MIRELLE Atelier

Később a férjemnek is megmutattam,
hogy hogyan is kell Solymárnál lekanyarodni, hogy elérjük a
csárdát. Visszajáró vendégek lettünk. Aztán vittük a Nőket
is (hogyan együnk jéghideg halászlevet, féléves babákkal
megspékelve), majd a hely valamiért feledésbe merült.

Úgy egy hónapja halra vágytunk.
Családilag. Bennem erősen körvonalazódott egy harcsa halászlé
iránti vágy, A férjem bármikor kapható egy jó kis hekkre,
belsőséges hallére, bármire, a Nők meg alapból imádnak
étterembe járni. Így aztán kellően nekiöltözve bevágódtunk
az autóba és Pilisszentivánig meg se álltunk. A hely semmit se
változott. Átható ételszag, kicsit idejétmúlt dekoráció, a 80
éveket idéző csárda-feeling.

A belső terem tóhoz lehető
legközelebb eső, fűtőtesttel kecsegtető asztalához ültünk.
Testületileg halászlére vágytunk. Főételnek a Nők lazacot
kaptak, mi meg – amíg még van rá lehetőségünk – libamájat.
Szőlőmártással.

A halászlé hibátlan volt. Kellően sűrű,
ízes, színében kifogástalan. A hozzá kínált kenyér is hozta a
kívánt minőséget. Hatalmas szeletekre kanyarított házikenyeret kaptunk.

A Nők lazaca finom volt, valami szószt
nyugodt szívvel elviselt volna a fűszervaj mellett/helyett, de ettől függetlenül jó volt A
köretnek felszolgált rizs közepesre sikeredett, de ebben alapvetően én vagyok
rém finnyás.

A libamáj viszont valami egészen
fenséges volt. Maga az alapanyag már önmagában megkívánja a kiemelt bánásmódot,
amit a jelek szerint a szakácstól meg is kapott, nem volt gumis,
kellemesen omlott és a tökéletes összhangban volt a szőlőmártással,
valamint a házilag készített krokettekkel.

Ami a hely értékéből levont, az a kissé mufurc pincérünk, valamint az, hogy nem voltak képesek az egy főételt kétfelé tálalni, ehelyett nekem kellett az asztalnál zsonglőrködnöm, hogy Nők adagját elfelezgessem. De ezt is valamelyes kompenzálta a fizetőpincérünk, aki viszont láthatóan gyakorló apuka volt, így nem vette semmibe a lányok szóáradatát, hanem nagyon kedvesen elbeszélgetett velük.

Hétvégére, kirándulás mellé vagy csak úgy magában. 

Csali Csárda, Pilisszentiván

Nagy a sürgés-forgás a konyhánkban. Az Úr alkot. Igazi férfias étellel kívánja elkápráztatni a családi hölgykoszorút.

Fotóriport és recept a hét elején várható.

Szeretem a szőlőt. De főzni valahogy nem nagyon sikerül vele. Túl sok a magja, kemény a héja, egyszóval nem a legideálisabb alapanyag. Ennek ellenére izgat. Süteménybe már próbálkoztam vele. Összeházasítottam szilvával, egész szép eredményt kaptam. Aztán tegnap eszembe jutott, hogy mártásként viszont már ettem, nem is olyan régen és úgy milyen finom volt. Gyorsan el is mentem beszerezni egy kevés szőlőt. A saszlát eleve kizártam a versenyből, inkább nagyszemű piros és fehér szőlőt vettem, ami később remek választásnak bizonyul.

Egy ideje már rájöttem, hogy számomra a csirke legehetőbb alkotóeleme a combja, annak is a felső része. Így aztán, ha egy mód van rá, akkor ebből dolgozom. Szerencsémre most is találtam egy nagyobb adagot a mélyhűtőben, ami tökéletes alapnak szolgált a mártásomhoz.

Rozmaringos csirkecomb, szőlőmártásban

7-8 csirke felsőcomb, filézve

1 nagyobb fürt nagyszemű fehér szőlő

1 nagyobb fürt nagyszemű piros szőlő

1 marék mazsola

2 tojássárgája

5 dkg vaj

3-4 tk méz

őrölt szerecsendió

őrölt fahéj

csipet só

3 dl tej

morzsolt rozmaring

A csirkecombot kifilézem, tálba teszem, majd rozmaringgal, sóval meghintem és egy kis olajat öntök rá és hagyom 3-4 órát a hűtőben pácolódni.

Grillrácsos tepsire teszem a húsokat és betolom a 200 fokra előmelegített sütőbe. Amíg sül, megcsinálom a mártást.

A vajat megolvasztom, hozzáadom a mézet. Beleteszem a mazsolát, majd a félbevágott kimagozott szőlőt. Tejet öntök hozzá, fűszerezem, sózom, majd a tojássárgákat is a szószhoz adom és lassú tűzön hagyom, hogy besűrűsödjön.

Rizzsel tálalom.

Szikora Imre „bácsinak”
és feleségének köszönhetően nagyon kellemes délutánt
töltöttünk a Nőkkel a Rosinante fogadóban.

Olyan igazi ráérős
ebédünk volt. Kis padlizsánkrémmel indítottunk, levesekkel
folytattuk. A Nők húslevest kértek, a férjem a lencselevesre
szavazott, én meg egy kis kacsalevest választottam a megújult
étlapról. A minőségről nincs is mit írni. Hibátlan. A
lencseleves receptjét elkunyeráltam, mert ilyet még nem ettem.
Sokrétű, gazdag leves, izgalmas színekkel és telt, harmonikus
ízzel. Megpróbálom itthon újrateremteni. Már azzal is nagyon
elégedett leszek, ha valami hasonlót sikerül elkövetnem.

Főfogásnak a lányok
számára egy kis borjút kértem, zöldséges palacsintatortával.

Jómagam maradtam a kacsavonalon, mert nagyon kíváncsi voltam az
étterem konfitált kacsacombjára.

A comb omlós, ropogós
volt. Rétessé formált káposztával és törtkrumplival
körítették, amit a leves után szinte esélytelen volt
maradéktalanul elpusztítani a tányérról. 

A Nők eleddig lelkesen
ettek, de mivel már kezdtek jóllakni és nehezen bírtak a
fenekükön maradni, így elengedtem őket játszani. Emlékeztem,
hogy recepciónál lévő kanapé mellett van egy-két kosárnyi
játék. A kosár egy rövid ideig lekötötte őket, aztán
megkeresték a Bácsit és utána vele bújócskáztak, sakkoztak,
zongoráztak.

Mi addig próbáltunk kicsit emészteni, hogy helyet
teremtsünk a kihagyhatatlan desszertnek. Egy kis grillázsos
aszúparfét ettünk, meg némi modernizált meggyes rétest (

a modernizmus nem vont le
az élvezeti értékéből, sőt, nagyobb felületen kaptunk ropogós
rétesleveleket, mint a klasszikus kiadásnál) és Zsófi még egy
kis csokoládéhabot is kapott.

Nagyon kellemes délutánunk volt. Megint hibátlan kiszolgálás, hallatlan kedvesség mellett ettünk gazdag, igen jól megkomponált, tökéletesen kivitelezett ételeket, amíg a hölgyek boldogan gyötörték Imre bácsit.

Jövünk még! (én már azt is tudom mikor, de az még Titok…)