MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

Szeretem a szőlőt. De főzni valahogy nem nagyon sikerül vele. Túl sok a magja, kemény a héja, egyszóval nem a legideálisabb alapanyag. Ennek ellenére izgat. Süteménybe már próbálkoztam vele. Összeházasítottam szilvával, egész szép eredményt kaptam. Aztán tegnap eszembe jutott, hogy mártásként viszont már ettem, nem is olyan régen és úgy milyen finom volt. Gyorsan el is mentem beszerezni egy kevés szőlőt. A saszlát eleve kizártam a versenyből, inkább nagyszemű piros és fehér szőlőt vettem, ami később remek választásnak bizonyul.

Egy ideje már rájöttem, hogy számomra a csirke legehetőbb alkotóeleme a combja, annak is a felső része. Így aztán, ha egy mód van rá, akkor ebből dolgozom. Szerencsémre most is találtam egy nagyobb adagot a mélyhűtőben, ami tökéletes alapnak szolgált a mártásomhoz.

Rozmaringos csirkecomb, szőlőmártásban

7-8 csirke felsőcomb, filézve

1 nagyobb fürt nagyszemű fehér szőlő

1 nagyobb fürt nagyszemű piros szőlő

1 marék mazsola

2 tojássárgája

5 dkg vaj

3-4 tk méz

őrölt szerecsendió

őrölt fahéj

csipet só

3 dl tej

morzsolt rozmaring

A csirkecombot kifilézem, tálba teszem, majd rozmaringgal, sóval meghintem és egy kis olajat öntök rá és hagyom 3-4 órát a hűtőben pácolódni.

Grillrácsos tepsire teszem a húsokat és betolom a 200 fokra előmelegített sütőbe. Amíg sül, megcsinálom a mártást.

A vajat megolvasztom, hozzáadom a mézet. Beleteszem a mazsolát, majd a félbevágott kimagozott szőlőt. Tejet öntök hozzá, fűszerezem, sózom, majd a tojássárgákat is a szószhoz adom és lassú tűzön hagyom, hogy besűrűsödjön.

Rizzsel tálalom.

Szikora Imre „bácsinak”
és feleségének köszönhetően nagyon kellemes délutánt
töltöttünk a Nőkkel a Rosinante fogadóban.

Olyan igazi ráérős
ebédünk volt. Kis padlizsánkrémmel indítottunk, levesekkel
folytattuk. A Nők húslevest kértek, a férjem a lencselevesre
szavazott, én meg egy kis kacsalevest választottam a megújult
étlapról. A minőségről nincs is mit írni. Hibátlan. A
lencseleves receptjét elkunyeráltam, mert ilyet még nem ettem.
Sokrétű, gazdag leves, izgalmas színekkel és telt, harmonikus
ízzel. Megpróbálom itthon újrateremteni. Már azzal is nagyon
elégedett leszek, ha valami hasonlót sikerül elkövetnem.

Főfogásnak a lányok
számára egy kis borjút kértem, zöldséges palacsintatortával.

Jómagam maradtam a kacsavonalon, mert nagyon kíváncsi voltam az
étterem konfitált kacsacombjára.

A comb omlós, ropogós
volt. Rétessé formált káposztával és törtkrumplival
körítették, amit a leves után szinte esélytelen volt
maradéktalanul elpusztítani a tányérról. 

A Nők eleddig lelkesen
ettek, de mivel már kezdtek jóllakni és nehezen bírtak a
fenekükön maradni, így elengedtem őket játszani. Emlékeztem,
hogy recepciónál lévő kanapé mellett van egy-két kosárnyi
játék. A kosár egy rövid ideig lekötötte őket, aztán
megkeresték a Bácsit és utána vele bújócskáztak, sakkoztak,
zongoráztak.

Mi addig próbáltunk kicsit emészteni, hogy helyet
teremtsünk a kihagyhatatlan desszertnek. Egy kis grillázsos
aszúparfét ettünk, meg némi modernizált meggyes rétest (

a modernizmus nem vont le
az élvezeti értékéből, sőt, nagyobb felületen kaptunk ropogós
rétesleveleket, mint a klasszikus kiadásnál) és Zsófi még egy
kis csokoládéhabot is kapott.

Nagyon kellemes délutánunk volt. Megint hibátlan kiszolgálás, hallatlan kedvesség mellett ettünk gazdag, igen jól megkomponált, tökéletesen kivitelezett ételeket, amíg a hölgyek boldogan gyötörték Imre bácsit.

Jövünk még! (én már azt is tudom mikor, de az még Titok…)

Péntek délután – egy nagy, közös
pogácsasütés után – a Muciéknál hagytuk a Nőket. Ők
„nyaraltak”, mi pedig egy kicsit kettesben maradtunk.
Körbeautóztuk Budapestet (éljen a Colbert híd), 10-ig aludtunk,
majd elmentünk, hogy békében megebédeljük. Ez persze nem volt
ennyire egyszerű.

Bennem felrémlett, hogy valami franciásat ennék,
de a férjem arcára nem csalt mosolyt a tonettszékeken való
ücsörgés lehetősége (arról nem beszélve, hogy rettegett az
adagok alulkalibráltságától), így aztán tovább pörgettük a
kínálatot a neten, megemlékeztünk rég elfeledett és eleddig fel
nem fedezett, de vágyott éttermekről.

Végül egy olyan hely mellett
döntöttünk, ami anno kellemes nyomokat hagyott bennünk.

Az érdi Brancoban tavaly, egy nagyon
kellemes reptéri fogadóbizottságosdi után tértünk be, az egyik
barátunk javaslatára. A Nők nagyon élvezték a mogyoróevészetet,
mi öregek magasabb kulináris szinteken éltük meg, hogy az étterem
magabiztosan hozza a jó minőséget.

Mostani betérésünk is teljes siker
volt. A hely kialakítása valószínűleg tökéletesen megfelel az
igazi vadnyugati feelingnek, nekünk azonban folyton-folyvást
Zakopane jutott eszünkbe a rusztikus fa enteriör kapcsán.

Ebéd címén rendeltünk egy
marhahúslevest, a férjem branco steaket evett. Én amolyan nőies
bélszínre vágytam, így libamájas, sajtos példányt kértem,
áfonyás laskával. A leves gazdag és ízes volt, benne főtt
zöldségekkel, eperlevéllel. A libamájas bélszínszelet omlós,
ízben összeért egységet képezett és meglepően jól ment hozzá
az étlapon még bennem kétségeket támasztó áfonyás laska.

A férjem elé került medium rare
bélszínhez négy mártást adtak. Mindegyik pikáns, jól
megkomponált, nem elnagyolt szósz volt. A férjem szerint ez azért
is jó ötlet, mert így sokkal változatosabb az az egy hús.

Desszertet nem ettünk. Nem fért
belénk. Részemről a köretnek kért tejfölös sült krumplit sem
voltam képes megenni, pedig igen finom volt.

Egyszóval ajánlom a helyet. Tiszta,
barátságos, a pincérek figyelmesek, pont annyira és úgy
közvetlenek, ami jólesik. Nem egy pincérre voltunk bízva, a
teremben felszolgáló összes garcon  tiszteltét tette az
asztalunknál, ami nagyon tetszett, mert sok esetben még egy nívós étteremben is vadászni kell az asztalunkhoz rendelt pincér
tekintetét, ha vízre vágyunk, vagy netán fizetni szeretnénk.

A Branco jó esti törzshely és
tökéletes helyszín hétvégi ebédekhez.

A szokásos hóeleji – ikres anyák
felfalják a világot – túránkon most a kínai ételek világába
kívántam elkalauzolni a bevállalós anyákat.

A szokásos cipősz/nem cipősz
kategórián túlmutató étteremre vágytam, ami talán kicsit
autentikusabb, mint a rizs és szaftos csirke ötszázért.

Az elmúlt hónapok gasztrotermését
végiggörgetve több helyen is Wang mester éttermeinek ajánlataiba
botlottam. Dicsérték a főzőkurzust, magát a mestert és a műveit.
Én meg úgy gondoltam, hogy akkor talán ide kellene
elzarándokolnunk egy kis igazi Huayi Yang modorban előadott
vacsoráért.

A Fő utcai kirendeltség este 8 körül
kongott az ürességtől. A társaságunk számára fenntartott
asztalok mellé telepedve kellemesen elnézegettem az étlapot. Az
ételek egy jelentős része valamilyen stílusban elkészített
hús/zöldség, amivel alapvető probléma, hogy a fantázianév nem
sok támpontot ad az étel elkészítésével és hozzávalóival
kapcsolatban.

Mire szállingózni kezdtek az
asztaltársaim, addigra nagyjából körvonalazódott bennem, hogy
mit is szeretnék vacsorázni. Indításnak egy klasszikus
erős-savanyú levesre vágytam, egy kis sült hun-tunnal megfejelve.
Főételnek meg bambuszrügyes, gombás kacsát gondoltam, garnélás
rizzsel. Az ikres anyák némi megvezetés mellett viszonylag
kísérletező hangulatban voltak, így elég szerteágazó rendelést
sikerült leadnunk a pincérnek.

Na igen. A pincér. Az úr fél 8 után
pár perccel érkezett, hogy felvegye az esti műszakot és 9 körül
már rettenetesen unta, hogy ki kell minket szolgálnia. Nem is
nagyon törte magát, hogy kedves legyen, látványosan letudandó
tétel voltunk.

Fél 10 körül a személyzet egyetlen
igazán kedves tagja, egy fiatal hölgy somfordált oda hozzánk,
hogy megtudakolja meddig kívánunk maradni. Mondtunk, hogy amíg
lehet. Erre kissé felhős lett a tekintete, majd közölte, hogy fél
11-ig maradhatunk, végül engedve a felőlünk érkező nyomásnak,
kipréselt magából egy 11 órás végső határidőt. Szabadkozott,
hogy ő maradna, de a szakácsoknak már most mehetnékük van.
Postafordultával jött a pincérünk, aki az unalom mellé eleddigre
a sértődöttség maszkját is magára rántotta és szigorú
hangvétellel közölte, hogy 11ig csak abban az esetben maradhatunk,
ha fél 11-kor nekiállunk rendezni a számláinkat.

Engedelmes társaság lévén fejet
hajtottunk a dolog előtt, majd gyors felvetésemre megszerveztük,
hogy a helyről való távoztunk után a desszertre szánt összeget
a Nagyi palacsintázójában hagyjuk. Az legalább tuti nyitva van.
Mindig.

A vacsora egyébként finom volt. Ilyen
ízes, gazdag, gusztusos erős-savanyú levest még nem ettem, a
kacsa is átlagon felülinek bizonyult. Omlós volt, tisztes
gombákkal körítve. A rizs is hozta a formáját. A többiek
választásai vegyes sikerekkel jártak, de remélem erről ők
fognak komment formájában részletesen beszámolni.

A személyzet furcsa magaviseletét még
feledtetné a hely majdnem elegáns kialakítása, a vacsora
minősége, de az, hogy az asztal ragad és ételmaradékok csipkézik
a forgatható asztalközepet az visszarántja az embert a rizs,
szaftos csirke világába.

Kár.

Valaki egyszer magyarázza már el
nekem, hogy miért nem üzlet 20 embert jól vendégül látni. Az
esetek nagy százalékában 80-100 ezer forint közötti összeget
hagyunk egy-egy helyen. Ennyi bevétel egy estére, egy egyébként
kongóan üres étterem számára meg kéne, hogy megérje. Ha
esetleg kedvesek, akkor kipróbáljuk a rózsapálinkát, degeszre
esszük magunkat sült banánnal, az éjszakai baglyok megisszák a
betevő koffeinjüket…

Egyszóval mellényúltam. Csak remélni
tudom, hogy az ízutazók megbocsátanak.

(kép forrása)