Mostanában sokszor felmerült. Épp tegnap meséltem el, ki tudja már hanyadszor és ki tudja hány éve ez az egyik alap vezérelvem a konyhában…
Aktuális, egyszerűsége ellenére nem banális, inkább elgondolkodtató.
A parasztasszony a kastélyban
A szegény paraszt feleségét mindig felhívatták a kastélyba, ha
nagy vendégség ígérkezett. Segített akkor ott a szakácsnak, aki maga is igen
nagy úr volt. A parasztasszony fát aprított, krumplit hámozott, baromfit
tisztított, tortakrémet kevert – aztán odahaza mindenről egy ízig beszámolt
hites urának.
– Micsoda dínomdánom volt megint! Micsoda lakoma! Befejezésül
eperkrémes torta! Bizony, a gróf urak mind a tíz ujjukat megnyalták utána!
A paraszt hallgatja csak, hallgatja megannyiszor ezt a
történetet; egy szép napon aztán vége szakad a türelmének, az asztalra csap, és
így kiált:
– No hát egyszer már én is kérek eperkrémes tortát!
– De édes uram – így a parasztasszony -, nincs hozzá eprünk!
– Van aszalt körténk épp elég! Csináld körtével!
– Jó, de vajunk sincs a krémhez!
– Akkor csináld zsírral!
– Honnét vegyem a szép fehér lisztet? Csak az a fél zsák
rozslisztünk maradt! . . .
– Megteszi. Csináld hát rozsliszttel!
– No és a tojás? Tizenkét tojás!
– A mindenségit neki, hát veletek asszonynéppel sehogy se
boldogul az ember? Mondtam, asszony, nekem torta kell, eriggy a konyhába, de
egy-kettő!
A parasztasszony nekiáll, szitál, kever, süt, vár . . . aztán
egy szó nélkül visszatér a tortával. Az urának sincs kedve szónoklatokhoz. Csak
levág egy szeletet, beleharap, majszolgatja, majd leszögezi: – Látod! – És
lassan hozzáteszi még: – Csak azt nem tudom, mit kell ettől a gróf uraknak az
ujjukat nyalogatni!
( Lénárd Sándor: A római konyha, – részlet- )
