupán megtalálniuk, cserébe pedig akkora gazdagságra tehet szert, amivel egyszer és mindenkorra biztosíthatja családja jövőjét. De ahogy az sejthető, semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek elsőre tűnik és Amina is lassan rájön, hogy mibe keveredett. Az akciódús, kalózos jelenetekben bővelkedő, humorral sem spóroló kötet jó felütése a sorozatnak, nincs hiányérzet, vagy levegőben hagyott szálak, szépen lezárt, kerek történettel ajándékozza meg olvasóit Shannon Chakraborty.

Nádasdy Ádám – Milyen nyelv az angol?

Ez a kérdés nálunk most erőteljesen a mindennapjaink része, mióta Anna angol lingvisztikát tanul Brüsszelben. Az apjával hosszasan elemeznek olyan dolgokat, amit az egyik még Nádasdy tanár úrnál tanult vagy harminc éve, a másik pedig tőle 1000 kilométerre próbálja meg feldolgozni, értelmezni. A Milyen nyelv az angol nem klasszikus értelembe vett nyelvkönyv, ahogy Nádasdy megfogalmazza: „Inkább afféle tájleírás az angol nyelv hegy-völgyeiről, szépségeiről és különcségeiről. Olyan olvasót képzeltem magam elé, aki közepesen tud angolul (legalábbis olvasni), ezért nem minden példát fordítok le. De reményeim szerint a mű számos részletét a kezdők, az angollal most ismerkedők is haszonnal olvashatják, másfelől talán a jól tudóknak is tud újat, érdekeset mondani. Lehet, hogy az elején a nyelvtani fejezetek nehéznek vagy száraznak tűnnek – aki így érzi, kezdheti a végéről olvasni a könyvet, ott könnyebb dolgok vannak. Mit tegyek: a nyelv bonyolult dolog, és persze ezért izgalmas.” Nem véletlen, hogy az idegen nyelvekre való nyitottság, a nyelvészség nálunk is családon belül öröklődik.

Ray Nayler – Az óceán szeme

Tavaly Európa legnagyobb akváriumában jártunk, ahol a medúzák mellett a polipok nyűgöztek le leginkább. Őket figyelve a Kraken-históriák új értelmet nyertek és bennem mély tiszteletet ébresztettek ezek a tengeri lények. Ray Nayler közeljövőben játszódó, szépirodalmi thrillere az öntudat természetéről szól, miközben elképesztő alámerülésre invitálja az olvasót az emberiség örökségének kincsei és roncsai közé. Pletykák terjednek egy hiperintelligens, veszélyes polipfajról, amelynek talán saját nyelve és kultúrája is kifejlődött. A tengerbiológus dr. Ha Nguyen, aki egész életében a puhatestűek intelligenciáját kutatta, bármit megtenne, hogy tanulmányozhassa őket. A DIANIMA nevű, nemzetek felett álló techvállalat elszigetelte a külvilágtól a félreeső Con Dao-szigetvilágot, ahol a polipokat felfedezték. Dr. Nguyen csatlakozik a cég csapatához a szigeten: egy háborús veterán biztonsági ügynökhöz és a világ első androidjához. A polipok jelenthetik a kulcsot a példátlan áttöréshez az emberen kívüli intelligencia kutatásában. Magasak a tétek: óriási vagyont kereshet, aki képes előnyére fordítani a polipok fejlettségét, és miközben dr. Nguyen kommunikálni próbál az újonnan felfedezett fajjal, a DIANIMA-nál is nagyobb hatalmak lépnek színre, hogy megszerezzék maguknak az állatokat. Ám a polipok véleményét senki nem kérdezte. És azt sem, hogyan szándékoznak reagálni a kialakult helyzetre.

Michael Chabon – A végső megoldás

Sherlock Holmes feledhetetlen alakját idézi meg ez a rövid, de annál velősebb történet, amely Sir Arthur Conan Doyle és halhatatlan figurája emlékének adózik – Michael Chabon jellegzetes, sziporkázó humorával. A klasszikus krimi vonásait viseli magán, miközben különböző égtájak és időszakok gyökeresen eltérő történelmi tanulságait hozza közös nevezőre.
1944-ben járunk, lakik egy nyolcvankilenc éves öregúr Angliában, nem tudjuk a nevét, de a szomszédai azt rebesgetik róla, egykor híres detektív volt. Linus Steinman mindössze kilencesztendős, és nem hajlandó megszólalni. Egyetlen társa egy szürkepapagáj, és a náci Németországból menekült meg. A papagáj Linusszal ellentétben beszél, és időről időre rejtélyes számsorokkal rukkol elő. Mit jelenthetnek ezek? Amikor bekövetkezik az elkerülhetetlen bűntény, az exdetektív, akinek szakmai érdeklődését már rég nem volt képes felkelteni semmi, váratlanul szolgálatba helyezi magát.  Michael Chabon kisregénye eredetileg 2004-ben jelent meg. Magyar fordításban először lát napvilágot.

Alex Ahndoril – A rejtély kulcsa

Az Animus Kiadó tavaly indított cosy crime sorozatának új könyve a rejtély kulcsa. A modern krimik helyett inkább az Agatha Christie-féle hangulatú, könnyebben befogadható irányból közelít a nyomozós műfajhoz, amelyet sokan örömmel fogadnak, akiknek a vér és a brutalitás mellett vagy helyett a szürke agysejtek mozgatására van inkább szüksége. Julia Stark magánnyomozó stockholmi irodájába váratlan látogató érkezik. A sápadt, feldúlt úriember egy sikeres családi vállalkozás egyik tulajdonosa, amelynek éves luxusvacsoráját előző este tartották a férfi vidéki birtokán. Sajnos az elfogyasztott alkoholmennyiség hatására semmit nem tud felidézni az eseményekből, pedig nagy szükség lenne rá. Reggelre kelve ugyanis szörnyű fénykép várta a telefonján: egy megkötözött ember zsákkal a fején, aki a vér mennyiségéből ítélve már biztosan nem élt. Az üzletembernek fogalma sincs róla, hogyan kerülhetett hozzá a fotó, és attól retteg, hogy tudtán kívül ő maga követett el valami szörnyűséget. Julia megkéri volt férjét, a rendőrségnél dolgozó Sidney-t, hogy legyen segítségére a vidéki küldetésen, főképpen azért, mert még mindig arról ábrándozik, hátha sikerül valahogyan visszaszereznie a férfit. A két nyomozó elutazik a pompás kastélyba, ahol eltöltenek néhány napot a végzetes este résztvevőivel. Ám ahhoz, hogy rájöjjenek, kinél lapul a rejtély kulcsa, minden emberismeretüket, logikájukat és megfigyelőképességüket be kell vetniük. Mert valakinek tudnia kell, hogy mi történt. Valakinek, aki esetleg gyilkolni is képes.

Szerb Antal – Utas és holdvilág

Vannak csodálatos klasszikusok, olyankor, amelyek évszázadokon átívelve képesek megszólítani a legújabb kor olvasóit is. Ilyen Szerb Antal könyve is, amelyet néhány éve próbaképp adtam Anna kezébe és azóta nagy örömmel olvassa újra és újra. A Libertine most nem csak a tőlük megszokott minőségben, álomszép kiadványként jelenteti meg Szerb könyvét, hanem játékra is hívja az olvasót és a molyklubok lelkes tagjait, a könyv mellé kínált kvízkérdésekkel többféle irányból közelítve is tesztelhetjük, hogy mennyire vagyunk járatosak a regényben, ismerünk-e minden szereplőt kellő mértékben, elmélyedtünk a próza nyújtotta kényelem mellett az apróságokban. A  Péterfy Gergely által összeállított 200 kvízkártya segíti az elmélyült értő olvasást, a díszkiadás csodás képei, Fehér Luca Kata alkotásai pedig elkalauzolnak minket a regény színhelyeire, megmutatják annak valódi arcát. Az Utas és holdvilág főhőse, Mihály, aki fiatal feleségével nászútra indul Olaszországba. A legendákkal övezett táj és néhány véletlen találkozás leküzdhetetlen vágyat ébreszt benne elveszett ifjúsága iránt, és arra ösztönzi, hogy mindent hátrahagyva felkeresse kamaszkora még élő, meghatározó szereplőit. Bolyongó hős ő, valahol az álom és a valóság között lebeg, hárítaná a kötöttségeket, de nem tud élni a szabadsággal. Útja feszültséggel teli, gyerekkori vágyakon, beteljesületlen szerelmeken, fellángolásokon és csalódásokon át vezet legbensőbb önmagához. Végigjárjuk vele a teljes eltévedés, a szimbolikus meghalás, majd az új életre támadás mitikus drámáját.

Sophie Collins – Hogyan neveljünk boldog kutyát

Bevallom, ebben mi kicsit kudarcot vallottunk, Yolán ugyanis hajlamos a búslakodásra, egyszerűen van a természetében valami mélyen entellektüel, ami hajlamos erre a fajta ok-okozati összefüggés nélküli megszomorodásra. Ettől függetlenül mi folyamatosan próbálkozunk és amikor a kutya épp nem Woody Allen-hangulatban van, akkor szerintem jó nyomon is vagyunk. Ezért is örültem meg Sophie Collins könyvének, mert vágytam egyfajta megerősítésre ebben és persze egy jó útmutatóra, hátha van még pár tipp a tarsolyában, hogy hogyan lehetne a mi borsodi terrierünket kihozni a néha-néha rátörő hangulatingadozásából. Ha szeretnénk, hogy kedvencünk boldog, elégedett kutya legyen, és minden jó forrásaként tekintsen ránk, ez a könyv nekünk szól. Hogyan tehetjük még élvezetesebbé a közös sétákat? Miként készíthetünk az ízlésének megfelelő, adalékanyag-mentes házi csemegét? Hogyan alakítsuk ki az álomfekhelyét? Ha barátnak, társnak és egyéniségnek tartjuk a kutyusunkat, és valóban a kedvében akarunk járni, a Hogyan neveljünk boldog kutyát számos tippet kínál a köztünk lévő kötelék megerősítésére, hogy úgy kapcsolódhassunk a kutyánkhoz, ahogyan a leginkább szeretné.

Anne Sverdrup- Thygeson – Erdők

Az őszi erdei sétákat elmélyítheti, az erőfürdőkben való feloldódást is elősegítheti Anne Sverdrup- Thygeson könyve. A változatos és lenyűgöző erdei ökoszisztéma emberi identitásunk szerves részét képezi. Miközben szükségünk van nyersanyagokra, európai erdőségeinket a veszélyeztetett fajok élőhelyeként, szén-dioxid-raktárként és rekreációs helyszínként is meg kell őriznünk. De vajon feloldható ez az ellentmondás? Anne Sverdrup-Thygeson gazdagon illusztrált, szórakoztató kötetében erre keresi a választ – mind a fajok közötti parányi és lenyűgöző részletekben, mind pedig távlatokban, az üknagypapa növényhatározójától egy kéregdarab alatt élő rovar létezésén át a sok tízezer kilométert felölelő erdei tájakig. A népszerű norvég biológus, a nagy sikerű Terra Insecta és Az élet szövete szerzője, ezúttal az ember és az erdei fajok együttműködését kutatja, alapot kínálva az erdők jelentőségének megértéséhez a mai természeti és éghajlati válságban.

Finy Petra – Ultramarin

Petra könyvére már az első beharangozó óta kíváncsi vagyok. A hatvanas évek végén, a prágai tavasz után, annak leverésekor játszódó történetben már akkor lehetett érezni az erőt, amikor Petra még csak óvatosan osztott meg róla információkat az interneten. Aztán megjött a csodaborító és a könyv vonzása csak tovább nőtt. A tizennyolc éveseké a világ, még akkor is, ha azt mások éppen kiforgatják a sarkaiból. Prágába bevonultak a tankok, Magyarországon életbe lépett az új gazdasági mechanizmus. Virágzik a zenei klubélet, a szexuális szabadság egyre erősebb. A Coca-Cola már kapható, minden fiatal farmerben akar járni, és Beatlest hallgat. A rövid szoknya, hosszú haj és a nyugati zenék fémjelzik a fiatalok lázadását. Él Budapesten három, érettségi előtt álló fiú és két lány. Szétfeszítik őket a hormonok, de összetartja a csapatot a barátság. Közülük valaki a rendszer kegyeltje, valakinek rejtőzködnie kell, de még a rendszer kegyeltjének is van egy súlyos titka. Az események pedig megállíthatatlanul sodorják az öt fiatalt a drámai végkifejlet felé. Finy Petra legújabb regénye, amelynek ihletője édesapja, megrendítő módon mesél szerelemről és barátságról 1968-ban.

Janecskó Kata – Nők a hálóban

Janecskó Kata oknyomozó újságíró egy megkerülhetetlen, többször tárgyalt, de soha nem elégszer említett témát tesz az asztalunkra.  Túl szép ahhoz, hogy igaz legyen – sok nő érzi ezt, amikor az interneten vagy egy különös véletlen folytán megismerkedik egy jó modorú, nagyvonalú és természetesen jóképű idegennel. Aztán mégis elalszik a gyanú és mindent elfeledtet az addig sosem tapasztalt szerelem. De a tunéziai bazár sűrűjében felbukkanó gáláns lovag, az olajfúró tornyokon robotoló özvegy mérnök, vagy a mindig makulátlan külsejű pilóta lépéseit nem a szívük diktálja. Egyetlen céljuk, hogy behálózzák és kicsalják áldozataik pénzét, majd eltűnjenek örökre. Számtalan történetet ismerünk, némelyekből dokumentumfilm és játékfilm is készült, de a magyar valósággal ritkán találkozunk. Janecskó Kata most magyarországi eseteket kutatva járta körül ezt a sokakat foglalkoztató a témát. Börtöncellákban, bírósági tárgyalótermekben és társkereső profilok között kereste a válaszokat; könyvében megszólal csaló, nyomozó, kriminológus, önvédelmi szakértő, pszichológus, és – természetesen – sok-sok nő, akik csak hinni akartak egy 21. századi tündérmesében, de sajnos csak egy csaló hálójába kerültek.

Nem csak örök, hanem megunhatatlan. Az idei őszbe pont belefért pár nap római lét, amit a felújítások híre sem tudott hátráltatni: Róma hívott és mi mentünk. Ildi barátnőmmel hosszabb ideje terveztünk már egy ilyen típusú kiszakadást a hétköznapokból, de az élet mindig közbeszólt vagy csak nemes egyszerűséggel elhalmozott minket feladatokkal. Most azonban minden összejött, egyedül az időjárási előrejelzések kezdtek komorabbnál komorabb képet festeni, ahogy jött a tervezett utazás időpontja.

Korai gépet választottunk az érkezéshez, de így is jó időbe telt, mire a városba értünk. A Leonardo expressből kidőlő turisták után a Terminin is az a képzetünk támadt, hogy elképesztő mennyiségű turista lehet a városban, ám mire a Vatikánhoz értünk, valahogy eloszlott a nép és nem is nagyon gyűlt fel a szokott helyeken kívül (Trevi, Szent Péter tér). A csomagjainkat gyorsan ledobtuk, majd vetettem egy pillantást az időjárás appra és az égre, egyik sem kecsegtetett semmi jóval, így a város tempós átszelését terveztem be, hogy lássunk is valamit, mielőtt lecsap a három napra hirdetett ítéletidő. A szállás megint a lehető legjobbra sikeredett. A Vatikán környékén lakás nálam nagyjából hitbéli dolog, az elmúlt évtizedekben bevált, nem szívesen módosítok rajta. Legutóbb a Nőkkel a Gianicolo oldalán laktunk, ami szintén jó volt, de tömegközlekedésileg inkább az Ottaviano metró környéke a nyerő, innen gyalogszerrel és járművel is minden könnyedén megközelíthető. A Vatikántól a metróhoz induló út melletti lakhelyünk ideálisnak tűnt és a kezdeti lelkesedésünket aztán tovább növelte, hogy tökéletes reggelizőt és még egy Conad típusú szupermarketet is találtunk a közelében (értsd: 200 méteren belül).

Ahogy elindultunk a Vatikán felé, az is kiderült, hogy mi okozza az őszi turistadömpinget: A 2021-ben útjára indított Püspöki Szinódus most folytatódott, a világ papságának jelentős része, az apácákkal és a zarándokokkal kiegészülve, mind ezen a héten tartózkodott az örök városban.

Amíg a kolonádok takarásában kávéztunk az egyik szűk mellékutcában, láttunk is nem egy kellemesen elégedett, a középkortól az aggig terjedő skálán mozgó egyházi személyt, aki a szinódus idei témáit boncolható előadásokról érkezhetett. A mostani a missziós egyházról, a hívekhez való közvetlenebb kapcsolatokról, az átláthatóságról és a nők egyházban betöltött szerepéről, annak növeléséről szól. Nem meglepő módon nőt, na, azt alig láttunk.

Miután megkerültük a Szent Péter teret és elfogyasztottuk az első, valamirevaló kávét, elindultunk a szokásos útvonalat követve. Mivel az Angyalvár előtti hidat is épp tatarozzák, így a folyó kanyarulatában lévő kisebbik hídon léptünk át a túlpartra, ahol hamar elnyelt minket a nyüzsgő város.

Az apró utcák, az ismert utcasarkok, a parányi boltok, a megannyi kávézó mögött felsejlett a Navona, amelynek kútjait a 2025-ös Szent Évre való tekintettel renoválják. A javítási munkákat végző nőkön sikerült Ildinek rögvest szemléltetnem az olasz la bella figura elvét, mutatós sminkben, tökéletes frizurával zajlottak a javítási munkák. Én még a magassarkún sem lepődtem volna meg, de azt pont kitakarta a kút kávája.

A Navonán kerítettünk egy adag frissen sült gesztenyét és azt majszolva csellengtünk tova, a Pantheon felé. Út közben még belefutottunk a kedvenc tereim egyikébe, a rokokó palotákkal szegélyezett parányi Piazza S. Ignazio di Loyolába, ahol rögvest be is léptünk a Szent Ignácról elnevezett jezsuita templomba, hogy alaposan szemügyre vegyük az optikai csalások sorában előkelő helyet elfoglaló mennyezetfreskót.

A tiktokok világa ennek a templomnak is elhozta a népszerűséget, a bejárattól állt a sor most is, tele azokkal, akik könnyedén, egy nagy tükör segítségével szeretnének eligazodni a Szent Ignác megdicsőülését ábrázoló mennyezetfreskón vagy csak újra kívánják alkotni a közösségi oldalakon oly népszerű videókat.

Amíg itt eluntuk magunkat a soha el nem fogyó sorban, addig a Pantheonnál egészen gyorsak voltuk. Az utóbbi évben fizetőssé tett templomot most is sokan látogatják, de azért érezhetően csökkent a lelkesedés, mióta 5 euróba kerül megnézni Hadrianus császár hagyatékát. Az opeionnal betetőzött kupola persze minden pénzt megér, szedik is rendesen, nincs benne hiba.

Alaposan megnéztük most is, leróttuk kegyeletünket a királyi holtak és Raffaello előtt, kitörtük a nyakunk, vicces képeket csináltunk, szót ejtettem a Barberiniekről (Quod non fecerunt barbari, fecerunt Barberini. – Amit nem tettek meg a barbárok, megtették a Barberiniek.), majd kiléptünk a 16 monolit oszlop alá alélni, aztán jöhetett a Trevi-kút. A Trevi felújításán már hetekkel korábban számtalan tiktokker kapta fel a vizet, teljes stresszben mutatva meg, hogy micsoda aljasság, hogy még ez is le van zárva. A Trevi eddig ennyire élhető leginkább éjjel volt, a barikádot könnyű volt „megkerülni”, a kúttal szemközti Benetton bolt emeleti ablakából ugyanis csodás kilátás nyílt a kútra és az abban dolgozókra is.

Ideje volt ebéd után nézni. Az elmúlt években a MamaEat mindig ötösre vizsgázott, így most is vele nyitottuk a szezont, a Trastevere szívében található étteremmel mindenki jól jár, hiszen két külön konyhát visznek, egy átlagosat és egy teljesen gluténmenteset. A Largo di Argetinán felkapaszkodtunk egy buszra, majd a Tevere túlpartján felkutattuk az éttermet és gyors ütembe rendeltünk két pizzát.

Én maradtam a Firenzében felfedezett Rustico mellett, a hagymás tört krumplival felszórt, sajttal meghintett pizza tökéletes volt most is. Békésen és hosszan ebédeltünk, majd a városrész felfedezésére indultunk.

A Trastevét nem lehet nem szeretni, bohém, nyitott, zajos, színes, kisvárosi méretei otthonossá teszik, a Santa Maria in Tevere bazilika meg talán Róma legszebb temploma.

Addig-addig kóstolgattuk a környéket, amíg ránk esteledett és mi lassan, a Teverét követve visszaindultunk a Vatikánhoz.

Nem kellett egyikünket sem altatni (úgy, hogy egész éjjel folytatódott a Via Ottaviano teljes felületének felújítása, szólt a flex).

A reggelihez nem kellett nagy hajtóvadászat, konkrétan a szomszéd házban megtaláltuk az ideális helyet, ahol jó kávé, kellemes hangulat, barátságos személyzet, szimpatikus tulaj és remek reggeli várt ránk.

Kellett is az energia, mert nagy terveim voltak. Ugye, abban maradtunk, hogy jó lenne, ha én is más szemmel néznék most a városra, így olyan programokat is beillesztettem és úgy forgattam meg a jól bevált útvonalakat, hogy ez is megvalósulhasson. A Borghese kert aljában kiköpött minket a metró és mi szép komótosan felkaptattunk a csónakázó tóig.

A tó vizén a világ tartalomgyártóinak java alkotta újra a most oly népszerű videókat, a ragyogó napsütésben kacsák és sirályok ringtak, az egész idillikus és mérhetetlenül vicces volt, lévén, én nem tudok evezni, ellenben Ildi igen, de azért neki is meggyűlt a baja az evezőkkel, az evezéssel és a csónak tervezett útvonalának kivitelezésével. Amíg mi siklottunk, ringtunk és ütköztünk a vízen, addig a parton hárfazene szólt, Ed örökérvényű slágereit hangszerelte át valaki értő módon és adta elő ezen a napfényes délelőttön.

Innen a Pincho felé vettük az irányt, egyszerűen csak lefelé gyalogoltunk a széles utakon, fejünk felett papagájok röpködtek, majd kiértünk a Piazza del Popolo felé nyúló teraszokra és néztük magunk előtt a várost, a Vatikán kupoláját.

Nem ereszkedtünk le a térre, hanem a domb oldalában, a Villa Medici mellett haladva jutottunk el a Spanyol lépcső tetejéig.

Beléptünk a mindig fotózott, de soha fel nem keresett Trinitá del Monti templomba, majd a rend éber őrei figyelmétől övezve lesétáltunk a lépcsősoron. Gyerekkoromban itt még virágládák díszítették a lépcsőket és boldog-boldogtalan ücsörgött a maga kedve szerint, most sípszóval regulázzák a tömeget és a virágoknak – és a ládáknak – is hűlt helye. Ellenben a lépcső alján lévő kút remek lehetőségeket tartogat. Talán az egyetlen fel nem állványozott kútja most jelenleg Rómának a Fontana della Barcaccia, amelynek talapzatára, a csónak orra alá bárki beléphet egy kép erejéig.

A Spanyol lépcső alján kezdődik az Via Condotti, az „arany utca” (vagy negyed), ahol a legnagyobb olasz és nemzetközi luxusmárkák üzleteit találhatjuk meg, plusz itt rejtezik a város egyik leghíresebb és legrégebb óta, 1760-tól működő kávéháza is, az Antico Caffé Greco. A kávéház hangulata leginkább a Gerbeaud-ra emlékeztet, terei a Ruszwurm intimitását idézik, és olyan szellemekkel közösen kávézhatunk itt, mint Casanova, Byron, Keats, Mary Shelley, Mark Twain (tőle nem idézem megint végig a Jámbor lelkek külföldön egészét, de igen, tessék elolvasni egy tervezett olasz út előtt) Thomas Mann vagy épp Liszt Ferenc. A személyzet nem unott (lehetne), a kávé hibátlan, a szerviz összessége méltó a helyhez. Ahogy minden valamirevaló olasz kávézóban, itt is lehetőségünk nyílik a kinti, pult melletti kávézásra, de persze a belső termekben is helyet foglalhatunk és élvezhetjük a patinás hely ódon hangulatát.

A Grecóban megpihentünk. Ahogy az út elején megtettem a fogadalmamat, tényleg összekevertem magamban a várost, mint egy Rubik-kockát, átforgattam az elemeit, hogy számomra is új kirakós szülessen és élveztem az újdonságát. Az időjárás a bolondját járatta velünk, az összes meteorológiával foglalkozó oldal özönvizet ígért a napra, Róma azonban ellenállt, csupán egy lágy és lagymatag esőt bocsátott ránk, azt is addig, amíg kávéztunk. Persze ennek köszönhetően a terveinket is folyamatosan alakítani kellett, de szerencsére ezt is rugalmasan megoldottuk, úgyhogy a délutáni programunkba bekerültek a Barberiniek is, a kávézóból egy kellemes csavargást követően elindultunk az egykori Sforza palazzetto felé.

A Palazzo Barberini is kimaradt eddig, legutóbb a Nőkkel egy hosszú nap után, a Termini irányából ereszkedtünk itt vissza a városba, a záróra környékén és már akkor gondoltam, hogy listára teszem.

A kastélyban jelenleg az antik művészetek galériája található, elég vegyes felhozatallal, de itt talált otthonra – valamilyen szent oknál fogva – Holbein híres VIII. Henrikje, egy teljességgel random Lucas Cranach, számos Guido Reni, illetve Bernini néhány, meglepően jó festménye (a kiállításból az egyik kedvencem az 1623-as önarcképe lett).

A palota termei önmagukért is felkeresendők, a szalon mennyezete bámulatos, Pietro da Cortona alkotása, a palota lépcsőházait Bernini és Borromini tervezte.

A képtár után a kertben folytattuk a palotával való ismerkedést.

A tavalyi év folyamán nyílt meg a Barberini kávézó, amit örömmel birtokba is vettünk és az árnyas fák övezte parkot szemléltük, amíg az alkony rá nem ébresztett minket, hogy a reggeli óta igazából nem ettünk semmit.

A gluténmentes étkezés csodája, hogy az ember tervez. Na, nem nagyon, de jobban, mintha bárhol ehetne, így az út előtt a kedvenc olasz mentes bloggereimet és számos tiktokot végignéztem, hogy lássam, kinek mi jött be Rómában, és több helyen is belefutottam a Tonnarello elnevezésű tésztázóba, amelyből több is akad a városban. A Tonnarellót a mentes applikációkban is jó szívvel ajánlják az érintettek, így felkerült a képzeletbeli listámra. És milyen jól tette! A Vatikán lábánál vacsoráztunk, egy aprócska asztalnál, az utcán, a langymeleg őszi estében, a serpenyőinkben hibátlan carbonara hegyek omlottak alá, a kezem ügyében egy pohár száraz fehérbor pihent és éreztük, hogy ezt az estét sokszor lehetne – akár végtelenítve is – megismételni.

Körülöttünk zajlott az élet, vacsoráztak a turisták és az olaszok, finoman pezsgett a járda, gyertyafény és lágy világítás keretezte a Tonnarellót és minket, és mi boldogan olvadtunk bele ebbe az csendéletbe. A vacsora után még kisétáltunk a sirályok által visszahódított Szent Péter térre, amely méltóságteljes ragyogásban pihent, majd véget vetettünk a napnak.

Reggel már ismerősként üdvözöltek a kávézóban, mondanom sem kellett, hogy mentesen kérem a reggelim (igen, ezért IS imádok Itáliában lenni, mert ez a fajta mentalitás teljesen általános, tudnak és akarnak is vendégül látni). Az idő megint az idegeinkkel játszott, esővel kezdte a napot, majd mire a kávénk végére értünk, már abba is hagyta.

Erre a napra a Nőkkel közös egyik utunk teljes programját terveztem, persze kicsit másként, de akkor annyira megvolt a flow, hogy most sem gondoltam túl nagy módosításokat eszközölni. Ildi igényeihez szabva, az Angyalvár mellől induló aprócska busszal kanyarodtunk fel a Gianicolóra.

A Garibaldi szobor alatt kiszállva ragyogó napsütés és a helyi papagájok raja fogadott. Megmutattam a kedvenc bukolikus látképemet, amely a vatikáni kertek felé esik, majd átsétáltunk a kilátó közkedvelt részére és belevesztünk Róma látványába.

Alattunk ott pihent a város, a Pantheon, mint egy óriás teknős uralta a tájat, viszonyítási alapot nyújtva minden máshoz, balra az Írógép (avagy a Vittorio Emanuelle II emlékmű), mutattam is Ildinek, hogy a terv szerint pont erre haladunk majd el, persze gyalog, hisz nincs messze.

Hitte is meg nem is, hogy még ma oda lehet gyalogszerrel keveredni, aztán lassan elindultunk a város mélyibe, alászálltunk a Trastevere felé.

Út közben belefutottunk egy nemzetközi produkció forgatásába, jól meg is néztük, ki is derítettük, hogy kivel dolgozik a produkció, majd még lejjebb ereszkedtünk, egyenesen egy helyi piacra, ahol a signorák épp friss kardhalat vettek, megy friss zöldségeket a korai ebédhez.

Én csak szőlőt gyűjtöttem, amit csodás papír staniclibe mértek és mire Basilica San Crisogno mellett kávézni tértünk, addigra már el is fogyasztottam. Egy kis sütemény és egy-egy egészen hibátlan kávé után átléptünk Róma egyetlen valamirevaló szigetére, a Tevere-szigetre.

Megnéztük az aprócska isola bazilikáját, majd egy még apróbb hídon át már a Marcello színház felé tartottunk. Ezt a részt a múltkori több napos túrán tettük magunkévá és jöttünk rá a Nőkkel arra, hogy mennyivel élőbb, szerehetőbb, szabadabb, mint a Colosseum felé eső ásatások. 

Itt valóban összeér a múlt és a jelen, a mai napig lakott Marcello színház egészen egyedülálló módon mutatja meg azt, ahogy az olaszok képesek a múltjukkal valódi kapcsolatban állni és láttatja azt is, hogy a ma ismert romok között, közül hogyan virágzott fel újra és újra az élet.

A rommezőről a Capitolium felé indultunk, az Aracoelinek csak biccentettünk, majd az anyafarkas mellett elhaladva nekiindultunk a teraszoknak, mindenhonnan csodálva a Forum kecses oszlopain az esőfelhők mögül kibújó nap játékát.

A Colosseum felé haladva elkanyarodtunk a Via Cavourra, hogy ebéd után nézzünk. Hamar rá is leltünk a ránézésre is ideális helyre, a Iari The Vino egy utcasarkot birtokolt, a macskakövekre terített asztalok felett az ernyők kusza szövedéke védte az ott étkezőket a naptól vagy az esőtől, bár ez előbbi pont nem hatolt be az utcácskába, az utóbbi meg még mindig csak az applikációkban és a weboldalakon fenyegetett. A sok tészta után jöhetett egy lazább, húsosabb ebéd, amelyhez már száraz vörös dukált. Nagyon szép, laziói Syrah került a poharamba, visszafogott savakkal, kerek lecsengéssel.

Ebéd után egy darabon felkaptattunk a Palatinus oldalába, a jobb rálátás végett, minden irányból megnéztük a Colosseumot, majd Augustus és Traiaus fóruma felé indultunk.

Ez az a rész, ami a rövid római tartózkodásokból szintén kimarad. Mindenki megindul a Capitoliumtól a Colosseumig tartó íven, pedig a Via dei Fori Imperali ezen oldalán is bőven akad látványosság, már ha csak a máltaiak által birtokolt Rodoszi Lovagok palotáját vesszük alapul.

A Szinódusnak köszönhetően a hatalmas loggián nagy fogadás tartottak, a keresztesek zászlaja mögött zajlott az élet. A Traianus-oszlop felé haladva utcazenészek tarkították a délutánt, megannyi egyébként tehetséges fiatal és idősebb adott elő bármit, amivel felhívhatta magára a figyelmet, nem is pénz kérve, hanem inkább közösségi médiában való megosztásokat.

A metróépítésbe merült Piazza Venezia mögött gyorsan ráfordultunk a Via del Corso-ra, a város egyik fő ütőerére és fagylaltozni tértünk. Elsétáltunk a Galleria Doria Pamphij mellett, ami listás, de majd csak a következő alkalommal, és kevéssel a Piazza Colonna előtt betértünk a Venchibe. A Venchi igazi intézmény, jó turistás, de cserébe jót is ad, kicsit kanyargós a sor a fagylalthoz, de senki sem bánja meg, ha végigállja. Közben lehet csodálni a falon lecsorgó olvadt csokoládét és gondosan megtervezni, hogy melyik is lesz az a pár íz, amit majd választunk. A torinói illetőségű csokoládécég sem ma kezdte a működését, 1878 óta látja el az olaszokat kézműves finomságaival.

Amíg elfogyott a fagylalt, addig bejártuk a Marcus Aurelius-oszlop uralta teret és a vele szemben található, a milánói Galleria Vittorio Emanuele II.-re emlékeztető Sordi (korábban Colonna) galériát, majd a Hadrianus temploma, a Kereskedelmi kamara épülete felé indultunk.

A hely ingyenesen látogatható, mi zárás előtt percekkel slisszoltunk még be és néztünk bele abba a kisfilmbe, amely az épület felújítását mutatja be. A templommal szembeni hangulatos, zsizsegő teréről átléptünk a Pantheon esti nyugalmába, a monolit oszlopok közül eltűntek a nép terelésére szolgáló mobil kordonok és átadták a helyüket a múltnak. Eddig is tudtam, hogy Pantheon esőben és este a legszebb, de ez most újfent bebizonyosodott.

A zizegő belváros szinte húzott minket magával, így nem is volt kérdés, hogy a Campo de’ Fiorin folytatjuk az estét.

Éhesek nem voltunk, de egy koktélnak pont volt helye, Giordano Bruno háta mögött, a macskaköves tér szélén meg is találtuk a megfelelő asztalt és a megfelelő italokat, amivel aztán békésen szemlélhettük az előttünk kavargó, korzózó olaszokat és a turisták kisebb csoportjait.

A nézelődésünknek az eső vetett végett, végül csak elérte a várost, a macskakövek fényleni kezdtek, mi pedig a Via Julia ősi útján lassan visszatértünk a Vatikánhoz.

Itt is kezdtük a reggelt. Két éve, a követségről jövet, már megtapasztaltam, hogy hajnaltájt ember nem jár a Szent Péter téren, most is örültem volna, hogy így alakul, de persze a Szinódus ennek is finoman betett, zarándokok és a konferencia vendégei lepték el már kora reggel a környéket, így mire fél nyolckor kiléptünk a kolonádok mögül az eső áztatta téren már a kordonok közt kanyargott a tömeg. Szerencsére nem tűnt vészesnek, így beálltunk a bazilikába igyekvő sorba és úgy 20 perc alatt be is jutottunk a templomba. Ami – nem meglepetés – felújítás alatt áll.

A jobb oldali oldalkápolnák mindegyike le van zárva, ennek köszönhetően a Piéta is takarásban pihen, de egy gipsz másolat azért akad most is a templomban, hogy ne maradjunk Michelangelo nélkül. A reggeli óra ellenére a miséről már lecsúsztunk, de bőven akadt még így is néznivaló, többek között az, ahogy Bernini baldachinjáról bontják az állványzatot.

A bazilikából jövet most a Gianicolo felé eső oldalon léptünk ki a Vatikán területéről és indultunk meg a város legjobb mentes péksége felé, reggelizni. Az eső velünk maradt, a nap további részében sem múlt el nyomtalan, amíg mi, a repülő indulásáig, kicsit kószáltunk a Prati negyed kellemes utcáiban, begyűjtöttük a megfelelő szuveníreket, olasz ételkülönlegességeket, apró figyelmességeket és élveztük a negyed szinte turistamentes voltát, azt, ahogy az olaszok a szombati napot hasonló semmiségekre szánják, mint mi.

Róma hatodjára is lenyűgözött. Ugyanazzal a hévvel ragadott magához, vont a bűvkörébe, mutatta meg ezernyi arcát és hagyott a listámon megannyi látnivalót. Terveim szerint 26-ban, a Szent Év után visszatérek, hogy lássam azt, amin most olyan bőszen munkálkodnak.