Szombaton családilag kivonultunk a piacra. Szombaton egész Békás családilag kivonult a piacra. Persze ez azt, aki gyakorlottan verekszi át magát a húzókocsijukkal kérlelhetetlenül törtető néniken, a legszűkebb sikátorok közepén, fekvőrendőr módjára elhelyezett kosaras öregurakon és a családi összetartás jegyében kéz a kézben andalgó párokon, azt ez a nyüzsgés nem zavarja.
Ellenben a férjemet, akit egy 20 fős “tömeg” láttán is képes elfogni az iszony. Na, szóval neki ez sok volt. Meg leginkább az a tudat, hogy a mi kis négyfős családunk, a Nők a kosaraikkal, én a látszólagos (de csak látszólagos!!!!) céltalanságommal épp oly akadályai vagyunk a szombati piaci képnek, amitől ő, a férj csömörlik. Így szenvedett az idegenektől és enyhén szégyenkezett az egyébként hőn szeretett családja miatt.
Én meg nem hagyom magam. A gyerekkorom úgy telt, hogy folyton jártunk a piacra. Gyakran mentünk a Madaras-hídon átgyalogolva a Nagycsarnokba, vagy lefutottunk a Fény utcára. Anyám meg terrier módjára járta körbe a standokat. A vadászkutyákra jellemző kifinomult szaglással és kitartással hajtotta fel mindenből a legjobbat. Télidőben nagyon élveztem ezeket a túrákat, nyaranta viszont rendszeresen a kofák segítségével tértem magamhoz egy-egy kiadós ájulást követve (a 80 években is voltak meleg nyarak, na).
Szóval örököltem a terrier-szellemet, megyek, nézem, nem mindig az ár alapján döntök, szeretem a termelőtől venni a dolgokat, nem zavar, ha 20 helyről gyűjtöm be a 20 féle cuccot, bírom a strapát és a Nők is bírják.
Már épp a vége felé jártunk a szombati túrának, amikor Anna felszegte a fejét és közölte, hogy ő bizony eperszagot érez. Gyorsan besoroltam a 4-5 embert számláló várakozók mögé, vadul lesve, hogy ki mer előttem a negyed rekesznyi eperből venni. Mertek. A nyomorultak…. El is fogyott mire sorra kerültünk, de az eladó, látva a lánykám fancsali ábrázatát, felhívta a figyelmünket, hogy még egy hely van a piacon, ahol akadhat eper, de siessünk, mert már csak egy rekeszt látott és azt is tíz perce.
Érdekes mód, amíg az eperért rohantunk, úgy láttam, hogy férjem kevésbé mizantróp és a lelki gyötrődési is mintha szűntek volna. Pedig forgószelet játszottunk. Felborogattuk a kocsijukkal szlalomozó bácsikat, belefojtottuk a szót a sikátorok közepén, fekvőrendőrként posztoló nénikbe és nyertünk.
Negyed kilónyi kissé zaftos epret. Ha nagyon jólnevelt szeretnék lenni, akkor azt mondanám, hogy egy kicsit túlérett volt. De vittük. Anna örült, az apja szintén (ez volt az utolsó vásárlandó tétel).
De ezt már nyersen nem igen lehetett megenni. Gondoltam, akkor inkább elsütöm. Jó ötletnek bizonyult.
Tarte aux Fraises
25 dkg eper (egy kicsivel lehet több is)
5 ek eperlekvár
20 dkg vaj
23 dkg finomliszt
8 dkg mandula
15 dkg cukor
2 tojássárgája
A mandulát hámozom, darálom. Összeöntöm a cukorral és a liszttel, majd a vajjal óvatosan elmorzsolom. Hozzáadom a sárgákat és tésztává gyúrom. Minimum egy órára eldugom a jó hideg hűtőbe.
Miután kihűlte magát, nagyon óvatosan nyújtom, vajjal kikent pitetálba fektetem, majd egy nagyobb darab sütőpapírt teszek bele és valami száraz hüvelyest szórok a papírral (bab, lencse, bármi megteszi, a lényeg, hogy a tészta ne tudjon kénye-kedve szerint feljönni, legyen hely a tölteléknek). Ebben a lenyomatolt állapotában betolom a 180 fokos sütőbe és 20 percig sütöm. Az idő lejárta után, eltávolítom a segédbabot vagy lencsét, a papírral egyetemben és a tésztát visszatolom a már csak 150 fokos sütőbe, 25 percre.
Amikor kész a tészta, ráhelyezem a félbevágott epreket, a lekvárt a mikróban alaposan felmelegítem, majd az eprekre csurgatom. Minél tovább kibírjuk, hogy ne együnk belőle, annál finomabb.
