Bevallom őszintén, én mindig is északi parti balatonozó voltam, aki érti, hogy a déli part miért kedves oly sokaknak és volt, hogy egy hétig festette Fonyódról a naplementébe vesző Badacsonyt. Ha szeretnék megmártózni a Balaton-élményben, akkor általában a felvidék falvai között kóricálok, figyelem a tájat, élvezem a szőlő szabdalta lankákat, a bazalt jelenlétét, hagyom, hogy a domboldalakon lefusson a tekintetem és megpihenjen a Balaton irizáló felszínén.
Idén az egy napnál többre vágytam, de úgy, hogy ez a megszeretett és megszokott vadregényesség megmaradjon. Tudtam is, hogy pontosan mire van szükségem, hiszen sok-sok évvel ezelőtt egy sajtóút során már jártam a tökéletes helyen, ott, ahol az ember azonnal otthon érzi magát, ahol a rétesalmákat termő hatalmas fák és a diófa árnyékából, a szőlő széléről, az erdő oldalából leshető a Balaton, mint leshető, órákon át teljes figyelmünket neki szentelhetjük, miközben kezünkben fröccs landol vagy testesebb, a tájegységre jellemző nedű.
Szerencsére nem csak én szerettem volna ezt a fajta feltöltődést választani, így ketten vágtunk neki az útnak. Autóval mentünk, pont azért, hogy a szabadságunk megmaradjon, ne kelljen senkit ugrasztani a vasútállomásra, ha épp érkezünk és az összes lankás utat a magunk tempójában bejárva kiélvezzük a felvidék teljes szépségét. Egy igazán nőies, de alapvetően komolyan felszerelt kis autóval vágtunk neki az útnak, egy hibrid Suzuki Swifttel, amely még színében is igazodott a programjainkhoz, a napraforgókkal tarkított, friss szénabálákkal felszórt földek és a még világoszöld szőlők közé tökéletesen passzolt a gyöngysárga metál autónk.
Pesten besüllyesztettük a bőröndöket a csomagtartóba, a szalmakalapok elfoglalták a hátsó üléseket, mi pedig kényelmesen lekanyarogtunk a Balaton partjára, nagyokat beszélgetve. Jó volt, hogy ketten vezetünk, az autó, bölcsen jelzett minden esetben, amikor korrigálni kívánta a stílusomat, ha változott a sebességhatár, ha épp érkezett valaki, akinek öt perce volt, hogy leérjen a tóhoz és hang nélkül suhant fel a szőlők közé is, otthonosan mozogva a bukolikus tájban.
Kartaly Attila álma egy borászat volt, egy pince, ahol a felvidék szép borai készülnek, egy szőlő, amely a helyi fajtákra koncentrál, egy hely, ahova csak megérkezni lehet, elszakadni többet nem. A Nivegy-völgyében bukkant rá erre a térre, a házra, itt esett örök szerelembe a vidékkel és vágott bele egy igazán szerethető, természetközeli projektbe, így jött létre a Tagyon Birtok. A borászat hamar átcsapott vendéglátásba, hiszen az ide érkezőknek sem akaródzott szedni a sátorfájukat, majd a vendéglátás újabb szolgáltatásokkal bővült, és ma már a szőlők között elszúrt régi pincékből, présházakból álló rendszerben nem csak Attila ébredhet erre a csodás panorámára, hanem a szállóvendégei is.
Mi egy parányi, de jól felszerelt apartmant birtokoltunk, amely a domboldalba futott, felettünk vadvirágokat hajtott a meleg nyári szél, körben a szőlők rendezett sorai, amíg a szem ellát és persze a Balaton, a legjobb orvosság. Nem is vacakoltunk sokat, a ház könnyed fehérborai közül a Rizlingszilvánival indítottunk, fröccs lett belőle, tökéletes köszöntő ital, ittunk egymás egészségére, kicsit a tájnak is köszönve, majd a délutánt már a birtok bűvöletében töltöttük.
Társaságunk is hamar akadt, néhány kedves borszerető amerikai csatlakozott a pincetúránkhoz, boldogan ismerkedtek a hegy, a hely és a balatoni bor történetével, amely Attila élénk, színes elbeszélésben azonnal alakot is öltött.
Ittunk, nevettünk, élveztük a kinti negyven fok helyett ránk telepedő hűst, tartálymintákkal ismerkedtünk, a Szürke, azaz a szürkebarát is a poharunkba ficcent, ahogy az illatos, savakban gazdag Zengő vagy a tekintélyt parancsoló hegybor, a Tagyon Bor, amelyben a reduktív bornak a magyar tölgyfahordókban öt hónapig érlelt olaszrizling adja meg a mélységet, a testet. A hőség nehezen eresztette a hegyet, még a bortokon fent is érezni lehetett a párát, majd az alkonnyal együtt megérkezett egy kellemesebb idő, mi pedig borokkal felszerelkezve a hatalmas fák alá gyűltünk, újabb társsal gazdagodtunk, ittunk és pont úgy váltottuk meg a világot a csillagfényes ég alatt, ahogy abban kamaszkorunk óta hittünk, nagy kérdésekkel, nagy válaszokkal, sok szúnyoggal és egyre több üres pohárral.
A hajnal korán köszöntött a hegyre, a házacskánk ajtajából néztem a fényeit, ahogy a szivárvány minden színét felfesti az égre. A szőlő még aludt, a tőkék fekete halmokként derengtek, de a víz felett már ott várt a reggel, amely szépen lassan birtokba vette a hegyet és egy elképesztően meleg nap ígéretét hozta.
Kilátásaink
Attila már előző este megpendítette, hogy varázslatos reggelivel vár, ami így is lett, a friss zöldségek mellett házi kolbász és sonka, valamint kávé várt ránk, ami az előző este után erősen javallott volt. Beszélgettünk, néztük a fényben kibomló tájat, majd nagyjából elterveztük a napot.
Az elutazásunk lényege pont az volt, hogy nem hajtunk semmit, nem hajkurásszuk, amit nem szükséges, hanem kicsit visszahúzunk a folyamatos rohanásból, és tényleg csak azt és úgy tesszük élményként a magunkévá, amire valóban szükségünk van. A felvidékben az a csodálatos, hogy igazából nincsenek távolságok, amit most még inkább megéltünk, hiszen a gyöngysárga autónk hangtalanul suhant velünk keresztül a tájon.
A Salföld felé igyekeztünk, nem a mára már erősen túlárazott malacstírölésért, hanem magáért a faluért, amelynek házait mindig előszeretettel nézegetem.
Itt sétáltunk egyet, megnéztük a frissiben felhúzott közösségi házat is, elmerengtünk a világ dolgain, majd fagylalt után néztünk, azaz átsiettünk Zánkára.
A Gyógynövény Fagylalt Műhely gazdag választékkal és egy rendkívül helyes fagylaltos lánnyal várt ránk, aki minden igényünket, rigolyánkat azonnal értette és tökéletes vendéglátónk volt. Számtalan sorbet közül választhattunk, valóban hűsítő élményben volt részünk. Az ebéd nehezebben adta magát, talán mert egy olyan köztes megoldásra vágytunk, amelynek Pesten ezernyi szentélye van, de a Balaton-part nincs erre igazából felkészülve.
Szerencsére az akali strand nem csak árnyas fákkal, rendkívül kulturált környezettel ajándékozott meg minket, hanem a tökéletes street fooddal is, amely a klasszikus balatoni büfésor takarásában húzódott meg. A Cafat pont azt kínálta, amire vágytunk, könnyed, de minőségi ebédet adott, pulled pork, coleslaw és egy kevés sültkrumpli képében.
A strand felülmúlt a várakozásaimat, rendezettsége, tisztasága számomra üdítő újdonságként hatott, ahogy az is, hogy a megváltott belépővel a nap során bármikor visszatérhetünk a partra. Késő délutánig lent maradtunk, majd visszaigyekeztünk Zánkára, ahol a helyi barackosban szert tettünk egy nagyobb adag napmeleg, frissen szedett gyümölcsre, amivel már felkanyarodtunk a birtokra, hogy az árnyas fák alatt, a völgy ölén együk meg.
Az este megint itt talált ránk, bár most a baráti borozást egy nagyon kellemes vacsora váltotta fel. A birtok ugyanis jól felszerelt nyári konyhával rendelkezik, amely nem csak a szállóvendégek reggeliztetését és a borozni térő nyaralók, utazók szervizét szolgálja, hanem komplett éttermi konyhaként üzemel, amelynek étlapján most is számos izgalmas fogást találtunk.
A nyári estében a birtokot megtöltötték a vendégek, baráti társaságok, randevúzó párok, nyaralók telepedtek az éttermi rész asztalaihoz, ahol a pincészet boraiból felálló borsor mellé válogatták a fogásokat. Mi a ház habzóborával indultunk, a Hab Zsi remek belépő, könnyed, nyári, illatos, buborékos. Házi kacsamájpástétomot kértünk előételnek, hagymalekvárral, extra adag zöldséggel, ropogtattuk a friss ízeket, csúszott mellé a harsogó buborék.
Aztán a Zengőre váltottunk, mellé pedig egy krémesen lágy sárgarépás risottót ettünk, kecskesajttal és mogyoróval, amihez rostlapon pirított, szuvidolt csirkemell koronázott. A vacsorához társaságunk is akadt, a birtok feletti erdősávból fél órán át szólt a hiúz-dal – valamelyik fél elszántan hívta a párját.
Másnap reggel még hosszan kiélveztük a panorámát, a páraködbe bújó tavat szemléltük az első kávénk mellől, majd összepakoltunk és Alsóörs felé vettük az irányt. A Balatonba számos aspektusból lehet beleszeretni. Egyrészt úgy, ahogy mi, a szárazföld felől közelítve, de bőven akadnak olyanok, akiknek a tó nem mint látkép kínálja az élményt, hanem az azon való létezés. Számukra nyújt most új minőséget az Ypsilon Yacht Club, amelynek szolgáltatásai között olyan finomságokra figyeltünk fel, mint a Costes által üzemeltetett pop-up büfé, de maga a komplexum is megér egy misét.
A név kötelez, az Ypsilon valóban Y alakú, a lehető legkisebb részét foglalva el a partnak, de közben mégis megfelelő számú helyet biztosítson az ide érkező hajók számára. A szolgáltatások köre meglehetősen bő, nem véletlen, hogy Ötvös Csöpi hajója, a Sirokkó is immár az Ypslionban lelt otthonra és az sem véletlen, hogy a pop-up büfé mellett a BORD Építész Stúdió által megálmodott áramvonalas terekben majd a Costes kistestvére nyit jövőre, Rácz Jenővel a fedélzeten.
Amíg azonban az étterem és a bár elnyeri végső formáját, a hajósok a kikötőben található büféből vételezhetnek magunknak magas minőségű reggeli fogásokat, street food ételeket, kóstolhatják meg a hétvégi séfajánlók szezonális finomságait. Mi most egy-egy tartalmas rántottával, egy hatalmas adag görög salátával és a hideg italok széles spektrumával kezdtük a napot. Az árnyékos teraszról néztük a kikötőt, miközben az olvadó vaj édes illata figyelmeztetett: készül a reggelink. A prémium szolgáltatásokat nyújtó klubban – az étterem mellett – még folynak a befejező munkálatok, a tereprendezés, a kertészet még itt-ott várat magára, de ha elkészül, akkor valódi paradicsoma lesz mind a víz, mind a szárazföld felől érkezők számára. Az étterem mellett akár mi magunk is grillezhetünk, vagy bográcsozhatunk, sőt kérésre a Costes munkatársai elő is készítik majd számunkra a pácolt húsokat, hogy csak a sütésre és a szociális interakciókra kelljen koncentrálnunk. A grillhelyek mellett napozóterasz és medencék is várják majd a vendégeket, ahonnan csodás kilátás nyílik a kikötőre és a vízen ringó hajókra.
A pazar reggeli után már hazafelé indultunk, de azért még tettünk egy aprócska kitérőt Füreden, ahol a Bergmann jól hűtött termeiben szert tettünk pár újabb gombóc fagylaltra, hogy kellően temperáltan szálljunk vissza a rózsabogár fényű gyöngysárga autónkba, amely kényelmesen suhant velünk vissza a hétköznapok felé.
A Balaton számomra így szerethető, a benne élő, alkotó emberekkel, azokkal a szerelemprojektekkel, amiben látszik a szándék és a szív, a tereivel, az esetlegességével, a természethez való idomulással. Ha ti is valami hasonlóra vágytok, akkor jó szívvel ajánlom, hogy bízzátok magatokat Attila vendégszeretetére, boraira, élvezzétek a Nivegy-völgy kínálta panorámát, a Tagyon birtok laza otthonosságát.
